(A Quiet Afternoon)

Egy csendes délután,

Amikor egy bársonnyal szõtt gyenge fuvallat,

Nevetve rohant át a halott utcákon.

A szobában ültünk és egymás karjaiban,

Kémleltük tekinteteink visszhangját,

Szerelmes pillantásokat sugározva,

Melyeket fátyolként õriztünk,

A nyughatatlan szívünk mélyén.

Elcsapott képzelgés így ünnepek elõtt,

Megbotránkozott a hangod a függöny mögül.

Meztelen kívánságaid örömteli pillanatai,

A tavalyi mámor fintorait tették lábaid közé.

Csak egy maroknyi fájdalom, gondoltad,

De az érzés mennyeibb volt a pokolnál.

Elharaptad a szád szélét,

S közben simogattad a fejem.

Koncentráltam csókjaid elborító finomságára,

Egyetlen percbe sûrítve,

A fájdalmak nemes himnuszait.

Görcsbe rándult aggyal,

Most már tényleg csak erre a percre koncentráljunk.

Megint csendes a délután,

Ahogy az est sötétlõ kabátja alá kúsznak a felhõk,

Kérlelve, mint egy kisgyerek,

Hogy maradhassanak egy picit,

De az idõ halad,

Akár vágyaink sokasága,

Új utakat keresve,

Szemeink szerelmes tétova magányában.

2010. április 3.

Vissza