(Cold Memory)

A tél mogorva játékával összeesküdve,

Csak remélni lehet, hogy a fagyos,

Végeláthatatlan hideg hónapok,

Hogyan esnek össze a derû játékai alatt.

Havazott, amikor emberek jöttek,

Hideg fegyverekkel kezeikben,

Az arcokba nyomva gennyes váladékaikat,

Egy keserves délután,

Amikor az utcák némán kongtak,

Egy picinyke szellõ tébolyult hangjaival.

Indulni kellett, mert várt egy újabb szörnyûség,

A vízparthoz érve letérdelt,

A pillanat tétova szava,

Aztán egy lövés forró, sikító zaja,

És az örök csend, mely elvágta a régi szálakat.

Most minden olyan más,

Csak könnyedén lépkedve az érezhetetlenben,

De a gyilkos eszközök újra indulnak,

Belemélyedve egy másik szív,

Dobogó érzéseibe.

2010. január 30.

Vissza