RONCS / EZ AZ IDŐ
Hajnalban kél velem a szerelem hulláma,
Kócos hajjal nyögdécselve lehel életet magába,
Hogy eltaszítsa magától a tétova álmok,
Felemésztő gondolatait.
Ahogy az utcára merednek szemei,
Az eső áztatta, porban bemocskolt szürke ablakon keresztül,
És látja, hogy egy rokkant öregember a kukákat túrván,
Délceg káromkodásokat ejtve halad tovább.
A megkopott aszfaltszonyegen búsan dereng,
A délelőtt függönye, amikor a nyári nap,
Izzó fénycsóvái próbálnak betörni a szobába,
Életunt érzéseket keltve a hőség hullámain,
Mert elment közben a kedves,
És a hideg ágyon
A délután unalmas órái töltik majd be,
A szánalom parancsolatát.
Lomhán száll le az est,
Terebélyes grafitleplével beborítva,
A gőzölgő házfalakat,
S a redonyök mögött rejtozködő,
Gyáván félszeg pillanatok,
Gyáván félszeg pillanatok,
Hazaérve fájó csontjaiban,
A gerincig hatoló bénult kiábrándulás,
Újra az ágyra zuhanva,
Nappali sminkjét lazán ledobván,
S közben pár sárgult levelet hajítva az asztalra,
Csönd és félhomály.
Egy búcsúcsók az álom előtt,
Párnákba temetve fejét,
Csak szelíd ajkait és fáradt szemeit látom,
De újra velem, hogy átöleljem,
Magányos óráit eloszlassam,
Mikor érzéki karjaiban bölcsőmet lelem.
2011. május 28.