Párduc-ÉKT

"""Ha fáradt vagy az úton, leülhetsz egy kőre
Ha szomjazik a lelked, kimehetsz a zöldbe
Ha átfagyott a tested, a Nap felmelegít
Ha bánatod hordozod, a madárdal felvidít
Ha egészséged fogytán, gyógyírt ad a mező
És ez a sok szeretet, mely a teából kifő!"""

Mácz István :Te nem halsz meg!


Két idős asszony. Hetven- és hetvenöt évesek. A hetvenéves látogatja meg az idősebbet. Már több, mint 10 éve nem látták egymást.
Találkoznak.
Ebéd. Beszélgetés. Csend.
Ahogy telik az idő, a csend növekedett köztük és bennük. Közeledett az elválás ideje. A vendégnek indulnia kellett haza. Anna asszony a kapuig kísérte húgát. Megölelték egymást. Zokogásban remegett egész testük. Karjaik úgy ölelték egymást, mint a gyökér kapaszkodik a földhöz.
Mária asszony unokája nézte őket. amit a két idős asszony érzett, ő tizenhat éves szívvel sejtette. Búcsúzás. Végleg. Örökre? Egymást látni életükben még
remélni sem lehet.
Csönd. Elhalkult a sírás. Csak néma könnyek arcukon. Elengedték egymást.
Mária indult a vasútállomás felé. Néhány lépés után visszanézett. Integetett, mozdulata egy végső üzenet: Szeretlek! – Anna asszony visszaintegetett: Szeretlek!…
Egyik sem mondta, hogy viszontlátásra.
Az elmondhatatlan szomorú búcsúzásban a Szeretetet látta meg az unoka. Azóta is előtte az összeölelkező két asszony, akik elválásuk után tovább járták életsorsuk szegényes útját. Szegényen? Ó, nem, döbbent rá évek múlva az unoka, gazdagon! Mily gazdag és szép szíve volt Anna asszonynak és a Nagymamának, hogy a viszontlátás reménye nélkül igaz szívvel érezték és integetésükkel kimondták: szeretlek! Mily őstudás élt “tanulatlan” szívükben?! Nem kevesebb, mint amit Gabriel Marcel francia filozófus tanít: ” Ha valakinek azt mondom, szeretlek, az lényegében azt jelenti, hogy te nem halsz meg. ”