Párduc-ÉKT

Miért van az ember szíve rejtve...

""Egyszer történt, mikor még az emberek kívül hordták a szívüket, mint a legbecsesebb díszüket, hogy egy kisfiú ücsörgött a parányi tó partján. Kezeit teletömködte mindenféle kaviccsal, azután egyesével a hullámzó víztükörre vetette őket, egyre messzebb és messzebb. A kavicsok lágy csobbanással merültek el - újból és újból.

- Miért búsulsz Funo? -

A kisgyerek ijedten fordította figyelmét a mögé lopódzott alakra, de ijedelme rögvest alább hagyott, mikor a vén remete barázdált vonásaira ismert. Miért is félt volna tőle, hisz bárhányszor meglátogatta, Halerum mindig kedvesen, minden földi jóval kínálta.
- Elhagytam a szívem. - pityeregte, és bánatában újabb kövecske suhant a tóba.
- A szíved? - csodálkozott a vén Halerum.
- Igen - azt! - Hüppögte.
- Elveszítettem, pedig úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére! - könnycseppet törölt ki a szeme sarkaiból.
A remete lehuppant mellé botját letámasztva és kedvesen rámosolygott. Kezeit összekulcsolta s a feltündöklő fényáradatban. Funo szeme nagyrakerekedett el. Nem tartott sokáig a varázslat, de akár órákig is elnézte volna a varázsló kezeit. És mikor azok széttárultak - lám a fiú csodás szíve ragyogott fel benne .

- Megtaláltad! - kiáltott fel boldogan, és átölelte a remetét.

- Szeretlek Halerum! Ezt rá is vésem! Csupa nagy betűkkel! Add oda kérlek! Ezentúl a legjobban látható helyen fogom hordani, hogy lássák, milyen jó vagy!-
Funo vidámsága felhőket szétoszlató sugárként villant fel.

- Tudod mit? - töprengett a remete. - Hadd válasszam meg én a helyét.

- Rendben. - egyezett bele Funo.

Halerum elmosolyodott és a parányi szívecske, mint egyetlen fénypont felemelkedett a tenyeréből - és a fiú mellkasa felé haladt. Funo leplezetlen boldogsággal, csillogó szemekkel bámult közeledő szíve után, hogy mennyire szép helye is lesz ott, ám amikor az eltűnt mellkasában, elpityeredett.

- Hééé! De ott nem látja senki sem! Hogyan fogják megtudni az emberek, hogy mennyire szeretlek? - értetlenkedett.

- Figyelj rám Funo. - az öreg megérintette a könnyes arcot és elmosolyodott.

- Nem kell, hogy tudja a világ, mennyire szeretsz. Elég, ha te tudod és az, akit a szívedbe zársz. Mondd el bátran annak, akit belevésel: Szeretlek!
Így már nem fogod elveszíteni sosem, mert benned él tovább - és ezt már nem veheti el senki sem.

Funo eltöprengett a remete válaszán, majd az utolsó kavicsot is eldobta és vidáman felugrott.

- Köszönöm Halerum! - nagy puszit nyomott az öreg vénséges arcára, majd egy pillangót meglátva utána futott.

Halerum pedig csak bámult a távolodó gyermek után és mosolygott

- Majd egyszer megérti.

Azóta szív nem hordatik kívül, csak a csendes mélyben vésődnek fel rá a nevek ,újból és újból."""

Nagyon szép történet Köszönöm Marcsika

_________________

Nekem is tetszett.

Egyébként meg újra bebizonyosodott, hogy mennyire jól tudok félreolvasni.
Most Funot olvastam Furnonak...

_________________


Egység, Kötelesség, Végzet!

Kedvesek vagytok

""Mindannyiunk életében vannak olyan emberek, akik egyszerűen nem azért léptek be az életünkbe, hogy végig velünk maradjanak. Sokkal inkább azért, hogy átsuhanva életünk napjain, megmutassanak nekünk valami fontosat, ami megváltoztat bennünk dolgokat, örökre. Ha pedig eljön a nap, el kell őket engednünk és nem tehetünk ellene semmit. Óriási bennünk a veszteség, pedig igazából kaptunk valamit!""

"""Éled az életed. Amiben sok minden történhet. Vannak benne mosolygós reggelek, magányos déli kávézások, esős délutánok, kandallós esték. Néha a rég várt könyvet hozza a postás, máskor csak kevésbé várt számlákat. Van, hogy új munkahelyet találsz, de van, hogy a régit veszíted el. Vannak boldog találkozásaid és fájdalmas búcsúzásaid. Élsz. Teszed a dolgod. És álmodsz. Aztán egy napon belépsz valahová. Egy helyiségbe. Egy teljesen szokványos, szürke, semmi különöset nem adó helyiségbe. Legalábbis, amikor belépsz, még így van. De valahogy, egy pillanatban szemben találod magad valakivel. Vele. Rád mosolyog, szól hozzád. Beszéltek, és közben történik valami. Valami, amit szavakkal még nem tudsz megfogalmazni, amit csak érzel. Elköszönsz Tőle, kilépsz az ajtón, de már egy másik ember csukja be maga mögött az ajtót. Akit egy mosoly megfogott, akit egy mosoly a hatalmába kerített. Egy mosoly, ami nem csak mosoly. Hanem lélek. Érzés. Igen, ott bent, a szürke falak között történt valami. Varázslat. Bizony, létezik ilyen varázs. Mosolyvarázs - amitől megváltozik az egész életed."""

""Van az emlék...

Ami sok emlék. Valaki itt hagyta őket. Valaki, aki elment. De hagyott valamit.
Sok emléket. Sokszor felidézhetetlen, már csak foszlányokban, érzésekben, félelmekben, fájdalmakban, apró örömökben, pillanatokban élő emléket. Amelyek itt vannak egy darabka hangban, néhány képben, teleírt füzetekben, néhány hátrahagyott ecsetben, ecsetvonásban.
És benned.
Mert nem csak emléket hagyott. Annál sokkal többet. A valóságot.
Az életet.
Az emléket, amely tovább él.
Nem szavakban, nem gondolatokban, nem tettekben, és nem tárgyakban. Hanem magában az életben. Egy másik életben. Ami az övé is.
Így válik az emlék jelenné, jövővé.
Lehet ennél többet hagyni?

Igen, létezik ilyen emlék.

/Csitáry-Hock Tamás /

Marcsi most sok édes/bús búcsúzást és emléket hoztál. Történt valami nálad?

Nálam " talán " nem ,de nem véletlenül hoztam

Sőt az utolsó kettő ," egy pár"

Misi ,hogy jobb kedved legyen ,jöjjön a " Misike" sztori



Misi barátkozik
(Varró Dani rovata )

Misi fiam, megfigyelésem szerint, legszívesebben a nála sokkal nagyobb lányokkal barátkozik. Úgy hét és tizennyolc év között van a nőideálja.
Direkt ebből a célból kifejlesztett egy mosolygásfajtát, ilyen hunyorgósat, amitől a lányok garantáltan elolvadnak, és azt mondják: „de ééédi!” És jó esetben máris az ölükbe veszik, és megbabusgatják. Misi pedig vigyorogva lubickol ebben a könnyen szerzett népszerűségben.
Néha korabeli lányokkal is kikezd, de csak ha szőkék. Nekik viszont férfiasan felvág. Kinéz egy kislányt a játszótéren, mélyen a szemébe néz, és mindenféle truvájokat mutat be neki. Nem szólítja meg, oda se megy hozzá, csak fölmászik, lecsúszik, megpörget, kiborít, bemutat mindent, amit tud, és közben némán szuggerálja a kislányt, a szemét egy pillanatra se véve le róla. A szavai helyett a tettei beszélnek.
Persze nem is nagyon tudna még mit mondani. Ami a barátkozás módját illeti, nem jutott még el a kifinomult „leszel a barátom?” technikához, amit az óvodások szinte kizárólagosan alkalmaznak. Ehelyett neki az a módszere, hogy megmondja a másik gyerek nemét („fiú!”), és megmutatja, hogy hol a szeme („szeme!”), amivel nem biztos, hogy a legjobb első benyomást kelti. Esetleg elveszi a lapátját „odadom!” felkiáltással. (Értsd: a másik kisfiú odaadja neki.)

Viszont nagyon szimpatikus Misiben, hogy bárkivel hajlandó barátkozni. Nincsenek előítéletei. Az utcán random szembejövő nénivel ugyanolyan tiszta szívből kokettál, mint az őt indiszkréten bökdöső, sörszagú bácsival. Őszinte érdeklődéssel szemléli őket, nevet a vicceiken, és még távolodóban is hosszan integet nekik, pápá.
Ez teljesen lefegyverez a kisfiamban, hogy ennyire nyitott.
Egyedül egy fülrepesztően jódlizó, tiroli nadrágos mormotától fakad sírva, amit a nagypapája hozott Salzkammergutból, eredetileg a kisfiam unokatestvérének, Lencsinek, de ő is félt tőle, úgyhogy Misinek passzolta tovább (remélem, a nagypapa nem olvas Nők Lapját, és nem tudja meg), de még annak is megadja a második, sőt a harmadik, meg a negyedik esélyt is. Újra és újra megnyomatja velünk „nyommeg!” felszólítással, hátha a következő alkalommal kevésbé fülrepesztően kezd majd jódlizni.
De sajnos, ahogy az emberek, úgy a tiroli nadrágot viselő, jódlizó mormoták sem változnak, akármilyen megbocsátó is velük az ember, nem képesek jobb útra térni. Visszaeső bűnösök, akik újra és újra a fülünkbe jódliznak.

Úgyhogy Misi is újra és újra sírva fakad, de nem adja fel. Szemet huny a jódlizó mormota múltbéli hibái fölött, és akárhányszor megadja neki az esélyt, hogy tiszta lappal induljon. És erre csak egy igazi barát, vagy egy másfél éves kisbaba képes.