Párduc-ÉKT

Ági, az írásod klassz. De ezt már mondtam, amikor a melóhelyen megkaptam. Valóban vinnyogtam, mert viháncolni nem lehetett az ellenőrök és ügyfelek szeme láttára.
Szóval a sztori, ahogy mondtam is, kaptunk egy egyhetes ellenőrzést "fentről". A munkám egy része pedig bizonyos tekintetben, hogy finoman fogalmazzak, bizalmas. Ezt nem részletezhetem, elnézést. Mindenesetre ilyenkor alaposan megforgatnak, szivárog-e valami, törvény szerint járok-e el, ismerem-e az idevonatkozó előírásokat kellően, és persze belenéznek a számítógépembe, az aktáimba. Nagyon szigorúan. Úgy három éve kicsit megszívattak, mert beszóltam nyilvánosan rosszkor és rossz helyen egy nagy embernek, ezért engem különösen "kedvelnek" a fentiek. De én sem most jöttem le a falvédőről. Szóval nehéz hetem van, de a szerda különösen az, volt, mert aznap kerültem terítékre. De ahogy Lunci mondta, nem találtak rajtam fogódzót.
Azért mit ne mondjak, idegileg kissé megviseltnek érzem magam. Holnap azonban vége, elmennek. Azt meg már túlélem.
Sorry, hogy ezt ide írtam fel, jó lett volna a beszélgető szobába, de mivel itt a szösszenet, amihez kapcsolódik, bátorkodtam ideszemetelni.

Más tollával ékeskednék, az elolvasását csak 18 éven felülieknek, vagy helyesen kialakult értékrendű fiataloknak ajánlom.

"Lépteim nem ütnek zajt új, mégis már bejáratott sportcipőmben. Talpig feketében vagyok: Tetőtől, méghozzá. Gonosz gépfegyver tusa szorul a csípőmhöz, csöve ridegen simul a tenyerembe, ujjam remeg a ravaszon. Érzékeim kihegyezve, testem feszült, ugrásra kész.
Már megint akció. És természetesen ez sem piskóta. Nem csodálnám, ha itthagynám a fogam. Akár kettőt is, vagy a teljes fogsorom, ráadásul.
Idegesítő egy hely ez. Kiürített raktár, alig néhány fedezék, azok is közvetlenül fal mellett. Naná, hogy nekem középre kell berohannom! Ne nyávogj – szól bennem egy hang –, te akartad!
Elérem a terem közepét. Semmi. Várok.
Egy hang hallatszik a fülesemben.
– Emese, hol vagy? – szólít Petike.
– Ahol lennem kell.
– Az nem jó. Változott a terv. Fél perced van kijönni.
– Gáz van?
– Nem is kicsi – rohanni kezdek a bejárat felé. De jó, hogy ismételten én vagyok az utolsó, aki megtudja, ha szar van a palacsintában!
Az ajtó gyönyörűen zárva. Hogy lehet?
– Hahó, mindenki! Csapdába kerültem. Nem tudok kijutni.
– Oldd meg, tesó! – kiált idegesen Tomi. Könnyű azt mondani. Szétlövöm a zárat, hiszen oly’ mindegy! Nekifeszülök az ajtónak. Alig mozdul. Ahogy erőmből telik, belerúgok párat. Kezd kifordulni a helyéről. Haladás. Megint nekifeszülök. Alakul, alakul, de még mindig csak alakul. Hátrébb lépek, és lendületből nekicsapódom. Siker! Puffanva érek földet a szabadban.
Tucatnyi gépfegyveres lába előtt. Sziszegve káromkodok. A nyughatatlan bagázs csúnyán vigyorog rám.
– Húzd össze magad, tesó! – harsan egy öblös hang. Fegyverropogás hallatszik, meglehetőst közelről. A tucatnyi marha vaktában lődöz, szerencsére nem rám. Néhányan elhullanak. Társaik követik őket, amint megkapják talpuk alá a kézigránátot. Kevéske ütemnyit kihagy a szívverésem. Mire a detonációk sora véget ér, félig süket vagyok. Tomi, az az eszement hozzám lép, és fél kézzel talpra ránt. Szívem még mindig dobszólózik a halálfrásztól.
– Te marha, engem is meg akarsz ölni? Ú, a rohadt életbe!
– Nyugi, Ízisz, az istenek halhatatlanok! Inkább tűnjünk el, szivárog kifelé az enó – gondolom, ez a nitrogén- monoxid akart lenni.
– Amúgy, kösz, hogy még élek – lihegem futtunkban. Birtokba veszünk egy jóféle Mitsubishi L200- ast. Két méteres, benga legjobb barátom a kezembe nyomja fegyverét.
– Kérdezd meg az infózseni haverod, merre tiszta az út.
– Máris mondom – Dani ezek szerint hallotta a kérdést. – Tulajdonképpen bármerre mehettek. Majd jelzem, ha mégsem.
– Kösz – kiló harminccal döngetünk.
– Elvileg változott a terv. Mennyiben?
– Annyiban, hogy a termet, ahol voltál, a gyalogkakukkok el akarták gázosítani, szóval ki kellett hoznunk téged. Ők ezalatt elfuthattak előlünk. Most leraklak Bercihez. Megvárjátok a pasid, hárman elmentek a reptérre. Megszerzitek a cuccot, leadjátok, és tepertek Daniért. Hamarább kell elérnetek a tartózkodási pontját, mint az ugribugriknak. Én Szabival, Matyival és Alexával az állomásra megyek. Karatés barátnéd jól ismeri azt a helyet. Majd megkapjátok a koordinátáinkat. A csomaggal egyenest hozzánk gyertek – fékez, megáll. – Kiszállás! Vidd a stukkerem is! – kipattanok a kocsiból. Berci egy fának támaszkodva álldogál.
– Na, végre, sógornő! Jól vagy?
– Aha. Már a szívrohamom is elmúlt.
– Hja, a bratyókád nem semmi!
– A háború istene, mit akarsz? – nevetünk. Egy Toyota fékez mellettünk. Beugrunk Zoli mellé.
– Jól vagy? – kérdezi ő is.
– Egyelőre igen. Még néhány megkérdik, elromlok. Dani, tiszta az út a reptér felé?
– Igen.
– Minden rendben?
– Persze.
– Nem félsz egyedül? – piszkálódik Tomi. Dani vigyorogva elküldi a fenébe.
– Nálad mizujs, Petike? – informálódom tovább.
– Itt minden oké, várjuk a parancsot.
– Hogy vagy, csajos? Túlélted? – rikkant a fülembe Tibi.
– Szerintem igen, de várj! Leellenőrzöm. Aha, minden passzol. Bence, ott is oké van?
– Igen – megnyugodva sóhajtok.
– Itt vagyunk – jelenti Zoli. Behajt a reptérre. Az épület mellett kivetődünk a Toyotából, és lendületből ostrom alá vesszük a betonrengeteget. – Dani, hol a cucc?
– Az első emeleten. A bejárattal szemben találjátok a lépcsőt, tessék szíves felmenni.
– Fedezlek elöl – mondom, és megindulok a menetoszlop élén.
– Én vigyázok a seggedre – marad hátra Berci.
– Nem kell aggódni, tiszta minden – nyugtat Dani. – Ha fenn vagytok, jobbra menjetek. A legutolsó ajtó kell nektek.
– Kell a halálnak – morog Zoli. Elérjük a folyosó végét. Őrszemünk felszisszen.
– Vigyázzatok! Valaki felétek tart! De hogy a picsába került ez ide?
– Berci, indulj ki, nézz körbe, mi a helyzet. Nem szeretném, ha meglepnének. Én megvárom itt Zolit – termetes haverom bólint, és csőre töltött gyorstüzelőjével leoson a lépcsőn.
Egyszerre két figurát kapok a nyakamba, súlyuk a földre teper. Zoli épp kilép a terem ajtaján, kezében a csomaggal.
– Add szépen ide! – áll elé az egyik mitugrász. Én a másikkal birkózom, nem sok eséllyel. Álmaim pasasa ránk néz, majd az előtte tornyosuló figurára.
– Dönts el, mi kell: mi, vagy ez? – kérdi végül, felmutatva a cuccocskát. Az alak nyúlna érte, de Zoli hősiesen visszaront a terembe, és kihajítja a ketyerét az ablakon. A benga ráveti magát. Az én ellenemnek ekkor eszébe jut, hogy ő tulajdonképpen nagyon erős, én pedig csupán pehelysúlynyit nyomok. Felkap, és elhajít. Néhány méter repülés és még néhány méter csúszás után megállok a lépcsőnél. Felugrok, de már előttem áll. Kényelmesen lepofoz a fölszintre, ki az ajtón. Neki fáj; Berci azonnal lecsapja. Mutatja az apró csomagot; pont a fejére esett. Büntetésből zsebre vágta.
– Tűnjetek el – javasolja Dani. – Zolit elkapták. Ezek kettéosztódással szaporodnak? Már egy egész hadsereg hemzseg az épületben! – mit tehetünk mást, a Toyotához rohanunk. Kapkodva, nagy nehézségek árán beindítom. Kilövünk az állomás felé.
– Vérzel – simít végig a karomon óvatosan Berci. Vállat vonok.
– A kézigránát szilánkjai. Kapaszkodj! – éles kanyart veszek. Szeretem ezt művelni, mióta megtanultam feborulás/kifarolás nélkül véghezvinni. – Seth, a koordináták!
– A lépcső aljában várunk – megérkezve a parkolóba, oda rohanunk. Átadom Tominak a cuccot.
– Zolika? – kérdezi Szabi.
– Elkapták – morogja sötéten Berci. – Dani, nem tudod, hova vitték?
– Még úton vannak. Majd jelentkezem.
– Megyünk érted. Addig derítsd ki! – mondom. Matyi az óráját nézi.
– Idő van! – vele és Alexával futva lódulunk a Toyotához. Tomi és Szabi a pályaudvar felé veszik az irányt, Berci Petikééket hívja:
– Induljatok! A víztoronynál találkozunk.
Padlógázzal indítok.
– Baszki, siessetek! – hallom Dani sürgető hangját. – Ezek mindjárt itt vannak! Emese, mentettem Zoli koordinátáit, innen mehetünk is érte.
– Fegyvered van? – kérdi Alexa.
– Naná, hogy nincs.
– Kapd a gépet, most parkolok! – és lőn. Fékcsikorgás, a Toyota megáll. Átülök az anyósülésre. Dani kiront az épületből. A kocsiba fejest ugorva a laptopot azonnal hátra dobja Alexának, aki rögtön kezelésbe veszi a gépet.
– Mögöttünk vannak!
– Vettük észre – a szőke szépfiú morogva indít. Matyival gépfegyverre kapva sortűz alá vesszük a febukkanó két Seat-ot. Én hamarább végzek a rám esővel.
– Jaj, de rutinos valaki! – csipkelődik Matyi.
– Csajos, mi végeztünk Gyertek a Korzóhoz – irányít Tibi. Dani lendületesen irányt vált. Felsóhajtok.
Elobjuk a kocsit a Grund mellett, és az alagsori parkoló egyik zugát vesszük célba. A többiek nagy része már vár. Dani visszatemetkezik a laptopba.
– Zoli még mindig ugyanott – ekkor esik be Szabi. Kormosan, tépetten, támolyogva. Kezében a csomag.
– Hol van Tomi? – sápadok el.
– Meghalt. Bomba volt. Ideadta ezt a szart, és kidobott az ablakon. A vonatén. Az meg elindult. És felrobbant. És ő benne volt. Meghalt – akadozva, kinézetét nem cáfolva beszél. – Meghalt. Felrobbant. Baszki – leül a földre, hátát a falhoz támasztja.
Szaltót vet körülöttem a világ. Tomi halott... nem, az nem lehet. Seth, az istenek halhatatlanok! Miket beszélek?! Hátat fordítok a többieknek, a rácsokhoz vonszolom magam. Belekapaszkodom a gyenge drótba. Nem. Ez már sok.
Bence tétován a nevemen szólít. Nem tudok felelni. Hozzám lép, átölel. Bal felől Tibi is csatlakozik.
– Jól vagy, csajos?
– Persze – felelem színtelen hangon. Petike megfogja a kezem.
– Gyere. Most megkapják a magukét – biztatón mosolyog rám. Nem túl meggyőzően viszonzom. A bosszú bevallott fájdalom, villan át az agyamon, Miért ne? Ami a szívemen, az a számon. Nem fog eltitkolni, hogy belül szétmarcangolt a legjobb barátom halálhíre.
Engedem visszavezetni magam a társaimhoz. Dani felszisszen.
– Körbevették az épületet.
– Szuper – morgom. – A terv a következő: Petike, Tibi, Bence és Szabi itt maradnak a csomaggal. Széledjetek szét a Korzóban, leglább párosával. Mi öten elmegyünk Zoliért, egy kocsival. Dani vezet, Bercivel és Matyival az ablakoknál ülünk, és szétlövünk minden üldözőt. Alexa figyeli a monitort. Nem érhet minket meglepetés. Ha felvettük Zolit, jelentkezünk, és ti elindultok. A Három Rózsában találkozunk. Rendbe jöttél, Szabika? – sápadtan bólogat. Elszántan szorongatja fegyverét. Óvatosan vállon veregetem. – Indulás – golyószóróra kapva átvágunk a parkolón. Az ott ténfergő emberek frászt kapnak gyilkos kinézetünktől. Kimasírozunk a szabadba, és tűz alá vesszük az ott minket váró mitugrászokat. A járókelők közt kitör a pánik. A négy fiú beveti magát a bevásárlóközpontba. Sok sikert. Mi utat törünk magunknak. A monstruózus épület mögött találunk egy Mercit. Lelkiismereti problémák nélkül birtokba vesszük.
– A Bujtos felé szabad az út – jelenti Alexa. Dani padlógázzal kilő.
– Senki nem sérült meg? – kérdem. Az éter mindkét oldaláról nemleges válasz érkezik. Felsóhajtok, mint ma már annyiszor.
Dani kiló ötvennel söpör ki a városból. Temperamentumos a gyerek. De legalább hamar odaérünk. A fák között az autó megáll.
– Alexa és Matyi maradnak a kocsinál. Nagyon vigyázzatok! Figyeljétek a bejáratot is! Mi hárman bemegyünk.
– Sok sikert – mondja karatés barátném. Megeresztek egy reménytelen mosolyt. – Tiszta a levegő – a bejárathoz rohanunk. Bevetődünk az ajtón. Az épületben sanda félhomály fogad. – Jobbra van a lépcső. Menjetek le az alagsoroba! – halkan lerohanunk. Dani a fordulóban megáll. Onnan mindent belátni. Mi megyünk tovább. – A folyosó végén tartsatok jobbra! Az utolsó ajtó lesz az – szokás szerint, dörmögöm. Berci megáll a sarkon, onnan fedez. Elérem az ajtót. Indulatoktól feszítve benyitok.
Ez túl könnyű, száguld át az agyamon.
A helyiségben semmi fény.
– Mi van már megint? – méltatlankodik egy bosszús hang. Zolikám, úgy tűnik, elunta az ittlétet. Megkönnyebbülve követem a hangját.
– Most csak én vagyok. Remélem, nem bánod.
– Emese? – ekkor érek hozzá. A nyakába vetem magam.
– Jól vagy?
– Persze. Te?
– Most már jobban – felsegítem a földről.
– Emese, siessetek! – hallom Matyi hangját. – Már minket is kiszúrtak, most felétek tartanak! – megindulunk visszafelé a folyosón. A gyér megvilágításban futtunkban végigmérem Zolit. Néhány kék-zöld folt. Túlélhető.
Berci örömében, hogy haverját egészben látja, kis híján szívgyógyszerem nyakába ugrik. Dani is idegesen vár minket. Rohamszerűen tódulunk ki az ajtón.
A robbanás ereje falhoz taszít minket. Kábán ülünk a földön, seregyni rongybabaként.
Két alak rohan felénk: Alexa és Matyi. Utóbbi valami eszemenetet meg vadmarhát meg idegbeteg állatot szólongat. Mellettem Dani belenyög az éterbe:
– Induljatok, fiúk!
– Jézusom, jól vagytok? – kérdi Alexa. Bólogatunk.
– Ez durva volt – sóhajt Berci, végignézve a gomolygó füst leplében szétszórtan fekvő hullákon. – Ti csináltátok? – Alexa a fejét rázza. Matyi újfent kifakad.
– Az a gyerek őrült!
– Nem tagadom – hallunk egy mély hangot. Egy termetes alak sziluettje élesedik ki szemeink előtt, ahogy kilép a füstből. Ledermedek.
Tomi áll előttünk, kicsit kormosan, elrongyolódva, de épségben, egója teljes kiterjedésében.
Elengedem Zolit, és halottnak tudott haveromhoz ballagok.
– Hogy csináltad?
– Volt időm kiugrani, csak éppen a másik oldalon. Szabi nem látta. Elájultam kissé, gondolom, érthető – nincs több kérdésem. Tomi rám vigyorog. – Mit mondtam neked, Ízisz? Az istenek halhatatlanok! – nevetve a nyakába ugrom.
– Te zakkant, poshadtagyú idióta!
– Családban marad – lassan kibontakozunk a testvéri ölelésből. – Vége, srácok. Mehetünk bulizni.
– Van kocsid? A Mercit szétlőtték – kérdezi Matyi. Tomi bólint. Elvigyorodom. Kézen fogom Zolit, és követjük kétméteres haverom. A benga tigris szerényen csupán egy terepjáróval jött. Felülünk a nyitott platóra. Tomi indít, és nyugodt tempóban, cirka százhússzal visszaandalgunk a városba.
A Három Rózsában már várnak minket. Imádott haverjaimmal megkönnyebbülten ugrunk egymás nyakába. Szabi dermedten áll Tomival szemközt. Bátyám vigyorogva vállon veregeti.
– Elárulok neked egy titkot: halhatatlan vagyok – Szabi néhány pillanatig csak néz, aztán nevetve, amúgy férfiasan összeölelkeznek. Tibi és Bence elmennek sörért.
Zolihoz bújok, beszívom illatát. Szorosan magához ölel. Berci megszólít:
– Sógornő, most már igazán kíváncsi vagyok, mi is ez az egész, amibe belecsöppentünk! – a többiek is kérdőn néznek rám. Felsóhajtok.
– Csúnya egy sztori ez, gyerekek. Úgy kezdődött, hogy engem megkeresett néhány emberke. Máig nem tudom, kik ők. Felajánlották ezt a munkát. Persze, ez a felajánlás úgy történt, hogy megemlítettek néhány dolgot, amit a visszautasítás vonhat maga után. Ergo: megcsinálom, vagy megcsinálom. Nem volt más választásom. Az volt a legnehezebb az egészben, amikor össze kellett szednem a csapatot. Tudtam, mit kell tennünk, s arra megfelelő egyedeket kellet keresnem. Vadidegenekben ugyebár nem bízok, barátokat meg szar dolog magammal rántani a bajba. Így jöttetek a képbe ti. Nagyvonalakban ennyi – csak hümmögnek. Nem mondtam, de érzik, hogy hiába is kérdeznének rá a részeltekre; ha tudom a választ, nem mondom el, ha nem tudom, akkor meg nincs miről beszélni.
Bence töri meg a csendet.
– Ha már itt vagyunk, nézzük meg, miért szalajtottak minket! – Matyi helyeslőn kézbe veszi a csomagot. Óvatosan bontja ki.
Hűdötten nézünk össze az összegyűrt kép fölött."

A történetben szereplő Emesét alakító csajszi ismerősöm írta ezt a kis szösszenetet, kimondottan nekem, és engem is beleírt. Kicsit erőszakos, nagyon pörgős, de nem rossz.

_________________

الآلهة المصرية A hobbim az életem. | "Crossing bridges in the sky, On a journey to renew my life!" [DT]

Akárhányszor ránézek erre az írásra, a fellegekben járok.

_________________

الآلهة المصرية A hobbim az életem. | "Crossing bridges in the sky, On a journey to renew my life!" [DT]

Búcsúlevél a volt csoportvezetőmnek (+18!!)

Daninak

De kezdjük talán az elején. És volt valaha az ősrobbanás. Őhm, vagy talán mégse kezdjük ilyen korán? Pedig én korán kezdtem, és még nem is aludtam az éjjel, de még mindig a klaviatúrát püfölöm. Arra kért, írjak egy ilyet, amiben ez az idióta méltó mód el tud köszönni a volt csoportvezetőjétől, a mielőbbi viszontlátás reményében. Azt mondta, legyen három oldal. És legyen benne a végén az a kérdés, amit megbeszéltünk. Persze, ilyenkor aztán szüksége van egy íróra, ő biztosan nagyon jól szundikál éppen most. Ő kérte, hogy a helyzet maximális átéléseként akkor írjak, amikor ő éppen alszik. Persze én ezt honnan a fenéből tudhatnám? Szóval idióta ez a Tomi. Ilyenkor kell neki egy jó iromány. Amikor ALSZIK! Értitek ezt? ALSZIK!! És akkor még sérteget is. Még hogy csapongok az írásaimban! Ez nem is igaz! Szóval elmesélhetném, hogy egyszer régen, de nem teszem, mert ezt a szöveget most neki kéne pötyögnie. Egy szó, mint száz, ku***ra berágtam a Tomira! Na, szóval kezdhetném onnét is, hogy, de NEM kezdem!! Gebedjen meg. Persze, a puffogással máris teleírtam az oldal kétharmadát, és még a lényegi dolgokról szó sem esett. Van neki egy munkahelye, a rendőrségen, ahol januárban lesz egy éve, hogy ott dolgozik. Én meg persze itt gépelem neki a hülyeségeit, mint egy szorgalmasnak nem is nevezhető kis manó. Kicsinek se nevezhető. Tehát remélem, mindenki látja, hogy szó sincs csapongásról! Szóval ez a marha, nehézagyú, kicsit tank hülyegyerek már majdnem egy éve dolgozik ott. Amikor január negyedikén belépett az ügyeletre, egyből a Danival találta szembe magát, aki elsőre picit unszimpatikus volt neki, ráadásul egyből a kezébe nyomott egy papírt „ez lesz ma!” felkiáltással, ő pedig azt se tudta, mit és hol nézzen a papiroson. Szállítás, irány az autópálya, Hegyeshalom. Egyből a mélyvízbe – gondolhatnánk – pedig nem. Szóval tetszett neki ez az egész szállításos mizéria, így úgy döntött: akármennyire is kevés a lóvé, marad. Nem bánta meg. Bár a februárja az nem volt felhőtlen, tekintve, hogy a „Daniék” csoportjából átkerült máshová. Reggelente az Imre kollégájával próbált meg beszélni a Danival, hogy valahogyan ügyeskedjék vissza őket az eredeti, a legjobb csoportba. És Dani, a legjobb csapat jelzőt miattad érdemelte ki! (igen, ez is egy utolsó pillanatban megbeszélt mondat, bár én másfelé alakítottam volna, de a megrendelő kívánsága ugye szent és sérthetetlen.) Szóval Ti voltatok a legjobb csoport, nemdohányzó emberekkel, mert a bagót ki nem állhatja. Amikor eljött az idő az őrzés megnyitására, folyamatosan dobtad be őt a mélyvízbe, mindig segítve, hogy ez, a számára picit kaotikus, picit rendszertelennek látszó káosz kicsit tisztuljon. Néha még viccelődtetek is, az utóbbi időben pl. egyre többet. És ez nagyon fog neki ám hiányozni! Szinte már bánja, hogy nem „oldódott fel” előbb, de ha menni kell, hát menni kell, és ez két dologra nagyon igaz a világon: a vécé, és a temető… Ja, amúgy nehogy úgy tűnjön, hogy ez a barom egy érzelmes ömlengést kér tőlem, tehát semmi ilyesmi, csak mivel én írok mindenféle regényeket, szerette volna velem lepötyögtetni ezt is. De persze közben lektorál, sérteget, mintha nem lenne jobb dolga. És most eszébe jutott a Krisztiántól lassan szállóigévé váló „fogbeapofád!” is, amit rohadjon el a lába, ki is mondott most nekem… Bár még mindig nem a Tomi sértegetése a célom, de ha kiprovokálja, akkor nekem sem kell a szomszédba mennem kis tuskóságért, mert ami betűből van, bármit megírok. Bár ez asszem’ látszik. Igen, amúgy van ez a lamenta nevű hangszerem, játszom is rajta eleget, ahelyett, hogy valami szép emléket felidézve vinném tovább e levelet. Szóval ha már szép emlék… Hú, most millió ötlete van, persze én felszólítom, hogy húzzon az anyjába aludni, és ne zavarjon meg mert kizökkentett ez a f***kalap. Szóval sokat használom ezt a Szóval szót, nem? Szóval én nem csapongok, és a szóismétlések koronázatlan királya vagyok. Bár most megint rólam szól ez a levél, pedig igyekeztem apró betűkkel írni. Na, szóval, (már megint szóval) volt egy pár darab, ami külön említést érdemel. Az első munkanapot már kiemeltem, és még kiemelhetnék jó párat, de azt hiszem, erre én képtelen vagyok. Úgy kompletten az egészre emlékezni, ez a legjobb, legalábbis ezt diktálja mögöttem ez az állat. Szó mi szó, vannak jó gondolatai is, bár nekem is lennének ötleteim, kinek a szövegírásába pofázzon bele… A lényeg hát, hogy örömmel emlékszik vissza arra a szolgálatban töltött órákra, amikor vezetted a csoportot. Bár egyesek szerint a kapitány hagyja el utoljára a süllyedő hajót (itt kaptam egy kokit), de abszolút igazad van, hogy elmész. Nem megyek bele, hogy ez miért jó, mert azt már kitárgyaltátok. (bólogat a hülyéje, mindjárt kirakom a hátsó ablakba…) Azt mondja egyébként, most már jó lenne rövidre zárnom ezt az elb***ott levelet, de nekem is lennének ötleteim, hogy ő milyen módon zárja rövidre a kettőhuszat… Ajjaj, azt hiszem, vissza kell rántanom a konnektortól, mert ez az állat szakmai ártalomnak tekinti az áramütést, és szerinte a kettőhúsz „nem is b*** nagyot”. Hát nem tudom, én inkább nem próbálom ki. Konklúzió, amit szerintem az egész csoport nevében írhatok: hiányozni fogsz nekik. És akkor még arról nem is beszéltem, hogy az éjjel legendákat meséltetek egykori kollégákról.
Talán egyszer Rólad is legendákat mesélnek majd. Biztos vagyok benne. És most jöjjön az a megbeszélt dolog, amire az egész világ kíváncsi, ami meghatároz majd sorsokat, és ami mindenkit érdekel: kérdem én, van élet az ÖSZO után? Biztosan, és majd talán a nagybetűs ÉLET ad erre majd választ.

2011-11-24
09:02
Győr, valahol egy elb***ott panellakásban

Markovits Tamás
író, szófosó...
(most ezt a kokit mér’ kaptam má megin??!!)
(… nincs igazság…. Áúúú na gyere csak vissza!! *mérges pofát vág, de nem ollóval*)

© Képzelt író, valahol a jövő évi univerzum egyik sarkában.

_________________

الآلهة المصرية A hobbim az életem. | "Crossing bridges in the sky, On a journey to renew my life!" [DT]

ÚHHA, MIK NEM KERÜLNEK ELŐ

A következőt pl. kimondottan a padlásszínház egyik színészének írtam.

Egy rablás margójára
Szereplők:
Joe, alias „Főnök”
John (rabló)
Adam (másik rabló)
Robert (portás)
4 rendőr

(egy kis sikátorban vagyunk, három férfi száll ki egy nagy fehér teherautóból.)
Joe:
-A kiskacsa hazarepült.
portás:
-Nyitom már, nem értem mire jó maguknak ez a szövegezés…
Joe:
-Csak nyissa már ki!
portás:
-Biztos megint valami rosszban sántikálnak. Aztán egyszer majd jön a rendőrésg, és fellógatnak mint egy rongybabát!
Joe:
-Fogja már be a száját! Már csak az hiányzik, hogy mindenki felébredjen!!

Bevonul a főnök, a másik két férfi fejenként 4 zsák gyanús csomagot cipel. Bemennek, elrejtik, az új helyszín egy füstös kis motelszoba, az alig elférő 4 ággyal, és rengeteg poggyásszal (homályos megvilágítás, az arcok éppenhogy kivehetők)

Joe:
-Srácok, beszéljük meg, hogyan menthetnénk meg David-et. És egyúttal magunkat is.
John:
-Ez hülyeség… Úgyse fog bemószerolni minket a zsernyákoknál. Itt a suska, holnap már repülünk is Miami-ba.
Adam:
-John, a kurva életbe, elvégre a társunk, vagy mi a fene! Díjaznám ha nem csak a pénz érdekelne!!
John:
-Most mégis mit vártál? Féltem a szaros seggem, mert ennyit még sose kaszáltunk!
Adam:
-Ember gondolkodj már! Ki törte fel a riasztót? Ki törte fel a széf zárát? Ki tartotta a hátát, csak azért, hogy elmenekülhessünk?!
Joe:
-NYUGALOM, a mindenit neki! Most szépen vázoljuk, mi is történt! Tehát. Kimentünk a 12. sugárúton lévő bank hátsó bejáratához azzal az autóval, amit múlt héten a pénzszállítóktól loptunk. Karácsony van, senki nem őrizte a hátsó bejáratot. Adam feltörte a riasztórendszert, közben Adam és John őrködtetek.
Adam:
-Én figyeltem a nyugati oldalt, az a szerencsétlen pedig a sugárút felőli mellékutcát.
John:
-Szerencsétlen? Mindjárt olyat kapsz hogy elmerülsz a betonban!
Joe:
-NYUGALOM!! VELETEK NEM LEHET DOLGOZNI! Az istenért, csillapodjatok már! Olyanok vagytok mint két óvodás!
Adam:
-Akkor is szerencsétlen.
Joe:
-Ez a része nem érdekel. Tehát bejutottunk a bankba. John elfutott megnézni a tolvajkulccsal a biztonsági szobát, és folyamatosan tájékoztatott minket rádión. Mi elindultunk a széfek felé. Feltörtük a tisztítószeres helyiség ajtaját, és felmásztunk a szellőzőrendszeren, az Adam által szerzett tervek alapján.
Adam:
-Onnét jutottunk el a széf előteréhez. Még meg is jegyeztem, hogy de kurva magason vagyunk. Leugrottunk, majd David nekilátott a széf megfúrásához.
John:
-Ekkor szóltatok rádión, hogy a fúró hegye eltörött, és az ötperces időt meg kellett toldani.
Adam:
-Így van. Tehát David és én megfúrtuk a széf ajtaját, de még kinyitni nem tudtuk. Ekkor mondta Joe azt, hogy inkább menjünk a francba, viszont David pár perc alatt meghackelte a számzárat. Még mindig itt a cucc a zsákomban, mert nem az övébe tette bele.
Joe:
-Ekkor mentünk be, és a börtönrácsot elfűrészeltük.
Adam:
-Egyébként nem értem… Akció közben törtek ránk a zsaruk. Hogyan, mikor a riasztó se szólalt meg? Remélem, hogy David nem…
Joe:
-Spicli? Ezesetben jégre kell őt tenni. De csak ha kiderül, mi történt.
John:
-Ó, a francba… Emlékeztek? Hiszen félpercenként be kellett volna mondania, hogy tiszta a levegő! Emlékeztek? Mikor a rácsot fűrészeltük, két percig rádiócsend volt. Úúúúristen… Úúúúristen… Mi van ha tényleg beköpött? A mocsok….
Joe:
-Nyugalom, még semmi sem biztos. Csak annyi, hogy a zsernyákok elvitték, mert nem tudott áttörni. Még ha spicli is, hát álarcban voltunk! Na mindegy. Nem úgy sült el, ahogy terveztük. A francba!!

(néma csend)
(ekkor hirtelen kopognak az ajtón)

Joe:
-Ki az?
(hang az ajtón túlról)
-A portás vagyok uram.
Joe:
-Jöjjön be Robert. Nos? Mit tehetek Önért?
portás:
-Csak az a helyzet uram, hogy izé… Van itt 4 ember, akik magukat látni szeretnék.
Joe:
-Kik azok?
portás:
-A helyi Maffia… (ezt félénk, suttogó hangon mondja)

(Ekkor kinyitja az ajtót, és beront 4 rendőr.)

rendőrök kórusban:
-Mindenki le a földre, kezet a tarkóra! Gyerünk gyerünk gyerünk!
Joe: (üvölt)
-Robert, maga ökör! Átvert engem! Megölöm! Felnyársalom!!
egyik rendőr:
-Csöndbe’ maradjon mert magába eresztek pár deka ólmot!
másik rendőr:
-Robert, a munkásságát mindenképpen díjazni fogjuk. Ami pedig magukat illeti fiúk, két hírem is van. A egyik az, hogy a haverjuk, David már az előzetesben csücsül. Ha megtudja, hogy elkaptuk magukat, biztos örülni fog. A rejtekhelyet ő fedte fel.
John:
-A nyomorék… (suttog)
a rendőr folytatja:
-Ja és fiúk, rossz lóra tettetek. A rabok már túl vannak a karácsonyi ajándékosztáson. Na, vigyük ki innen őket.
(a bandatagok szitkozódnak)
a rendőr folytatja:
-Fiúk, ha valami gyanús dolgot próbálnátok meg elkövetni, azt leszögezem, hogy az a valami, esetleg szökési kísérlet, hivatalos személy elleni erőszak, 5 évet jelent…

vége

_________________

الآلهة المصرية A hobbim az életem. | "Crossing bridges in the sky, On a journey to renew my life!" [DT]

---

_________________


Egység, Kötelesség, Végzet!

Senki nem olvasta el az írásom?

_________________


Egység, Kötelesség, Végzet!

Most volt időm Makuta. Engem ámulatba ejtett. De tényleg! A történet is, és ahogy végre számomra is érthetően fogalmazva betekintést adtál! Egyre tisztább a történeted, kezd összeállni a kép, már jobban értem a lények szerepét, munkálkodását. És nem utolsó sorban nagyon szeretnivaló az, ahogy "látlak a szerepek mögött". Köszi az éjszakai klassz mesét!