Párduc-ÉKT

Malackám!

Köszönet mindenért

Marcsika a sielős boszit elolvastam nagyon jó .

_________________

Örülök ,hogy tetszett.

"Lehet, hogy néha rossz anya vagyok,
mert: néha kiabálok,
mert: türelmetlen vagyok,
mert: megszidom a gyermeket, ha olyat tesz amit nem lehet,
mert: néha meglegyintem a kezét ,hogy tudja tilos a piros,
igen lehet, hogy néha rossz anya vagyok!

DE! egy biztos, ami a szívemből jön

én vagyok: a legboldogabb, mert megszületett,
én vagyok: a legjobb barátja, én vagyok a pajtása
én vagyok: aki fent van vele éjszaka, mert beteg
én vagyok: aki eteti ha éhes, itatja ha szomjas
én vagyok: aki sír ha lázas
én vagyok: aki mindenét odaadná érte
én vagyok: aki mindent eldobna magától csak sose veszítse el!

Igen!
Én vagyok a legboldogabb anya mert csodálatos gyermekem van, aki a legfontosabb mindennél, akinek a mosolya kacagásra késztet és közben sírok, én vagyok a legboldogabb mert van nekem, Ő a mindenem, még akkor is ha olykor összeveszünk, Ő a legcsodálatosabb az egész életemben!!!"

Gárdonyi Géza


Miknyi kis emberek

Olvastam egyszer egy mesét. Az volt abban, hogy egy ember elaludt az erdőn. Miknyi kis emberek bújtak elő a fűszálak közül s ezt kiáltották:

- Micsoda óriás! Kötözzük meg, hogy el ne taposson bennünket!

És míg az ember aludt, lekötözték kezét, lábát pókháló-szálakkal, sőt néhány fűszállal is. Nagy munka volt ez: tízezer miknyi kis ember dolgozott, izzadott vele órákon át. Mikor aztán az óriásnak nevezett ember fölébredt, meg se érezte, hogy meg van kötözve, és bizony a fölkelésével egynéhány száz miknyi kis embert agyon zúzott.

Aki ezt a mesét írta, bizonyosan a hangyákra gondolt: a hangyákat nevezte miknyi kis embereknek.

Mert a hangyának, ha nincs is emberi formája, a dolga, élete, esze kicsiben emberi.

A hangya éppen úgy társas életet él, mint az ember. Az ősidőkben az ember is olyan csoportosan élt, mint a hangya. Némelykor vándoroltak azok a csoportok, néhol városokat építettek, és ahány város volt, annyi volt a fejedelem, fő, király, a szerint, amint nevezték.

A hangya is várost épít magának, a föld alatt. A tudósok, akik megfigyelték a hangyák életét, látták, hogy micsoda gondos nagy munkával készül a hangyaváros, amit mink hangyabolynak nevezünk.

A földalatti utcák ezrei keresztezik egymást és visznek itt-ott egy tágas térre, amely vagy gyermeknevelő hely, vagy istálló, vagy éléstár, vagy más sok olyan hely, aminek célját mi nem ismerjük.

Mert nem ismerjük ám teljesen a hangyák életét, sőt nagyon is keveset tudunk róluk. Az a kevés azonban érdekes. Igy azt már régen tudjuk róluk, hogy úgy háborúznak, mint az emberek, s amelyik győz, elrabolja a legyőzöttnek a tojásait.

De minek nekik a más hangyák tojása? Megeszik talán?

Nem: azokat a tojásokat hazaviszik és kiköltetik a nap melegével. A kikelt hangyákat aztán fölnevelik rabszolgának.

A rabhangyák életükhosszán át szolgálnak. Ők végzik a hangyavárosban a munkát, ők építenek, ők takarítanak, ők cipelik ide-oda a hangyatojást a szerint, amint a nap melege változik. Mikor már kikeltek, ők dajkálják a hangyaúrfiakat, hangyakisasszonyokat, - éppen úgy, mint az embereknél régente a rabszolgák, ma a fizetett cselédek. Belőlük telik ki a hangyaváros honvéd-katonasága is. Az a katonaság a legerősebb rabszolgákból való. Az nem dolgozik mást, csak őrködik a hangyaboly körül. Mikor aztán ellenséges hangyák törnek rájok, birokra kelnek velök, halálig harcolnak.

Már ez a rend, s az erősebbnek ilyetén módon való uralkodása elég volna arra, hogy a hangyában valami emberi észt lássunk. De még bámulatosabb látnivalók is vannak a hangyaországban.

Ilyen például, hogy a hangyák is tartanak házi állatot. A hangyák házi állata a levelészbogár. A levelészbogarakat kint is fogdossák és fejegetik ők, de valamely mennyiségben be is hordanak belőlük a hangyabolyba, és ott etetik őket zöld takarmánnyal, mint mink a teheneinket.

Mert az a hangyák házi állata olyanféle módon hasznos a hangyáknak, mint nekünk a tehén. Mikor a hangya csiklandozza, a levelész valami édes váladékot bocsát ki a testéből, s a hangyának az a legkedvesebb eledele.

A hangyák a tudósok állítása szerint nem hanggal beszélnek, hanem a tapogatóikkal. Olyankor szembeállanak egymással és egymásnak a tapogatóját billegetik. Vajjon miket beszélnek? Mit mondanak egymásnak rólunk? Azt mink sohasem tudjuk meg, mert nem értjük meg a beszédüket.

Gyermekek, mikor a hangya a lábatok alatt jár, ne tapossátok el, ha látjátok. Az igaz, hogy valami kis kárt okoz néha kora tavasszal a kertjeinkben, hasznot is annyit. Ő nem tudja sem a kárt, sem a hasznot, mert ő éppen úgy nem ért meg bennünket, mint ahogy mink nem értjük meg őt, - a miknyi kis embert.

"Nem számít mikor jött, nem fontos, hogy nem volt mellettem a kezdetek kezdetétől. A lényeg, hogy megjelent és azóta nem hagy el. Soha nem hagyott még cserben; én sem hagyom őt. Nagyon vigyázok rá! Hatalmas kincs az életemben. Meglehet, ő az egész életem."

Az édesanya teremtése

Az Isten elhatározta, hogy megteremti az édesanyát. Már egy hete bajlódott vele, amikor megjelent egy angyal és így szólt:
- Ezzel vesztegettél el egy egész hetet?


- Ige. De olvastad-e a megrendelőlapot? Mosható legyen, de ne plasztik anyagból. 180 alkatrészből álljon és mindegyik cserélhető legyen, kávéból és az előző napok maradékából éljen, olyan legyen a csókja, hogy mindent meggyógyítson, és legalább hat pár keze legyen.


Az angyal hallgatta, és hitetlenkedve rázta a fejét:
- Hat pár?
- Nem a kezek megteremtése a nehéz - mondta az Isten -, hanem az a három pár szem, amellyel egy anyának rendelkeznie kell.
- Olyan sok?
A jó Isten bólintott. - Az egyik pár azért kell neki, hogy csukott ajtón keresztül is megláthassa, hogy mi történik amikor beszól: "Mit csináltok?" és azt a választ hallja, hogy "semmit". Egy másik szempárra a fej hátsó részén azért, hogy észre vegye, amit nem kell látnia. A harmadikra pedig azért, hogy mikor gyermeke valami rosszat tett, szemeivel közölhesse: "Mindent tudok és éppen ezért melletted vagyok."


Uram - szólt az angyal, enyhén megérintve a karját -, ma már eleget dolgoztál, térj nyugovóra, holnap is lesz nap.


- Sajnos nem tehetem - szólt az Úr -, már majdnem befejeztem. Elkészült egy édesanya, aki magától meggyógyul, ha beteg, aki tud hat ember számára ebédet készíteni egy fél kiló darált húsból.


Az angyal kíváncsian körbe repkedi a minta-anyát és sóhajtva megjegyzi: - Túl gyöngéd.
- De mindennek ellen tud állni. Neked halvány fogalmad sincs mit tud egy édesanya elviselni - szólt az Úr.
- Tud gondolkodni?
- Nemcsak hogy gondolkodni tud, hanem annyira ügyesen használja az értelmét, hogy még a kompromisszumra is képes - állította az Úr.


Akkor az angyal közelebb hajolt a modell-anyához és az egyik ujját végig húzta az arcán.
- Itt van valami ami fölösleges - szólt az angyal.
- Nem fölösleges ott semmi - szólt az Úr -, az egy könnycsepp.
- Hát az meg mire jó?
- Azzal lehet kifejezni az örömöt, a bánatot, a csalódást, a fájdalmat, a magányt és a büszkeséget.
- Te egy lángész vagy! - kiáltott fel az angyal.


Finom melankóliával válaszolt az Úr - Megvallom az igazat, a könnyet nem én teremtettem!

Nagyon jó meg teremtette az úr az anyát.Bizony hogy mindent ki bír.

_________________

Milyen igaz.