Párduc-ÉKT

Dr. Bélley Pál
Kíváncsiak Klubja

1953 októberében kezdte meg a Magyar Rádió Ifjúsági Osztálya a Kíváncsiak Klubja című sorozatát. A műsorok a hallgatók kérdéseire épültek, de nemcsak tárgyi ismereteket kívántak adni, hanem irodalmi és zenei élményt is.

A kíváncsiság kiapadhatatlan forrása lett a műsornak. Már az első felhívástól kezdve áradtak a kérdések. Az érdeklődés kiterjedt a művelődéstörténet, nyelvészet, irodalom, történelem, élettan, természetrajz, csillagászat, zene területeire. Kisiskolásoktól nyugdíjasokig minden korosztályból jelentkeztek kíváncsiak.

A sorozat megformálója, kialakítója és állandó írója Dr. Bélley Pál volt. A sokoldalúan művelt, a tudomány úgyszólván minden területét áttekintő könyvtáros írónak szenvedélye volt a műveltség terjesztése. A szüntelen olvasás és tájékozódás nála nem öncél volt, hanem párosult azzal a lankadatlan törekvéssel, hogy tudását közkinccsé tegye.

Mikor vált szokássá a köszönés?

Az üdvözlés legegyszerűbb formája a meghajlás. Amikor udvariasan meghajtjuk magunkat, nem gondolunk már arra, hogy ez a mozdulat a teljes földreborulás csökevénye. Valaki előtt földre borulni, térdre, vagy éppen arcra esni pedig hajdan, a rabszolgaság korában a legyőzött harcosok szoktak. Ezzel a mozdulattal fejezték ki, hogy nincs szándékukban tovább harcolni, és hajlandók a régi hadifoglyok sorsát, a rabszolgaságot vállalni. A földreborulás később az uralkodók és fejedelmek előtti teljes hódolat kifejezésévé vált. Eredeti szerepe, jelentése az idők folyamán mindinkább elhomályosult és mikor a térdreomlásból féltérdre ereszkedés, térdhajtás, vagy később puszta hajbókolás lett, már csak az alárendeltségi viszonyt fejezték ki vele. A meghajlás, főhajtás ma már semmi más, csak udvarias mozdulat. Nem alárendeltséget fejezünk ki vele, hanem mások megbecsülését.

És a kalaplevétel?

E szokás legmélyebb gyökerét keresve is a rabszolgatartó társadalom világába jutunk el. Nem egy írásos feljegyzés és még több kőbe vésett ábrázolás beszél arról, hogy egyes ókori népek, többek között az asszírok, hadifoglyaikat, később rabszolgáikat, minden ruhájuktól megfosztották. Eredetileg nyilván csak zsákmányszerzés céljából tették ezt, később azonban jelképes értelmet is kapott a rabszolgák teljes vagy részleges meztelensége. Az, hogy egyes népeknél az alsóbbrendűeknek övig ruhátlanul kellett az előkelők színe előtt megjelenniük, de még inkább az a szokás, hogy egyes népek úgy fejezték ki tiszteletüket az idegenek előtt, hogy ruhájukat a vállukon fellebbentették, jól mutatja, hogyan válik az eredetileg rabszolgaviszonyt kifejező cselekvés a tiszteletadás jelévé! Egy nyugat-afrikai néger népnél a ruhafellebbentés együtt jár a kalap levételével. Kétségtelen, hogy a mi köszönést kifejező kalapemelésünk is ennek az ősi szokásnak maradványa.

A kézfogás honnan ered?

Eredetét tekintve nem kapcsolódik semmiféle megalázkodást kifejező mozdulathoz. A régi időkben, amikor a kézfogás még nem vált egyszerű jelképes cselekedetté, azért nyújtottak egymásnak kezet az emberek, hogy mutassák: nincs náluk semmiféle fegyver, baráti, békés érzelmekkel közelednek.

Ezt igazolja többek között az "itt a kezem, nem disznóláb" tréfás szólásunk is. Eredeti értelme akkor világosodik meg, ha tudjuk, hogy régen a pisztolyt mondták gúnyosan disznólábnak. Ahogy éppen így nevezték a pisztolyt, az nyilván a régi mordályok ormótlan alakjára vezethető vissza. Az "itt a kezem, nem disznóláb" szólás tehát régen azt jelentette: Nincs pisztoly a kezemben, baráti jobbomat nyújtom feléd. A kézfogás egyszerű üdvözlési formájának ilyen bonyolult háttere van.

A madarak énekkara

"Azt mondják, hogy az énekesek július elején hallgatnak el, amikor a kicsik a tojásból kikeltek. Nincs idő énekelni, az apróságoknak kosztot kell gyűjteni és hordani."

( Hamvas Béla )

A fecske minden évben, mikor végre hazatért jól megérdemelt vakációjáról, ami nem kevés fáradtságába kerül, első útját az állatkertbe teszi, hogy elmesélje úti élményeit itthon maradt társainak.
Most is így tett, ám szeme megakadt egy óriásplakáton melyen nagy betűkkel ez állt: 2012 a FECSKÉK éve.
Nagy öröm járta át aprócska szívét, mert a jó emberekre eddig is számított, de erre még álmában sem gondolt, hogy törékeny életük ilyen fontos lehet.
Elhatározta szervez egy énekes kórust és csodálatos hangjukkal megörvendeztetik az erdő látogatóit.
Toborozni kezdett. Titokban figyelte társait ki mikor, és hogyan használja isteni képességét. Rátalált a pacsirtára. Mély, és fájdalmas éneke annyira elvarázsolta, hogy kezdte sajnálni falusi létét, úgy érezte ezért a hangért érdemes az erdőben élni. Eszébe jutott az is, hogy az ember szeret néha sírni, és érezte ez a hang arra a legtökéletesebb.
Voltak önként jelentkezők is. A fecske mindenkit meghallgatott, még egy bizottságot is létre hozott, akik segítettek neki a válogatásban.
Így találtak rá a cinegére, a kakukkra, a szajkóra, még varjút is felvették az énekkarba. Jelentkezett a fülemüle is, akiről köztudott, hogy igazán az idős lélek érti meg éneke titkát, rájuk is gondolni kell, mert a már sok mindent megélt, megcsendesült embernek is szüksége van a szépségre.
A kis feketerigó csak ült némán és gondolkodott. Olyan bús, olyan szomorú volt, és csak egyre csak azon töprengett, hogyan lehetne ő is tagja a kórusnak.
Kis fekete semmi voltát nem igazán fedezték fel, főleg így, hogy bánatában hangot sem adott ki a torkán.
Elhatározta, befesti magát sárgára, akkor az élénk színével felhívhatja magára figyelmet. Úgy is tett, megfürdött az egyik erdei iskola udvarán kint felejtett festékes dobozban.
Tollai rikítóak lettek, - na most, igen! Most jött el az én időm! - gondolta és repült volna, de az összeragadt tollai sehogyan sem akarták segíteni. Kétségbeesve könnyezni kezdett, és melléről oldódni kezdett a festék. De a hátáról sajnos nem.
- Most még csúnyább lettem - gondolta, és aggódott. Elkezdte lecsipegetni magáról a festéket. Közben egyre gyakrabban énekelte a világba bánatát. Mert a madár, is, mint az ember, örömében, bánatában énekel. Panaszosan, olyan átszellemülten énekelt, ahogyan csak talán a kristálylelkű angyalok tudnak.
A fecske felkapta fejét!
- Ezt a hangot keresem hetek óta!
Már repült a az édeni szép ének felé. Mikor meglátta a feketerigót, először elmosolyogta magát, majd miután megtudta a történteket segített megszabadulni a ragacsos rabságtól.
Végre összeállt az énekkar. Minden tavaszi éjszaka gyakorolnak, készülnek az előadásra. Meghívót senkinek nem küldenek, de szeretettel várják a tiszta lelkű, kedves, segítő, gyönyörre vágyó embereket.

Jók! Nincs nálam disznóláb.

Nem is ehetek köröm pörköltet.

Misi

Itt a kezem

""Hogy egy nagy dolgot valóra váltsunk, először is tudni kell nagy dologról álmodni, másodszor is pedig állhatatosságot kell kifejleszteni magunkban, hogy a kudarcok láttán se rendüljön meg az álmainkba vetett hitünk.""

(Szilvási Lajos)

""Álombéli álom

Fogadd el homlokcsókomat!
Ez búcsúm, itt a pillanat,
Akármi volt is - elmaradt.
Jól látod, nem tévedsz nagyon;
Én mindig, mindig álmodom.
S reményem, most hogy odalőn,
Túl napvilágon, éjidőn,
Túl vízión, s nem-lét fokán,
S épp eltűnése jó okán -
Úgy tűnik, most úgy találom:
Hogy ez is csak álombéli álom.

Morajló ár a partra von
Hullámtöréstől kínzatom,
Arany homokként málva szét;
Kezemben éltem - omladék,
Csuszamlik, tűnik, elcsorog,
Hiába összezárt marok,
Felsír a szívem, hogy' zokog:
Oh Isten! Meg nem tarthatom?
A semmit kell szorítanom?
Oh Isten! Meg nem védhetem?
Egy szemcsét hagyj megmentenem!
Vajh minden, amint találom;
Tán csak álombéli álom?""

(Edgar Allan Poe - Rossner Roberto fordítása)

Az enyém is!

Vannak olyan könyvek, amelyek álmodni hívnak, és vannak olyanok,
amelyek megmutatják a valóságot.

( Paulo Coelho )

"“…és most ígérd meg hogy soha nem felejtesz el…addig eszedbe, szívedbe vésel míg gondolni, érezni képes vagy. Tudom hogy egyszer újra itt leszek, csak még nem sejtem mikor…Te viszont érezni fogod amikor én már tudom mikor érkezek. A Szíved másként fog dobogni, gondolataid nálam járnak majd, soha nem leszel ennél biztosabb semmiben. A tüzet őrizd ott, nem akarom, hogy más le öntse vízzel, és később talán, gyújtóst rakjon belé! Csak tudod, most máshol van dolgom, és lehet sokára érek vissza ha azt akarom minden úgy alakuljon, ahogy Mi azt tudtuk…”"