Anyák napi interjút olvastam ma ,Hámori Ildikó színésznővel és lányával, Szinetár Dórával
"""– Máskor is előfordul, hogy csak úgy beültök ide egy kávéra?
Ildikó: Igen. Néha összefutunk, közel van hozzánk ez a bevásárlóközpont. Máskor meg Dóriék jönnek át ebédelni, esetleg én megyek a négyéves unokámra, Zorkára vigyázni. Csak néhány utca választ el bennünket egymástól, szinte naponta találkozunk.
Tudom, hogy ez ma már ritkaságszámba megy, pedig ha a családtagok hosszú ideig nem adnak hírt magukról, egyszer csak azt veszik észre, hogy idegenek lettek. Mert az ember folyton változik.Dóri: Pont erről beszélgettünk múltkor az anyósommal. Hogy amikor valakinek kisbabája születik, egyúttal jelképes szerződést is köt azzal a gyerekkel. Attól kezdve ő a felelős érte.
Természetesen, amint felnő, és Karinthyval szólva, felelős lesz az arcáért, már maga vállalja tetteinek következményeit. De a kettőjük közötti kapcsolat fenntartása továbbra is a szülő dolga marad. Előfordul, hogy én sem telefonálok néhány napig, de a szüleim még soha nem illettek ezért szemrehányással. Ilyenkor inkább ők keresnek engem, vagy örülnek, ha végre megcsörren a telefon. Ahogy én is ugrok, ha a tizenöt éves Marci fiamnak eszébe jut, hogy felhívjon .
Dóri: Mamika szinte barátnőként működött. Emlékszem, kamasz lányként megismerkedtem egy fiúval, de csak a Műegyetem diszkójában találkoztunk, félhomályban. Másnap a kocsiból ötven méterről megláttuk, és egymásra néztünk anyuval: „Jézusom!” Mondtam neki, hogy én most kiszállok, te pedig tíz perc múlva gyere vissza. És jött.
Ildikó: Azóta, ha lehet, még jobban elmélyült a kapcsolatunk... Attól a perctől fogva, hogy megszületett, imádtam Dórit. Amikor kicsi volt, és valamiért leszidtam, rám nézett: „És akkor most már nem szeretsz?” Majd megszakadt a szívem. Dehogynem szeretlek, mondtam neki, csak most haragszom rád. Alapszabály, hogy a szeretetben mindig meg kell erősíteni a gyerekeket, akkor nem lesz soha önbizalomhiányuk.
– Dóri, az édesapáddal (Szinetár Miklós rendező) milyen a viszonyod?
Dóri: Ő egy igazi elfogult, lányos apuka. Ha szerepelek a tévében, ma is rögtön felhív, és megdicsér. Azt szokta mondani: „Még mindig olyan vagy, mint tizenhat éves korodban!” Hát persze, csak most már egy órát kell hozzá sminkelnem. Az apa-lánya viszony egyébként egy külön történet. Látom, hogy rajong a férjem is (Bereczki Zoltán musicalszínész) a lányáért, Zorkáért. A két apa között mégis óriási a különbség. Más korosztály. Édesapám kamasz volt, amikor az édesanyját leszedte az Auschwitzba induló vonatról, és téglát hordott a Petőfi híd visszaépítéséhez. Nem volt ideje azon gondolkodni, hogy most csajozzon, vagy inkább lógjon a haverjaival.
– Kire ütöttél, édesanyádra vagy édesapádra?
Dóri: Azt szokták mondani, inkább papikára hasonlítok. Őt mindenki szigorú, mértékadó embernek hiszi, de én egy másik arcát is ismerem. Merthogy ő is esendő ember... Egyébként meg remélem, sikerült tőle eltanulnom azt a végtelen nyugalmat és derűt, amivel minden reggel ébred. Persze keverék vagyok én is, mint mindenki. Mostanában mintha egyre jobban hasonlítanék mamikára.
Dóri: Persze, az ember a gyerekeitől tanulhat a legtöbbet, de a követendő példát a szüleitől lesheti el. Édesanyám fantasztikus anyuka volt. Mindent megtett értem, hordott mindenféle táncra, moziba, színházba, ahova csak akartam. Fittipaldiként beugrott a kocsijába, kettőkor már várt az iskola előtt, és elrepített magával a Rádióba, hogy míg a Szabó család felvétele folyt, mégis együtt lehessünk. Én szerintem már csak a közlekedési nehézségek miatt se lennék erre képes. És ő mindezt segítség nélkül csinálta! Legfeljebb a dédi vigyázott rám néha, és focizott velem, amíg ő hazaért. Most mamika focizik Zorkával. Néha csak elnézem, hogy tud játszani a gyerekekkel! Teljesen belebújik a bőrükbe.
– Gyönyörűek vagytok, ahogy ültök itt, anya és lánya. Se smink, se ékszer. Családi vonás a szolid megjelenés?
Dóri: Mondhatjuk így is. Ha valamit elsőként lestem el az édesanyámtól, az az, hogyan legyünk természetesen, festék nélkül is csinosak és szépek. A smink és a körömcipő nála munkaeszköz, nem része a hétköznapoknak, mégis mindig kitűnt a többiek közül az ízlésével, az eleganciájával. Amikor édesapám még az Operaházat igazgatta, minden évben kötelező programjuk volt az Operabál. Mamika több éven keresztül képes volt újabb és újabb ruhákat kreálni a régiekből egy ügyes varrófiú segítségével – nem sok pénzből, de annál több ötlettel.
– Az anyák napját hogyan szoktátok megünnepelni?
Dóri: Mamikával és az anyósommal elmegyünk Zorka óvodai előadására, és jól kibőgjük magunkat. Egyébként meg úgy gondoljuk, a virágözönt nem csupán az év egyetlen napjára kellene tartogatni. Nálunk minden egyes látogatás mamikánál anyák napja-számba megy. Legutóbb például meghívott minket ebédre, és Zorka indulás előtt már kérte is: „Vigyünk virágot mamikának!” Aztán megettük a világ legfinomabb citromos tökfőzelékét mamika sült csirkéjével, nekünk ez volt az ajándék!""
