Párduc-ÉKT

Ennek nagyon örülök!

Legyen a mai napod derűs és vidám ,Misi

Jaj Misi ez nagyon aranyos. Én is szeretlek.

_________________

Mostanában Nicholas Sparks könyveit olvasom és a filmjeit nézem .

Ma tőle hozok idézeteket .

""Szerelem még így soha nem kínzott
Oly hirtelen jött és édesen
Orcája illatos virágként nyílott
S ellopta szívem teljesen.""

( Szerelmünk lapjai )

""Légy nyugodt - bízz bennem.
Míg a nap lenéz rád,
Én sem fordulok el tőled,
Míg a hullámok csillognak
S a falevelek susognak néked
Szavaim sem szűnnek meg csillogni,
Susogni érted.""

(Szerelmünk lapjai )

""Ha alszom, rólad álmodom, ha ébren vagyok, arra
vágyom, hogy a karjaimban tarhassalak. A távolság
csak megerősített abban, hogy az éjszakáimat melletted,
a nappalaimat a szíved-lelked társaként akarom tölteni.""

(Éjjel a parton)

""Élveztem, amikor kettesben lehettünk, és szerettem volna még több időt vele tölteni. Nemcsak aznap este, de másnap, harmadnap... Minden - a könnyed nevetésétől az eszén át a segítőkészségéig - olyan újszerűen hatott rám, és nagyon imponált. A közösen töltött idő arra is rádöbbentett, hogy mennyire magányos voltam az előtt, hogy vele megismerkedtem.""

(Kedvesem )

""Apám mindig azt mondta, hogy ha valami nehézségem támad, nézzek körül, és meglátom, hogy mindenki másnak vannak gondjai, amit ők ugyanolyan komolynak éreznek, mint én a magamét.""

( Kedvesem )

""Sok mindent szeretnék mostanában, de legfőként azt, hogy bárcsak itt lehetnél mellettem. Furcsa, de nem emlékszem rá, hogy mielőtt megismertelek, mikor sírtam utoljára. Mostanában meg úgy látszik, hamar kicsordul a könnyem... te viszont valahogy értelmet adsz még a szomorúságnak is, úgy közelíted meg a dolgokat, hogy attól enyhül a fájdalmam. Drága kincs vagy, ajándék, s ha majd újra együtt leszünk, addig akarlak a karjaimban tartani, amíg lesz bennük elég erő, hogy ezt meg tehessem. Sokszor csak az tartja bennem a lelket, hogy gondolatban veled lehetek.""

( Éjjel a parton )

De szépeket találtam megint nálad Marcsika! Jó volt itt olvasgatni...

Búcsúzások

Az élet, mint egy színielőadás. A darab főszereplőjének állandósága mellett szereplők jönnek-mennek, a sors (a nagy Rendező) hetykén bánik a cselekménnyel, hol tragédia, hol komédia, néha tragikomédia, de a főszereplő nem vonulhat le a színről, csak mikor a függöny végleg lemegy.

Nincs olvasó- és főpróba, nincs jelmezes próba, nem ismerhető a darab következő öt perce sem. Improvizáció az egész. Előre nem látható cselekményszálak végestelen végig szövik át, keresztbe-kasul a darabot. A jobb ajtót már jól előre lezárta a Rendező; azt csak a mellékszereplőknek nyitogatja; azt is kénye-kedve szerint.

A főszereplő csak kapkodja a fejét, még akkor is, ha szándékai szerint zajlik az adott epizód. Az adott epizód. De játszani, azt kell!

Színre lépnek karakterek, s velük érzések, gondolatok, eszmék. A bal ajtón belépnek, játszanak (olykor vele), csűrik-csavarják a cselekményt, befolyásolják a széljárást, nevetnek és nevettetnek, sírnak és ríkatnak. Hisz ezért vannak. Létük legfőbb értelme – a főszereplő szemszögéből – az, hogy alakítsák őt. Mozdulatait, világlátását, vágyait, örömeit, félelmeit, ízlését. Tágítsák látókörét. Hogy ő is alakíthassa az övéket. Jól vagy rosszul. Ezt előre nem (sőt még közben sem) lehet tudni. Jót s jól.

Megszokni (meg nem szokni), megszeretni (megutálni), elfogadni (el nem fogadni), elhinni (el nem hinni). Nem egy perc feladata. És az eredmény sosem konstans. Úgyhogy alkalmasint kezdődik elölről: megszokni (meg nem szokni), megszeretni (megutálni), elfogadni (el nem fogadni), elhinni (el nem hinni). Végtelen körforgás. Kapcsolatok tavasza, nyara, ősze és tele. Elmúlása. Kimúlása. Lezárása. Le nem zárása. Elfeledése. El nem feledése.

Zsibvásárnak tűnhet a darab: zsivaj, élénkség, mozgás, tolongás, érdekek ütközése. Aztán hirtelen, leszól a Rendező: te, te és te (vagy csak te) távozz a jobb ajtón – s rámutat néhány szereplőre (vagy csak egyre). Búcsúzz, s menj! – adja ki a végső ukázt. Nincs mit tenni. – De valamit még nem beszéltünk meg! – kiált a főszereplő, de ez korántsem érdekli a Rendezőt. – Hiszen még nem zártuk le! – próbálkozik újra meg újra a főszereplő, de a Rendezőn nem hat a könyörgés. A mellékszereplőnek menni kell. Ha a Rendező kegyes, hosszabb időt hagy a búcsúra. Ha nem, akkor azonnal lezavarja a színről, bár ez csak akkor tűnik – a főszereplő szempontjából – öncélúnak. De akkor annak tűnik. Megmagyarázhatatlan dolognak. Gyűlölt döntésnek.

És vele van a vágy, hogy ha tudja, hogy ennyi a kiszabott idő, bizony másképp cselekedett volna. Itt és itt. Ott és ott. De a homokszemek leperegtek. Az ősz télbe fordul. – Pedig mennyire másképp bántam volna vele, ha ismerem az első havazás időpontját! – kesereg a főszereplő. De tudja, hogy akkor sem cselekedett volna másként. Lehetetlen.

A főszereplő pedig csak áll mélán és némán. Nem hiszi el. Statisztikát készít. Végigpörgeti a négy évszakot, miközben élénkebbé válnak a színek, az illatok, az ízek. Minden. Milliomnyi apró részlet világosodik meg előtte. Mint soha addig. De miért csak akkor, mikor már eltűnt a szereplő? Miért nem addig?

Aztán csak a búcsú elfogadása marad. Egy szereplővel ismét kevesebb a színen. A Rendező ismét megkavarta a darabot. Érte tette? Vagy ellene? Mi volt a célja vele? De, mindegy is. Le kell zárni az epizódot, még akkor is, ha ők, ketten nem zárták le viszonyuk. Bele kell törődni.

Nem sok bele szólásuk van a szereplőknek az élet folyásába! Szomorú

""„Nem érdekel, miből élsz.
Azt akarom tudni, mire vágysz, és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal.

Nem érdekel, hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért, és azért a kalandért, hogy életben vagy.

Nem érdekel, milyen bolygók köröznek holdad körül.
Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e már a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom.

Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e fájdalmamat és fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy mindenképpen megváltoztatni akarnád.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni, az eksztázistól megrészegedve anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak, és emlékezzünk az emberi mivoltunk korlátaira.

Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e.
Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz.
Hogy elviseled-e a csalódás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.

Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e, s ez által megbízható.
Látod-e a szépséget akkor is, ha nem mindennap pompázik, és hogy tudod-e, Isten jelenlétéből meríted életed.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni, és a tóparton állva mégis az ezüst Hold felé kiáltani: Igen!

Nem érdekel, hol élsz, és mennyi pénzed van.
Azt akarom tudni, fel tudsz-e állni a kétségbeesés és a fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.

Nem érdekel, ki vagy, és hogy kerültél ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe, és nem hátrálsz-e meg.

Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál.
Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal, és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, melyet üres óráidra magad mellé választottál."""

Romhányi József a versblődli és a blődlivers halhatatlanja. Emlékét rendületlenül őrzi a Mézga család, a Dr. Bubó, a Flintstone család máig ható sikere.

Romhányi József: Marhalevél

Egy tehén szerelmes lett a szép bikába,
minden vad bikának legvadabbikába.
Vonzalmát megírta egy marhalevélben
nagyjából eképpen:

Hatalmas Barom!
Bocsássa meg, hogy pár sorommal zavarom.
Tudom, mily elfoglalt, milyen megbecsült Ön,
mégis tollat ragadott csülköm,
hogy amit a marhanyelv elbôgni nem restell,
így adjam tudtára, Mester!
Ön, ismervén jól a tehénszív rejtelmét,
tudja, hogy nem minden a napi tejtermék.
Amíg szorgalmasan duzzasztom tôgyemet,
gondolatom egyre Ön körül ôgyeleg.
Muú! Minden bikák közt legelôkelôbb!
Midôn megláttam a legelô elôtt,
elpirultam, elsápadtam,
vágy reszketett felsálamban,
s úgy éreztem, hogy kéj oson
keresztül a rostélyoson.
Muú, hogy forrt a vér szívembe,
hogy tódult a bélszínembe!
Az a perc, mit velem Ön tölthet maholnap,
megrázza majd egész pörköltnekvalómat.
Ám míg Önrôl ábrándozom kérôdzve,
vad féltés öl a szívemig férkôzve,
és átjárja ó mind a kín,
velôscsontom, mócsingjaim.
Már bánom e merész vágyat,
hisz Ön büszke tenyészállat,
csupa gôg,
mely után az egész tehéncsorda bôg.
De ne féljen Bikaságod!
Ha nem szeret, félreállok.
Nem fog látni levert búsnak,
mert beállok leveshúsnak.
Ám ha mégis kegyes szívvel veszi ezt a levelet,
s megszánja az Önért égô tehenet,
válaszoljon hamar rája.
Üdvözli Önt a marhája.

Im a levél. Ráírva a kelte.
Az úton a posta elôtt le is pecsételte.
De a postáskisasszony nem vette fel...

Ismertem Halason egy írógép szerelő bácsit.
Mesélte, hogy együtt volt katona "a rím hányó Romhányival".
Sokat nevettette a társait spontán verseivel a körletben'.

Látom mit olvasol!