MINDENKIT MEGSZÁMOLTAMSziasztok! Ígértem egy beszámolót az októberi munkámról, a népszámlálás élményeiről. És mivel van „Beszámoló” topik, úgy gondoltam, itt a helye.
Hát akkor mesélek, mert van miről. A dolog már szeptemberben kezdődött, oktatással és vizsgázással. Azután az október elég fárasztó és feszített volt számomra, hiszen munka mellett végeztem a népszámláló-biztosi feladatot. Reggel elmentem dolgozni, lenyomtam a napi 8-10 órát, amennyit kellett, majd onnan azonnal indultam a körzetembe, hogy időt nyerjek, mert késő este már nem ildomos becsöngetni sehová. Magyarán szinte csak aludni jártam haza, és egy hónapig teljesen más volt az életritmusom, annak minden hátrányával. Nem egyszer indultam puszta kötelességtudatból útnak, de ugyanakkor élményekkel is gazdagodtam. Összességében véve nem bántam meg, hogy egyszer ezt is kipróbáltam, bár voltak nehéz napjaim. A statisztikai hivatalban az egyeztetések, feldolgozások persze még folynak, de számomra véget ért a munka, mivel a leadott anyagomat hibátlannak találták, és átvették, egyszer sem hívtak vissza elszámoltatni.
A munkám kapcsán is emberekkel foglalkozok egész nap, egy pult mögött ülve fogadom őket, és intézem ügyes-bajos dolgaikat. Teljesen más helyzet az, amikor én keresem meg őket a lakásukban. Ezt már első nap megtapasztaltam, szerencsére pozitívan. Mivel nem voltak elő-tapasztalataim, az oktatáson tanultak szerint fogtam hozzá, és szeptember utolsó hetében kikézbesítettem a nagy borítékokat, biztosan ti is találkoztatok ezzel, és feltüntettem rajtuk a nevem és telefonszámom. Október elsején pedig teljes „harci díszben”, kék táskával, a kék mappával a hónom alatt, és nyakamban az azonosító kártyával, dobogó szívvel csöngettem be az első lakásba. Mit mondjak, nem ment könnyen, még az adatlap értelmezésére is figyelnem kellett, lassan haladtam. Sok helyen nem is nyitottak ajtót, jó idő volt hétvégén, amit kihasználtak az emberek. Az aznapi „termés” olyan gyászos volt, hogy kicsit kétségbe is estem. Az első hétköznapi este azonban visszaadta a lendületemet.
Kiplakátoltam a lépcsőházakban, hogy saját ütemtervem szerint mely időszakban írom össze az itt élőket, ezen kívül többen már láttak is házalni, így híre ment az ottlétemnek. Igyekeztem udvarias, időpont-egyeztetésnél rugalmas, gyors és határozott lenni, ami szintén a javamra billentette a mérleget. És megtörtént a csoda. A lakók már a második napon ismerősként üdvözöltek, segítettek, a nehezen elérhető szomszédokról információt adtak, mikor érdemes őket keresni, és egyáltalán, nagyon együttműködően viselkedtek. Egy másik társasházban pedig még kézről-kézre is adtak, az egyik szomszéd kísért át a másikhoz, hogy kihez mikor menjek, mikor van otthon és mikor ér rá. Többen telefonon hívtak egyeztetni, ami még jobban megkönnyítette a dolgom, csak pontosan be kellett tartanom a megbeszélt időpontokat. Persze, voltak negatív élményeim is, de nyugodtan mondhatom, nagyon kellemesen csalódtam az emberekben. Igaz, magam is igyekeztem pozitívan hozzáállni és alkalmazkodni, de ilyen fokú együttműködést nem reméltem. Több összeíró-társam panaszkodott, mennyire nehéz a dolga, én személy szerint ennek éppen ellenkezőjét mondhatom. Ezen általános tapasztalatok után pedig szeretnék megosztani veletek néhány egyedi élményt, úgy, ahogyan megmaradtak az emlékezetemben.
Popeye, a tengerész
Pirospozsgás arcú, jó erőben lévő nyugdíjas férfiú, fehér-ősz hajjal, bajusszal és rövid körszakállal. Talán ilyen lehetett a Télapó „fiatalkorában”, amíg nem ért le a szakálla a hasáig. Számomra mégis inkább Popeye lett, csuda tudja, miért. Az elsők között volt, akihez becsöngettem, és nevetve fogadott. Próbáltam előadni a hivatalos bemutatkozó monológomat, de vicces megjegyzései ezt hamar röhögésbe fullasztották. Feladtam a kísérletezést, és elkezdtük inkább kitölteni a kérdőíveket. Nem haladtam túl gyorsan, mert mindenről eszébe jutott egy-egy vicc, vagy vicces történet, úgyhogy a végén már könnyesre nevettem magam. Jóval több időt töltöttem nála, mint amennyi a munka elvégzéséhez kellett volna, de nem bántam, mert valóban szórakoztatott, és tette ezt úgy, hogy neki is örömet szerzett. A későbbiekben pedig komoly segítőmmé vált, amíg abban a lépcsőházban dolgoztam. Folyton nyüzsgött, hol itt, hol ott futottam össze vele, amíg ajtótól ajtóig jártam, energiái kimeríthetetlennek tűntek. Ha az utcán arrafelé járok, ahol a lakása ajtaja a nyitott folyosóra nyílik, mindig felpillantok, hátha meglátom. Párszor ez elő is fordult. És még most is vannak új viccei, amiket onnan kiabál le nekem futtában…
Könnyes iksz
Másik helyszín, másik lakás, egy panel a sok közül. Fiatal, harmincas nő, kifejezetten csinos, még női szemmel is feltűnik a csábító dekoltázs az alakjára szabott otthonkán. A bemutatkozásom és a beinvitálás a szokványos, minden forgatókönyv szerint megy, töltjük az íveket a konyhaasztalnál ülve. Sorra teszem fel a kérdéseket.
- Házas?
- Igen.
- Házasságkötés dátuma?
Mondja az évszámot, nem túl régi, pár éve volt csak. Én folytatom, szinte már előre ikszelve, annyira standard az egész folyamat.
- Házastársával együtt él?
Nem jön a várt válasz, a toll megáll a kezemben, csak az iksz fél szára lett még behúzva. Felnézek a nőre. Az arca kőmaszk, de hiába próbálja visszatartani, a felgyorsult lélegzetvétele elárulja, hogy fájó ponthoz értünk valamiért. Nem nehéz az okot kitalálni. Leteszem a tollat, és csöndesen megszólalok.
- Valami baj van, ugye? Elnézést kérek, nem tudhattam. Ne haragudjon!
- Semmi, semmi, csak nem tudom, mit válaszoljak. Egy hete nem él velünk, szó nélkül elment egy másikkal, engem itt hagyott a gyerekeinkkel egymagam - a visszafojtott sírástól alig tud beszélni. - A válóper a jövő héten be lesz adva, hivatalosan itt lakik, valójában nem. Ez most minek minősül? Hova tegyük az ikszet?
Végiggondolom a tanultakat, döntök, majd válaszolok neki, de már annyira zaklatott, hogy nagyon lélektelennek kellene lennem, ha egyszerűen folytatnám. Így hozzáteszek a hivatalos magyarázathoz pár biztató szót. És akkor elered a könnyek patakja…
Döbbenten ülök, hallgatom a történetet, és lassan megértek mindent. Leginkább azt, mennyire egyedül van ez a nő, ha egy idegennek mondja el mindezt, mert senkire sem számíthat, távol kerülve gyerekkori otthonától, rokonoktól, barátoktól, és elhagyatva az által, akire bízta magát. Szégyelli, amit elmond, pedig vétlen. Szégyelli, amiért nem tudja elzárni a gátat, amin át mindez kiömlik belőle. Aztán már nem beszél, csak sír. Én pedig csöndesen felállok, már nem hivatalos személy vagyok, hanem egy ember, akire szüksége van egy másik embernek. Átölelem, aztán csöndesen beszélni kezdek hozzá. A saját válásomról, és arról, hogyan álltam talpra egyedül, hogyan neveltem fel a fiam, hogyan kerültem el a további buktatókat. Arról, hogy lehetséges mindez, sokan jártunk már hasonlóan, és hogy nem kell lemondania a boldogságról sem, hiszen csinos és fiatal. A végén már kapaszkodik belém, de látom rajta, hogy használt a dolog. Már nem szégyelli úgy magát, mert én is beavattam őt viszonzásul az életembe.
Aznap már nem tudtam máshová menni, szerencsére nem is volt megbeszélve semmi, nem volt bejegyzés a noteszomban. Megittunk egy kávét, beszélgettünk és kitöltöttük a gyerekek kérdőíveit is. Aztán hazamentem, korábban, mint terveztem, feladva az ütemtervem.
Máig nem tudom, hogy hívják, nevet nem kellett kérdeznem a kitöltéshez. De tudom, melyik a lakása ajtaja. És amikor kézen fogva vezeti haza a gyerekeit az óvodából, mindig messziről integet, mosolyogva köszön rám, ha összefutnunk. Remélem, egyszer majd egy férfit látok mellette, esetleg egy harmadik gyereket a karjában. Megérdemelné a boldogságot.
Shakespeare is megírhatta volna
Kétlakásos társasház. Az udvarba egy a bejárat, a nagy kapu mellett kétoldalt a két postaláda, és a csengők. Már jártam itt a borítékokkal, tudom, mi vár rám, a gyomrom kissé görcsbe rándul. Egyszerre nem csöngethetek be hozzájuk, hiába laknak összezárva, mert a két család között háború dúl. Igaz, nem Capulet és Montague, mert a történet nem szerelmi, de éppoly engesztelhetetlen és értelmetlen a gyűlölködés oka. Először a nehezebbik esetet választom, megnyomom a gombot. Rövid várakozás után tárul a kapu és kilép a családfő. Hóna alatt a borítékom, benne az itt hagyott kérdőívek, annyi, ahányan itt élnek. Engedélyt kérek tőle, hogy átnézzem, itt, az utcán, hátha hiányos, mert nem szeretnék még egyszer visszajönni. Ő közben mondja a szövegét, próbálok odafigyelni rá, és egyetértésemről biztosítani. Őrülttel az ember nem vitázik, amikor a paranoiájáról beszél, miszerint ez adatgyűjtés a titkosszolgálatok számára. Szerinte a nyakamban lógó kártyában rejtett chip van, és éppen most is figyelnek műholdról. Minden szavunkat felveszik, és elemezni fogják. Az adatlap persze hibás és nem teljes. Egyetértésem közben felteszem a kérdéseket, bejelölöm a válaszait, majd áttérünk a család többi tagjára. Nem válaszol, hanem elköszön, és kiküldi a feleségét, majd amikor vele készen vagyok, jön a következő családtag. Megkönnyebbülök kissé, amikor elkészülök mindenkivel.
Rágyújtok egy cigarettára, összeszedem magam, aztán megnyomom a másik csengőgombot. Ismét kis várakozás, majd nyílik a kapu. Ő beinvitál, népes a család, jobb is, ha nem az utcán intézzük. A szűk közös udvar elhanyagolt, látszik, hogy nem sokat tartózkodnak kinn, inkább bezárkózva élnek. Beesett horpaszú német juhász vicsorog rám, a sarkam után kapkod gazdája fegyelmezése ellenére. Nincs megkötve, szabadon lófrál. A „kutyákkal suttogó” filmsorozatában látottak szerint lopva meglendítem a lábam, és kissé oldalba lököm a kutyát. Állítólag ezzel kizökkentem, és kinyilvánítom falkavezéri mivoltomat. Vesztenivalóm nincs a kísérlettel, másként garantáltan megharap. A dolog működik, a kutya meglepődik, majdnem leül, de aztán tisztelettel kísér befelé minket.
A szobában ültetnek le, kis dohányzóasztalhoz, körötte fotelek. Az egész család ott kuporog, esemény vagyok a hétköznapokban, és rettentően komolyan veszik az egészet. Még a hivatalos irataik is elő vannak készítve. Így hát magam is hivatalos arcot öltök, mert ezt várják el tőlem, látom rajtuk. Csak az zökkent ki egy pillanatra, amikor leülök, és a fotel úgy hajlik meg alattam, hogy természetes ülőpárnám, ami egyidős velem, szinte a földet éri. Kissé kiült már a bútordarab. Megpróbálom valahova elhelyezni a lábaimat, aztán nekikezdek. Gyilkos háromnegyed óra ez, valahogy az Addams Familyre emlékeztetnek, csak rosszabb változatban. De minden véget ér egyszer. Összerendezem a papírokat szigorú arccal, ünnepélyesen becsukom a mappám, és némi nehézségek árán kikecmergek a fotelnak nevezett gödör-csapdából. Formális udvariasságok hangzanak el búcsúzóul, kézfogás a házigazdával, majd ismét az udvaron találom magam, és a kutya megint hörög. De már tudom, hogy az oldalba bökés hat, nem izgulok. Pár méter a kapuig, és kinn vagyok az utcán. Megkönnyebbülésem határtalan, de mielőtt tovább indulnék a következő lakáshoz, leülök kicsit a túloldalon a kőkerítés szélére és elszívok még egy cigit…
A kihelyezett irodám
Belső udvar a belvárosban. Valaha egyetlen kúria lehetett, még a század elején épült. A háború után felújították valamelyest, és nyolc-tíz különálló lakásra osztották. Egy udvarra nyílnak az ajtók, nem könnyű bejutni a zárt, kopott nagykapun, csak a sokadik csengőnyomásra szólal meg válaszul a kaputelefon az egyik lakásban. Talán még nem értek haza a munkából az emberek. Berreg a zár, nekifekszek a nehéz fa ajtószárnyaknak, és bemegyek. Az udvar rendezett, kis virágoskertek az ablakok alatt, néhol pad, az eresz alatt régi íróasztal, rajta rendezett kupacokban reklámújságok. Idős néni kukucskál kifelé az egyik ajtón, ő nyithatta ki a kaput. Feléje tartok, bemutatkozok. Behív az ódon falak közé, elég hideg van, még nem fűt, pedig itt már áthűltek a falak. A lakásban rend, tisztaság, de minden kopott, szegényes. A néni soványka, meleg ruhákba burkolózik, vékony csontujjakkal szedi elő a borítékot, amit a ládájába dobtam alig egy hete. Neki se lehet sok, de kínál, amivel tud. Udvariasan szabadkozok, és nekilátunk a kitöltögetésnek. Közben beszélgetünk is a szomszédokról.
Hamar kiderül, a néni itt őslakos, és mivel össze vannak zárva, mindenkiről tud mindent. Gyorsan felskiccelem a vázlatot, kihez mikor kell majd jönnöm, mikor szokott itthon lenni, és hány fős a család. Aztán a néni habozva megszólal.
- Ha hagy itt üres kérdőívet, én odaadom, kitöltetem, és csak jönnie kell érte.
- Nem akarom ezzel terhelni, igazán… Ezt is nagyon köszönöm – lepődök meg.
- De én szívesen csinálnám! Ismernek, szeretnek itt engem, magácskának meg segítség lenne. Én meg örülök, ha rám nyitja valaki az ajtót, nagyon egyedül vagyok, és haszontalannak érzem magam – erősködik.
Úgy mondja, hogy nem kételkedek tovább. Közvetlen, őszinte, emberi. Mosolyogva, teljes bizalommal adok neki nyomtatványt, már csak azért is, mert az önkitöltés nem tilos, és röviden elmondom, hogyan kell csinálni. Nagyon figyelmesen hallgat, bólogat, és valóban érti. Öröme telik a megbízatásban, nekem meg örömem telik a vele való együttműködésben. A legnagyobb elégedettséggel búcsúzunk el egymástól, tudva, hogy nemsokára megint becsöngetek hozzá.
És úgy is lett. Több mint két héten át kerestem fel szinte naponta, néha csak beköszönni. Volt, hogy adott át kérdőívet, azt átnéztük együtt, és egyeztettem a saját adataimmal. Magam sem csinálhattam volna pontosabban. Elég későn érkezett haza az utolsó lakó, bőven benne jártunk az októberben, még azért a borítékért be kellett ugranom. De előtte egy üzletbe szaladtam be egy tábla csokiért. A néni most is a megszokott módon fogadott, átadta az utolsó íveket, én pedig a kék táskából előhúztam az édességet, kicsit szabadkozva. Nem akartam megsérteni, de jelképesen köszönetet szerettem volna neki mondani. Ő is szabadkozott, de végül elfogadta, mondván, jó lesz a már szinte felnőtt unokának, aki néha meglátogatja, ő nem él ilyesmivel. Még ennyit sem akart megtartani magának, ezt is másnak szánta. Nehéz szívvel fogtam meg törékeny, sovány kezeit és búcsúztam el tőle. Vele nem találkozok. Nem tudom, eljár-e valahova egyáltalán. De ha elmegyek a kapu előtt, most már tudom, hogy mögötte ott él a néni, aki mindenkit szeret. Talán az ünnepek táján még majd becsöngetek hozzá, csak úgy, mert tudom, hogy szereti, ha valaki rányitja az ajtót.
Edgar Allan Poe nyomában
Régi épület, egy emelettel, tornyos padlással. Nyolc postaláda díszeleg a falon, legtöbbjén nincs név, és kilógtak belőlük a reklámújságok, amikor erre jártam. Végignézek rajtuk, öt ládában most már az általam begyömöszölt boríték is ott virít, két hétig senki sem szedte ki. Megteszem én a sarkánál fogva. A lakáskérdőívet akkor is le kell adnom, ha nincs lakó. Benyomom a rozzant, nyikorgó kaput, nincs bezárva. Akkor sem volt.
A közös udvar nagy, és kihalt. Közepén kis parkféle, a gaz magasra nőtt a bokrok körül. A járdaként szolgáló lépőkövek lazák, mozognak. Sovány macska bújik elő, rám néz, aztán tovaillan, eltűnik a fal mellett felhalmozott lomok között. Már szürkül, megborzongok. Itt nincs világítás, és a magas házfal kevés fényt enged be, sötét árnyékba borul a hely. Nincs semmi zaj, semmi mozgás, kihalt minden, és elhanyagolt. Végigcsöngetem az udvarra nyíló ajtókat, kopogok is, de a négyből csak egy helyen kapok választ. Ingerült férfi áll előttem, majd amikor meglát, végig sem várva a mondandómat, visszalép, és újra ki, kezembe nyomja a borítékot, majd bevágja az ajtót. Még csak nem is köszön. Félrehúzódok és kiszedem az íveket, jobb híján a mobiltelefonom fényénél nézem át. Szerencsére nincs benne olyan hiba, ami miatt újra be kellene csöngetnem, otthon majd javítani tudom. Így hát a sötéten ásító, ajtó nélküli lépcsőház felé veszem az utam. Számításaim szerint ott is van négy lakás, az emeleten.
Amint belépek a sötét és nyirkosnak tűnő folyosóra, látom, hogy mégis van bejárati ajtó. Csak már leszakadt a zsanérjairól, és kissé beljebb a falhoz támasztották. Villanykapcsolót keresek, de mindhiába. A mennyezeten sincsenek lámpatestek. Újra előkapom a mobilomat, ezúttal zseblámpaként szolgál. A lépcső az első fordulóig széles, öntöttvas korlát övezi, az ócska hajópadló megnyikordul minden lépésemre. A fordulónál kerek hajóablak ad némi fényt, vastag, poros pókháló a függönye. Kipillantok, és a sötét, baljóslatú udvart látom. Egészen horrorisztikus hangulatba kerülök. Fellépdelek a maradék lépcsőkön, igyekezve közel maradni a málló vakolatú falhoz a nyikorgást elkerülendő. Hiábavaló próbálkozás. Odafenn pedig három ajtó, kettő előtt lábtörlővel, negyedikként egy sötét benyíló, szintén hajópadlóból ácsolt lépcsővel. Csigalépcsővel… No és a kerek hajóablak, a látvánnyal az egyre sötétedő udvarra…
Elteszem a telefonom, és próbálkozok az első lábtörlősnél. Semmi. Átlépek a másikhoz, ott hangokat is hallok.
Kócos, elhanyagolt nő nyit ajtót, közvetlen stílusban invitál beljebb. Az előszobája valamikor nyitott, árkádos emeleti folyosó lehetett, azt falazták be, onnan nyílik pár ajtó egymás mellett. Vakolat itt sem sok van, és a fehérre festett ajtókon több évnyi fekete ujjlenyomat látszik. Az egyetlen ablakon régimódi csipkefüggöny lóg madzaggal felerősítve, de a fény bejutását nem ez, hanem a kosztól homályos üveg akadályozza. A fal mellett, egy kartondobozban ruhák, ledobálva. Talán mosásra vár. Mindenfelé cipők, csizmák szétszórva, a falba vert szögeken pulóverek, szatyrok, és egy gyűrött, sáros aljú kabát. Tavalyról maradhatott. A nő közben vezet befelé, a konyhába. Tágas, sötét és büdös. Ablaka nincs, csak az előszoba felé tud szellőzni. A konyhaszekrény ajtaja félárbocon lóg, csak félig takarva el a belegyömöszölt holmikat, és az ócska gáztűzhely mellett, a földön is edények sorjáznak. Gyanakodva méregetem a széket, ahol hellyel kínál, miközben lepakolja a konyhaasztalról a ki tudja, mikorról ott maradt mosatlan edényeket egy elszíneződött műanyag lavórba. Lassan leülök, és lelki szemeim előtt megjelenik a kép, hogyan fogom a most viselt ruháimat belegyömöszölni otthon a mosógépbe hazaérkezés után azonnal.
Közben előkerül egy hasonlóan elhanyagolt, ápolatlan férfi is. Félmeztelen, csak egy csíkos pizsamanadrágot visel a délutáni óra ellenére. Kezet nyújt, közli, hogy ő a szomszéd, de itt tartózkodik jobbára. Mondom, nem baj, itt is kitölthetjük az íveket, nem kell átmenni hozzá. Övé tehát a másik lábtörlő. Nem firtatom a viszonyukat. Gyorsan végzünk szerencsére, hajtom is az ütemet, ahogy tudom. A nő ugyanis rosszul hallhat, mert egyre közelebb hajol, és az a lehelet… Csak akkor veszek levegőt, amikor nem beszél. Közben a férfi mögöttem áll, és ettől valahogy kényelmetlenül érzem magam. Végül összehajtom a mappát, akaratlanul ránézve, nem lett-e valahol koszos. Semmi sem látszik rajta, de ettől még ezt is lemosom majd. Már felállva érdeklődök a többi lakóról, mire megtudom, amit sejtettem: a többi lakás lakatlan. Ennek ellenére a padlásra még fel kell mennem, mert nem biztosak a válaszukban. Ott van ugyanis az utolsó lakás. Távozok, majd ismét elővéve a mobilomat, nekivágok a csigalépcsőnek a kísérteties kék fényben. A szűk lépcső végül kicsit tágasabb helyre vezet, a mennyezet magas, kupolaszerűen végződik fenn a sötétben. Ez lehet az egyik tornyocska belseje. Ahogy felfelé világítok, denevérek cincogását hallom, mintha röpdösnének is. Itt ki van törve a hajóablak üvege, vélhetőleg azon át járnak be. Közben egészen besötétedett és a szél is feltámadt, az udvaron sejtelmesen hajladoznak a fák ágai. Megint megborzongok. Ideje mára befejezni a körsétát, úgyhogy inkább az ajtóra fordítom a figyelmem. Se névtábla, se lábtörlő, teljes a csönd, semmi válasz. Azért kötelességszerűen elhelyezem az értesítőt az ajtórésbe, mert még egyszer mindenhová vissza kell jönnöm, ez a szabály. Akkor is, ha előre tudom a várható eredményt. Míg lefelé tartok nyikorogva, megfogadom magamban, hogy legközelebb korábban kezdek, és világosban tudom le a következő látogatásomat ezen a helyen.
Potyautas
Szokványos panellakás, szokványos család, standard konyha. Minden a forgatókönyv szerint zajlik. Méretes egyentáskám a földre kerül a székem mellett, a mappa az asztalra, töltögetünk. Egy pincsiféle kutya lődörög körülöttünk, és nem nyugszik, míg az ölembe nem bűvészkedi magát. A házigazda próbálja távol tartani, kevés sikerrel, így inkább engedek. A kis szőrpamacs végül elnyugszik a combjaimon, onnantól tudunk haladni. Bal kezem akaratlanul csúszik le, hogy vakargassam közben. Jó a hangulat, megy a munka. A végén összecsukom a mappám, lerakom a kutyust a földre, majd felemelem a táskám, hogy a vállamra akasszam. Nehezebbnek tűnik a szokottnál… majd megmozdul. Ijedten eltartom magamtól, meglepődve, aztán óvatosan a földre helyezem. A tépőzárat nem simítottam rá, csak lehajtottam a tetejét. Most lassan felnyitom, és egy szempárral találkozik a tekintetem. Kis, cirmos macska pislog kifelé a nyomtatványok közül. Muszáj nevetnem, olyan mulatságos ott benn, összekucorodva. Kihalászom, miközben a házigazda szintén nevetve kér elnézést, és bemutatja a második házi kedvencet is. Visszaszolgáltatom neki, ölbe veszi, de a kutyust is mellé, mert mindenáron velem akar jönni. Elköszönök, gyorsan kilépek az ajtón, és jókedvűen tartok a következő csengő felé…
Időutazás
Egyetlen, emeletes ház, jó állapotban, bár régi épület. Az utcafront felé hosszú, az egész első emeleten végigfutó erkély néz. Kihaltnak tűnik, de tudom, nem az. Egy idős hölgy él itt, egyedül. Nincs kapu, csak egy egyszerű ajtó, az ablakán vasráccsal. Alatta postaláda nyílása. Időpontra érkezem, ezért tudom, mire számítsak. De meglepetés ér.
A csöngetésre először az ablak nyílik, bemutatkozok és hivatkozok a telefonos megbeszélésre. Az ablak pár szó után becsukódik, és kinyílik az ajtó. Megkezdődik az időutazás…
Az ősz hölgy haja kontyba fogva, csatokkal megerősítve szórja ezüstjét a lámpafényben. Hosszú ujjú, sokgombos, szoros blúzt visel, a nyaka magas, vékony csipkecsík díszeleg a szélén körben, ahogy a kézelőkön is. Szoknyája egyenes szabású, bokáig ér, alóla kivillan a csatos, sötét cipő középmagas, vastag sarokkal. Harisnyát is visel. Hirtelen a század eleji filmek díszletei közt érzem magam, Jane Austen világában. A hölgy mintha a filmvászonról lépett volna le. A járása, a tartása is olyan, mint az arisztokratáké, de nem megjátszott. Számára ez a természetes, a megszokott, ezt érzem.
A környezet is század eleji. A sötétre pácolt, nehéz bútorok, a porcelán díszek a polcokon, a kis csipketerítők, függönyök, a régi stílusú, míves állólámpák selyembúrával, az aranyozott többágú csillár, a bonyolult mintázatú, régi szőnyeg… minden, minden azokat a filmeket idézi. De ez a minden ragyog, és nem tűnik kopottnak sem. Fénylenek a rézkilincsek.
Tágas szobába vezet, hatalmas, kerek tölgyfa asztalnál ülünk le, a társalgóban. Csodálatos csipketerítő takarja, romantikus fodrokban hull alá a nehéz anyag. Már ki van készítve a teáskészlet, finom, vékony porcelán, aranyozott szegéllyel és dúsan díszítve. A tálca akár ezüst is lehet. A kanna csőréből gőz száll, mellette kis kiöntőben tej, egy másik edénykében cukor. Szerintem a mintás kanalak is ezüstből lehetnek.
- Előbb teázunk, aztán a munka – mondja barátságos, de ellentmondást nem tűrő hangon.
Igen, ez lehet az etikett, gondolom, és félve fogom meg a felém nyújtott törékenynek tűnő csészét.
- Tejet?
- Igen, köszönöm! – veszem át a hangulatot hirtelen, annyira impulzív, és természetes.
- Cukrot kér? Elrontja, de tudom, hogy sokan úgy szeretik.
Megrázom a fejem, aztán észbe kapok, és etikettszerűen válaszolok. Nem így szoktam teázni, de most úgy érzem, nem kérhetek cukrot. És valóban… a tea így egészen különleges, nem hiszem, hogy filteresből főzte. Ez kannában készült, valódi teafűből. A választásom pedig a hölgy szemében megemelte értékemet, úgy látom.
A beszélgetésünk is etikettszerű, csak udvarias, semmitmondó témák időjárásról, egészségi állapotról, a munkám előrehaladásáról. Majd, amikor a tea elfogy, és nem kérek másik csészével, előveszi a borítékot. Szabadkozik, hogy nem töltötte ki, a segítségemet kell kérnie hozzá. Biztosítom róla, hogy ez számomra nem teher, örömmel állok rendelkezésére. És így is érzem. Sorra teszem fel a kérdéseket, amikre a szükségesnél kicsit bővebben válaszol, és kialakul bennem egy kép lassanként. Elég hihetetlen. A hölgy ugyanis elmúlt nyolcvan éves, mégis ápolt, egészséges és szellemi frissessége teljében van. Valóban régi arisztokrata családból származhat, sosem dolgozott, csak a négy polgárit végezte el, amikor még főzni, hímezni, táncolni, viselkedni tanították a növendékeket. „Akkoriban még nőnek nevelték a nőt” – fűzi hozzá. Gyermeke nincs, megözvegyült, azóta egyedül él a kúriában, és maga végez el minden munkát, mert bejárónőre az özvegyi nyugdíjból nem telik. Arra sem, hogy befűtse az egész házat, egy szobában húzza meg magát télen, csak a kandallóban rakva tüzet, a tisztálkodáshoz pedig sparhelten melegíti a vizet. Csatorna van, de gáz nincs. Belegondolok, hogy a valaha jómódú létből, a fennkölt társasági életből milyen nehéz lehetett erre az életmódra átállnia, és idős korára ennyire szűkölködnie. Most már magányosan, mert mindenki kihalt mellőle. Büszke, ez adhatja az erejét mindehhez, de a kérdésekhez fűzött magyarázatai mégsem rátartiak. Egyszerű természetességgel, szégyenkezés, vagy dicsekvés nélkül közli a száraz tényeket. Lenyűgöz az egyénisége.
Mély tisztelettel búcsúzok el, a szavak mellé fejbólintással is, majd kívül kerülök az ajtón. Az utcán kicsit odább megállok, megrázom a fejem, hogy visszatérjek ebbe az évszázadba…
Tudnék még mesélni az élményeimről, de ezek voltak a legmaradandóbbak, legkülönlegesebbek, így ezeket osztom meg veletek. Kimerítő volt az elmúlt hónap, a későig tartó munka, hiszen a házalás csak egy része a dolognak. Rengeteg otthoni adminisztrációval is járt. Mégis úgy érzem, megérte. Nem csak az érte járó fizetség miatt. Azóta azokban az utcákban, azok mellett a házak mellett másként megyek el, mint eddig.
(A képek internetről származnak, csupán illusztrációk, az utolsó kivételével.)
Belépés
GyIK
Keresés
