Na akkor a beígért szösszenet:
A vérrel írt hieroglifák -
Makuta és
darkpanther tiszteletére
Csak ültem az ágyamon a szobámban. Törökülésben ültem, az asztalomon egy jóféle vízipipa volt begyújtva, benne vegyes gyümölcsös dohány. Térdeim előtt a notebookom foglalt helyet az ágyon. Fejemen a fülhallgató, mint valami két nagy buci. Éppen minőségi zenék sugárzásával hozták lázba a hallócsontjaimat. A notebookomon közben serényen dolgoztam. Éppen egy digitális órát tervezgettem. Gyakran néztem rá a kapcsolási rajzra, ami kinyomtatva ott hevert a gép mellett, a vakító fehér papír szó szerint világított a sötétbarna alapszínű, de homokszínű hieroglifákkal díszített ágytakarómon. Nyáron ezzel takarózom, mert könnyű, és vékony, de takaró nélkül nehezen viselem az éjszakákat. Továbbá ez nem olyan, mint a régi lópokrócom, aminek érdes szálai minduntalan irritáltak. Nagyot szívtam a vízipipából, és egyre szédülő fejjel vettem tudomásul, hogy ismét nikotinmérgezést okozott a vízipipa. De ez benne az élvezetes. Mindenesetre nem követendő példa. Mindegy. Fülemben ekkor elhalkult a zene, és egy új lejátszásába kezdett bele a gép. Megörültem. A Dream Theatertől a The Ministry of lost souls
(1 2) Egyik nagy kedvencem, és bár nem klasszikus vízipipás zene, de én akkor is imádom. Az első taktusok felcsendülésekor szoktam magam végleg átadni a zenének. Mert én hiszek abban, hogy az ember lelke zenéből van. A zene az, ami összeköti a világot, és ha még a közös nyelv nem is áll rendelkezésre, elég csak egy előadót, vagy egy szám címét megemlíteni, és már kész is a kapcsolat két ember között. A zene mindenkire hatással van. Egyes tanulmányok szerint az egyetlen olyan kommunikációs forma, ami képes bármit elmesélni, leírni, kifejezni. Szóval a lélek. A lélek az zenéből van. Imádom ezt a zenét. Ellazultan nyúltam a bögrém után, amikor megszólalt az énekes hangja, lágyan, megnyugtatóan. Pedig ebben a zenében (és még sok más zenéből is tőlük) bebizonyították, hogy tudnak ők hangosan is énekelni. Azonban az ének már csak hab a tortán, de a gyökér a zene. A zene akkor jó, ha szöveg nélkül is egy komplett történetet mesél el - ha lehunyjuk a szemünket, és engedjük hogy a fantázia szárnyakat növesszen a hátunkra, aminek segítségével megalkothatjuk azt a világot, ahonnan én is az ihleteimet veszem. Gyakorlatilag egy bevásárlóközpont. A kínálat pedig mindig attól függ, hogy éppen mit hallgatunk. Próbáljátok csak ki. Akiben van az átlagosnál egy picit is több fantáziája, a 14 perces zene végére akár egy komplett, drámai történetet is elképzelhet, amiből akár bestseller is lehet. Egy ilyen ötletemet szeretném most Veletek - Makuta és darkpanther - megosztani.
Szóval ültem az ágyamon teljesen ellazult állapotban. Tudtam, hogy ma el fog jönni. Hiszen azt ígérte nekem. Soha nem késett eddig. Most azonban idegesen dobolt az ujjam a notebookomon. Tudom, hogy itt lesz. Erősen koncentrálni kezdtem. Megpróbáltam Vele kapcsolatba lépni, néma kiáltásaim azonban visszhangozva pattantak vissza a végtelen űr határairól. Csalódottan zökkentettem vissza magam a jelenbe. A múltban nyoma sincs, a jövőbe meg nem látok - morfondíroztam. Bár úgy tudom, ő sem lát a jövőbe. Vagy ha igen - akkor ügyesen titkolja - ennél a gondolatnál megengedtem magamnak egy gyors sátáni vigyort. És akkor egy vakító apró fénypont libbent be a szobámba.
- Na végre, hogy méltóztattál idejönni, Széth. - mondtam gúnyosan.
- Téged is üdvözöllek, főpap. Úgy látom, a köszönés az elmúlt egy évben nem tartozik az erényeid közé - szólt egy földöntúli mély bariton.
- Mellőzük a formalitásokat. - mondtam. - Az idő sürget. Elhoztad nekem őket?
- Természetesen, bár az egyikkel hadakoznom kellett. Jelenleg az altatópor miatt alszik.
- Nagyszerű. A helyszínen vannak már? Tizenhatodik dinasztia, Amon-Ré templomának építésénél, a főírnok sátrában?
- Igen.
- Köszönöm Széth. Majd akkor még találkozunk, most sietnem kell - mondtam, majd lecsuktam a notebookom kijelzőjét. A szekrényemhez ugrottam (nem volt nehéz, tekintve hogy közel van), majd feltéptem az ajtaját. Ruhatáram bármelyik múzeum reprodukált ruháival versenyre kelhetett volna. Kiválasztottam a főírnok egyszerű, ám annál szebb díszítésekkel ellátott ruházatát. Magamra húztam, bezártam a szobám ajtaját, majd erősen koncentrálni kezdtem.
- Időszámításunk előtt 1615, vetés évszaka, 3. dekád - mormogtam folyton ismételve magamat, majd egy idő után fekete pöttyök kezdtek el úszni egyre sűrűbben és sűrűbben, majd egyszer csak megnyílt alattam a föld, és zuhantam a feketeségben. Mikor kezdett az éktelen pörgés lassulni, kezdett tisztulni a kép. Hő csapta meg az arcomat, majd ismerős hangokat hallottam. - Gyerünk, fordítsd már - parancsoltam az agyamnak, és már értettem mindent.
- Ugye nincs semmi bajod, főírnok? - kérdezte az egyik szolga. Körülnéztem. Fehér vászonsátor, legyezőhordozók, és a legtehetségesebb tanulók ültek velem szemben.
- Köszönöm Imamon, nincs semmi bajom se, csak meleg van. Megérkezett már a két új növendék?
- Természetesen Szethi, itt ülnek előtted, az első sorban ez a kettő - mutatott rá a szolgáló két megszeppent fiatal tizenévesre.
- De hiszen a kisebbik még gyerek! - csattantam fel!
- Lehet hogy ez így van uram, azonban vedd figyelembe, hogy Alsó Egyiptom legkiválóbb írnoka, személyes jó barátod, Meriibré ajánlólevelével jött ide.
- Így már érthető a helyzet - mondtam. - Álljatok fel, és gyertek elém. A két fiú gond nélkül engedelmeskedett a kérésemnek, és megálltak előttem, fejüket lehajtva.
- Hadd nézzek a szemetekbe - mondtam. Az egyiknek mély smaragdzöld szeme volt, ami kis félénkséget tükrözött. Ez volt az idősebbik. A fiatalabbnak világosbarnás-zöldes szeme élénk csillogással igen magas értelmi szintet jelzett. Hihetetlen, de igaz - mondtam magamban. Hát mégiscsak valóra vált... Felálltam én is az ülőpárnámról, meghajoltam előttük, és úgy döntöttem, hogy egyből a mély vízbe kerülnek.
- Kövessetek, megnézzük az építkezést. Imamon, addig a tanítványokat a helyettesem foglalja le, írjatok verset Ámon-Ré dicsőítésére. A legjobb mű fog kikerülni a főoltárra, a terjedelme legyen 16 oszlop a szokott méretű táblán, közepes hieroglifamérettel - utasítottam. - Gyertek utánam - invitáltam a két fiút, majd kimentünk a sátorból. Mai szemmel nézve is elképesztő méretű templom állt előttünk. Négy sarkában egy-egy hatalmas 30 méter magas Ámon-Ré szobor, közöttük Szuadzsenré fáraó új főépítésze által kitalált oszlopok, rajtuk egyenes tető, rengeteg világítóablakkal. A munkások állványt használva fáradoztak a szobrok élethű festésén. A falak még csupaszok voltak, azonban fel voltak állványozva, a főírnok jóváhagyására várva vésték munkások ezrei szorgalmasan a falakba a hieroglifákat az örökkévalóságnak. A munkavezetők egy csoportja mellett haladtak el, akik nagy tisztelettel köszöntötték Szethi főírnokot. A kötelező körök után Szethi félrevonta a két srácot, egy gigászi kőtömb árnyékába telepedtek le.
- Egy kis baráti beszélgetést szeretnék csupán - összegezte Szethi tömören a séta célját. Ő nem a kimondott, hanem a leírt szavak mestere volt. Hitt abban, ha valami le van írva, az megmarad az örökkévalóságnak, örök tanúbizonyságul szolgálva annak, hogy itt valaha élt egy fejlett kultúra. - Mutatkozzatok be. Kezdjük például veled - mutatott rá az egyikre.
- Makuta vagyok. - mondta bizonytalanul, és halkan. Ekkor olyat tettem, ami engem is meglepett. Fogtam a derekamat körbeölelő díszes övet, és a rajta lévő színarany tokból egy gyönyörű tőrt varázsoltam elő belőle. Kezembe fogtam a markolatot, majd az alkaromat a tőr hegyével hosszában felszántottam. Ujjammal próbáltam a sebemet bővebb vérzésre serkenteni. Kibuggyant a vér, és lelkemben mély elégedettséggel konstatáltam a két ifjú megdöbbent arcát. Majd felírtam a kőtömbre, ami az árnyékot ránk vetette, hogy Makuta - hieroglifákkal.
- Az M az a gyöngybagoly - kezdtem bele a magyarázatba. - Az A a láb. A K a vizes veder. Az U a fiatal baromfi. A T a domb. Az A ismét csak a láb. - És a Te neved?- kérdeztem a másikat.
- Panther. - mondta kissé bátrabban. Ekkor újabb vágást ejtettem a karomon, Panther halkan felszisszent a látványtól, majd elkezdtem felírni ezt is.
- A P a négyzet. Az A ismét a láb. Az N a víz. A T ismét a domb. A H a csavart kanóc. Az E a nádlevél, az R pedig a száj. Hogy mégis miért írtam fel ezeket ide? Azért, mert ismeritek a betűvetést. Mégis, ezeknek a neveknek itt semmi értéke nincs. Szóval ki vele... Mi a valódi nevetek? - persze, hogy egyik sem szólal meg - gondoltam, lelkemben megjelent a harag első szikrája.
- Nekünk tényleg ez a nevünk - fakadt ki Panther.
- Jó, legyen Nektek igazatok. Térjünk a lényegre. A legjobb tanítványaim vagytok. Legalábbis a legjobb ajánlólevéllel rendelkező tanítványaim. Nem kell okítani Titeket. Nagy feladatra rendeltettetek. Megbízlak Titeket a csoport vezetésével. De ehhez súlyos árat kell fizetnetek, cserébe a hatalomban is részesülhetnétek. Nem, nem a fáraó hatalmában - mondtam nekik derűsen, látva arcukon a kérdő vonásokat. Nem, a fáraó hatalmában nem osztozhat senki sem. Az istenek hatalmában azonban lehet, mert ők kegyesek, és itt járnak közöttünk. Nézzétek - mondtam, majd a karomra mutattam. Végighúztam ujjam hegyét először az egyik, majd a másik vágáson, közben felforrt az ujjam vége, és sisteregve zárta le a két sebet, amiknek másodpercek múlva már nyomai sem voltak.
- Te maga vagy az ördög - mondta Makuta. Széth. A gonoszság istene.
- Hát persze! - suttogta elképedt arccal Panther. - hiszen a neved is ezt jelenti! Széth embere!
- Örülök, hogy rájöttetek végre - mondtam, majd kis habozás után felálltam. - Gyertek. Mutatok valamit.
Egy sor munkás mellett mentünk el, akik immár a templom belsején az oszlopokra vésték a hieroglifákat. Precíz, apró, ám tűéles vésőikkel és sokéves tudásukkal akár művészeknek is nevezhetjük őket. Bár aki hieroglifát vésni tud, az olvasni nem tudja, aki pedig írja, az vésni nem tudja, de ez így van jól - magyaráztam a Két Ifjúnak. Nézzétek például őt. Negyven hieroglifával végez egy óra alatt. Senki más nem dolgozik olyan jól, mint ő... Lássuk csak... Mi lenne, ha mondjuk érné egy kis baleset...
-Például a véső levágja az ujját? - kérdezték az ifjak kórusban.
- Ti mondtátok - mondtam halkan, majd kezemmel a srácok számára észrevehetetlen mozdulatot tettem. Ekkor az eddigi fémes csattanást egy tompa reccsenés helyettesítette, majd a mester kezéből a földre hulló szerszámok csörömpölése, végül jajkiáltásai. Kisujja hegyéből szívverésének megfelelő ütemben spriccelt ki a vér, összevérezve az éppen vésett "követni" igét jelölő, kötéses pásztorbot alakú hieroglifát, és a környékén lévőkbe is bőségesen jutott.
- Vigyétek ezt a szerencsétlent a gyógysátorba! - utasítottam a jajkiáltásokra odagyűlt orvosi csapatot. Majd megfordultam.
- Mi van srácok, csak nem berezeltetek? Nézzétek meg magatokat... Még túl fiatalok vagytok az élet borzalmaihoz, pedig ez csak igazán kicsike mennyiségű vér...
- Megijedtem - mondta Panther, szeme sarkában egy könnycsepp remegett.
- Én is - mondta Makuta félszegen.
- Mi hát a tanulság? - kérdeztem. Hát persze hogy nulla válasz. Én is utáltam ezt a kérdést. Ám egy hirtelen ötlettől vezérelve megszólaltam.
- Gyertek velem! - mondtam, majd rohamléptekben megindultam a gyógysátor felé. A két fiú futva követett. Én egy kicsit csaltam, ugyanis egy centire a levegőben lebegtem, ám a homokban ez nem tűnt fel senkinek sem. Mikor megérkeztünk a sátorba, a mesterember még mindig jajgatott, és kiverte a veríték.
- Látod, látod Hendzser, nem kellene ilyen gyorsan vésned... - mondtam gúnyos mosollyal az arcomon
- Mit tudsz Te a hieroglifák véséséről... - válaszolta.
- Többet, mint Te! De nem ez a lényeg! Elhoztam a két fiút, akik miatt levágtad az ujjad hegyét. - erre a két fiú a hátam mögött összenézett. - Igen, rólatok van szó, gyertek csak közelebb! - A fiúk bátortalanul, de közelebb jöttek.
- Ezek? - nyögött fel Hendzser.
- Igen, ezek. Nagyobb a hatalmuk, mint hinnéd... - mondtam arcomon még mindig letörölhetetlen vigyorral. - Gyertek már közelebb. Makuta és Panther. Ő itt Hendzser. És most helyrehozzátok, amit elrontottatok. - mondtam szinte nevetve. A két fiú egymásra, majd Hendzserre, végül rám nézett.
- Na, mi van, nincs egy szavatok sem? Ejj-ejj, kell még tanulnotok sokat... Tegyétek a kezeteket Hendzser sérült ujja fölé, úgy egy tenyér magasságában.
A két fiú ismét összenézett. - Végül is, mi bajom lehet? - láttam bele a kisebbik gondolataiba. Nem lesz semmi bajotok. - mondtam megerősítve. A két fiú közé álltam, majd vállukra tettem a kezemet. Ini! Te semmirekelő orvos, hoznál a betegnek friss vizet? - csattantam fel.
- Azonnal főírnok uram - hallottam messziről Ini hangját.
- Na most srácok. Rajzoljátok a mutatóujjatokkal az Örök Élet, az Ankh jelét Hendzser ujja fölé. Úgy. És most ki-ki a saját neve kezdő hieroglifáját. - Mikor ezzel végeztek, mindannyiuknak egy apró kis fénypont vált ki a mutatóujjuk hegyből, majd megcélozta Hendzser ujját, és beléköltözött. A szemünk láttára épült vissza az ujj fennmaradó része.
- Ugye nem fáj? - kérdeztem a beteget.
- Szethi, ez ez... - kezdett volna hálálkodni Hendzser, de egy kézmozdulattal elhallgattattam.
- Egy szót se a többieknek. - Eredj vissza a munkádhoz - utasítottam, majd a srácokhoz fordultam.
- Látjátok ugye? - kérdeztem - Két hieroglifa, egy pici darab a lelketekből, és egy ujj máris az örök életet élvezi... Most már tudjátok, mi a tanulság?
- Hát talán az hogy... - kezdtek bele a magyarázkodásba.
- Így van. A leírt szöveg örökké létezik, és képes a csodára. Törekednetek kell hát arra, hogy ha az elkövetkezendő életetekben bármikoris írni kell, az legyen tökéletes, egész, egészséges szöveg, művészeti alkotás, egy remekmű. Nem elég csak a betűket ismerni. Ismerni kell a leírt szöveg lelkét. A leírt szöveg megérdemli, hogy tökéletesség útján elnyerje az örökké történő létezés privilégiumát. Ügyeljetek hát erre - mondtam, majd megfordultam, és szó nélkül elindultam. Mindegy, hogy merre. A küldetésnek vége, a fekete pöttyök ismét kirajzolódtak a szemem előtt, majd teljesen elborítottak, végül ismét zuhanni kezdtem. Végül a saját ágyamban értem földet, a notebookom mellett. Feltápászkodtam. Ekkor láttam, hogy a karomon a két seb ismét erélyesen vérzik. Minderre ügyet se vetve, felnyitottam a notebookomat, és felmentem kedvenc fórumomra. Meglepetten láttam az egyik topikban Makuta és Panther reggeli eszmecseréjét, kísértetiesen hasonló éjjeli álmukról. És én már tudtam, hogy elértem a célomat. Elmosolyodtam.
© Seth 2011
Tanulság? Van... Ki-ki levonhatja belőle a magáét... Sok jó irományt szeretnék ám tőletek ezek után olvasni, mert van bennetek fantázia... A többit meg fentebb úgyis leírtam...
A történetben leírt hieroglifák hang-jelentése és ábrázolása a valóságot tükrözi.
Üdv.:
Seth
Belépés
GyIK
Keresés
