VÁRAKOZÁS... az álmokra... (megtörtént, ma hajnalban, melóban, az egész tiszta pszcihedelikus látomás-szerűség volt)
- Nem bírom tovább, engem nem erre terveztek!! - fakadtam ki kicsit csalódottan. Szavaim visszhangot vertek a folyosó falain. Válasz nélkül maradtam. Kinyújtottam a lábaimat, lejjebb csúsztam a székről, fejemet nekitámasztottam a hideg falnak. Rövid időn belül a combom kezdett el zsibbadni. Még lejjebb csúsztam. Így se jó. Laposakat pislogok, majd hallom, hogy kopogtatnak a külföldiek. Felkelek székemből, térdeim ropogással fogadják a testem súlya okozta terhelést. Elindulok, faltól falig közlekedve. Oda szédölgök a kettes ajtóig, kinyitom. Kijön az ember, majd becsukom a ajtót. Ő a vécé felé indul, én pedig a hármas ajtó ablakához, egy pillantást vetni újdonsült öngyilkosjelöltünk ellenőrzése végett. Csak a takaró látszik az ágyon, de az ütemesen emelkedik, és süllyed. Visszajött a vécéről az indiai, én pedig becsuktam az ajtót. MP3 lejátszóm ekkor új dallamot kezd el játszani. A zongora éles csilingelése elsőre talán picit bántó is volt, kicsit csökkentettem is a hangerőt. Leültem ismét a székbe. Szemeim lecsukódtak, néhol felpattantak, a többszörösen érzékeny hallásom által felhangosított legapróbb neszre is. A folyosó üres, a falak fehérek, de most a szürke és a fekete közötti millió árnyalat-árnyék játssza színes színi színjátékát rajtuk. Majd a szürkeárnyalatos színekbe élénk, valódi színek is vegyülnek. Piros, kék, sárga, zöld, barna, lila. Hogy a szemeim csukva vannak-e már, vagy nyitva, magam sem tudom eldönteni. A zongorás itt ül a fejemben, én pedig teljesen relaxált, éber kóma állapotban figyelem a külvilág, és az érzékszerveim játékát, tüneményeit. Szívverésem lelassul, légzésem is alább hagy. Zuhanó érzés kerít hatalmába, és az eddigi színek csíkot húzva szivárványként kísérnek utamon, amíg fájdalmasan földet nem érek. A kábult feketeségben arcom tapogatnám, minden rendben van-e, tükör nem lévén, jobbomon lévő hosszú, fürge ujjaim valaki más,
valami más arcot tapintanak. Hosszú, előre elnyújtott arc, sátáni grimasz, tűéles fogak. Szemeim elé hajzuhatag hull, kezemmel hátra csapom, s közben elmerengek, hogy nekem nincs is hosszú hajam, illetve mi a fene ez? Ujjbegyeimmel egy szögletes, közel függőlegesen álló hatalmas fület tapintok ki. Feltápászkodok, amire testem egy rezzenéssel, és szemeim előtt játszó színes kígyók milliárdjaival reagál, hogy aztán pár másodpercig gyönyörködtessen eme látványban, hogy azután a kitisztult elmém átvegye a hatalmat. Kezem végigfut felsőtestemen - hová lett az egyenruhám? És mikor gyúrtam ki magam ilyen izmosra? - cikáznak az eszeveszett, irreleváns dolgokra rákérdező,
emberi kérdések. Előttem a nagy semmi, forduláskor színes kavalkád, mögöttem semmi. A színek zavarják a szememet, hunyorognom kell, fejembe alantas, lüktető fájdalom csap. Mozdulok egy lépést előre, lábamat végigsimítja a legfinomabb szövet, ami az öltözékem része, térdig érő szellős alkalmatosság, vörös és homokszínű anyag, amit egy hatalmas, vörös, vastag szalag-szerűség tart a derekamon, körbefonva azt, és egy arany karika rögzíti a homokszínű részhez. Most eszmélek, balomban egy kard markolatát szorongatom szenvedélyesen, ámde erőtlenül. Annak hegye finoman súrolja a semmit, a félhomályban a pengén valami vörösen villan, amikor ránézek. Közelebb emelem a kardot, rajtuk hieroglifákat vélek felfedezni. A kard tartásának nehézsége miatt homlokomon izzadtságcseppek kúsznak alattomosan vörösen izzó szemeim felé. Lassan tisztul a kép. A zene még mindig játszik a fejemben. Ugyanazt a dallamot ismételgeti. A körülnézés már alig jár színes csíkokkal. Lépek még kettőt előre. Ekkor tapasztalom, hogy a hátamat is súrolja valami, nyaktól lefelé, nagyjából hátközépig. Kezemmel ismét finom szövetet tapintok ki, ami a nemesz-kendő alkotórésze. Csak ez, amennyire ki tudom venni: fekete, és csak a végén vannak arany-piros-fekete váltakozó sávok. Hátul, a gerincemet középtájt pedig a kendőt rögzítő arany ellensúly böködi minden lépésnél. Céltalanul bolyongok a sötétben, a derengés amitől látok valamennyit, látszólag sehonnan nem jön. A fülemben a dal pedig azt mondja: nem vagy egyedül. És ekkor valóban elfogott egy furcsa, undorító érzés, amikor valakinek a tekintete égeti a hátamat. Kardomat felemeltem, közben elolvasni véltem rajta két hieroglifát: "Az Élet Kardja", majd teljesen megfordultam. Két, szintén vörösen világító szem meredt rám a sötétből. Óvatosan hátrább léptem, és előreszegeztem a kardomat. A lény a szeme mozgásából ítélve előrébb jött. Lassan, fenyegetően. Mintha morgást is hallottam volna a zene bűvkörén túlról. Bezzeg, ilyenkor nem hallgat el, amikor kéne... Kezem apró remegésére még jobban gyorsított az illető. Nálam magasabb. Néhol, ahol sejtelmes testén megtört a sehonnan jövő fény, ott vörös-fekete csillanások keletkeztek. Tettem hátra két bizonytalan lépést, és ekkor elkiáltottam magam:
- Takarodj innen, akárki is vagy! - legalábbis ezt mondtam volna, de számat egy ősi, az idők keletkezése előtti nyelven hagyták el a szavak. Döbbenten néztem magam elé, miközben elmém azon bámulatos tény fölött ült diadalt, hogy "Igen, igen, de hiszen majdnem értem!!". A lény mindenesetre megtorpanni látszott a szavaimtól, majd erőt gyűjtöttem, és óvatosan közelebb somfordáltam. Mire az elkiáltotta magát:
- A szentségit, Seth, te vagy az? Már egy pillanatra azt hittem, meg akarsz ölni - csengett az ismerős, mély bariton, kicsit talán földöntúli csengéssel. Agyamban a fogaskerekek veszett tempóban dolgoztak, aztán utasítást adtak arcizmaimnak, hogy a harci készültség arcvonásokat igenis váltsa át megdöbbenésre.
- Makuta... - szakadt ki a torkomból a felismerés hangja, mint valami erőtlen pillangó. - A frászt hoztad rám!! - mondtam, immár kicsit erőteljesebb hangon.
- Hol vagyunk? - kérdezte.
- Nem tudom - feleltem őszintén, majd rá vetettem a tekintetemet, és végigmértem immáron a ragyogás által láthatóvá vált testet. - Te is hallod a zenét? - kérdeztem suttogva.
- Milyen zenét?
- Jó, mindegy. Hagyjuk - sóhajtottam, kérdő arckifejezésével mit sem törődve. Aztán néma csend, de kisvártatva Makuta megszólalt:
- Tudsz nekem segíteni?
- Persze, miért is ne...? Miben? - kérdeztem, majd egy hirtelen harmadik hang kirántotta lábunk alól a talajt.
- Gyere aludni... - suttogta, de egyre hangosabban. - Alszol, vagy mi van? - folytatta a hang, és az eddigi kép milliónyi színre robbant, szemem elől lassan elúszva ismét a folyosó falai között találtam magam. Szemben a kollégával.
- Menj aludni, Tomi.
- Máris... Indulok - nyögtem, majd felálltam, és nyújtózkodtam. Akkor, hát... nyugodalmasat.
- Köszi Tomi, neked meg jó éjszakát!
- Kösz, meglesz... - majd elindultam a rácsokon túl a pihenő felé...
És persze:
A ZENE© Seth 2012
Makuta, olvastam az írásaidat, nagyon tetszenek!!
Belépés
GyIK
Keresés
Izgultam Ravenért rendesen. 
Kíváncsi vagyok, ki a titokzatos harcos, akinek a szeme Makutáéhoz hasonló.... 
Talán épp ezért fogott meg ez az írás elsőre, és hangolódtam rá azonnal. 