Az emlékezés rémálma I.
Kiléptem az ajtón, ahol még bő két órával ezelőtt bementem. Hátamon nagy pakk, a gitáromat azért csak nem hagyom kint a kocsiban, így estefelé. Így hát abban a két órában amikor már kellően untam magam, ülőhely nem lévén, finoman lecsúsztattam a vállamról a fekete tok egyik, majd másik vállamról a másik pántját. Kicipzároztam, és előhúztam belőle ETERNA-t, ami portugál nyelven csak annyit tesz: örök, és az angol szó is nagyon hasonló (eternal) Ujjaim végigsiklottak a bundok fölött feszülő húrokon, majd átbújtam a hedeveren, és a kezem immár a másik irányban is végig siklott a rózsafa fogólap fölött. Az alkalmi közönség, akikkel körül voltam véve, eléggé vegyes felvágott volt kor szempontjából, így moderáltam magam, és csak halkan, ismertebb dallamokat pengettem. Játékomat néhol megtörte a sorszámhívó hangos, invitáló-búgó hangja, illetve hol egy köhögés, hol egy tüsszentés, csosszanó talpak hangja, vagy éppen a lift érkezését jelző bronz harang kondulása. Amíg játszottam, egy érdekes dolgot vettem észre: kettesével mennek a sorszámok. A zsebemre pillantottam, majd kezeim lesiklottak a húrokról, és jól bele túrtam a kiszakadt, és így feneketlenné váló zsebbe. Előhalásztam egy fényes, nagyobb méretű, előre gyártott papír cetlit, amin a tizenegyes sorszám állt. A kijelzőre néztem, aszerint épp a 10-es volt bent. Okés, akkor gitár elpakol. Ránéztem az órára. Hogy repül az idő...! Fürge mozdulatokkal elraktam a tokjába a fekete-fehér gitáromat, amire ránézve mindig a jó és a rossz jut az eszembe, és közöttük lévő harmónia. Túlzásba vinni a gondolkodást viszont időm sem volt, a vérvételi helységből kiszóltak, hogy jöhet a tizenegyes sorszámú beteg. Macskaléptekkel odaszökkentem az ajtóhoz, ahol bebocsájtást nyertem. Asszisztens felvette a panaszaimat a gépre, illetve még rögzített egy pár dolgot, és kiment. Aztán jött a háziorvosom is. Megvizsgált, megállapította, hogy ilyen rondát ritkán lát, és itt kivételesen nem rólam volt szó, hanem a begyulladt, és erőst gennyező manduláimról... Akikkel életemben először van gond, így megijedtem, mert hátha ki kell venni. Mindenesetre nem, de felírt egy gyógyszert, hogy azt váltsam ki. Nagyszerű, a patika a szomszédban épp most zárt be... Odasiettem az autóhoz, és kinyitottam az ajtót. A sofőrülést előre döntöttem, majd ledobtam a hátsó ülésre a gitáromat, majd visszadöntöttem a támlát az eredeti helyére. Beültem, magamra csaptam az ajtót, és a zsebemben történő némi kotorászás után telefonomon tárcsázni kezdtem egy telefonszámot. Egy csilingelő hangú lány vette fel:
- Szia mondjad!! - hallottam hangját a teelfonomban.
- Na szia... Most voltam dokinál... - kezdtem bele.
- És mit mondott? Meggyógyulsz? - vágott bele a mondókámba.
- Igen, de le kell mondanom a mai próbát... Ugyanis fertőző vagyok.
- Ne már... - mondta tétován néhány másodperc csend után. - Hiszen hamarosan itt a fellépés, nem mondhatod le...
- Ezt én tudom, de a hangom se száz mint hallod, illetve fertőző vagyok... Ha Titeket is elintézlek, akkor az egész fellépést fújhatjuk...
- Igazad van... Na majd kitalálok valamit.
- Bízom benned kislány... - mondtam biztatóan, majd elköszöntem és leraktam a telefont. Amikor azt elsüllyesztettem a zsebemben, kezem ügyébe akadt az indítókulcs is. Bedugtam a lyukba, és elfordítottam, a hátam mögött a Wankel motor megnyugtató duruzsolásba kezdett. Egyest kapcsoltam, és az ügyeletes patika felé vettem az irányt, ami a belvárosban van. Ekkor dörrent meg az ég először, és hamarosan apró csöppöket láttam bogaram szélvédőjén. Bekapcsoltam az ablaktörlőt, és folytattam az utamat a csúszóssá váló úton, az egyre sötétebb estén, egyre viharosabb széllel, és esővel kísérve. Aztán a kedvenc szakaszomhoz értem. Bátran nyomtam a gázpedált, ismertem ezt az egyenes útszakaszt, mint a tenyeremet. Bogaram is láthatóan élvezte a műsort. Most nem csak kívül lesz szép az autó az esőtől is, de egy kicsit talán a kipufogó is kikormolódik. Az utam a város szélén visz. Egyik oldalon hétvégi telkek, a másikon pedig sűrű, sötét erdő. Most még a Hold sem látszik. Élvezem a száguldást nagyjából nyolcvanas tempónál (ez a vége), amikor észreveszek a távolban valami két apró fényes csillanást. Mi a fene lehet, az dörmögöm bajszom alatt, majd önkéntelenül a fékre taposok, és elrántom a kormányt. Utolsó eszméletemnél töltött pillanatomban még látni vélem, hogy egy őz volt az, ráadásul baromi közel volt, az utolsó pillanatban rántottam el a kormányt. Majd a felém száguldó fa sziluettjét világítják meg fényszóróim, elsötétült minden, és csak a hatalmas csattanást hallottam. Figyelmeztetés nélkül, mindentől kívülről érkezett, mint egy puskagolyó az éjszakából. Törő üveg, és gyűrődő fém, felvillanó fények, fájdalom és félelem, szirénák hangja. Ködfátyol lepi el szememet, befeketül a némaság és a csend, nincs több jajkiáltás, nincs több könny... Mentőautó hangját hallom, ami talán el is húz mellettem? Aztán filmszakadás, és már a lélegeztetőgép szivattyújának, valamint a szívmonitornak az ütemes pittyegését hallom... Aztán képszakadás, és a bíróságon vagyok. Egy ismeretlen ember köszöntött, egy férfi, akinek nem volt arca... Aztán megszólalt:
- Fiam, emlékszel? Tudtad te valaha is az igazi nevedet...? Széth.... - csóválta a fejét.
Majd fényár keletkezett, ami ellen a szemem próbált tiltakozni, de nem tudott.
- Használd ezt a fájdalmadra... - mondta, majd eltűnt minden. Aztán a gyönyörű gyötrelemben egy markáns női hangot véltem hallani...
- Szóljon, ha fáj... Próbálja mozgatni az ujjait... Nem reagál... - aztán ez a hang is a ködbe veszett, és én csak zuhantam, néha napokig. Heteket, hónapokat tölthettem ebben az állapotban... Néhol arra a megállapításra jutottam, hogy az élet egy szimpla valami. Halott vagyok már, nem pedig élő... Az élők ki tudják nyitni a szemüket. Én nem. Ennyi volt... Hiszen az élet annyira egyszerű volt! Ártatlanok vagyunk... Velünk marad örökre... Az emlékezés rémálma...
Folytatása következik...
ZENE
Belépés
GyIK
Keresés
Elolvastam, várom. 
