|
Egy kis szerepjáték (amit az idei karneválon játszottunk hármasban, annak a "rövid" összefoglalója)
Kr. u. 253, naptári nyár vége
Pannónia provincia
Savaria
Nem gondoltam volna, hogy eljön ez a nap is. Egy nap lovaglás után, megérkeztem Savariába, ahol egy fogadóban töltöttem az éjszakát az Iseumtól nem messze. A város falain kívül. Gondterhelten aludtam el. Hátha felismert a tulaj. De az a kisebbik gond, hogy most elviekben Arrabonában kéne lennem a lovas felderítő egységgel. De az még mindig a kisebbik gond, hogy én, az egység fővezére elhagytam pár napra a csapatot, hiszen ott a helyettesem, Leo. Azonban ő szintén holnap érkezik, oldalán elvileg egy csinos lánnyal, akit gyerekkoromban láttam utoljára. Lilium a neve, aminek a jelentése egyben a kedvenc virágomé is: a liliom. A felderítő egység vezetését rábízni egy sima katonára, elég nagy marhaság. De azt az embert bíztam meg vele, aki hajlandó odafigyelni rájuk. Mondtam is nekik, egy hétig leszek távol, utolsó nap induljanak el Savaria felé, és ott csatlakozom hozzájuk, majd irány Róma, fel kell tölteni a készleteket, és egy kis pihenés is ráfér már a 86 főt számláló csapatra. Ami a nagyobbik gond, hogy a császár holnap Savariába látogat, a nyárzáró felvonuláson részt vesz, márpedig azt a felvonulást biztosan akarja látni Lilium és Leo is. De én nem, mert nekem most elvileg Arrabonában lenne a helyem, hogy a lovas felderítő egység fővezéreként, a császár fiaként terelgessem a sereg dolgait. És ha atyám engem kiszúr a tömegben, akkor a katonai karrieremet akár el is temethetem. De a kockázat az kockázat, majd kiötlök valamit.
A mély, de álomtalan álomból korán reggel ébredtem. Felöltöztem, megettem a reggelit, és meghagytam a szállásom tualjának, hogyan etesse Íziszt, a lovat, akivel idáig jöttem, míg vissza nem érek másnap délután. Most - bár nem az én stílusom, a császári testőrség nélkül még veszélyes is - gyalogosan fogom végignézni két illusztris vendégemmel a nyárzáró fesztivált. Az oldalamon pedig mindössze egy szem gladius csüng a maga termetes súlyával. Hű kardom, ami már annyi vért ontott. És más semmi. A megbeszélt helyen és időben ott voltam, ahol a találkozót megbeszéltem Leoval. Ők ugyan késtek egy keveset, de nem sokat. Semmiről nem maradtunk le. Amikor megláttam Leo-t és Lilium-ot felém közeledni, megremegtek a térdeim. Lilium majdnem olyan magas, mint én. Mindösszesen fél fej írható a javamra, magasságügyileg. És látom rajta, hogy nem ismert meg. Mármint a császári énemet. Kész szerencse, szóba sem állna velem. Mikor közelebb értek, Leo-t köszöntöttem elsőnek, mert így volt megbeszélve, és mintha ezer éve nem láttam volna őt sem. Majd Lilium következett, meg egy apró csók a kézfejre. Aztán Leo bemutatta, én pedig elámultam. Egy rabszolga anyától, és egy nemes apától született félnemes, a magamfajta szabadon bocsájtott gladiátorral szóba sem áll... (legalábbis ez volt az én történetem, amit kínomban kitaláltam, mert még mindig jobb, mintha elmondanám, hogy én a császár fia vagyok, helló, hogy vagy?)
De szóba állt, és mi nyakunkba vettük a várost. Liliummal pedig, kéz a kézben. Persze, erre sem készültem fel, mentegetőztem is, hogy elnézést, tapló gladiátor voltam, még nem állt rá semmilyen gondolatom/tettem az ajándékba kapott nemesi oklevélre, s az azzal járó feladatokra, kötelezettségekre. De még halványan emlékezett Lilium is arra, amikor gyerekkorunkban találkoztunk. Csak úgy teljesen véletlenül. Leo pedig, mivel ismeri Lilium apját, könnyűszerrel kiderítette, hogy kiről van szó, mikor először beszéltem neki a lányról, pedig akkor már bőven elmúltam 20, akkor lettem a felderítő csapat első embere, Leo pedig már akkor is a második volt, mielőtt én oda érkeztem. És az a lány, akivel akkor és ott két csodás napot töltöttem, akinek játszásiból már akkor szerelmet vallottam, valós érzelmekkel, ő is azt mondta, hogy szeret. De már odabent titokban tudtam, nem szökhetek meg a császári udvarból, tehát ez felejtős lesz. Egy ideig feledésbe is merült. Leo amikor mesélte, hogy rengeteget jár Savariába, rákérdeztem, nem ismer-e ott egy Lilium nevű lányt. Gondolkodott picit, majd igent mondott. Mi pedig a teljes sereggel Savariába mentünk, és kifigyeltük. Megerősítést nyert tehát, hogy semmi kétség, ő kell, hogy legyen. De térjünk csak vissza a fesztiválra. Hármasban indultunk neki a forgatagnak, mi Liliummal, szinte egész nap, kéz a kézben. Valamit mintha éreznék is abból, amit gyerekként megvallottunk egymásnak. De nem kapkodtam el. Meséltem neki a gladiátorok életéről, meg az enyémről is. De ő sem maradt szó nélkül, és őszintén szólva ledöbbentem picit, mint kiderült, ő az Iseumban jelenleg gyakorló papnő. Abban az Iseumban, ami mellett én tulajdonképpen megszálltam. Láttam is a reggeli templomnyitást, de nem tűnt fel, hogy ott lenne. Persze ezt nem mondtam el neki. Ő mondta ki, miért nem láttam. Azért, mert ő akart egy szabadnapot mára, de nem engedték el. Így - áthágva szabálykönyvek sokaságát - meglógott onnan a mai napra, egészen éjfélig van ideje. Bólintottam, és az agyamban mérhetetlen mennyiségű káosszal, megérkeztünk a jósnőhöz. Lilium javaslata volt, hogy menjünk jósoltatni. Leo azt mondta, hogy ő nem fisz az eféle szemfényvesztésekben, én pedig az etikett szabályait szem előtt tartva javasoltam Liliumnak, hogy menjen előre ő. Aztán egy bő fél órát odabent töltött. Azután kilibbent a jósnőtől, én pedig bementem következőnek. A jósnő rám nézett, és így szólt: Te valami fővezér vagy a seregben, nem? Az őszinte döbbenet kiült az arcomra, ugyanis a öltözékem alapján nem az voltam, maximum az izmaim, de a jó részüket fedte is ez a gönc. Mondtam neki, hogy igen, igaz, de én most álruhában vagyok. Kezet fogtunk, aztán a következő kijelentése okozta második döbbenetemet: "Magányos vagy". Kérdeztem is tőle, hogy ennyire látszik? Nem felelt. Helyette a következőket mondta: "de már megvan a szíved választottja". Harmadik megdöbbenés, de most rajtam a sor: Igen, megvan, épp az előbb jósoltál neki. Erre ő dobta el egy pillanatra a fonalat. Rám nézett, és csak annyit kérdezett: "Miért nem mondod el neki?" Azt feleltem, hogy majd ma lesz a nagy nap, csak előtte egy nagyon fontos dolgot is meg kell majd tudnia rólam. Megnéztük hát, hogy a mai nap alkalmas-e, és ellátott pár jó tanáccsal. Kitért arra is, hogy nem fog azonnal a nyakamba borulni, meg csók, meg "én a Tiéd, Te az enyém", hanem küzdenem kell érte, de végeredményben akármi is legyen, sikeres leszek vele kapcsolatban. Elmondta azt is, hogy ezt ugyan nem kéne, de Lilium egy év múlva már nem lesz itt. Kérdeztem, hogy marad-e a provinciában, mire ő azt felelte, hogy olyan rossz dolog éri, aminek következtében kap egy ajánlatot, és elmegy Kemet ősi földjére. Most ismét rajtam volt a gondolkozás sora, majd egy másodperccel később rávágtam, hogy oké, akkor én meg megyek utána. Itt pedig ő döbbent le. Mondta, hogy szeretne a lány helyében lenni, mert ő nagyon bírja az ilyen határozott férfiakat. Végeredményben teljesen pozitív dolgokat mondott a szerelmi életemmel kapcsolatban. Busásan megfizettem, majd kimentem a két vendégemhez. Lilium kifaggatott, és mivel egyelőre nem akartam vallani neki, kénytelen voltam hát elmondani, amit általánosan jósolt nekem, a többiről pedig hallgattam, mint egy szikla. Aztán némi hideg frissítő elfogyasztása után körbenéztük a vásári forgatagban. Megnéztük a hastáncosokat is. Aztán találkoztunk két ismerősével, akikkel így ötösben az egész napot eltöltöttük. A két ismerős egyik tagja elment bevásárolni az otthoniaknak némi szuvenírt, Leo is elhagyott minket egy két órára, ismerősével találkozott, Lilium lány ismerőse pedig elment jósoltatni. Ott már azt éreztem, el kell mondanom a nehezéz. Mikor Lilium kimondta, hogy úgy elmenne Rómába... Nem bírtam tovább, és előkaptam a csomagomból egy oklevelet, szép, vörös szalaggal átkötve. Mondtam neki, még mielőtt megnézné, hadd mondjak el két dolgot. Az egyik az volt, hogy hazudtam, a másik pedig a valódi énem: én nem egy felszabadított gladiátor vagyok, hanem a császár fia személyesen, Lucius, és hogy nyissa ki azt a papirost. Elolvasta, és én így szóltam: Sok szeretettel várlak Rómában... Az oklevél ugyanis azt tartalmazta, hogy beléphet a császári palotába, láthat engem, és étkezhet az asztalomnál. Amikor csak akarja. Pecsét, aláírásom, címer. Teljesen hiteles. De hangot is adott annak, hogy kiváló színész lehetnék, mert nem jött volna rá soha, és persze kifejezte az is, hogy mennyire meg van döbbenve. Meg azt is, hogy kell írnia a főpapnak, hogy nem tér vissza, még éjfélre sem, csak másnap. És erre az én jelenlétem bírja rá. És nem azért, mert a császár fia vagyok, hanem azért, mert szeret együtt lenni velem. Aztán amikor Leo ismét csatlakozott hozzánk, elmentünk megnézni a felvonulást, majd miután atyám szerencsésen nem ismert fel - pedig az első sorban álltunk - megkönnyebbültem. Ám tudtam, hogy a neheze még hátra van. Lassan ránk esteledett, Lilium két ismerősét kikísértük az úthoz, és ismét hármasban maradtunk. Megnéztünk még egy tűzzsonglőrös előadást, majd letelepedtünk annál a fánál, ahol gyermeki fejjel szerelmet vallottunk egymásnak. A közelből valahonnét mulatozás, és zene hangjai törtek elő, és jutottak el hozzánk. Hallgattuk a zenéket, és néhány énekszöveget is lefordítottam neki, amit nem értett. Azonban nálam - akármilyen erős is legyek - az egyik dalszövegrészletnél, a lelkemben, a szívemben hatalmas viharral dúló két ellentétes érzelem, egy közeli haláleset felett érzett gyász, és az iránta érzett mérhetetlen szeretet miatt nem bírtam tovább. Előszöktek könnyeim, és csak annyit kiáltottam, hogy én pontosan tudom, miről szól ez a zene... (Fogd meg a kezem, és csókolj meg most!) felálltam, és könnyeimet törölgetve elindultam. Valahová. Nem tudtam sokáig menni, egyik közeli fának vetettem a homlokomat, és a bennem dúló keserű vihar csak korbácsolta az érzelmeimet. Hamarosan egy tenyeret éreztem a vállamon Lilium volt az, én pedig elhatároztam: kimondom neki ismét, mit érzek. Nem tudom, mennyi időt beszélgettünk ott a fánál. Nem mondta azt, hogy nem szeret, sőt az ellenkezőjét mondta. Hogy nagyon szeret. Én pedig biztosítottam afelől, hogy részemről nem téma a távolság, és hogy mindig, mindenben mögötte állok, és támogatom. Aztán visszamentünk a fához, ahol Leo már várt minket, majd közösen elmeséltük neki, mire jutottunk. Leo végig a cinkosom volt, tudta, mire készülök. A legjobb ember az egész Birodalomban. Liliummal pedig úgy határoztunk, hogy növelni fogjuk a találkozások számát, hiszen alig ismerjük egymást. A föld felett jártam, Leo kitárt karjai pedig arra ösztönöztek minket, hogy egy nagyszerű, hármas ölelésben véglegesítsük ezt az egészet. Aztán eljött a hajnal, és mivel nem volt szállásunk, hol a mulatozó, borok utcájában töltöttük az időt, némi pannóniai rettenetes társaságában, néhol pedig a fő téren. A széllökések miatt kihúztam a kardom szíja alól a pallám bal oldalát, majd megfogtam a sarkánál, és a bal kezemet Lilium vállára terítettem, hagyva, hogy a szövet elterüljön a hátán is végig, majd közelebb húzódtam hozzá. Néhol el is bóbiskolt a kezeim között. Így érkezett el a napkelte, reggeliztünk egyet, majd a tegnapi fáradtságtól kicsit laposabb hangulatban jártuk a várost. Benéztünk az Iseumba is, a reggeli templomnyitási szertartásra, szerencsére nem ismerték fel Liliumot a papok. Aztán sürgős üzenetet kapott Lilium, hogy jöjjön haza. Az apja parancsolta erre. Mi pedig, kikísértük az útra, ahol már várta őt az apja, aki még nálam is magasabb volt hat centivel. Felnyergeltek hát, és elindultak. A kardommal tisztelegtem. Beletörődve a helyzettel, visszamentünk Leoval a fogadóhoz, felnyergeltünk mi is a lovainkat, majd sóhajtottam egy hatalmasat. Irány Arrabona, a sereg még úgysem indult el, ha megérkeztünk, legrövidebb úton visszafordulunk Róma irányába, és ha oda is megérkeztem, küldök egy levelet Liliumnak, hogy nem felejtettem el, épen hazaértünk, és hogy szeretném látni, írja meg mire van szüksége az útra, és biztosítom, hogy ott és akkor rendelkezésre álljon.
© 253, nyár vége, Lilium, Leo, Lucius
_________________  الآلهة المصرية A hobbim az életem. | "Crossing bridges in the sky, On a journey to renew my life!" [DT]
|
Belépés
GyIK
Keresés
tényleg ennyire félsz a vérvételtől 
általában nem lehet érezni,kivéve ha nem találják a vénád.na pussz 
..... 
