Párduc-ÉKT

No akkor álljon itt a pro és kontra.

Elsőnek Angyallány írása, megkért, hogy olvassam el, a második az én írásom, egyfajta reakció, és komolyan gondolkozom azon, hogy elküldöm neki...

"Budai Bernadett: Útkereszteződés
-------------------------------------------------
Az ébresztőóra ádáz csörömpölése darabokra töri bolondos álmom utolsó másodperceit is. Bár mondhatjuk azt, hogy szép álom volt, ami valóban megtörtént? Mostanában egyre gyakrabban kapom magam rajta, hogy régi emlékek elevenednek fel előttem, amikor alszom, miközben mások a tudatalattijuk szimbólumaival küszködnek. Az álmaim legalább megspórolják, hogy elemezzem őket. Magam is tudom, hogy mit jelent az, hogy mindig a férjemmel való ismerkedésről és a házasságkötésünk első évéről álmodom…
Lenyomom az órát.
Tibi már fel is pattan az ágyból. Sosem értettem hogyan csinálja. Nekem akár több óra is eltelik, mire észhez térek. A férjem szeme pedig csak kipattan és máris turbó üzemmódba vág neki a napnak.
Becsukom a szemem és újra felidőződik bennem az álom. Egy emlék, még az esküvőnk előtti időből.
Tibi kócos, fekete hajába bele-bele kapott a szél, nevetős, mogyoróbarna szeme csak engem nézett.
- Gyönyörű vagy – borzolta meg a szőke tincseimet.
- Nem leszek mindig ilyen. Egyszer meg fogok öregedni. Akkor is elveszel? – incselkedtem vele.
- Még meggondolom. – Hozzá vágtam a táskám, de ő nevetve elkapta, megfogta mind a két kezem, és feldöntött. Nevetve nyújtóztam el a pokrócon, míg ő a fejem fölé szorította a két kezem. Belebámultam a mogyorószínű szempár mélységeibe. A pupillája úgy kitágult, hogy szinte elnyelt. Láttam benne az arcomat. – Mindig szeretni foglak. Ezt sose felejtsd el – ígérte dallamos hangján.
Ebben a pillanatban szólalt meg az ébresztőóra.
Oldalra fordulok. Pislogok pár pillanatig, és aztán meglátom Tibit, ahogyan belebújik a pulóverébe.
- Jó reggelt! – köszöntöm.
- Neked is jó reggelt! – nyúl a táskája után, és turkálni kezd benne.
Nehézkesen, de felkelek. Kislattyogok a fürdőszobába. Anélkül, hogy egy pillantást vetnék a tükörképemre, megmosom az arcom és a fésű után nyúlok. Ekkor engedem meg magamnak, hogy belenézzek a tükörbe. Ismét leltárt készítek magamról: széles arc, nagy szürkés-kék szemek, apró rövid szempillákkal övezve, keskeny orr, telt ajkak. Mindenki azt mondja, hogy fiatalabbnak nézek ki a koromnál. Öt évet biztosan letagadhatok, de azért már harminchét éves vagyok. Közeleg a bűvös negyven. Elkezdem fésülni sötétszőke, rövid tincseimet. Kissé ferdén állnak, megint elfeküdtem. Felsóhajtok és leteszem a fésűt. Hallom Tibi lépéseit a konyha irányába. – Remélem, tesz fel kávét.
Visszamegyek a hálószobába és felöltözöm, majd elindulok a konyha irányába. A kis folyosóról az ebédlőbe érve, látom, hogy Tibi az asztal mellett újságot olvas. Nem is néz fel, pedig biztosan hallja, hogy jövök. Mire a konyhába érek, a kávé már kotyog a gázon.
- Mit szeretnél enni? – fordulok a férjemhez a konyhából. Tibi válaszul csak megvonja a vállát. – Pirítós jó lesz? – vetem fel az ötletet.
- Jöhet – feleli, de ki sem dugja az orrát a napilapból. Csak a feje búbját látom, a sötét tincseit, amelyekbe elvétve lehet találni egy-egy fehér hajszálat. A kenyér után nyúlok és elkezdem felszelni.
- Ma megyek az interjúra – közlöm vele.
- Igen? Az jó. Az jó – dörmögi. Most sem néz fel. Remélem, hogy mond valamit. Valami biztatót. De semmi. Miután végeztem, bekapcsolom a pirítót és belehelyezek egy szeletet. Néma csendben vonul el felettünk a következő pár perc, amelyet csak a pirító kattanása tör meg. A megpirult kenyereket felhalmozom egy nagy tányérra. Kimegyek az ebédlőbe és leteszem az asztalra. Párszor megteszem még ezt a rövid utat, margarint, lekvárt, tányérokat, poharakat, evőeszközöket, ásványvizet cipelve magammal. Tibi nem ajánlja fel a segítségét.
Miután mindezzel végzek, a lányok szobája felé indulok.
- Sára! Ébredj! Indulnunk kell! El fogsz késni! – Belépek a hat éves kislányom szobájába. Felkapcsolom a villanyt. Szőke tincsei teljesen befedik a párnáját. A hüvelykujja most is a szájában van. Megcsóválom a fejem. Keskeny arca teljesen elveszik a párnahuzat fehérségében. A fehér takaró alatt kirajzolódik a nyúlánk, karcsú alakja.
Leülök mellé és adok neki egy puszit. Felemeli a jobb karját és a nyakam köré fűzi. Még mindig nincs nyitva a szeme.
- Hm… - mondja.
- Sára! - Megcirógatom az orrát, mire elkezd mocorogni.
- Még egy kicsit… - motyogja.
- Nem lehet, Édes… - Megfogom a kezét és arrébb tolom az arcából a hajszálakat. Pislogni kezd, aztán tétován néz rám sötétbarna szemeivel.
- Szia, anya! – Nedves puszit nyom az arcomra.
- Mennünk kell, Kincsem! – Ülőhelyzetbe húzom fel. Sára nyújtózik egyet és lemászik az ágyról. – Itt van a ruhád – teszem elé az előző este kiválasztott darabokat. – Sára megfogja és a fürdőszoba irányába indul. Sóhajtok egyet, és felkelek az ágyról. Elindulok Timi szobája felé. Az idősebb, tizenegy éves lányom ajtaja előtt megtorpanok, és a kopogás mellett döntök.
- Szabad! – Timi ma is korán ébredt. – Benyitok. Timi már teljesen felöltözve sötétszőke haját fésüli.
- Jó reggelt! Ma is igen korai vagy, Kincsem. – Nézem, ahogyan illegeti magát a keszeg tükör előtt. Vékony alakját ma különösen kiemeli a fekete ing és a szűk farmernadrág. A mogyoróbarna szempár kritikusan végig méri magát a tükörben. Keskeny szája kissé félre húzódik – ebből tudom, hogy ma sem elégedett az eredménnyel. Mostanság nagyon aggasztja a keskeny orrát ellepő miteszerek hada. Holott szerintem nem is feltűnő. A hosszú, fekete szempillái, íves, fekete szemöldöke és a nagy, kerek barna szempár kelti fel az emberek figyelmét, nem pedig az orra. Jelenleg ebben az ügyben a véleményem nem számít, így Timi a zsebpénzének jelentős hányadát kozmetikumokra költi, annak a reményében, hogy eltűnnek a fekete pontok. Eddig a befektetett összeg nem hozta meg a várt eredményt.
- Oké, kész vagyok.
- A reggeli is kész. Már megterítettem. Pirítós van reggelire – vázolom röviden a helyzetet.
- Szuper. – Látom, hogy máris jobb a kedve. Felkapja a földről a kék-szürke színekből varrt iskolatáskát. Félre állok az ajtóból. Timi felém nyújtja az arcát, mire én átölelem és alaposan megpuszilgatom.
- Jaj, anya! – siránkozik, de tudom, hogy élvezi. Elengedem, és hagyom, had menjen reggelizni, A fürdőszobából éppen kitámolyog Sára – már felöltözve, de még mindig kótyagos tekintettel. Megfogom a kezét és az ebédlő felé irányítom. Leültetem a székre és elé pakolok egy megvajazott pirítóst.
- Köszönöm. – Máris a szájához emeli a kenyeret és majszolni kezdi.
Tibi már kiöntötte magának a kávét, azt szürcsöli. Emellé két-három harapással el is tüntet egy egész szelet kenyeret.
- Milyen napod lesz előre láthatólag? – fordulok felé.
- Elfogadható – dörmögi, miután lenyelte a falatot és megtörölte a száját. A szája sarkában még ott virított egy apró kávéfolt.
- Igen? – nógatom további beszélgetésre.
- Tudod milyen a szalag mellett rendet tartani – mondja úgy, mintha nekem lenne ebben bármilyen tapasztalatom. Sosem voltam műszakvezető egy gyárban sem. – Gondolom ma is lesznek viták, hőbörgések. A szokásos.
- És a szabadságaid? Mikor akarják kiadni? Idén még nem is voltál itthon velünk. Nem is mentünk el sehová sem, mert mindig kötelező túlórák vannak – mutatok rá.
- Majd eljön annak is az ideje – vágja rá türelmetlenül. Ránéz a karórájára. – Mennem kell! – Felugrik a székről és máris a fekete kabátja után nyúl. Villámgyorsan belebújik. Odalépek mellé és váratlanul megcsókolom. Zavartan hátra lép és elrántja a fejét. Nem néz rám. - Sietnem kell Éva, nincs időm az ilyen bolondságokra. – Leforrázva nézem, ahogyan elsétál mellettem, felkapja a táskáját és máris a bejárati ajtó előtt áll. Gombóc nő a torkomban. Tudom, hogy sírni fogok, de azt is tudom, hogy a lányok előtt nem lehet. A lakásban ülő csendet csak a kenyér ropogása töri meg. Leülök Tibi helyére."

Seth: Sötét árok az útkereszteződés mellett

Amikor elolvastam a szöveget, elsőre talán fel se fogtam teljesen. Csak félig, vagy a tudatalattimig jutott el csak az információ, a szikra. Azt feleltem rá, mivel - a véleményemet kérted, hogy: süt belőle a boldogtalanság, a keserűség. Másfelől pedig, az én véleményem, egy zene, amit be is linkeltem Neked. Az EDDA egyik örökbecsű, ám kevésbé ismert darabját: az Elmondom majd címűt. És azt mondtam: A többi véleményem mind-mind szóról-szóra benne van ebben az EDDA dalban. A válasz? Oké. Egyébként?... Mintha pisztolyt tartottak volna a fejemhez, lehet, hogy én magam voltam? Franc se tudja, mindenesetre alaposan megbotránkoztatott a kérdésed. Leírtam ismét. Azt is, hogy a dal a véleményem, a szöveg, a zene, az ének, de a szöveg kiváltképp. Aztán óráknak tűnő percekig nem feleltél, pedig biztos meghallgattad a dalt, lehet nem is egyszer. És persze megint nekem kellett kizökkentenem téged, azzal a kérdéssel, hogy: "amúgyhogyvagy?" különben napestig itt ülsz a géped előtt csendben, szótlanul, fejedben kavargó érzelmek, gondolatok, képek, teljes racionális és irracionális skáláján. És ismét nem tudsz mit mondani. Miért? Nem akarsz mondani semmit? Nincs mondandód? Nem akarsz esetleg megbántani? Néha úgy érzem, az lenne a legegyszerűbb... Ha kimondanád, hogy, "hé figyi, nem kellesz, fogd már fel, bonyolult lélek vagyok, keress magadnak másvalakit....!" Bírom a kritikát, lehetsz ennél sokkal durvább is. Maximum összeomlok, és akkor mi van?? Semmi, az élet megy tovább.. Amilyen született optipista vagyok, még annak is tudnám a jó oldalát nézni, miközben a bentről feltörő érzelmek sósavban oldják fel a szívemet. De tényleg, mi baj lehetne? Egy előnye lenne: megkönnyebbülnél Te is és én is. Az, hogy aztán én hogyan szedem össze magam az összeomlás atomi szintjéről, az legyen az én bajom... Egy mondat visszhangzik a szívemben, szüntelen, amikor kijelentetted, ha a megismerkedésünk elején hajtok Rád, akkor talán sikerülne, de most neked nem megy ez az egész! De én akkor inkább ástam az alapot az akasztófához, amire fel is húztam a szívemet, kicsit megfojtva saját magamat is: lassú víz, partot mos taktikára váltottam. Édes Istenkéim, ha tudnátok, mekkora egy naiv balf*sz voltam! Hát ha még Te is tudnád, Angyallány... De kicsit elkalandoztam. Szóval nem válaszoltál, kizökkentettelek, és válasz nélkül maradtam. Megint. És ezt nagyon utálom. Én életemben egyszer hagytalak válasz nélkül. Amikor a sztoriban szereplő Tiborhoz hozzámentél. Jól emlékszem, az esküvő minden perce örökre beégett a retinámba, az agyamba, a szívembe. Már ameddig ott voltam ugye... Fel tudod idézni azt, amit akkor és ott mondtam a templomban? Nem? Persze hogy nem, hiszen sokkot kaptál, belőlem meg előbújt a Káoszisten, aki egy hatalmas sebet ejtett rajtad. Bevallom, azóta ezt egy picit bánom... Tényleg nem emlékszel? Oké, akkor elmesélem... Amikor a lelkész ahhoz a ponthoz ért, hogy "ha valakinek van bármi ellenvetése, ami miatt ez a frigy nem jöhet létre, az most szóljon, vagy hallgasson örökké!", hát én bizony felálltam, és szót kértem. Mondataim azóta is visszhangoznak abban a gyönyörű, hatalmas kőszegi templom falai közt... "Tisztelendő Úr, nekem lenne egy hozzászólásom." Az pedig rám nézett, látszik, hogy nem szokott ilyenkor felszólalni senki sem... "Éspedig?" - kérdezte drámaian, a légkör amúgy is egy pillanat alatt megfeszült, és hideggé vált. Ekkor én kiléptem a sorból, és Feléd intéztem a szavaimat: "... Vérzik a lelkem..., és megszakad a szívem.... - hatásszünet - Tisztelendő Úr, kérem folytassa a ceremóniát. Itt már rám nincs szükség" - és sarkon fordultam, és kisiettem a templomból. Nem néztem hátra, mint már oly sokszor az életben, hiszen akkor láttad volna a megtört, szomorú, csalódott embert a könnyeivel küzdeni... Nem szaladtál utánam, nem hívtál fel utána, nem beszéltünk, nem találkoztunk, csak a lagzin vetettél néha egy szomorú odlalpillantást a tőled nem is messze lévő üres helyre, aminél az ültetőkártya csak öt betűt tartalmazott: SZÉTH. Egy, a templomajtóhoz közeli bokor árnyékában húztam meg magam azon a forró júliusi szombaton - a jó időt pedig szívesen elintéztem neked - egy padon ülve. Az eredeti menetrend szerint pár perc késéssel sétáltatok ki a Tiborral, mint ifjú pár a templom ajtaján. Az egybegyűltek éljeneztek, Te eldobtad a csokrod, én pedig a közeli utcában parkoló népautóm vezetőülésén találtam magam kisvártatva. Gondosan kikerülve az esküvői menet útvonalát, Győr felé indultam, ekkor csendült fel a Bogár rádiójából az imént említett Edda szám. Azt tudom, hogy én a Te lélektársad vagyok - és az utolsó leheletemet is odaadnám érted, hogy szeretlek, illetve a lóf*szt, SZERETLEK, így, nagybetűkkel, nem is, még nagyobb közzel a betűk között: S Z E R E T L E K , imádlak, és soha nem tudnálak bántani, holott az imént épp sikerült. És én TÉNYLEG láttalak Téged isten szemében. Jártam már az öregnél, egész jó fej, de vajon Te is láttál engem az ÉN isteneim szemében? Te is elmondod majd nekem egyszer, mi nyomaszt? Elmondod majd?? Én már elmondtam.... Jól jegyezd meg! Ne olyat keress, aki kényszerből, szülői feladataid miatt van Veled jelen, de már nem szeret, hanem olyat, aki tud értékelni téged - minden szempontból - és tényleg megérdemled, olyasvalakit, akinek az oldalán nem érzed majd úgy, hogy az életed vakvágányra került... Még mielőtt késő lesz... Kérlek, nyisd fel ezt a borítékot 14 évvel korábban....

Seth
2015-10-27.

_________________

الآلهة المصرية A hobbim az életem. | "Crossing bridges in the sky, On a journey to renew my life!" [DT]