Párduc-ÉKT

Női szeszély ???





Évezredek óta kényes leleménye a nőiességnek… és erről 4000 éves leletek tanúskodnak,
ugyanis a kenceficézést, szépítkezést mesterfokon űzték az ókori egyiptomiak. Ők aztán tényleg 100%-ban természetes alapanyagokból dolgoztak .

A szépen kihúzott (női és férfi) szemekről, erős sminkekről rengeteg korabeli ábrázolás fennmaradt, de a régészek kutatásai szerint, az egyiptomiak nem csupán arcukat készítették ki nagy műgonddal, hajukat és körmöket is festették, színezték. A manikűrt illetően a vörös volt a legmenőbb szín, ennek árnyalatai a társadalmi hovatartozást is kifejezték: minél magasabban állt valaki, annál intenzívebb, annál mélyebb vörös színre volt kipingálva körme.

A hajszínt egy kis hennával rezesítették vagy aranyporral „szőkítették”, „dauer” gyanánt pedig agyagos-sáros mixtúrát kentek hajukra, azt facsavarókra tekerték, kiültek a napra, vártak, vártak… hajat szárítottak, fixáltak. Az asszírok már kifinomultabb technikával göndörítettek: hajsütővas híján forró vasrudacskákra tekerték hajukat.

A hívságok élvezetében férfiak és nők egyaránt osztoztak.
A katonai vezetők egy-egy csata előtt (egyiptomiak, babiloniak, „korai” rómaiak egyaránt) órák hosszat szépítkeztek, körmöt és ajkat festettek (természetesen ugyanolyan árnyalatúra), és hajukat csinos loknikba rendezték, csak eztán indultak harcba.

A régi görögök és rómaiak átvették és a helyi viszonyokhoz igazították az egyiptomi praktikákat. Különféle ápoló maszkokkal, pakolásokkal kényeztették bőrük, arcukat fehérre „púderezték”, a ráncokat viasszal simították ki, a nem kívánatos testszőrzettől pedig cukros főzet (kb. gyantázással) vagy tégla segedelmével szabadultak meg (értsd: ledörzsölték). Hajukat ecettel mosták, olajjal kondicionálták, és összetört dió, dióhéj és póréhagyma főzettel varázsolták fényessé. A hajszínt illetően a görögök még beérték a természet adta barnával/feketével és a hennával varázsolt vörössel.

A rómaiak már nagyra vágyóbbak voltak. És ez nem csak hiúság kérdése volt, mert a hajszín a társadalmi státuszt is megmutatta: a nemesasszonyok vörösesre, a középosztályhoz tartozók szőkére, a pórnép pedig feketére festette haját.

A reneszánsz a Hófehérkék korát hozta el. A szőke Hófehérkékét. Komoly előírásoknak és arányoknak kellett megfelelnie annak, aki „szép” szeretett volna lenni: nagy szemei, szépen ívelt szemöldöke és sűrű szempillája legyen fekete, orcája, cseresznye ajkai és körmei pirosak, gyöngysor fogai, finom bőre és kacsói pedig hófehér. Mindehhez még hosszú nyak, nyújtott, tojásdad arcforma, keskeny orr, aprócska száj és magas homlok dukált. (A homlok-problémán könnyen lehetett segíteni: csak le kellett borotválni kicsinyt az azt övező hajat, és máris megvolt a kívánatos homlokzat). A hajszínt illetően a szőke volt javallott.

Sáringer Károly: Meleg leves

Az életben olyan egyszerűnek, kézenfekvőnek tűnnek az apró dolgok. Ki foglalkozik a jószagú, friss ágyneművel, a vasalt inggel? Ki törődik egy tányér meleg levessel? Egészen addig, amig aztán a sors egyszer csak azt nem mondja: "Hé, megállj! Hát nem veszed észre?"

Így voltam ezzel én is az Anyu levesesfazekával. Semmi kis fazék volt, gubbasztott a tűzhelyen, zománca megkopott a régi dicsőségben. Be sem kellett lépnem a lakásba, az étel szaga megnyugtatott, összefutott a nyál a számban és rögtön tudtam, hogy hazatértem. Az Anyut sokáig csak úgy tudtam elképzelni, hogy áll a fazék előtt, kavargatja az ételt, mosollyal vár.

A legtöbb ételnek, amit főzött, nem volt leírt receptje. Menetközben alakultak a belevalók, aszerint, hogy éppen mennyi pénzünk volt. Finom levesek főttek abban a lábasban, az Anyu még a Nagymamától tanulta a titkot, ő meg az emberöltőnyi tapasztalatból, azt, hogy miképpen kell megcsinálni finomra. Még akkor is, ha esetleg kevés a tojás, ha elfogyott a liszt, ha nem jut bele elég só.

Az Anyu levese nemcsak finom volt, de biztosított afelől is, hogy soha nem maradunk éhen. Az ütött-kopott lábas volt a biztoság gőzölgő jelképe.

Ennivalót, soha nem dobtunk ki:

- Isten ellen való vétek - mondogatta az Apu is, meg a Nagypapa is, ha néha meglátogatott bennünket.

Minden, ami csak megtermett a kiskertben, minden ami csak ehető volt, a piros lábasban kötött ki. Aztán meg az asztalra került, édesen-sósan, ínycsiklandón, megnyugtatón.

Az elkészítés az Anyu feladata volt, számára a főzés az isteni gondviselés ünnepét jelentette. A fazeka olyan volt neki, mint a templomfőn álló oltár előtt a kehely. Tiszteltem az Édesanyámat, de - még most is röstellkedve vallom be, - szégyelltem egy kicsit azt a roggyant edényt. Bármilyen hűségesen szolgálta is a családot, ott volt rajta a szegénység minden jele: a megcsorbult fülek, a lepattogzott zománc.

Különösen akkor kezdett bántani a dolog, amikor összebarátkoztam az iskolában a Sinkó Jancsival. Az apukája orvos volt, olyan kimérten viselkedett még a fiával is, mintha csak valami konferencián tartana előadást. Nagyon felnéztem rá, mert tudtam, hogy az emberek tisztelik és a tiszteletüket sok pénzzel is kifejezésre juttatják.

Amikor a Sinkó Jancsiéknál vacsoráztam egyszer, minden annyira más volt, mint nálunk. Szolgálólány hozta az ételt, fehér köténye méltóságteljes volt, akár az egész ceremónia. Ezek után persze, hogy nem mertem meghívni hozzánk a barátomat. Mit szólna a Jancsi, ha meglátná azt a kopott fazekat, gondoltam, és nem is mertem szóba hozni a dolgot.

A gyermekkor könnyedsége mégis magától megoldotta a dolgot. Jancsi eljött hozzánk, mert beteg voltam, hozta a leckét. Az Anyu - szokása szerint - a tűzhely előtt kavargatta az ételt. Valami mennyei, meleg leves készült éppen.

Az Anyu behozta a lábast, két tányért tett az ágy mellé a kis asztalra kanalakkal, aztán szó nélkül kiment. A barátom majd felfalta még a tányért is. Aztán megkérdezte:

- Szerinted anyukád megharagudna, ha kérnék még?

- Inkább örülne neki.

Ifjabb Sinkó János, akit orvosnak taníttattak, kiballagott a konyhába, megállt az Anyu mellett a tűzhelynél, aztán bátortalanul megkérdezte:

- Rózsika néni, kérhetek még?

Életében először maga hozta be a tányért, nem a szobalány tette elé. Behabzsolta a második tányérral is, aztán a hasát símogatva, kicsiket nyögdécselve ezt mondta:

- Én még életemben nem ettem ilyen finomat.

Nagyon büszke voltam az Anyura, de a kopott lábast még sokáig szégyelltem a vendégek előtt.

Bocsáss meg Édesanyám!

A leveses nagyon tetszett, jó írás.

_________________

الآلهة المصرية A hobbim az életem. | "Crossing bridges in the sky, On a journey to renew my life!" [DT]

Nyaralás helyett az egyiptomi kórházban segített

Turistaként ment Egyiptomba dr. Mező Róbert orvos, de néhány nap pihenés után a kórházban találta magát, ahol társain próbált segíteni.

– Mi is azzal a turnussal akartunk kiutazni, amelyiket baleset ért, de lecsúsztunk róla, már nem volt elég hely – mesélte az ortopéd orvos, aki nem szerette volna, hogy arcképe megjelenjen a cikkben, hiszen – mint, ahogyan a Blikknek elmondta – csak kötelességét teljesítette.

A doktor éppen egy helyi buszon ült, amikor értesült a balesetről. Azonnal a kórházba rohant, és nem is mozdult onnan, amíg a sérülteket haza nem szállították. Tolmácsolt, vizet hozott, megnézte a kötéseket, ellenőrizte, hogy mindenki jól van-e.

– Hogy miben tudtunk segíteni? Amiben lehetett. Ha kellett, akkor ruhát hoztunk annak, akinek nem volt, ha pedig arra volt szükség, akkor fogtuk a műtétre várók kezét. Orvosként is igyekeztem segíteni, ahol tudtam, de ez szerintem nem szakmafüggő. Bárki, aki hasonló helyzetben van, ugyanezt megtette volna – mondta az ortopéd doktor. Amikor a helyi taxis megtudta, hogy miért megy minden reggel a kórházba, kedvezménnyel vállalta a szállítását.

– A gyermekünk osztálytársa rajta ült a balesetet szenvedett buszon, ő könnyebb sérülésekkel megúszta. A szülei nem voltak ilyen szerencsések, de együtt maradt a család, és ez a fontos. Rajtuk kívül úgy tudom, hogy nem is volt olyan család, vagy baráti társaság, amely ne veszített volna el valakit a tragédiában – mondta.

_________________

الآلهة المصرية A hobbim az életem. | "Crossing bridges in the sky, On a journey to renew my life!" [DT]

A mese tünékeny, örök igazság.

Mindenkinek köszönöm ,hogy itt járt

Ssuggi !!
Tőled, nekem ,most ez tetszett



Természetesen a hozzátartozó írással

Nagyon kedvelem Rácz Zsuzsát.

Most esténként a legújabb könyvéből olvasgatok.

A következő írás is tőle való.