Párduc-ÉKT

Rácz Zsuzsa: Szavakkal verve

Egyszer volt egy főnököm, aki egy nagy rendezvény kávészünetében, úgy ötven ember füle hallatára viccesen megjegyezte:
- Ahhoz képest, hogy te szervezted, egész jó.
Kényszeredetten elmosolyodtam, és vörösre gyúlt az arcom. A kolléganőm ezt suttogta nekem: – Mekkora tahó! Ez a megjegyzés nekem is fájt, hát még neked… Csak bámultam rá, mint aki álmából ébred. Fáj? Nekem? Nem kéne hagynom, hogy így beszéljen velem? De hát ő a főnököm, a munkaadóm, aki mindenkivel így bánik, a saját feleségével is így beszél, szörnyű. Mégis, amíg a kolléganőm nem mondta ki, hogy neki volt fájdalmas hallania a fenti megjegyzést, nem esett le, hogy ez az ember bánt, megaláz, jogtalanul, ok nélkül, rendszeresen.

Éppen ez a szóbeli bántalmazás, a lelki terror egyik legtipikusabb példája: a szavakkal vert áldozat fel sem ismeri, hogy bántják, vagy ha fel is ismeri, azonnal magában keresi az okot, kutatja, hol hibázott, amivel kiérdemelte.
A szóbeli bántalmazás vagy lelki terror a legalattomosabb módon intim kapcsolatokban működik, elsősorban pár- vagy családi kapcsolatokban (de még baráti kapcsolatokban is előfordul) és a legfontosabb jellemzője, hogy sokáig maga az áldozat sem ismeri fel, hogy bántalmazó kapcsolatban él.
A szóbeli erőszak egy párkapcsolatban olyan, mint a viharjelzés a strandon – vészjel. Komolyan kell venni, súlyosabb baj lehet belőle, mert a szóbeli bántalmazás mindig megelőzi a fizikait.

Az ezt körülvevő hallgatás ennek ellenére feneketlenül mély. Egyrészt azért, mert a bántalmazottak többsége szégyelli. A hallgatás másik oka az, hogy a környezet elbagatellizálja az erőszak ezen formáját: – Ugyan már, egy-két rossz szóba, egy kis szidásba nem halt még bele senki, ne törődj vele, oda se neki, biztosan rossz napja volt, nyilván felidegesítették a mukahelyén, azért volt goromba, egyébként olyan kedves, rendes ember, a légynek sem tudna ártani…
Bár bántalmazó nők is akadnak és a férfiakat is lehet ilyen módon terrorizálni, de mint minden más erőszak esetében, itt is hagyományosan a nők és a gyermekek az áldozatok. Megdöbbentően sok nő gondolja még ma is úgy, hogy házasságkötésnél az igen kimondásával azt is jóváhagyja, hogy a férfi az úr a háznál, aki kénye-kedve szerint kritizálhatja, becsmérelheti asszonyát és akár a gyerekeit is. Természetesen mindenkinek lehet rossz napja, mindenki kiabálhat néha, és egy kapcsolatban a konfliktusok is természetesek.

De a bántalmazó kapcsolatban nem arról van szó, hogy a másik félnek “rossz napja van”. A szóbeli erőszak arról ismerhető fel, hogy módszeres és egyre fenyegetőbb. Sőt: megsemmisítő. Jelentkezhet állandó piszkálódásban, hallgatásban (“Jaj, már megint kezded, nem veszed észre, hogy egyáltalán nem érdekel, mit hordasz össze?”) és jelentkezhet konkrét szidalmazásban.

Joggal gondolhatjuk, hogy akivel így bánik a társa, az előbb-utóbb kikéri magának, de ez nagyon ritkán történik meg. A rendszeres becsmérlés úgy ássa alá az áldozat önértékelését, ahogy a folyó mossa alá a löszfalat: előbb-utóbb összeomlik, és akkor már esélye sincs kilépni a kapcsolatból. Függővé válik a bántalmazótól, hiszen éppen neki akar megfelelni mindenáron. Minél súlyosabban bántanak valakit, annál kevesebb lelki ereje marad, viszont a bántalmazó – ahogyan egy ragadozó is megrészegül a vérszagtól – annál nagyobb hatalomra tesz szert fölötte.

Ám ahogyan az áldozat nem ismeri fel, hogy milyen pusztító viszonyban él, úgy gyakran a bántalmazóban sem tudatosul, mennyire súlyos sérüléseket okoz partnerének. Ezeket a mintákat öntudatlanul hurcolhatjuk generációról generációra, mert apa is kiabált anyával, de azért “nagyon szépen éltek” vagy anya is ócsárolta apát, de azért “anya áldott jó lélek volt”. Ha ilyen közegben nőttünk fel, automatikusan is úgy vélhetjük, nagyon sokat ki kell bírnia egy társnak.

A szóbeli vagy lelki terrorral szemben a gyerekek, ha lehet, még kiszolgáltatottabbak. Nekik esélyük sincsen felismerniük azt, hogy bántják őket, mert természetesnek veszik amit kapnak, hiszen feltétel nélkül bíznak szüleikben.

Mit lehet tenni? Soha ne legyintsünk arra, ha valaki arról panaszkodik, hogy kiabál vele vagy a gyerekeivel a társa, főnöke, ha megalázó, becsmérlő megjegyzéseket tesz rá, akár nyilvánosan is. Ha meghallgatunk valakit, akit bántalmaznak, már azzal segítünk, ha biztosítjuk róla, nem ő a hibás, és nem kell némán tűrnie a megaláztatást, van esélye változtatni: kérjen mielőbb segítséget.

AZ IDŐ

A lány végre rászánta magát, és elindult. Elindult megkeresni az Időt. Hiszen orvosra volt szüksége, s azt mondták, az Idő minden sebet begyógyít. Márpedig igen régóta viselte azt a sebet magán, mely furcsa módon sehogyan sem akart behegedni. Néha úgy látszott, már-már eltűnik, de elég volt egy zaklatott álom, egy illat, mely megtalálta, egy zene, mely fülébe kúszott, vagy egy ismerősnek tűnő mozdulat, és a seb újra és újra felszakadt. S ilyenkor újra érezte azt a régi szinte édes fájdalmat, amit szeretett volna már elfelejteni.
S most itt van, hogy gyógyírt keressen a bajra. Becsöngetett. Egy férfi nyitott ajtót, s mosolyogva betessékelte. Azt mondta, ő a Felejtés, és régóta dolgozik az Időnek. Hellyel kínálta a váróteremben, ahol már igen sokan ültek. Nem látott egyiken sem sebeket. Igaz, az övé sem látszott. Annál szembetűnőbb volt a tekintetek furcsa, megtört fénye. Mind ránéztek, mikor belépett, s csöndesen helyet szorítottak maguk mellett.
Csend volt. Nem szólt senki egy árva szót sem, csak lopva tekintgettek egymásra. Az nyilvánvaló volt, hogy mindannyian valamilyen sebet kívánnak eltávolíttatni. S hogy ki mekkorát, azt a tekintete árulta csak el. Hirtelen lesütötte a szemét, nem akarta, hogy a többiek szánakozzanak rajta, miféle bánatot hordoz. Bár lehet, hogy semmiség a többiekéhez képest, s akkor meg furcsának tűnhet, hogy ő is itt ül.
Lassan fogytak mellőle a páciensek, s egyszer csak ő következett.
Ott állt szemben az Idővel, s hirtelen nem tudta, mit is mondjon. Számon kérje, hogy miért nem tette eddig a dolgát? Vagy töredelmesen bevallja, hogy valójában nem is akar felejteni? Az Idő, mint aki megérezte vívódását, lágyan a vállára tette a kezét, s mélyen a szemébe nézett. Kérdések nélkül is látta benne az éveket, az átvirrasztott éjszakákat, a mosolytalan órák kínkeserveit.
S ahogy ott álltak szemtől szemben, megértette végre, az Idő fölötte áll mindennek. Uralja őt, de szereti, és az ő oldalán áll.
Ekkor, szinte varázsütésre, belépett a Felejtés. Kettejük közé lépett, és megkérdezte: akarsz engem? Itt és most? A lány könnyekkel a szemében bólintott. A férfi átölelte, és lágyan, de határozottan megcsókolta.
Nem tudta, mi történt ezután, csak arra emlékszik, hogy az Idő már sehol sem volt, megszűnt létezni. Mint az a seb, mely már csak egy apró foszlány az emlékei között.

MESE KIRÁNAK



Cirmi cica olvasni tanul

Elmúlt a szép, meleg nyár, és egy nap becsöngettek az iskolába. Peti első osztályos lett, és hatalmas táskával a hátán elindult az iskola felé. Az ajtóból irigykedve nézte kicsi barátja, Cirmi cica.

-Milyen jó lenne, ha én is iskolába mehetnék, és megtanulnék olvasni! - sóhajtott fel a kis nyávogó jószág.
Sóhaját meghallotta a közeli fán üldögélő kismadár, és így szólt:
-Szeretnél megtanulni olvasni?
-Igen – kapta fel a fejét Cirmi.
-Ennél mi sem könnyebb – jött a gyors válasz – Szólj bagolyapónak, és ő megtanít téged olvasni.
-Tényleg? - hitetlenkedett a kicsi állat.
-Természetesen. Miért mondanám, ha nem lenne igaz? Az erdőben, minden állatkölyköt bagolyapó tanít meg olvasni meg mindenfélére.
-Kérlek, vezess el hozzá! - mondta Cirmi – Úgy szeretnék én is olvasni! Kicsi gazdámmal, Petivel együtt olvashatnánk a nagy mesekönyvből szebbnél szebb történeteket. Tudod, bent a házban van egy csodás mesekönyv. Édesanyja mindig abból szokott mesélni a kisfiúnak és a húgának, Pircsinek. Néha, amikor beengedtek a házban, én is hallottam néhány szép mesét.
-Nem bánom elvezethetlek bagolyapóhoz, de neked kell megbeszélni vele a tanulás feltételeit. Abban én nem segíthetek.

Cirmi cica azonnal el akarta kezdeni a tanulást, ezért el is indultak az erdőbe megkeresni bagolyapót.
-Miért jöttetek? - kérdezte egy magas fa ágán ülve minden tudományok tudója.
-Szeretnék megtanulni olvasni – mondta kissé bátortalanul a cica, és pislogva felnézett a magas fára.
-Szeretnél megtanulni olvasni? - ámult el a bagoly – És ugyan miért?
-Kicsi gazdám, Peti ma ment először iskolába és én sem szeretnék lemaradni a tudásban. Ezen kívül van neki egy nagy mesekönyve és olyan jó lenne belőle olvasgatni szép történeteket. Ugye bagolyapó, engem is megtanítasz olvasni?
-Nem is tudom – válaszolta komolyan és elgondolkodva a bagoly – még háziállatokat nem tanítottam erre a mesterségre, de megpróbálhatom, ha annyira akarod.

Ezt meghallván Cirmi cica annyira boldog volt, hogy majd az égig ugrott örömében.
-Mikor fogjuk elkezdeni a tanulást? – kérdezte türelmetlenül.
-Ha akarod, akár már most is.
-Jaj, de jó! Jaj, de jó! Én is megtanulok olvasni – lelkendezett a kicsi állat.
-De figyelmeztetlek, nem lesz könnyű megtanulni az ábécét, és a betűvetést. Hosszú napokig kell gyakorolni, mire elfogadhatóan tudsz olvasni.

A kiscica, amikor meghallotta, hogy betűvetésről is szó lesz, elkomorodott, és mondta:
-De én csak olvasni akarok megtanulni. Különben is írásom az macskakaparás lesz. Engem csak olvasni taníts meg kedves bagolyapó!
-Ez így barátocskám nem fog menni. Aki olvasni akar, annak írni is meg kell tanulnia. Peti gazdád az iskolában az ábécét is tanulja,és nap, mint nap füzeteket ír tele gyöngy betűkkel. Neked is követni kell a példáját, ha meg akarsz tanulni olvasni.
Szegény Cirmi cicának csalódást okozott, hogy ha olvasni akar, akkor meg kell tanulnia írni gyöngybetűkkel. Macskáknak nem erősségük a szépírás.

-Nos, mi legyen barátocskám? Akarsz-e tanulni, vagy meggondoltad magad? - sürgette bagolyapó.
-Nem is tudom. Kicsit elbizonytalanodtam. Nem lehetne csak az olvasást megtanulni? Nem kell nekem az írás. Macskák nem szeretnek írni, mi úgyis csak kaparunk a körmünkkel. Kedves bagolyapó, tanítson meg engem csak olvasni! - kérlelte tovább Mirci.
-Írás nélkül nem vállalom – mondta ki határozottan az erdő tudora – ha így nem jó, akkor keress magadnak másik tanárt, aki megtanít csak olvasni. Isten megáldjon, nekem most mennem kell, mert dolgom van.

Huss, és már el is röpült bagolyapó a magas fa ágáról, otthagyva Cirmi cicát, aki szomorkodva nézett utána.
Kénytelen volt egyedül hazaballagni, mert időközben a kicsi madár is elrepült valahová.

Nagyon bánatos volt, amiért nem sikerült tanítót találni magának. Már majdnem hazaért, amikor egy szédületes ötlet villant át a kobakján. Nem kell neki bagolyapó, mint tanító. Megkéri Petit, hogy tanítsa meg olvasni. Hiszen a kisfiú most jár iskolába, és bizonyára szívesen veszi, ha a cicáját is megtaníthatja erre a tudományra.

Így kedve egy–kettőre vidám lett, és alig várta, hogy bent legyen a házban, ahol kicsi barátja már éppen készülődött gyakorolni az olvasást. Gyorsan a gazdája lábához dörgölődzött, mire Peti megkérdezte Cirmitől:

-Mi van Cirmi cica, te is szeretnél megtanulni olvasni?

Jujj, de jóóó!!!! Mindjárt vége a Mauglinak, és már hívom is a kiscsajt! Köszi Marcsika!!!!!

Szivesen!

Én is elolvasom majd este az Evinek.

_________________

Marcsi néni, ezt neked csináltam a meséért cserébe. Köszönöm!

Köszönöm szépen



Készitettem Neked Kira ,piritóst

Marcsika milyen szép a pirítós sütőd:)
Szereted a Helló Kittit???

_________________

Óóóó....mire ezt a kenyérpirítót észrevettem, már hazament Kíra. De holnap megmutatom neki.