|
Dzsibanánando Dás versei
Déri Balázs és Bangha Imre fordításai
Dzsibonánanda Dás (1899-1954), a Tagore utáni bengáli költészet legnagyobb hatású alakja, mélyen vallásos hindú papi családban született Bengália keleti felében (a későbbi Bangla Désben). Tanulmányai a földműves vidékről Kalkuttába vitték, ahol angolszakos diplomát szerzett és különböző iskolákban tanított míg ötvenöt éves korában egy villamos halálra nem gázolta. Bár életében több kötete jelent meg, költészete gyakran visszautasítás és nevetség tárgya volt. Egyik iskolájából például azért bocsátották el, mert egy versében gyönyörűnek nevezett egy női feneket.
Halála után Dzsibanánando 'Az Életnek Örülő' az új bengáli irodalom legünnepeltebb költője lett, és népszerűsége mindmáig töretlen. Míg nagy elődjének, Tagorénak a központi témája a világ és a lélek harmóniájának keresése volt, addig ő a hitében megingott ember magányát és vágyakozását fejezte ki a földrajzilag és történelmileg kitágított, ám megfoghatatlan világban.
Indiai kortársai számára a költő újszerű képrendszerével idegennek hatott, az európai olvasó azonban mégis az indiai kultúrát ismeri fel verseiben.
Az itt közölt versek az 1942-ben megjelent Bonolata Sen című kötetből való.
A fordítók köszönetüket fejezik ki a sántinikétani Sutapá Bhattácsárjának a vers néhány pontjának tisztázásáért.
Vadászat
Hajnal.
Az égbolt halványkék szöcsketest.
Körben a guajávafák, az elefántpálmák zöld papagájszárnyak.
Már csak egy csillag az égen:
falusi nászszobában egy lány, mindenkinél alkonyatrészegebb;
egyiptomi szépség melléről gyöngy, Nílus-kék poharamba dobva.
Ahogyan egy évezredekkel ezelőtti éjen,
most is világít a csillag.
A tűz melegénél egész éjjel "fűtőztek"
............az idegen mezőn.
Vörös a tűz, mint a taréjos bársonyvirág.
A fel-fellobbanó lángban megcsavarodnak a száraz asvattha-levelek.
A napfényben elveszett sáfrányszíne.
Lesoványodott, mint seregély szívében a vágy.
A reggeli fényben vibráló harmat körben az erdőre, az égre
ragyog, akár a páva kék-zöld tollazata.
Hajnal.
Éjszaka gepárdok és tigrisek karmaitól menekült,
a csillagtalan, mahagóni homályban elbolyongott a szundarí-ligettől az ardzsuna-erdőig,
és erre a reggelre várt a barna őzbak.
A hajnali fényben leereszkedett,
és tépi és eszi a lágy, citrancsillatú füvet.
Leereszkedett a folyó csípős hideg hullámaiba,
hogy forrásnyi erőt találjon kialvatlan, fáradt, izgatott testének,
hogy olyan áradó örömre leljen, mint a sötétség hideg, összeszűkült méhét megnyitó hajnal.
Hogy mint az arany napeső a kéklő ég alatt, felébredve
bátorságával, vágyaival és szépségével elkápráztasson minden őztehenet.
Egy hirtelen hang.
Vörös a folyó vize, mint a macsaká-virág szirmai.
Újra fellángolt a tűz, és főtt a forró, pirosló őzhús.
A szabad ég alatt a fűben pokróc, régi, harmat áztatta történetek,
cigarettafüst.
Néhány ember albertfrizurával,
Szerteszét puskák. Hideg. Mély, ártatlan álom.
Ha én vadlúd lennék
Ha én vadlúd lennék,
és ha te vadliba lennél
egy távol vidéken, a Vízesés-folyó partján,
a rizsföldek mellett,
karcsú nádak között
egy magányos madárfészekben;
akkor ma, ezen a kora tavaszi éjen
néznénk, hogy a hold felkel egy tamariszkusz ágai mögött,
és odalent a föld vizének illatát lezárva
az ég gyönyörű gabonájában úsztatnánk meg a testünket;
szárnyad védelmem volna, és szárnyamban lüktetne a véred;
a kék menybolton mint pörköltrizs-mező aranyló virágai,
sok ezer csillag,
és mint a sziriuszfa-erdő zöld, gyapjas fészkében
egy aranytojás:
a tavaszi hold.
Talán golyósüvítés:
harántívű röppályánk,
dugattyúk lendülete szárnyunkban,
az északi szél éneke torkunkban.
Talán még egy golyósüvítés:
megdermedésünk,
nyugalmunk.
A mindennapok e diribdarab halála elmúlna;
elmúlna a mindennapok diribdarab törekvéseinek hiúsága, homálya,
ha én vadlúd lennék,
és ha te vadliba lennél
egy távoli vidéken, a Vízesés-folyó partján
a rizsföldek mellett.
|
Belépés
GyIK
Keresés
