Párduc-ÉKT

József Attila: Csoszogi, az öreg suszter

Csoszogi, az öreg suszter ott ült háromlábú székecskéjén az ablak mellett, hogy jobban lásson, amikor öltögeti a kemény hegyű, szurkos fonalat. Az ablak ugyan éppen nem mondható tisztának, a hideg is behúz már rajta – de mit tesz az Csoszoginak, az öreg suszternek, aki ha azt mondja, hogy a cipő meglesz estére, akkor azt úgy lehet tekinteni, mintha maga az újonnan talpalt tükrösszélű cipő nyikorogna az ember lábán. Igaz, hogy Csoszoginak, az öreg suszternek fűtenivalója sem igen volt, de meg ki hallott olyat, hogy egy szegény ember, egy címzetes cipészmester, aki bizony csak foltozó suszter, októberben begyújtson a háromlábú kis vaskályhába. A kályha ilyenkor még a padláson hűl, még előbb szuszogva le kell hozni, s lekefélni a vasporos kefével. Csoszogi, az öreg suszter tehát az ablak mellett ült, az alacsony asztalka előtt, amelyen keresgélni szokott, mert hisz nem lehet olyan könnyen eligazodni a rengeteg szögletes skatulya meg kerek pléhdoboz között. Nagyon sok a lapos skatulya, a szoba is az. Alacsony mennyezetű, mintha görnyedt volna, mint maga Csoszogi, az öreg suszter.
Hogy lehet valódi embernek ilyen kitalált neve? Úgy, hogy néha, amikor jókedvében találták, és megkérdezték tőle, hogy és mint van, azt felelte tréfásan: „Hát csak csoszogok, csoszogok.” Persze, ilyesmit nem kérdeznek az embertől, ha bosszankodik, nála is csak olyan alkalmakkor érdeklődtek ebben az irányban, amikor a szeme hunyorgásán látni lehetett, hogy no, most még meg is lehetne cirógatni, mert elérti a tréfát. Hogy öreg, az meg különösen látnivaló, ehhez nem kell nagyon szemügyre venni a képéből körös-körül kiálló szürke sörtéket. S hogy suszter, azt ő maga jelentette ki, amikor valaki a talpalni-sarkalni való cipőjét hozta azzal, hogy „tessék jól megvarrni, Csoszogi bácsi, lefeslett a kapli!” Aztán ez a valaki még hozzátette, némi kényszeredett mosollyal: „Talpalással egyelőre nem lendítem föl a tisztes cipészipart!” Erre Csoszogi, az öreg suszter, amint vizsgálgatván az orra elé tartotta az említett lábbelit, mintegy sértődötten, de lassan és határozottan fölemelte a fejét, kissé oldalról ránézett a zavart mosolyba burkolódzó péklegényre, és bosszúsan, de önérzetesen, tájékoztató hangon odamondotta: „Suszter vagyok én, nem cipész!” Amire a péklegény még zavartabban, még tájékozatlanabbul mosolygott, ő meg, nem kapván választ, széles fekete hüvelykujjával nyomogatni kezdte a cipő kapliját, és a hibák tanulmányozásába mélyedt.
Csoszogihoz, az öreg suszterhez ezúttal egy gyerek állított be, egy gyerkőc, piszkos-szalmaszínű haján hátracsapott sapkában, amelynek hátul úgy lógott ki a bélése, mint ami tömzsi, fekete nyelvet ölt a világra. Az ellenző alatt fakó arc, amelyből zöldfőzelék színű szemek csillantak elő, mint patakocskától derűs oázis a sivatagban, vagy mint a sártól szikkadt cipőre freccsent kenőcs. Kiskabátját nagy emberre szabták, nem kisgyerekre, de nagy ember nemigen hordhatja ekkora foltokkal a könyökén, pláne ha a varrás mellett már megint feslik a szövete. A kabát alatt lógott a nadrág, gondolkodásra késztető üleppel, szára vége pedig ott harangozott tenyérnyire a boka fölött. És a cipő. Igen, a cipő. Azt már javítani hozta a gyerek.
– Jó napot! – mondta, amikor belépett. Olyan hangon szólt, mintha még nem döntött volna egészen, hogy nagyon bátor legyen-e, vagy nagyon félénk. Csoszogi, az öreg suszter csak a szemével nézett oda, meg se mozdította a fejét.
– Mit akarsz? – morogta, mint aki nem akar egészen goromba lenni.
– A mama küldött, hogy tessék kijavítani a cipőmet – felelte a gyerek. – A mama mondta, hogy egy foltot kell rátenni, és akkor tart még.
– Hol a cipő?
– A lábamon – hangzott a világ legtermészetesebb hangján.
Csoszogi, az öreg suszter hallgatott, és működött tovább. A gyerek meg némán csak állt. Csoszogi unta meg hamarább.
– Talán a lábadhoz varrjam a foltot!?
– Nem, nem, mindjárt levetem – lélegzett fel a gyerek. Azzal úgy, állva, minden fűződzködés nélkül, lerántotta egymás után a cipőt. Nagy tisztelettel akarta átnyújtani, tehát alig fogta, és kétszer lepottyantotta. Végül Csoszogi kirántotta a kezéből. De adta is vissza.
– Ezen a cipőn nincs mit javítani.
– Tessék?
– Ezen a cipőn nem lehet segíteni!
– De a mama mondta, csak egy foltot kell rátenni. A mama mondta.
– Nem lehet. Nem állja a varrást. Kérge sincs.
A gyerek vádló, könyörgő, reménytelen hangon megszólalt:
– De így nem lehet benne járni!
– Ne járjon a szád! – dünnyögte Csoszogi. – Nincs olyan rossz cipő, amiben ne lehetne járni. Amelyikben nem lehet járni, az már olyan rossz, hogy azt csináltatni se lehet.
A gyerek halkan, kétségbeesetten mondta:
– De a mama küldött, amikor elment a moziba, hogy hozzam el Csoszogi bácsihoz, majd meg tetszik csinálni. Ideadta a pénzt is mindjárt.
Csoszogi erre kemény és hajthatatlan lett.
– Úgy, amikor moziba ment, mondta az anyád, hogy hozd a Csoszogi bácsihoz! Hát mondd meg az anyádnak, azt üzeni a Csoszogi bácsi, vigye a cipődet a moziba, majd ott megcsinálják!
A gyerek erre, ha lehet, még jobban megijedt, szinte siránkozni kezdett.
– Nem a moziba ment a mama, hanem az Újpesti Moziba takarítani!
Csoszogi hallgatagon tett-vett, dolgozott. Közben félszemével oda-odapislantott az elkeseredetten helytálló, meg sem mukkanó gyegyerekre.
Aztán mégiscsak megszólalt, mintha csak társalogni akarna.
– Te vagy annak a Vanicseknénak a fia?
– Én.
Megint hallgattak. Csoszogi összeráncolt szemmel, látszólag nagy gondban bőrszalagot kezdett vékonygatni.
– Neked van öcséd is?
– Van. Még egy húgom is.
– Az öcséd is olyan csirkefogó, mint te, mi?
A gyerek nem tudott mit válaszolni. Megint hallgattak. Végre Csoszogi rezzentette meg a gyereket.
– Hol van az a cipő? – kérdezte, mintha csak most hallana róla először, és lerakta az öléből a kaptafára szegezett felsőrészt.
Nézte, forgatta, nyomogatta, miközben – már csak a gyerek kedvéért is – csóválgatta a fejét. Aztán se szó, se beszéd, hozzálátott.
Óriási darab foltokat rakott az oldalára meg a talpára, különböző elhasznált bőrökből. A gyerek közben hallgatagon letelepedett az egyik kis székecskére. Végre, vagy másfél óra múltán ismét lábbelinek lehetett használni a mesterművet.
– Nesze, itt van.
A fiú örülve a cipőnek, de a rendkívüli foltoktól meglepetten, rebegte:
– Köszönöm! – És már húzta is fel. Aztán félénken feltette a kérdést:
– Mit kell fizetni?
Csoszogi hallgatott. A gyermek második kérdésére odadörmögött:
– Húsz fillér. – És krákogott hozzá. Aztán még, a maga számára hozzámorogta: – Elég olcsó.
– Tessék, Csoszogi bácsi!
Egy ötvenfilléres lapult Csoszogi kemény, szikkadt markában. Csoszogi megnézte, elővette az asztalka fiából ragadós pénztárcáját, beleejtette, majd darabonként olvasva, lassan gondolkozva gondosan kiszedett nyolcvan fillért, és az ujjai közt oszlopba gyűjtve, belenyomta a gyermek kinyújtott tenyerébe.
– Itt van vissza.
A gyermek számolni kezdett. Elpirult, látszott, hogy küszködik magával. Nyújtotta a számolást, ő maga úgy érezte, hogy egy örökkévalóság óta számol. Végül nagyon kevéssé természetes hangon megszólalt:
– Csoszogi bácsi, többet tetszett visszaadni.
– Nem adtam én.
– Én nem tudom, Csoszogi bácsi. Én ötvenfillérest adtam, a Csoszogi bácsi meg pengősből adott vissza.
Csoszogi, az öreg suszter rátámadt a szegény gyermekre. Egyre feljebb vitte a hangját, míg végül mintha egészen dühbe gurult volna.
– Ötvenfillérest adtál, én meg pengősből adtam vissza? Annyira a csirkefogáson jár az eszed, hogy azt sem tudod, mit adsz ki a kezedből? Hát azt hiszed, hogy csak úgy lopja az a szerencsétlen anyád a pengősöket? Megszakadhat, te meg így herdálod el a keresetét! Semmirevaló kölyök! Fogod mindjárt a pénzt, te csibész! Széthasítlak, ha meghallom, hogy az anyádat is be akarod csapni, ha neki is csak ötven fillérből adsz vissza! Minden falat kenyérért kár, amit beléd tömnek, te málé! Nem mész mindjárt!?
A gyerek megriadt, kihátrált és becsapta maga mögött az ajtót. De Csoszogi, az öreg suszter még sokáig morgott magában, a fonalat is elszakította, mintha valóban nagyon haragudna.

Csoszogit régen olvastam, de annyira megmaradt bennem ez a "jelenet" (többnyire képekben gondolkozom ).
A vasport sem tudják már sokan mi is és mire használták.

Jaj, Csoszogit én is szerettem nagyon! Igaz, sokkal később értettem meg a mondanivalóját. Gyerekfejjel haragudtam a mogorvaságáért.

Jajj a Csoszogi... Hányszor elolvastam anno... Köszönöm Marcsi!

_________________

الآلهة المصرية A hobbim az életem. | "Crossing bridges in the sky, On a journey to renew my life!" [DT]

Józsa Mara:

Katica a karácsonyfán

Eljött az ünnep reggele. Anya mindenféle finomsággal rakta tele a szépen terített asztalt: volt rajta frissen sült kifli, zsemle, vaj, lekvár, méz, szalámi, sajt, és egy tál friss zöldség. A gyerekek leginkább ennek örültek meg, s rögtön kiválasztottak maguknak egy-egy retket, paprikát.
- Ezek honnan vannak? - kérdezte Lili, a tenyerén hintáztatva egy vastag húsú paprikát. - A piacról hoztad? Én is szerettem volna elmenni veled.
- Nem a piacról - ingatta a fejét mosolyogva Anya. - Ezeket csomagoltuk újságpapírba. Emlékszel?
A gyerekek kórusban ujjongtak. Igen, emlékeznek. Milyen jó móka volt tépkedni a lapokat, és egyenként beletekerni a szép sárga és piros paprikákat, azután pedig gyengéden beigazgatni a fonottkosár öblébe. Anya akkor el is mondta nekik, hogy majd karácsonykor bontják ki őket, de lám, elfelejtették.
Jó étvággyal fogyasztották a reggelit, amikor Lacika felsikkantott.
- Itt valami mozog! - és ijedtében az asztal közepére dobta a paprikáját.
- Csak nem kukac van benne? - hajolt közelebb Apa. Felemelte a paprikát, és közelebbről szemlélgette.
Aztán szélesen felnevetett. A mutatóujját a paprika csumája alá dugta, és kiemelt egy álmos katicabogarat.
- Úgy látszik, ezt nézte ki téli menedéknek, és nem ébresztette fel a hidegzuhany sem, amivel Anya a paprikákat mosta. - kacagta fejcsóválva Apa.
Mind vele nevettek, és egymás után nyújtották az ujjacskáikat a bogárkának.
- Ha bál lenne, nagyon kapós lenne. - mondta a Nagymama.
Ki tudja, meddig tartott volna a móka, az adogatás, ha a kis katica meg nem unja. De így lehetett, mert egyszer csak megrebbentette a szárnyait, és felröppent. Egy ideig követni tudták az útját, de aztán hiába meresztgették a szemeiket, nem látták sehol a kis hétpettyest.
Elszontyolodva fordultak a reggelijük fölé, de már nem nagyon volt kedvük folytatni.
- Olyan aranyos volt! - dünnyögte Nórika. - Sose fogjuk megtalálni!
- Az nem biztos! Majd mindenki körbejár a lakásban, és meglásd, előbb-utóbb megkerül. - vigasztalta Nagyapa.
Reggeli után mindahányan végigjárták a szobákat, a konyhát, mindent, ahová a kis szökevény bejuthatott, de nem bukkantak a nyomára.
- Mi lesz vele, ha nem találjuk meg? Elpusztul?
- Azt hiszem - mondta Apa szomorúan, mert nem mondhatott mást. - De ha megtaláljuk, akkor is. Itt nincs neki való táplálék.
A gyerekek lehorgasztott fejjel tébláboltak.
- Azért ne lógassátok az orrotokat! - hajolt le hozzájuk Nagyapa. - Majd kitalálunk valamit�
- Mit? - kapott a szón Lili.
- Hát� Gyertek, találjuk ki együtt! - kacsintott rájuk.
A gyerekek követték Nagyapát, aki beült a nagyfotelba, ők meg körbevették.
- Kezdjük a végén a dolgot! - mondta, és sorra megsimogatta a gyerekek fejét. - Kigondoltam, hogyha megtaláljuk, akkor mit teszünk.
- És mit? - kérdezte elsőként Lacika.
- Csináljunk neki kuckót! - ez Lili ötlete volt.
- Visszaaltatjuk? - nyitotta nagyra a szemét Nórika.
Nagyapa nevetve csóválta a fejét:
- Nem, nem erre gondoltam. Elvisszük Lajos bácsihoz.
- A kertészetbe?
- Oda, bizony. Ott biztosan otthon érzi magát, és tetveket is talál majd, ha megéhezik. Lajos bácsinak biokertészete van, nem használ semmilyen mérget, így nem érheti baj a kis katicabogarat. Ha meg újra elálmosodna, talál ott ezernyi fedezéket.
- És mikor visszük el?
- Majd ha megtaláltuk.
- De mikor?
- Nem tudom, de legyetek türelemmel. Mindennek eljön az ideje. Bízzatok benne, hogy előkerül, és akkor úgy is lesz!
A gyerekek megnyugodtak, és egy kis idő elteltével már belemerültek egy izgalmas lego-építkezésbe.
Ebéd után pedig sétálni indultak Apával.
- Megnézzük a vadkacsákat a tavon? - kérdezte Lacika.
- Megnézzük.
- És a játszótérre is elmegyünk? - csicseregte Nórika.
- Ha akarjátok, igen.
- Zsuzsi is eljöhet velünk? - nézett kérőn Apára Lili.
- Eljöhet, ha elengedi az anyukája? - válaszolt Apa türelmesen a záporozó kérdésekre.
Nagy csend maradt a lakásban, ahogy a kis csapat elvonult. Nagymama utánuk kukucskált a függöny takarásából, és amikor a kapu is becsukódott mögöttük, sejtelmes mosollyal intett Nagyapának:
- Kezdhetjük!
A kis társaság jó másfél óra múlva érkezett vissza, jókedvűen, kipirulva. Nagymama és Anya a szobájukba terelte őket:
- Ideje készülődni, hogy ünneplőben találjon benneteket a Jézuska.
A gyerekek engedelmesen vonultak el öltözködni, azután lecsendesedve várakoztak a csengettyű hívására, és amikor felhangzott, megilletődötten léptek a nappaliba
A szoba közepén csillogó díszekkel, villódzó fényekkel ott állt egy csodafa. A gyerekek áhítatos csendben járták körbe, a szemükkel alig tudták felfogni a sok szépséget. Aztán felfedezték a fa alatt lapuló rengeteg ajándékcsomagot. Ekkor tört ki a hangzavar, mert mindenki a sajátját kereste. A babákról, autókról, mesekönyvekről egymás után hullottak le a színes-zizegős csomagolópapírok.
Lili egy pufók babát dajkálva ismét körbejárta a karácsonyfát, és sorra megnézett minden díszt: gömböt, angyalkát, gyertyát. Az egyik szalmacsillagon felfedezett valamit.
- Anya! Apa! - suttogta, és mozdulni sem mert. - Itt van!
- Mi van itt? - hajolt hozzá Anya.
- A katicabogár. Ott. Látod?
- Igen - mondta Anya.
Nagyapa pedig már hozta is az előre kikészített befőttesüveget. Óvatosan leemelték a csillagot, és katicástól becsúsztatták az üvegbe.
- Így, ni! - csavarta rá a tetőt Nagyapa.
- Nem hal meg benne? - aggodalmaskodott Lacika, elvégre az ő paprikájának a lakójáról volt szó.
Nagyapa nevetett.
- Nem, ne félj! És holnap együtt elvisszük a kertészetbe. Már beszéltem Lajos bácsival, szívesen befogadja a kis hétpettyest, nektek pedig megmutat néhány érdekes növényt a gyűjteményéből.
- Jaj, de jó! - ujjongtak a gyerekek.
Közben Nagymama feltálalta az ünnepi vacsorát, és mindannyian átmentek az ebédlőbe.
Már majdnem mindenki elhelyezkedett a szépen terített asztalnál, amikor Nagyapa felállt, visszasietett a nappaliba. Kis idő múlva a katicabogárral tért vissza.
- Nem akartam, hogy egyedül legyen, hiszen a karácsonyban az a szép, hogy mindent szeretet vesz körül.
És a befőttesüveget az asztal közepére tette.

Köszönöm a mesét elolvasom hamarosan .Ha meg jön az Evikém.

_________________

2011. december 10. szombat
A mai napon ünnepli 30. születésnapját Dargay Attila Vuk című rajzfilmje. Ebből az alkalomból ismét műsorra tűzték a Corvin moziban, ahol egykor elsőként bemutatták. A Vuk minden idők legnézettebb magyar rajzfilmje.

A TELJES FILMET MEGNÉZHETITEK AZ ALÁBBI LINK ALATT:

KATT: VUK

Jó szórakozást a filmhez

KOZMA ANDOR: KARÁCSONYI MEGLEPETÉS

Edus úr, aki igen takarékos, rendes hivatalnok-ember, a karácsonyi ünnepek előtt azt mondta csinos kis feleségecskéjének, hogy egy okos szót akar vele váltani:
- Asszony! A mi házi budgetünket minden esztendőben megzavarják a kölcsönös karácsonyi ajándékozgatások. Nem hagynók végre el ezt a bolond szokást?
- Dehogy nem, lelkem. Már én is gondoltam erre, de nem mertem szólni. Mert hiába, nekem mégis jól esett, hogy karácsonyra mindig meglephettelek valami csekélységgel: csak azt rösteltem, hogy te meg, ilyenkor rendesen nagy költségekbe verted magadat miattam. Jobb lesz, igazán jobb, ha végét vetjük ennek.
- Persze, a nélkül is tudjuk, hogy szeretjük egymást.
- Világos. És végre sem vagyunk már holmi mézes-heteket élő gyerek házaspár. Tehát karácsonyi programunk: semmi ajándék!
- Semmi ajándék!
- S ha lenne is felesleges pénzünk, a mint hogy nem szokott lenni: azt inkább félretesszük a takarékpénztárba.
- Igen okos gondolat. Tehát ne haragudjál, Eduskám, ha én neked az idén semmi karácsonyi ajándékot sem veszek.
- Bolondos asszony, hát hogy haragudnám, mikor magam kérlek rá? Csak azután neked se fájjon, ha karácsonyestén üres kézzel jövök haza.



És ezzel teljes volt az egyezmény. Meg is pecsételték egy édes, okos, takarékos csókkal.
Amint azonban a karácsony mindinkább közeledett, s a kirakatok fénye, a reklám zaja s a vásárló tömeg hullámzása mind jobban kezdték izgatni az embert, Edus urat meglepte az érzelgés.



- Szegény kis feleségem! sohajtozá magában, - hát ezen a világon minden asszonyt érjen valami kedves karácsonyi meglepetés, csak épen téged ne? Önzés, csunya fukarság volt tőlem az az inditvány, a melyet ő olyan önzetlenül szavazott meg: pedig az új családi törvénnyel csak ő veszit sokat. Én, a blazirt férfi, könnyen viselem el, ha karácsonyra nem kapok három új selyemnyakkendőt: mert hiszen amennyi nyakkendőre szükségem van, annyit úgy is veszek. De ő, a szegény asszonyka, mikor jut valami kis ékszerhez, ha karácsonykor nem?
A sok érzelgős tünődésnek természetesen az lett a vége, hogy Edus úr, már három nappal karácsony előtt, elszántan betoppant egy ékszeres boltba. Ott úgy kezdte, hogy csak valami csekély emléket akar vásárolni s úgy végezte, hogy rajta maradt egy gyémántos arany nyaktű 150 frt-ért.
Mikor kijött a boltból, kissé meg volt illetődve. Ilyen drága karácsonya még nem igen volt. De vigasztalta s földeritette az a gondolat, hogy ez alkalommal igazán nagy meglepetést szerez a karácsonyfiával a feleségének. Mert máskor mindig tudta az asszony, hogy kap valamit, de most a bölcs megegyezés után éppen semmit sem vár.

Mivel pedig a szent estéig az asszonynak sejtenie sem szabad, hogy immár kútba esett az egyezmény. Edus úr hazaérve, ki sem merte zsebéből venni a tűt, hanem szépen beletűzte s megkapcsolta azt kabátja belső zsebének selyem bélésébe. Azután nehogy az elvesztés veszedelmének tegye ki a drága ajándékot, szépen levetette kabátját s beakasztotta szekrénye belső sarkába. Más kabátot öltött, a szekrényt becsukta s a kulcsot zsebre tette, mint rendesen.
Feleségének feltünt a kabát-váltás. Edus úr úgy magyarázta meg neki, hogy rösteli már amaz kabátot viselni, annyira kopott és ócska.
A karácsonyi szent este még le sem szállt, mikor Edus úr már délutáni hivatalából is haza ment. Majd kifúrta az oldalát a drága tű, bárha a szekrénybe lógó kabát zsebébe volt is az beszurva. Alig várta, hogy elsüsse a nagy meglepetést, a melyen végtelen fog örvendezni az asszony, mialatt azt téteti majd, mintha az egyezség megtöréséért haragudnék.



De Edus úr, a mint otthon a szobájába lépett, rögtön észrevette, hogy az asszony megelőzte és lefőzte őt.
Iróasztala előtt ugyanis fényes világitásban ott állott már egy gyönyörű faragott karosszék. Amolyan remeke a szék-ipari leleményességnek: elől csúcsba sarkal ki az ülődeszkája, karjait felmeredő hegyes kis piramisok czifrázzák, támlája pedig ijedt hirtelenséggel homoruan huzódik vissza az egész díszbútordarabtól. Szóval igazi karácsonyi ajándékszék: igen czélszerű, csak épen ülni nem lehet rajta.
- Ne haragudjál, édes Eduskám - szólt a kedves asszony, férje nyakába omolva -, én nem tudtam megállani, hogy ezzel a csekélységgel meg ne lepjelek.
- Ej, ej, szivem, hát a megegyezésünk?
- Biz azt megszegtem, de úgy-e tudod, hogy szeretetből tettem? S ne félj, nem zavarja ám meg ez a csekélység a budgetemet.
Edus úr ezt ugyan nem vette egészen komolyan, mert azt a csekélységet becsülte vagy negyven-ötven forintra. De persze, eszében sem volt most a dolog prózai oldalát szóvá tenni. Sőt inkább, tudván , hogy az egyezségszegésben ő maga még inkább ludas - hamiskodni kezdett.
- No, szegény asszonykám, te nagyon rosszul jártál ez idén. Mert én nem szegtem ám meg az egyezményt. Így én most kaptam karácsonyfiát tőled, te meg nem kapsz tőlem semmit.
- Nem baj az, csak szeress.
- Azért, nehogy tulságosan elszomordjál, hát...hát én mindenek előtt hadd váltsak kabátot.
És Edus úr levetve kabátját, kinyitotta a szekrényt, mely korántsem volt olyan tömött, mint három nappal ezelőtt. Edus úr idegesen, szinte remegve kutatott a ruhadarabok között.
- Hol az én sötétkék régi kabátom?
- Azt vennéd fel? Hiszen az már olyan ócska, hogy nem viselheted.
- Mindegy, de hol van?
- Ugyan, miért keresed éppen azt?
- Add ide rögtön!...Meg nem foghatom, én magam akasztottam ide be, s a kulcs nálam volt s most még sincs itt...Hogyan van ez?
- Aranyos Eduskám, ne neheztelj érte: én tegnap reggel, míg aludtál, a kulcsoddal kinyitottam a szekrényt s a leviselt ócska ruháidat...
- Mit? Mit tettél az ócska ruháimmal?
- Eladtam egy handlénak.
- Jaj nekem!...Csakugyan? A kék kabátot is?
- Azt is. Az árukból vettem neked a karácsonyi meglepetést.
- Szerencsétlen asszony! S a zsebeket nem kutattad ki?
- De igen.
- S nem találtál egy gyémántos aranytűt?
- Nem.
- Borzasztó. S mit kaptál a kék kabátért?
- 3ft 75krt.
- Rettenetes! Maga a tű, ami bele volt tűzve a belső zsebébe, 150frtot ért.
- Jézus Máriám! Igazán?
- Igazán. Neked vettem karácsonyi meglepetésül. No, ez aztán szép meglepetés!
- Eduskám bocsáss meg, nem tehetek róla.
- Ne beszélj már, mondd meg legalább a handléd nevét!
- Nem tudom.
- A formáját.
- Vörös haja volt s nagy kampós orra. Rohodán volt öltözve: fején egy puha kalap felett egy kemény kalapot s még efelett egy czilindert viselt.
- Ebből nem igazodom utána. Legalább a lakását mondd meg.
- Várj csak -, azt megmondta, hogy érte küldhessek, ha megint kedvem lenne valami üzletre. Hanem azt is elfeledtem. Hadd gondolkozom csak...Ah, tudom már: az utcza neve "r"-rel kezdődik.
- Rombach-utcza?
- Nem.
- Révay- utcza?
- Nem.
- Rottenbiller-utcza?
- Nem, nem...Igaz, megvan már: Szerecsen-utcza.
- És ez kezdődik neked "r"- rel! Oh, asszony, asszony!
- Tudtam, hogy van benne "r" betű és csakugyan van is.
- Számot, házszámot!
- Az vagy 3, vagy 13, vagy 53.
- Vedd a bundádat, hamar! Kocsiba ülünk s felhajtjuk a tűt, ha még lehetséges.



A házaspár fiákerbe vetette magát s lóhalálában hajtatott a Szerecsen-utcza 3, 13 és 53 szám alá. Mindenütt, a merre és a hova csak mentek, karácsonyfák ragyogtak már az ablakokban. A mint beléptek egy-egy házba, ezzel a kérdéssel rohanták meg a házmestert:
- Nem lakik itt egy handlé?
Mind a három házban lakott átlag három s ők benyitottak mind a kilenczhez. Mind a kilencz a gyermekserege közepén örvendezett a karácsonynak s nagy szemeket meresztett a berobbanó úrra és hölgyre.
- Nem ez, újra nem ez!
Aztán sorra vettek a Szerecsen-utczában minden olyan házat, a melynek számában utolsónak volt benn a *3* számjegy. A keresett handlé nem volt meg.
Reményeikben csüggedten, megpróbálták megforditani a szám-spekulációt. Most azokat a házakat fogják végigostromolni, a melyek számában az első számjegy volt a *3*.
S íme, a mint a 31-ik számú házban a második handlé lakásába nyitottak be, a karácsonyfa előtt ujjongó kis vörös hajú gyermekek közül boldogan meredt ki az apa: a kampós orrú, vörös hajú handlé. S mi több - ünneplő gyanánt rajta volt az Edus úr ócska kék kabátja.
- Ez az, ez az!
Edus úr nagy ámulatára a karácsonyt ünneplő családnak, egyetlen szó nélkül, mint valami szerető rokon rohant a családapára s átölelte azt, egyenesen és ellenállhatatlanul mélyeszté kezét a kék kabát belső zsebébe.
- Mit akar az úr? Mindjárt rendőrért kiáltok.
- Ne kiáltson, édes barátom, megvan már!
És diadalmasan huzta ki a zseb bélésébe rejtett gyémántos aranytűt. Néhány percz múlva mindenki mindent megértett s mindenki örvendezett azon, hogy a derék handlé még nem adott túl a kabáton, hanem "mint valódi uraságtól levetett" csinos darabot, magának tartotta meg azt.
Edusék még soha sehol nem töltöttek vigabb karácsonyestét, mint a vörös handlééknál a Szerecsen-utcza 31-ik szám alatt.
De az is bizonyos, hogy soha még annyi pénzükbe nem került a karácsonyi meglepetés, mint most, mikor előre megegyeztek volt abban, hogy ki nem adnak a karácsonyi meglepetésre egy fillért sem.

Marcsika, meséket olvasunk, csereberélünk, ez kellemes elfoglaltságom így vasárnap estefelé. A kis Vukot szerintem holnap elindítom Kírának - ha megérkezik - és együtt nézzük. Köszönöm!

Müller Péter (Budapest, 1936. december 1. – ) író, dramaturg, forgatókönyvíró, előadó. A hazai populáris-ezoterikus irodalom egyik legismertebb alakja. Az írót, állítása szerint egy halálközeli élménye fordította a spirituális tanok felé .

Önmagát kereső embernek igyekszik segíteni a mindennapi életben az önmegvalósításban. Könyvei minden kétséget kizáróan az utóbbi évek legsikeresebb ezoterikus kötetei közé tartoznak.



Lehet-e szeretetet venni? - Müller Péter írása

Feleségemnek megtetszett egy papucs. Megvettem. Nagy volt neki. Nem baj, jó lesz a lányunknak. De nem adom fel. Visszanyargalok az üzletbe. Kiválasztok egy szebbet, finomabbat, de sajnos nem vizsgálom meg alaposan, hogy a talpára más méret van írva, mint a fekete kis logójára. Megveszem, lelkesen hozom - ez meg kicsi.

Nőm most már bosszús. Nem mondja ki, de látom; hogy lehet valaki ilyen szamár, gondolja mérgesen. Én pedig - most már nem érdekel sem a dühe, sem a fáradtságom, visszarohanok az üzletbe, kicserélem a papucsot, hozom, és diadalmasan lecsapom elé.
Nézem a szemét... dobogó szívvel... Itt van!... Tessék!... Valamit várok tőle... Mit?

És ekkor hirtelen eszembe jut egy ötvenöt évvel ezelőtti történet.

Forradalom van. 56. Kijárási tilalom. De én mégis elindulok hozzá, a Szerelmemhez.És út közben, hosszú sorállás után veszek neki két vekni kenyeret. (Nagy kincs volt ez akkor!) Két napon át megyek, megyek, megyek, utcáról utcára, házról házra, kapualjról kapualjra. Hónom alatt a két kenyérrel. Az első éjszakát egy temetőben töltöm. A másodikat egy pályaudvar pincéjében. Hajnalban indulok tovább, s közben arra gondolok, mit fog szólni a szerelmem, ha majd becsöngetek hozzá, s meglát a két jó illatú barna kenyérrel.

Itt van, tessék!... És elérzékenyül... És a nyakamban ugrik... és csókol, és ölel és szeret... Satöbbi, satöbbi... Most jövök rá, jól figyelj, milyen rejtélyesen működik a lelkünk!... Most jövök rá, ötvenöt esztendő után (!), hogy én ugyanazt éreztem, akkor, fiatalon a két kenyérrel, mint most a papuccsal: meg akartam venni a szeretetet. Vagy a szerelmét. Mindegy.

Ugyanolyan várakozásteli szomjúsággal és képzelt diadallal hurcoltam neki a rosszabbnál rosszabb papucsokat, mint több mint fél évszázaddal ezelőtt a két kenyeret.

Ugyanolyan szomjasan, ugyanúgy várva, hogy az ajándék átvarázsol benne valamit... Sőt, anno még többről is szó volt: mert látja, hogy nemcsak a kenyeret viszem neki, de ezért a két kenyérért még az életemet is kockára tettem érte! Akkor fog csak igazán kigyulladni a szíve, akkor fog rádöbbenni arra, hogy ki vagyok én, és mit jelentek neki az életében! Akkor fog megszeretni, igazán.

Lelőttek. Hat golyót kaptam. A két kenyér elgurult. Én kórházba kerültem, és utána úgy alakult, hogy évekig nem is láttuk egymást. És most itt állok, öregen, kezemben kenyér helyett a két rózsaszínű papuccsal. Emlékeimben visszarepülök az ifjúságomba, és döbbenten tapasztalom, hogy ugyanolyan naiv kamasz maradtam, mint aki valaha voltam - és most már bizonyára az is leszek, mindig.

És hiába tudom már, hogy hálát lehet venni, örömöt is, jókedvet is - de szeretetet nem lehet venni! -, mégis megpróbálom. Tudom, hogy szeret. De nem eléggé.

Jól értsd meg: sohasem érezhetjük, hogy valaki "eléggé" szeret minket! Ha a mindene vagy, akkor sem.

Anyámnak a "mindene" voltam, az "élete értelme", mégis sokszor éreztem, hogy nem szeret engem "eléggé". Miért?
Mert a szeretet: határtalan. Végtelen.




Olvasóim néha azt kérik tőlem, ha dedikálom a könyvemet: "Azt tessék beleírni, hogy 'Sok szeretettel'..." És én azt mondom: "Ilyen nincs, ne haragudjon!" Nincs sok szeretet, meg kevés szeretet. Nincs mérhetetlenül sok-sok szeretet, és minimális, alig-alig szeretet. Ez nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés. A minőség pedig - és ez a lényeg - soha, soha nem lehet tökéletes. Amíg te meg én nem vagyunk teljesen egyek - a dolog nem tökéletes. Minél jobban szeretünk valakit, annál inkább érezzük, hogy "nem elég!" Valami még hiányzik. Öleljük egymást - és mégis hiányzik. Azért írjuk a levelünk alá, hogy "sok", sőt: "sok-sok szeretettel".

És ami hiányzik, azt nem lehet megszerezni sem csókkal, sem öleléssel, sem kedvességgel, sem hűséggel, sem esküvéssel, sem jó szóval, gyengédséggel, eréllyel, fenyegetéssel, semmiféle koldulással... Megpróbáljuk, persze. És jön a papucs. A sok tárgy, ajándék, blúz, kesztyű, gyűrű, nyaklánc - erről szól ma a karácsony.

Sok mindent meg lehet venni. Örömöt, vidámságot, mámort, még a hálát is, néha. De a szeretetet nem. Semmivel. Arra meg kell érni.