Párduc-ÉKT

Így néztek ti
(Szabados Balázs irása )

A barátom nagy döntést hozott, albérletből saját lakásba költözött. Megkért, vigyázzak pár napig a cuccaira. Amikor érte jött, és a dögnehéz tévéjével imbolyogtunk a kocsi felé, nagy ötlete támadt: dobjuk ki! Kár lenne érte, szép darab, gondoltam, de láttam, hogy a szent elhatározások korszakát éli, hát tényleg a konténer mellett hagytuk.

Olyat tett, aminek semmi értelme, s látszott, hogy ettől hihetetlenül boldog. Majd színházba jár sokat, végre olvas és emberekkel beszélget. Úgy él, ahogy egy kultúrembernek élnie kell! Csodálkozva nézett, amikor közöltem: a könnyű utat választotta, annak ellenére, hogy épp most dobott ki több tízezer forintot a magaskultúra nevében.



Két napig nem láttam. Valahol kultúremberkedhetett. Harmadnap aztán csengetett, ahogy néhanapján szokott, „Igyunk sört!”. Vettem volna a kabátom, ahogy mindig, de mutatta a táskáját, hozott ő, maradhatnánk. Hamar bele is kortyoltunk a nedűbe. Vártam a szokásos felszabadult világmegváltást, de csak fészkelődött a fotelben, majd egy laza mozdulattal felkapta a távirányítót és bekapcsolta a tévét. Csak háttérnek – szabadkozott, de a szeme sarkából folyton a valóságshow-t figyelte. Nem szoktunk naponta találkozni, ám az elkövetkező estéket (mindig ugyanabban az időszakban) a nappalinkban töltötte. Már nem ügyelt arra, hogy az élő emberi szó igényébe csomagolja ittlétét, nyíltan és mohón tévézett.

Egy hét múlva már kommentálta is a műsort, valahogy így: „Ezt a mocskot!”, „Hallottad? Suksüköl a szilikonszájú!”… Aztán csak szidta vég nélkül a csatornát, ami ezt a szemetet engedi, a játékosokat, az egész világot. Ügyes! Nézi, élvezi, közben gyűlölködik.

Ő a valóságshow-fogyasztók csoportjának első számú karaktere: az elutasító. Sokan bújnak ebbe a szerepbe, sőt, talán ők a többség. A barátom ugyan előlem nem tudta eltitkolni, hogy nézi, de sokaknak ez a járható út, letagadják, és kész. A hozzáállás szépséghibája talán csak annyi, hogy gyakran elszólják magukat. Következtetés: a tömegkultúra láthatóan ott is működik, ahol az érvényességét nem fogadják el.

Olyan emberrel, aki nyíltan és vállaltan rajongott a műsorért, még nem találkoztam. Így hát csak a tényekre hagyatkozhatok: az sms-ek dőlnek, a pénzből élő tévécsatorna pedig rövid időn belül tűzte ismét műsorra ki-beszavazó show-ját .

Hallottam egyébként olyan emberről is, aki nem nézi. Nem a barátomról beszélek, hiszen ő már vett egy új tévét. Indokolatlanul nagyot.

Józsa Mara:

Sütemények - némi varázslattal

Közeledett a karácsony, éppen úgy, mint most. Egy ideje már mindent hó borított, hideg is volt, így a fehér takaró nem változott latyakká. Hogy ettől-e, de az embereknek mintha jobb kedvük lett volna, mint máskor. Szívesebben elegyedtek szóba egymással, az asszonyok régi mézessütemények receptjeit csereberélték, a férfiak ennél komolyabb dolgokról váltottak szót. Legalábbis ők így hitték. Pedig lehet komolyabb, felemelőbb egy ízes ételnél, legyen az egy leves, sült vagy sütemény?
Ezt vallotta Hanna és Áron anyukája is, ezért nagyon örült, amikor a mézesrecept mellé még süteményszaggató formákat is kapott kölcsön. Annyira sietett velük haza, hogy megcsúszott a jeges úton, és elesett. Keservesen feljajdult, mert a bokájába iszonyatos fájdalom hasított. Nagy nehezen felállt, és erősen bicegve hazabotorkált. Kicsit pihent, aztán a fájós lábát kímélve, elkészítette a mézestésztát. Hűvösre tette, ahogy kell, hogy majd másnap, a gyerekekkel együtt, harangokat, fenyőket, csillagokat, holdakat, angyalkákat, szíveket és még sokféle formát szaggassanak ki belőle. Egy pillanatra felidézte a tavalyi ünnepi készülődést, amikor Áronnak még egy sámlit tettek az asztalhoz, hogy felérje, mivel ő is segédkezni akart.
Apa egy kis rigmust költött:
"Áron mondja: Széken állok,
Hogy segíthessek mindenáron."
"Mennyit nevettünk!" - mosolyodott el Anya, de a következő pillanatban fájdalomtól torzult el az arca.
Kiderült, hogy eltörött a bokacsontja, kórházba kell mennie, ahol valósznűleg meg fogják operálni.
- Kérj meg valakit, hogy segítsen a süteményben! - mondta Apának Anya, mikor betolták a mentőautóba.
Apa bőszen bólogatott, de bizony másnap mégis megfeledkezett róla.
Este, amikor elcsendesedett a ház, a kamra polcán valóságos összeesküvés vette kezdetét. A tészta egyre jobban feszengett a tálban:
- Zsibbadok mindenhol! Úgy vágyom már egy kis gyömöszkölésre, meg arra, hogy a nyújtófával dögönyözzenek, amitől teljesen rásimulhatok a gyúródeszkára, és hogy megcsiklandozzanak azokkal a kis formákkal, hogy utána mindenféle alakom legyen, és vágyom a tepsi hűvös-sima érintésére, a sütő forróságára, ahol karamellizálódnak az édes kis cukorszemcséim. Jaj! Gyertek már! Meddig várjak! Segítséééééééééééééég! - tulajdonképpen ez indította el az egészet; a mézestészta türelmetlenkedésére válaszoltak az érintettek:
- Rajtam ne múljon a jó közérzeted! Én boldogan megdögönyözlek, ha leugrasz a gyúródeszkára - izgett-mozgott a szögön a nyújtófa.
- Rajtam még úgy se! - billegett jobbra-balra a deszka, és már le is lendült a szögről, aztán ide-oda dülöngélve egészen az ajtóig jutott. Ott egy picit felemelkedett, s a konyhába vezető ajtó lassan kitárult. - Utánam!
Hosszú sorban követték: először a nyújtófa ugrott le, majd a tál a tésztával, aztán a süteményszaggatók, a liszteszacskó, a tojás, a cukor, a tepsik. Íróka és a habverő pedig a konyhai pult mellől csatlakozott hozzájuk.
- Hát akkor kezdjük! - vezényelt a nyújtófa. - Deszka barátom, hopp, az asztalra fel! Így ni! Most te következel - bökte meg a tálat, és egy kicsit lódított rajta.
A tészta selymes-fényesen terült el a gyúródeszkán, és elégedetten sóhajtott fel. A nyújtófa nem sokáig tétlenkedett, felugrott a tészta hátára, és ütemesen gördült előre-hátra. A kupac mind laposabb lett, és már akkorára nőtt, hogy alig fért el a táblán.
Az asztal szélén sorakozó süteményszaggatók izgatottan követték az eseményeket, már alig várták, hogy ők is sorra kerüljenek. No, hát éppen ebből lett egy kis kalamajka, mert mindegyik első akart lenni, és a végén már fegyelmezetlen lökdösődésbe kezdtek, és olyan lármát csaptak, hogy néhány csillag társaságában a hold is bekukkantott az ablakon. Ki tudja, mi lett volna a nézeteltérés vége, ha a nappaliban nem kondít jó hangosat az állóóra.
- Bimm! Egy óra van! Hé, ti, ott a konyhában! Jó lesz, ha siettek, hogy virradatra kisülhessen az összes sütemény!
Ettől mindannyian megszeppentek egy kicsit. A nyújtófa tért magához legelébb, és felkiáltójelként emelkedett fel az asztal sarkán.
- Igaza van az öregnek! Ha össze-visszakapkodunk, csak zűrzavar lesz. Azt gondoltam ki, hogy sorsot húztok - fordult a süteményformákhoz. - Aztán én begyújtom a sütőt, ti meg szépen egymás után kivágtok egy-egy sort a tésztából, és mindjárt be is rakjátok a tepsibe.
Úgy is lett. Az első a szív-forma lett, utána a fenyő következett. Az egyik tepsi felpenderült a gyúródeszka mellé, a zacskó megriszálta magát, és vékony lisztréteg vonta be a tepsi alját. A szaggató is nekiindult, s egymás után dobta a csinos szíveket a bádogra. Egy-kettőre meglett az első sor, majd a második, és hipp-hopp már meg is telt a tepsi, jöhetett a következő.
Nyílt a sütő ajtaja, s rögvest be is záródott az első adag sütemény mögött. Ettől kezdve ment minden, mint a karikacsapás.
Mikorra az öreg Bimm-bamm elkiáltotta a négyet, két nagy tál is tele volt mindenféle formájú, illatos mézessüteménnyel. Sőt, a díszítéssel is szépen haladtak. Íróka szorgalmasan rajzolta a szebbnél-szebb mintákat a sütikre, de egyfolytában aggodalmaskodott:
- Nem szárad meg. Ilyen rövid idő alatt nem szárad meg! Nem szárad meg, és elmázolódik az összes!
Már az egész asztalt, a konyhapultot beborította a rengeteg szépséges mézeskalács. Íróka, kis szünetet tartva, jólesően nézett végig rajtuk.
- Nem száradnak meg, nem szá� - kezdte megint.
Ám ekkor különös dolog történt Egy csillag, vagy ahhoz hasonló, betáncolt az ablakon, végiglebbent a sütik felett, és csodák-csodája! Mindegyiken azon nyomban megszáradt a fehér máz. Íróka futott egyik helyről a másikra, hitte is, nem is, de aztán úgy döntött ráér később is álmélkodni, most inkább befejezi a maradékok díszítését. Míg a többiek azon fáradoztak, hogy összegyűjtsék a Csillagtündér által megszárított mézeseket, Íróka is elkészült.
Várakozón fordult az ablak felé, mögé álltak a többiek is, de csak a hold hamiskás fénye világlott be, az is csak egy picikét.
- Bimm, bimm, bimm, bimm, bimm, bimm-bamm! Fél hat van�
A nappali mélyén valami mozgolódás támadt. Mi lehet az? Az egyik fotelból Apa tápászkodott fel, és erősen dörzsölte a szemeit. Az eszközök sietve siklottak vissza a kamrába, még az ajtót is becsukták maguk után.
Apa álmosan botorkált a konyha felé, és felkattintotta a villanyt. Elégedetten nézett körbe:
- Hm! Egész rendesek lettek ezek a sütemények! Megérte az éjszakába nyúló fáradozást. - mondta, és felemelt egy darabot, hogy megkóstolja. - Hát ennek még puhulni kell! - dörmögte, és bevonult a fürdőszobába.
Anyát az ünnepre hazaengedték a kórházból. Nagy volt az öröm, amikor megérkezett, a gyerekek úgy körülvették, hogy alig tudott tőlük besántikálni a nappaliba. Ott meg a látványtól gyökerezett földbe a lába, mert olyan szép volt a mészeskalácsokkal díszített fa. Nagyon meghatódott, Apa meg büszkén húzta ki magát.
A kamrából pedig, ki tudja, miért, de fojtott kuncogás hangjai szűrődtek ki. Még szerencse, hogy nem járt arra senki!

Kedves " házigazdák"

Nagyon köszönöm a meghivót

Serafinát is invitáld ide, ha van tíz perce.

Drága Malackám!

Most a lényeget irtad ide

Vagy együtt jövünk,vagy egyikünk sem tud ,ugyanis ebben az időpontban

érkeznek (elvileg ) haza

Gabrielle Deuxelle:

A szerencsétlenül járt sakkbábú

Messze-messze egy távoli országban élt egy kisfiú, Tomikának hívták. Nagyon szeretett sakkozni. Hétvégenként meglátogatták vidéken élő nagypapáját, akivel nagyszerű partikat játszhatott, ebéd után a nagy diófa alatt. Órákon át csak ültek és nézték mereven a kockás táblát és léptették rajta hol fekete, hol pedig fehér bábuikat. Semmivel sem lehetett elcsalni őket a tábla mellől. Történt egyszer, hogy Tomika nagypapája nagyon megbetegedett és sajnos az orvosok nem tudtak rajta segíteni - hosszú időre egy messzi szanatóriumba került. Így a hétvégeket Tomika otthon töltötte szülei társaságában és rendkívül hiányoztak neki a sakkpartik, no persze meg a nagypapája.
Karácsonyra szülei ajándékoztak Tominak egy sakkjátékot, minden nap játszott vele, majd mindig szépen összerakta és visszatette a helyére, a többi játék közé a polcra. Nagyon hosszú ideig épen, minden bábú meg volt a készletből. Tomi egészen kicsi volt, de mégis nagyon tudott rá vigyázni. A sakkfigurák is jól érezték magukat, hiszen minden nap játszottak velük, vigyázva szerették őket és a játék után szépen, egymás mellett feküdhettek a kékbársonnyal bélelt fadobozban, várva a másnapi mérkőzést.
Az egyik tavaszi napon Tomika az anyukájával játszott. A késő délutáni nap narancsosan megvilágította az íróasztalt, amin éppen a sakkcsata folyt. Tomi állt nyerésre, ám a játék második felében édesanyja fehér bástyája megtámadta a fekete lovat és a második lépésben le is ütötte volna, ám ekkor Lupi, a kutya - a család kedvence - berontott a gyerekszobába, egyenesen az íróasztal felé tartva és feldöntötte azt, majd Tomi nyakába ugrott.
Az asztallal együtt a sakktábla is felborult, Tomi pedig sírva próbálta megkeresni a szétszóródott figurákat. Majdnem mindegyiket sikerült visszarendeznie a bársonydobozba, de a fekete lovat sehol sem találta. Szegény kis bábú, ott hevert az ágy alatt, megbújva az ágyláb mögött és ugyanolyan keservesen sírt, mint Tomika. Tudta jól, hogy az ágy alá került, nem is próbált menekülni, csak sírt és sírt. Napok teltek el mire rájött, hogy semmi értelme a sírásnak, megtörölte könnyáztatta szemeit és feltápászkodott, majd körülnézett.
- Ó mennyi minden van itt! - kiáltott fel. Itt van egy plüssmackó, ott egy törött zsírkréta. Aztán ahogy a szeme jobban megszokta a sötétséget, körülnézett és látott egy fél pár zoknit és egy üveggolyót is. A plüssmackó megfordult, majd odaköszönt a még most is hüppögő csikónak. Ettől úgy megijedt, hogy ugrott egyet.
- Szervusz! - mondta a maci.
- Szervusz, Mackó! Te mikor és hogyan kerültél ide? - kérdezte megilletődve a sakkfigura.
- Tudod, már nagyon hosszú ideje itt élek Gömbi, az üveggolyó és Folti, a lyukas zokni társaságában - mondta a maci. - Úgy kerültem ide, hogy Tomi egészen pici kora óta, mindig velem aludt, de egyszer nagyon rosszat álmodott. Összevissza forgolódott, valószínűleg láza is lehetett és felriadt álmából. Ám ekkor egy hirtelen mozdulat után elejtett engem és hiába sírt értem, nem kapott vissza, mert anyukája nem értette, hogy mit szeretne, és így szépen itt maradtam az ágy alatt és vártam, hogy egyszer végre megtaláljanak. Abban reménykedtem, hogy ha felgyógyul, akkor majd magától indul el megkeresni engem, de sajnos elfelejtette az ő jó öreg Teddy-mackóját - mondta szomorúan maga elé nézve. - Én szép lassan kezdtem beletörődni a sorsomba, aztán felbukkant Folti, a lyukas zokni, Gömbi az üveggolyó és Kréti, a törött zsírkréta is. Azóta, amióta itt vannak, már kellemesebben telnek a napjaim. Ha az ő történetük is érdekel, akkor nyugodtan kérdezd meg, biztosan szívesen elmesélik majd neked - mondta a Mackó és mutatott pufók mancsával az ágy alatt egy sötétebb zug felé.
- Köszönöm, hogy elmesélted, nagyon érdekes történet volt - felelte izgatottan a lovacska, majd elindult, hogy felkutassa Foltit, a lyukas zoknit. Hamar rá is bukkant az üveggolyó társaságában, amint egymásnak dőlve dudorásztak
- Szervusztok! - köszönt udvariasan a kis faló. - Hallottam, hogy ti vagytok Folti és Gömbi. A mackó elmondta, hogy ti is itt ragadtatok, akárcsak én. Az én nevem Csikó és a sakktábláról kerültem ide egy furcsa eset folytán, amit Lupi, a kutya okozott. Teddy-mackó azt mondta, hogy ti is biztosan elmesélitek majd idekerülésetek történetét.
- Ha már ilyen kíváncsi kis figura vagy, szívesen elmondjuk, hogyan kerültünk ide az ágy alá, de csak ha utána te is részletesen elmeséled a történetedet. - mondta Gömbi. Ebben meg is egyeztek, majd kényelmesen letelepedtek, hogy meghallgassák az üveggolyó meséjét.
- Tudod, az úgy történt, hogy egy napon Tominak születésnapi zsúrja volt és néhány barátjával együtt petángoztak. Előfordult, hogy egy-egy golyó túl messzire gurult, de nem törődtek vele, mert kevés idejük volt a játékra. Én is belefeledkeztem a csatába és túl messzire kerültem társaimtól. Akkor még nem zavart, hogy a zsúr után, amikor Tomi a golyókat kereste, rólam megfeledkezett. Csak vártam, vártam. Végül már egyre türelmetlenebb lettem, hogy nem jön értem. Itt ragadtam a többiekkel együtt és most én is azt várom, hogy megtaláljanak.
- Ez a történet is nagyon szomorú - csóválta a fejét a kis ló. - Én egy sakkmérkőzésen vettem részt, amikor egyszerre egy nagy dübörgés törte meg a csendet, s Lupi, a kutya berontott a szobába, egyenesen az íróasztalnak, és felborította vele együtt a sakktáblánkat is. Leestem a tábláról, begurultam ide az ágy alá és többé nem találtak meg. Attól tartok, hogy nem látom viszont többet a társaimat s azt a kényelmes, bársonnyal bélelt fadobozt sem, amiben megpihenhettem egy-egy kimerítő mérkőzés után. Ez az én esetem - sóhajtott a kis ló. - De amint látom, zokni barátunk már nem tudja elmesélni a történetét. - Fejét Gömbinek támasztva szépen elszenderedett. - De sebaj, bizonyára lesz még időnk, hogy őt is meghallgassuk - mondta lefelé görbülő szájjal a sakkbábú.
Ekkor furcsa nesz hallatszott az ágy mellől és egy hosszú fekete, szőrős valami kezdett ide-oda csúszkálni az ágy alatt.
- Vajon mi lehet ez? - kérdezték összebújva a megszeppent játékok, majd egy szempillantás alatt fellebbent az ágytakaró és a hosszú fekete dolog végén egy világos kéz jelent meg, majd egy másik ugyanolyan, ami felemelte, s kihúzta az ágy alól az ijedt játékokat, a törött zsírkrétát és Foltit, a lyukas zoknit is. Szemüket ugyan bántotta a hirtelen termett fény, de boldogok voltak, hiszen a hosszú idő óta sóvárgott vágyuk végre teljesült, megtalálták őket. Majd megmentőjük hangját hallották, amint ezt kiálltja:
- Tomika, gyere gyorsan!
A kisfiú kíváncsian futott be a szobába, majd örömében azonnal magához ölelte elveszettnek hitt kedves játékait. A kis fekete csikó visszakerült régen látott díszdobozába társai közé, a lyukas zoknit Tomi édesanyja megvarrta és a mosógépben újjávarázsolta, így került be tisztán, illatozva társa mellé a fiókba. És a régen elfeledett Teddy-mackó ott pihen ismét Tomika párnáján, kinyújtóztatva fájó tagjait. Gömbi, az üveggolyó is csillogva került vissza kedvenc polcára társai mellé, az üvegpohárba, és a félbetört zsírkréta ott szunnyadt már Tomika tolltartójában.
A játékok hosszú idő óta végre nyugodtan hajthatták álomra fejüket, s mély álomba merülve egy olyan mesét álmodnak, amelyben Tomika újra megtalálja őket.

Én nem nézem !!!!

_________________

Én nem szidom a "Valóság show" szereplőket. Nem ismerem őket.