A kis hableány
HANS CHRISTIAN ANDERSEN MESÉJEMessze kinn a tengeren kékséges kék a víz, akár a búzavirág szirma, s
átlátszó, mint a legtisztább üveg. És mély, nagyon mély, a leghosszabb
horgonykötél sem ér le a fenekére; sok-sok templomtornyot kellene
egymásra állítani, hogy a tengerfenékről a víz színéig érjenek.
Odalenn a mélységes mélyben lakik a tenger népe.
A vízikirály már hosszú esztendők óta özvegy volt, s öreg édesanyja
viselte gondját. Okos asszony volt a vén királyné, bár túlságosan
büszke a rangjára. De különben csak dicséretet érdemel, kiváltképpen
azért, mert olyan nagyon szerette unokáit, a
vízi-királykisasszonyokat. Hatan voltak, szépséges szépek
valamennyien, de azért mégis a legkisebbik volt a legszebb mindnyájuk
között. Arca olyan finom és tiszta, mint a gyönge rózsaszirom, szeme
kék, mint a tenger mélye, de lába neki sem volt, akár a többinek:
halfarokban végződött a teste.
Nénjeivel egész nap a palota tágas termeiben játszadozott, ahol a
falakból eleven virágok hajtottak, s ha kinyitották a nagy borostyánkő
ablakokat, besuhantak hozzájuk az aranyos pikkelyű halak, mint hozzánk
a fecskék, ha ablakot tárunk. De ezek a halak szelídek voltak,
odaúsztak a királykisasszonyokhoz, a tenyerükből ettek, és békésen
tűrték simogatásaikat.
Különös gyermek volt ez a legkisebbik, hallgatag és tűnődő; amikor
nénjei magukra aggatták az elsüllyedt hajókban lelt különös
ékességeket, ő nem kívánt egyebet, csak egy kis fehér márványszobrot,
ami olyan szépen illett bíborvirágai közé. A szobor egy szépséges
ifjút ábrázolt - ott találta a tengerfenéken, egy hajó roncsai között.
A legkisebbik vízi-királykisasszonynak az volt a legnagyobb öröme, ha
az emberek világáról beszéltek neki. Nagyanyját, az öreg királynét
kifaggatta mindenről, amit csak tudott, a nagy hajókról, földi
városokról, emberekről meg állatokról.
- Majd ha tizenöt esztendősek lesztek - mondta az öreg királyné -,
fölmerülhettek a tengerből, kiülhettek egy sziklára, és nézhetitek a
holdfényben a nagy hajókat, amelyek elvitorláznak előttetek. Majd
akkor láttok erdőket is, városokat is.
Végre-valahára elérkezett a tizenötödik születésnapja.
- Hát most téged bocsátunk ki szárnyaink alól - mondta a nagyanyja, az
öreg királyné. - Gyere, leánykám, vedd magadra ékességeidet, mint a
nővéreid. - Azzal fehér liliomkoszorút illesztett a fejére; a liliomok
minden szirma egy-egy fél gyöngyszem volt.
- Isten veletek! - intett búcsút a leány, s olyan könnyedén szállt fel
a tenger mélyéről, mint egy buborék.
Éppen a tengerbe temetkezett a nap, amikor a kis hableány fölbukott a
víz színére, de a felhők még tiszta aranyban és rózsaszínben
fénylettek, s a bágyadtvörös égen kigyúlt az első csillag.
Háromárbocos, nagy hajó vesztegelt a közelben, vitorlái félárbocra
eresztve. A hajón vidám muzsika zengett, s ahogy besötétedett, száz
meg száz színes lampiont gyújtottak; mintha a föld valamennyi népének
apró lobogói világítottak volna.
A legkisebbik vízi-királykisasszony odaúszott a hajókabin kerek ablaka
alá, s ha emelt rajta egyet-egyet a hullám, a tiszta ablakon át
meglátta a hajó ünneplőruhás népét. Egy ifjú királyfi volt köztük a
legszebb, fehér arcú, nagy, fekete szemű - tizenöt esztendős lett
éppen, most ülték a születése napját, azért vigadt a hajó népe. Ó,
milyen szépséges szép volt az ifjú királyfi! Kezet szorított az
emberekkel, és nevetett, a muzsika pedig messzire elszállt a csöndes
éjszakában.
Késő éj volt már, de a kis hableány még mindig nem tudott betelni a
fényben úszó hajóval meg a szépséges királyfival. A tenger mélyében
morajlott, zúgott a közeledő vihar. A matrózok bevonták a feszülő
vitorlákat, de hiába: a nagy hajó veszettül száguldott a tomboló
hullámok taraján, a tenger vize fekete hegyekké magaslott, s megdőlt a
hajó, süllyedni kezdett. Hirtelen koromsötét lett, semmit sem látott,
de egy fellobbanó villám fényénél megpillantotta a hajót és utasait:
mindenki menekülni próbált. Megkereste szemével az ifjú királyt; abban
a pillanatban kettészakadt derékban a hajó, s ő látta, hogy a királyfi
a tengerbe zuhan. Gyorsan odaúszott hozzá a hullámokon bukdácsoló
gerendák között, nem is gondolva vele, hogy kárt tehetnek benne. Éppen
lecsukódott szép fekete szeme, amikor a hableány odaért. Átkarolta a
királyfi nyakát, s kiemelte a vízből a fejét, aztán hagyta, hadd
vigyék-sodorják őket a hullámok.
Reggelre elült a vihar; a hajóból egy forgács se maradt, kibukott a
tengerből a nap pirosan ragyogó arca, s mintha a királyfi arca is
élettel telt volna meg. Csak a szeme maradt csukva. A hableány
megcsókolta fehér homlokát, hátrasimította csapzott haját, s akkor
vette észre, mennyire hasonlít az ő kis fehér márványszobrához. Még
egyszer megcsókolta, s szíve mélyéből kívánta, bárcsak életre kelne.
A hableány odaúszott a királyfival az egyik szirthez, lefektette a
fövenyre, s úgy fordította a fejét, hogy jól érje a meleg sugarú nap.
Egyszer csak megzendültek a nagy, fehér épület tornyában a harangok, s
egy csapat fiatal lány sereglett a kertbe. A hableány kijjebb úszott a
tengerbe, megbújt egy szirt mögött.
Nemsokára egy fiatal lány lépett az eszméletlenül fekvő királyfi
mellé. A királyfi magához tér, rámosolyog a körülötte állókra,
mindenkire, csak éppen a kis hableányra nem, hiszen nem is tudta, hogy
ő mentette meg az életét. Elbúsult nagyon szegényke, s amikor a
királyfit bevezették a parti fehér épületbe, szívszakadva nézett
utána, aztán alámerült a tengerbe.
Estetájt meg kora reggel föl-fölúszott oda, ahol partra tette a
királyfit. A királyfit nem látta többé. Egyre szomorúbban tért haza a
korallpalotába, s egyetlen öröme az volt, ha leülhetett a kertjében,
és átölelhette a szép fehér márványszobrot, amely annyira hasonlított
a királyfihoz.
Megtudta a kis hableány, hol lakik a szépséges királyfi.
Voltak olyan esték, amikor lengő zászlajú, szép vitorlás csónakján
ringatózott; a hableány ott rejtőzött a sűrű sásban, hosszú, ezüstös
fátylába belekapott a tengeri szellő; ha látta volna valaki, szárnyát
emelgető hattyúnak véli.
A vízikirály legkisebbik lánya egyre jobban megszerette a földi
embereket, s mind erősebben vágyott rá, hogy fölszálljon, és közöttük
éljen.
- Nem tehetsz semmit - mondta az öreg királyné. - Csak akkor válhatna
halhatatlanná a lelked, ha egy földi ember úgy megszeretne, hogy
előbbre helyezne apjánál, anyjánál; ha a tied volna egész szíve és
minden gondolata; ha megfogná a kezed, és örök hűséget fogadna neked.
Kisuhant ekkor a kertből a kis királylány, s a morajló örvény felé
tartott - azon túl lakott a tenger boszorkánya.
- Tudom, hogy mi járatban vagy - mondta a tenger boszorkánya, amikor a
kis hableányt meglátta. - Ostobaság, amit kívánsz. De megteszem, amit
kérsz tőlem, mert még elemészted magad, kis királykisasszonyom! Tudom:
a halfaroktól szeretnél megszabadulni, s két otromba lábat akarsz
helyette, hogy járni tudj a szárazon, mint az emberek, beléd szeressen
a szép királyfi, s halhatatlan lelket nyerj tőle. Most főzök neked egy
bűvös italt, azzal napkelte előtt kiúszol a tengerből, leülsz a
partra, és megiszod. Eltűnik tőle a halfarkad, két doronggá alakul,
amit az emberek szép lábacskának neveznek. Csakhogy ez nagyon fáj ám,
olyan, mintha éles kardok hasítanának beléd. De szép leszel, gyönyörű
szép, aki csak lát, azt mondja majd, sose látott hozzád foghatót.
- Eltűröm - felelte a kis hableány reszkető hangon. A királyfira
gondolt meg a halhatatlan lélekre.
- De tudnod kell - folytatta a tenger boszorkánya -, hogy ha egyszer
emberi alakot öltesz, soha többé vissza nem változhatsz hableánnyá. Ha
pedig nem szeret meg a királyfi, és nem fogad neked örök hűséget,
sohasem nyersz halhatatlan lelket. Ha meg más hajadont vesz feleségül,
a menyegzője reggelén meghasad a szíved, meghalsz, s hullámokon
hányódó maroknyi habbá változol.
- Azt se bánom - felelte a kis hableány, s fehér lett az arca, mint a gyolcs.
A nap még nem merült fel a tengerből, de a hableány már látta a
királyfi palotáját. Odaúszott, s leült a vízbe vezető széles
márványlépcsőre. Megitta az italt, és éles fájdalom járta át, de ott
állt előtte a szépséges királyfi. Bársonyos fekete szeme a hableány
arcát kutatta, s ő szemérmesen sütötte le a szemét.
A királyfi a nevét tudakolta, megkérdezte, hogyan került oda, de a
hableány csak rávetette tengerkék szemét, gyöngéden és szomorúan
nézte, mert szólni nem tudott. A királyfi akkor megfogta a kezét, és
palotájába vezette.
Hímes, szép selyem- meg brokátruhákba öltöztették; ő volt a legszebb
lány az egész palotában, de néma volt - nem tudott beszélni, nem
tudott énekelni.
"Ha tudná, hogy magam adtam oda a hangomat, csak hogy mellette
maradhassak - gondolta szomorúan. - Ezt az árat kérte tőlem a
boszorkány."
Táncával mindenkit megigézett, kivált a királyfit. Arra kérte,
maradjon nála örökre, s megengedte neki, hogy egy bársonypárnán az
ajtaja előtt aludhasson.
A kis hableány napról napra kedvesebb lett a királyfi szívének; de úgy
szerette, ahogy egy kedves, jó gyermeket szokás, és meg sem fordult a
fejében, hogy feleségül vegye.
- Nem engem szeretsz-e legjobban a világon? - kérdezte a kis hableány
szeme, amikor a királyfi átölelte, és megcsókolta a homlokát.
- Te vagy a legkedvesebb a szívemnek - felelte a királyfi -, mert
jólelkű teremtés vagy, hűségesen ragaszkodol hozzám, s emlékeztetsz
egy fiatal lányra, akit egyszer láttam életemben, s talán akkor
utoljára. Hajótörést szenvedtem, a hullámok partra sodortak, s egy
szent templom közelében vetettek ki, ahol fiatal lányok, isten
szolgálói laktak. Az egyik, a legszebbik rám talált a parton, és
megmentette az életemet. Azóta sem láttam, de tudom, hogy ő az
egyedüli, akit szeretni tudnék. Te úgy hasonlítasz hozzá, hogy szinte
kiszorítod a képét a szívemből.
"Ó, ha tudná, hogy én voltam az élete megmentője!" - gondolta
szomorúan a kis hableány.
Eljött az ideje, hogy a királyfi megházasodjék, s azt beszélték, hogy
a szomszéd király szépséges leányát szemelték ki a számára.
- Elmegyek - mondta a királyfi -, látnom kell a szép
királykisasszonyt; mert a szüleim úgy kívánják.
A kis hableány alig várta már, hogy lássa: szép-e, tetszik-e majd az ő
királyfijának. S amikor meglátta, el kellett ismernie, hogy soha nem
látott nála gyönyörűbb teremtést. Gyönge, fehér arca, akár a
rózsaszirom, hosszú pillái alól kéken ragyogott hűséges tekintetű
szeme.
- Te vagy az! - ujjongott fel a királyfi, amikor elébe lépett. - Te
mentetted meg az életemet, te hajoltál fölém, amikor élettelenül
feküdtem a tenger partján. - És karjaiba zárta szépséges mátkáját.
Csengett-bongott valamennyi templom harangja, hírnökök vágtattak
szerte a városba, s hírül adták a népnek, hogy királykisasszonyuk
mennyegzőt ül a királyfival.
A násznép még aznap este hajóra szállt, ünnepi ágyúk dörögtek, zászlók
lobogtak; bíbor- meg aranykelméből sátrat emeltek a hajó közepén, s
gyönyörű vánkosokkal ott vetettek fekhelyet a királyi párnak a hűvös
éjszakában.
A kis hableány nekidőlt a korlátnak, s nézte, nézte a keleti ég alját,
mert tudta, hogy a felkelő nap első sugara véget vet életének. Egyszer
csak megcsobbant a tenger, s a hajó mellett felbukkantak a nővérei.
- A boszorkánynak adtuk a hajunkat, hogy segítsen rajtad, s ne kelljen
meghalnod napkeltekor! Fogd ezt a kést, a boszorkány adta! Öld meg a
királyfit, és jöjj vissza közénk! Siess, siess! Néhány pillanat, és
felkél a nap.
Megremegett a gyilkos kés a kis hableány kezében, s kihajította a
tengerbe, a hajnali fényben csillámló hullámok közé. Megtört
tekintetével utoljára végigsimította a királyfit, aztán belevetette
magát a tengerbe, s érezte, hogy lassan-lassan maroknyi fehér habbá
foszlik szét a teste.
Ebben a pillanatban merült fel a tengerből a nap. Nyájas, meleg
sugarai ráhullottak a hidegülő habra, s a kis hableány már nem érezte
a halál rettegését. A tenger fölött áttetsző, könnyű lényeket látott
suhanni.
- Hol vagyok? - kérdezte, s éppen olyan lágyan zsongott a hangja, mint
az áttetsző lényeké.
- A levegő lányai között - felelték azok. - A levegő lányainak is
halandó a lelkük, de ha sok jót cselekszenek, örökkétig él az ő lelkük
is. Te, szegény kis hableány, te is jót cselekedtél, tűrtél és
szenvedtél, a szenvedéseid árán feljutottál a levegő leányainak
birodalmába. Ha igyekszel mindig jót tenni, mint mi, a háromszáz
esztendő leteltével elnyerheted lelked halhatatlanságát.
A kis hableány boldogan tárta ki fehér karját, s kicsordult szeméből
az első könny, a boldogság könnye.
( Rab Zsuzsa fordítása és átdolgozása)
Belépés
GyIK
Keresés
a mese a hableányról nagyon szép.de nagyon szomorú is.lesz ugye vidám mese is 
(ez haháli 
)
