Témakör: Életművek – Petőfi Sándor
1. tétel: Petőfi tájköltészete
Petőfi Sándor élete, pályakezdése
Petőfi Sándor 1823. január 1-jén, Kiskőrösön született. Édesapja Petrovics István, egy mészárosmester volt. Édesanyja Hrúz Máriának hívták, aki cselédként dolgozott. A csecsemőt még aznap megkeresztelték, hiszen a bába csak pár órát jósolt neki.
1824-ben az ősz közepén Kiskunfélegyházára költöztek. Mivel a gyermek itt kezdett eszmélkedni, itt tanult meg magyarul, ezt a várost nevezi meg szülővárosául még a Szülőföldem című versében is
Az ifjú Petrovics Sándor sok iskolába járt. Félegyházán kezdte tanulmányait, majd három éven át Kecskeméten tanult, azután egy félévet Szabadszálláson. 1831 és 1883 között a dunántúli Sárszentlőrincen tanult. Ezután két éven keresztül Pesten tanítatta az apja a piaristáknál németül. Mivel ez alatt a két év alatt nem ért el fényes sikereket, Aszódon kötött ki. Itt volt 1835 és 1838 között. Az 1838-as tanévzáróra írta a Búcsúzás 1838-ik évben című költeményét, amely 54 hexameterből áll. Ez volt az első verse. Innen Selmecbányára került. A Nemes Magyar Társaság tagja lett. Itt ismerkedett meg alaposabban a magyar költészettel, költőkkel, mint Gvadányi József, Csokonai Mihály és Vörösmarty Mihály.
Apja 1838-ban tönkrement, és „levette róla a kezét”. Így Petőfi 5-6 évig csak nyomorban, szegénységben élt örökös vándorlással tarkítva. 1839 márciusában a Nemzeti Színház kisegítő munkatársa. Májustól szeptemberig Ostffyasszonyfán élt (Vas megye) egyik rokonánál.
Végül 1839. szeptember 6-án Sopronban beállt katonának. 1840 tavaszán a császári hadsereggel Grazba jutott. Itt azonban nem bírta a megpróbáltatásokat, hisz csak 16 éves volt, és nagyon gyönge, így megbetegedett. A zágrábi katonai kórházban ápolták, végül egy orvosi vizsgálat 1841 februárjában alkalmatlanná nyilvánította, a elbocsátották.
Még ezután sem lelte nyugalmát, vándorolt ide-oda az országban. Sopronból Pápára ment. Március 20-ig időzött itt Orlay Petrics Soma vendégeként. Innen Pozsonyon keresztül Dunavecsére gyalogolt szüleihez, majd újra Pest, Selmec és ismét Dunavecse. Ozorán beállt a vándorszínészek közé. 1841 októberében visszatért Pápára, hogy tanuljon. Itt barátkozott össze Jókai Mórral. 1842 júliusáig tanult itt. Május 22-én az Atheneum című folyóiratban megjelent az első nyomtatott verse, A borozó. Augusztusban egy hetet Jókaiéknál töltött, majd Mezőberényben Orlayéknál vendégeskedett. Néha hazalátogatott a szüleihez Dunavecsére. Október végén pénztelensége miatt abbahagyta tanulmányait. Később viszont sok ismeretséget szerzett, „sokat, s az erős gondolat olvasztó tüzével olvasott”. Latinul, németül, franciául és angolul tudott, Shakespeare-t is fordított. 1842 novemberétől 1843 elejéig ismét színészkedett Székesfehérváron, majd áprilisig Kecskeméten. Ezt otthagyván Pozsonyba ment, s itt az Országgyűlési Tudósításokat másolta. Itt született a Távolból című költeménye. Innen szinte menekült Pestre. 1843 nyarán-Pesten és Gödöllőn - két angol regényt fordított le, s ennek tiszteletdíjából élt. A fővárosi értelmiségi ifjúsággal kapcsolatba került, főleg naponta a Pilvaxban.
1843 őszén Debrecenben ismét színésznek állt. A telet éhesen, fázva húzta ki egy szegény özvegyasszonynál. Ekkor írta össze nyolcvan legjobb versét. 1844 februárjában Pestre indult, hogy találkozzon Vörösmartyval. Az ő ajánlatára a Nemzeti kör vállalta a kötet kiadását.
Vörösmarty és Bajza József támogatásával Vahot Imre segédszerkesztőnek felvette az 1844. július első napján induló Pesti Divatlaphoz. Ez a kor egyik legnépszerűbb folyóirat típusa volt. Mielőtt elfogadta volt az állást, két hónapot otthon, Dunavecsén töltött. 1844-ben jelent meg komikus eposza, A helység kalapácsa, majd 1844 novemberében napvilágot látott első verseskötete, a Versek 1842-1844. 1845. március 6-án megjelent a János vitéz című elbeszélő költeménye. Megismerkedett Pesten Vahot Imre testvérének sógornőjével, a 15 esztendős Csapó Etelkével. A meg nem valósult szerelemvágy és a gyász költeményeit egy versciklusba gyűjtötte össze (Cipruslombok Etelke sírjáról), amely 1845 márciusában jelent meg.
1845. március végén kilépett a Pesti Divat szerkesztőségéből, április elsején elindult felvidéki körútjára. Mindenütt lelkesen fogadták és üdvözölték. Erről az utazásról szól az Úti leírások című útirajza is. Még azon a nyáron ki is adták. Volt még egy sikertelen szerelme: a gödöllői Mednyánszky Berta. Petőfi szeptemberben megkérte a kezét, de a lány apja hallani sem akart a házasságról. A hozzá szóló költeményeket 1845 októberében a Szerelem gyöngyei című versciklusában adta ki.
1845. november 10-én megjelent a Versek II. is. Keserű, kétségbeesett hangulatú ember lett. Ezek hű tükre a 66 epigramma, amit Szalkszentmártonban írt, és 1846 áprilisában adták ki Felhők címmel. 1846 elején született a Tigris és hiéna című dráma, később a regényén, A hóhér kötelén dolgozott. 1846-ban megismerte, majd később feleségül vette Szendrey Júliát.
Az 1848. március 15-ei események vezető hőse lett. Királyellenes verseket írt, támadta a kormány politikáját, s elveszítette korábbi népszerűségét. 1849-ben Bem seregében szolgált. 1848-ban Petőfi és családja Aradon át Erdélybe készülődött, 1849 július 31-én tűnt el Petőfi a segesvári csatában.
Romantika:
A francia „roman” = regény szóból származik. A XVIII. század folyamán Angliában kezdték használni; a romantikus szó festői tájat, regényes történeteket, majd a XVIII–XIX. század fordulóján egy új irodalmi irányt kezdett el jelölni, amely a nemzeti múlthoz, a népköltészethez, a mesés Kelethez és a középkorhoz fordul.
Társadalmi alapja: csalódás a polgári társadalomban. Az európai polgári társadalmak (angol, francia) nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, a francia forradalom eszméi nem valósultak meg.
A romantika legfőbb művészi elvei:
- az egyéniség- és az érzelmek kultusza
- a művészi szabadság hirdetése
- a művészek elfordulnak a társadalmi valóságtól
- figyelmüket az emberi személyiség felé fordítják
- az egyéni érzelmek telítve vannak mélabúval, világfájdalommal, halálvággyal
- vagy éppen a fantázia szárnyalása, lelkes rajongás jellemzi
Még néhány stílusjegy:
- szabálytalan formák kedvelése
- műfaj- és stíluskeveredés
- az érzelem kultusza
- a fantázia korlátlan jogait hirdeti
- felnagyított, túlzó metaforák, áradó képek, ellentétek kedvelése, merész szóhasználat, neologizmusok, zeneiség
Költészete:
Legfőbb esztétikai elve az egyszerűség. Legjellegzetesebb költeményei:
- népies helyzetdalok, ezekben beleéli magár egy-egy sajátos emberalakba (A borozó)
- életképek, egy-egy kiragadott életdarabot jelenít meg (Megy a juhász a szamáron)
- új témakört jelentett költészetében a családi lírája; legszemélyesebb, legbensőségesebb családi kapcsolatairól beszél (Egy estém otthon)
Ábrázolási módszer a tájleíró versekben:
Petőfi az Alföld költője. Elsőként fedezi fel a líra számára a magyar róna szépségeit. Tájleírása pontos, hiteles és részletes annak ellenére, hogy legtöbb tájverse nem a helyszínen keletkezett. Olyan tájat ábrázol, melybe belejátszik a személyes érzelem és mélyebb jelentés. A puszta sík vidéket a haza, a hazaszeretet, valamint a szabadság jelképévé emeli.
Tájversei romantikus ihletésűek. Erősen érzelmi töltésűek. Megfigyelhető a műfajkeveredés: leíró és elbeszélő részletek váltakoznak lírai reflexiókkal.
Ugyanakkor a versek valóságos, földrajzilag meghatározható tájat ábrázolnak.
Lírai realizmus; Az alföld esetében a vizsgálódás és bemutatás módszere, a felülemelkedés utáni egyre szűkülő perspektíva, melynek révén a mikrojelenségekig jut el. A módszer egyúttal előrevetíti a zárlatot is, hiszen az eleváció (=felemelés) szükséges eleme az óda műfajának is.
Petőfi tájábrázolásának újdonsága és jellegzetességei ‘Az alföld’ című vers kapcsán:
Témaválasztás:
Az Alföld a felvilágosodás korában került be költői témaként a magyar költészetbe. Ily módon a tájválasztás nem tekinthető újdonságnak. A vers közvetlen előzményének Gaál József 1836-os karcolata tekinthető (Az Alföld képe). Ami egyedi Petőfinél az a következetes ragaszkodás a témakörön belül az Alföldhöz.
Ez az alkotás szenvedélyes vallomás a szülőföldről, a szülőföldhöz való ragaszkodásról. Egyik legfőbb szerkesztőelve az ellentétezés illetve a szembeállítás (1-2. vsz.).
A vers felütése nem csupán érdeklődést felkeltő retorikai alakzat, hanem egyúttal esztétikai értékelés és vállalás is. Elutasítja a kanti szépségeszményt, hiszen Petőfi felfogásában nincs érdek nélküli szépség; szép az, amihez érzelmi viszony fűz. Szellemes költői megoldással kapcsol össze két helyhatározószót (ott + honn). Meghatározza az Alföldhöz való vonzódás másik összetevőjét is, a szabadságélményt többszörös metafora használattal (börtön, sas, végtelen).
A második versszak végén a rónák végtelenje a végtelen, korlátok nélküli szabadságot jelenti a költő számára. A 3. versszak a látókör kiszélesedésével kezdődik: „a Dunától a Tiszáig nyúló róna képe ” tárul a szemünk elé.
A következő versszakban az Alföld jellegzetességeit (pl: gulya, ménes, tanya, délibáb stb.) mutatja be, a nagyobbtól a kisebb egységek felé haladva. Az utolsó, 12. strófa meghitt, szenvedélyes vallomás, mely hatásosan zárja le a költeményt.
A zárlat ódai magaslatba emeli a tájleíró költeményt, s a kötődést, a szubjektív viszonyt a legalapvetőbb toposzokkal (=jellemző kép) érzékelteti (bölcső, szemfödél, sír).
A puszta télen (1848.):
A puszta télen című tájleíró költeményét 1848 januárjában írta Pesten. A címben szereplő puszta szó kettős jelentésű; főnévi értelemben a Rónaságot jelenti, melléknévi értelemben pedig a sivárságot, kopárságot. A mű címe a vers idejét és alanyát határozza meg.
Szerkezet:
A vers szerkezeti elosztása arányosságra vall. 9 strófából áll, amely 3 azonos, 3-3 versszakot foglal magában.
Az első részben a természet elemei, a föld, a növények, a madarak jelennek meg.
A kezdő sor nagy érzelmi nyomatékú felkiáltás. A hangulatos verskezdés szójátékra épül, alapja a „puszta” szó főnévi és melléknévi jelentése. Majd a négy évszak jelenik meg, amelyeket emberi tulajdonságokkal ruházott fel.
A második strófában a már más alkotóktól ismert negatív festéssel érzékelteti a téli puszta halotti némaságát, hangtalan csendjét (pl.: Berzsenyi: Közelítő tél). A különféle tagadószók és a hangtalanságot kifejező ige a mozgás és az élet hiányára utalnak. Itt válik egyértelművé a vers elégikus hangvétele. Ezt erősíti a „méla” és a „kesergő” jelző, valamint a „l” hangok gyakorisága.
A költemény sóhajtással kezdődik, majd megszemélyesítéssel folytatódik. A második strófában a már más alkotóktól ismert negatív festéssel érzékelteti a téli puszta halotti némaságát, hangtalan csendjét (pl.: Berzsenyi: Közelítő tél).
A harmadik versszak naphasonlata távlati (perspektivikus) hatást eredményez. A vsz. végén a nap öregemberként jelenik meg.
Az első három szakaszban a téli természet jellegzetes vonásai jelennek meg (üres halászkunyhó, hallgatag csárdák, uralkodnak a szelek, stb.), a következő egységben azonban már az emberi színhelyek felé fordul a figyelem.
A vers középső harmada a pusztai életből ragad ki néhány jellegzetes képet. Az élet apró jeleit csak a tanyák jelzik. Az apró megfigyelésekből összeállított részletező leírás csúcspontja az 5. strófa. A lelassult élet leírása itt életkép erejű.(Egyfajta ősi életképet, a komótos munkavégzést érzékelteti.) Majd újra kitágul a tájkép. Itt vált át a harmadik szerkezeti egységbe.
A hetedik strófa a költői képzelet romantikus szárnyalását jelzi. Az igei állítmányok mozgalmasságot, elevenséget érzékeltetnek. Ennek ellentéte a nyolcadik versszak: a fáradt, sejtelmes képek a téli alkonyt jelenítik meg. A betyárt Petőfivel is azonosíthatjuk, hiszen-akárcsak a költő, kívül helyezi magát a fennálló törvényeken. A vers zárlatában pedig a lemenő napot az országából elűzött királyhoz hasonlítja.
A versforma eléggé bonyolult; a nyolc ütemhangsúlyos verssor szótagszáma a következőképpen alakul:
6-12-12-6-6-12-12-6
Rímelés:
A félrímek különböző szótagszámú sorokat kötnek össze:
x a x a
Ide tartozó versek még: A csárda romjai, A Tisza, Kis-kunság, Szülőföldemen, Kutyakaparó
Ajánlott irodalom: Fried István- Szappanos Balázs: Petőfi –versek elemzése. 1987.