Témakör: Életművek – Ady Endre

3. tétel: Ady magyarságélménye

Élete:

Első verses kötetétől az utolsóig Ady mindig nagy gondot fordított arra, hogy ciklusokba rendezze verseit és megszerkessze köteteit. A ciklusok tematikus egységet alkotnak; elrendezésükben az ellentét és a szimmetria elve uralkodik.

Ady költészete a századvég lírájából nőtt ki. E korszakban sorra jelentek meg a magyar költészetet megújítani szándékozó törekvések, és első köteteiben még Ady is az ő követőjükként indult. A döntő lépést Ady a harmadik kötetével (az Új Versekkel) tette meg, ekkor került a versvilág középpontjába saját személyisége. versei gazdag, összefüggő jelképrendszert alkotnak. Lehet külön látomásszerű tájversekről, szerelmes költeményekről, magyarság-versekről, háborúellenes költészetről, létharc-versekről stb. beszélni Ady költészetét illetően, hiszen e nagy témák egy-egy nagy szimbólumcsoport kapcsán jelennek meg, de a részek is csak az egészben kapják meg jelentésüket.

Műveiből az emberi lélek ősi rétegei (irrealitás, sejtelmesség, az álmok világa) mellett prófétai magatartás, jövőbelátás is kirajzolódik. Költői nyelve egészen egyéni. Visszanyúlt a kuruc költészetig, Az erdélyi írók hagyományihoz, sőt a Biblia ősi fogalomvilágához is. A versritmust is megújította, az ősi magyar tagoló vers és a jambikus időmérték különös ötvözetét hozta létre.

Költészetében mindvégig meghatározó tényező a mítoszteremtő szimbolizmus, de első korszakában az impresszionizmus és a szecessziós szerepjátszás, a másodikban az expresszionista drámaiság formálja át nyelvét, beszédhelyzeteit, verseit. Ady költői forradalma a szimbolizmus jegyében fogant. Egyéni mitológiájának középpontjában önmaga állt. A versek történése rendszerint fiktív térben és időben játszódik. Valamennyi szimbólum a középpontban álló személyiségre utal, már az Új Versekben is. Heroikus önképet teremt szóképeivel, melyek nem egyszerűen metaforák, hanem - összetettségük révén - szimbólumok. Egy-egy ilyen képpel felnagyítja magát, és a képek sejtelmes titokzatossága, "történetisége" miatt egyúttal mitizálja is. A szimbolizmustól a szecesszió nehezen különíthető el, számos vonásuk megegyezik. A költő művészi érzékenysége és magatartása kezdetben inkább a szecesszióhoz kapcsolódik. A szecessziós művészet nemcsak különös, bizarr, egzotikus és erotikus témáival, virágmintáival, dekoratív vonalaival nyomja rá bélyegét Ady verseire, hanem a személyiség új kultuszával is. A századelő művészetének izmusai közül a mindent egyesíteni akaró stílustörekvés összefoglaló neve a szecesszió. Ady költészetének szecessziós jellegzetességei:

1. Költészete szinte mindig szereplíra.

2. Poézisének alapvető gesztusa a szecessziós önfeltárulkozás. Különös egyéniségnek mutatja magát: őszintének és titokzatosnak, érzékinek és mindentudónak, állhatatos bajvívónak és a halál rokonának.

3. A hétköznapi prózai élet elviselhetetlen a szépség embere, a művész számára, aki minden idegszálával tiltakozik a szürkeség ellen. A szürkeség Adynál a magyarság elmaradottságát, kultúrálatlanságát is jelenti.

4. Az Ady versektől elválaszthatatlan a titok, a csoda.

5. A szecesszió kedvelt eleme az erotika, a könny, a halál, a bűn, a csók, melyek együtt főleg a Léda-versekben fordulnak elő.

6. A megszépítő, átesztétizált halál az élet természetes velejárója.

Ady költészetét a felvázolt szecessziós vonások jelenlétét elismerve is alapvetően szimbolistának kell tartanunk.

Ady önmeghatározása szerint a szimbolizmus a megfelelő kategória(stílus). A szimbolizmust jelzi a sajátos és egyéni szimbólumrendszer, a magánmitológia, a sejtelmesség; de kevés a szimbolizmus elméletének megfelelő vers, gyakran egyértelműen fölfejthető metaforát emel jelképpé.

Adyt párizsi tartózkodása idején Léda ismertette meg a francia szimbolistákkal. Az első ilyen igazi verse:

Góg és Magóg fia vagyok én... (1905.):

Az Új versek című kötetben az első vers. A népdalokhoz hasonló, mert nincs külön címe, hanem az első sorral egyező.

A vers szövegkohézióját (=összetartó erő) eszmei–tartalmi szinten egyrészt a túlzsúfolt történelmi utalásrendszer, másrészt az ‘új’ szó halmozása biztosítja. A történelmi topográfia, illetve a történelmi személyek nevei nem tényleges történelmi értékükben szerepelnek. Jelképekről van szó, a lázadás és az értékeket elfojtó hatalmi berendezkedés ellentétéről.

A megértéshez ismernünk kell a következő tulajdonneveket:

Kárpátok alatt – Magyarországon

Verecke – A honfoglaló magyarok a Vereckei – szoroson át érkeztek a Kárpát – medencébe

Dévény – A történelmi Magyarország nyugati kapuja. Itt ért a Duna magyar területre.

Vazul – Árpád – házi herceg, aki összeesküvést szított István király ellen. Büntetésül István megvakíttatta, fülébe forró ólmot öntettett, fiait pedig száműzte.

Közös jegyük, hogy a régi, feudális Magyarországot jelentik, hiszen Vazul a régi, pogány Magyarország nevében lázadt István új, keresztény Magyarországa ellen. TEHÁT:

Góg és Magóg az Ószövetség több helyén és többféleképpen jellemzett törzsfők voltak, Anonymusnál Magóg mint a magyarok ősapja szerepel, mint a világtól elzárt nép vezetője. Ez az elzártság a vers egyik központi motívuma, bár Ady nem tisztázza kellőképpen, hogy ki- vagy bezártságról van szó.

Vazul – történelmi szerepétől függetlenül – a mindenkori hatalommal szembeni lázadás jelképe.

Pusztaszer pedig a jelenkori hatalom szimbóluma.

A lírai én magatartása a hősies tragikus lázadóé, az elbukás tudatában is küzdő emberé.

Ady a magyar líra egyik legfontosabb motívumát a ‘mégis’- morált használja ennek érzékeltetésére. Az utolsó sor 3 állítmányából Ady kettős kötődése világlik ki. Az egész versben hangsúlyozott ‘új’ mellett a ‘magyar’ a sorsazonosságot jelzi mind az életben, mind a költészetben. A költészetre vonatkoztatva: miközben radikálisan szakít a magyar líratörténet konvencionális, a századfordulóra elsekélyesedett hagyományával, mélyen beágyazódik a nemzeti líra történetébe. Általános érvényűen szólva az ‘új’ a művészetben sosem az abszolút nóvumot jelenti, hanem másfajta hagyományokhoz való kötődést, mint a megszokott. Ady számára a meg nem értett, a világból kitaszított költők adják az új kötődést.

Ady önmeghatározása szerint a szimbolizmus a megfelelő kategória(stílus). A szimbolizmust jelzi a sajátos és egyéni szimbólumrendszer, a magánmitológia, a sejtelmesség; de kevés a szimbolizmus elméletének megfelelő vers, gyakran egyértelműen fölfejthető metaforát emel jelképpé.

Az 1. versszakban először a múltba tekint: Góg és Magóg pogány fejedelmek voltak. A költő hozzájuk hasonlítja magát. Visszatérve a jelenbe úgy érzi, nem kap elég elismerést és teret. Látja a nemzet hibáit, de nem tudja, van e joga szóvá tenni.

A 2. versszakban először a múltba tekint: a honfoglaló magyaroktól, a pogányoktól származtatja magát, akik visszasírták az ősközösséget és az egyenlőséget. Visszatér a jelenbe: Párizsból hozza az új nézeteket, de nem fogadják el.

A 3. versszakban a múltba tekint: A szenvedéseket is vállalná azért, hogy újra ősközösség legyen.  A jelenben: más nézetek is vannak, de a párizsi példa a követendő.

A 4. versszakban erőteljes kötőszóval kezd (de). Vállalja a negatív kritikát; eszméit győzelemre akarja vinni. Nemcsak a feudális nagyuraké az ország. Magyar lesz, ha a polgárság győzelemre kerül.

A szimultán vers: egy időben egymástól távol eső eseményeket, tárgyakat, gondolatokat egyszerre, egy időben egy helyen említ meg.

Magyaros, hangsúlyos verselésű. Keresztrímes (x a x a), időmértékes, jambikus szimultán vers.

A magyar Ugaron

Ebben a versben a szimbólum az elmaradt Magyarország.

A magyar Ugar víziói: Egy újfajta, kritikai jellegű nemzetszemléletet, hazaszeretetet tudatosított, amelyben egyszerre adott volt a szeretet gyöngéd és a bírálat indulatos érzése, ugyanúgy, mint Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty vagy Petőfi verseiben. Harca a szellem harca volt a szellemellenes korlátoltsággal szemben. Ez a keserű, támadó, nemzetostorozó indulat fejeződött ki ebben a versében.

A költő szemében a táj elátkozott föld, ahol minden és mindenki pusztulásra ítéltetett. Feszítő, cselekvésre izgató ellentétek találhatók a költeményben. A képek és a jelzők egyrészt a nagy lehetőségekre, a föld gazdag termékenységére utalnak, másrészt az elkeserítően kopár valóság, az eldurvult, műveletlen világ leverő élményét fejezi ki. A megélt ellentétbe ezért nemcsak a tiltakozó keserűség, hanem a kilátástalanság és a reménytelenség érzése vegyül.

A versnek lefelé menő, aláhulló kompozíciója van.

Az 1-2. versszakban még az egyes szám első személy, a lírai alany, az ébresztő, felfedező szándék az aktív, a cselekvő (gázolok, ismerem, lehajlok). Ezt jelzi a szépséget, a kultúrát, a virágot számon kérő hetyke, még magabiztos felkiáltó kérdés is.

A 3-4. versszakban már az Ugar válik cselekvővé: az indarengeteg megmozdul, gyűrűzni kezd. A föld alvó lelkét ébresztgető, virágot kereső s a régmúlt szépségeket idéző hős tehetetlen, béna rab lesz az indák fojtogató gyűrűjében. A halmozott alany (a dudva, a muhar, a gaz) s a fokozatos igesor (lehúz, altat, befed - halmozott állítmány) a vad mező végső győzelmét fejezi ki: az Ugar-léttel szemben a virág-létre vágyó lírai én (a költő, a művész) sorsa az aláhullás, a züllés, a közönségességben való elveszés.

Az 1. versszakban a költő megpróbálja megismerni az országot. A valamikori gazdag tájon most csak dudva és muhar nő. Ő a jelenlegi negatív helyzetet ismeri. Szóismétléssel erősíti meg: „Ezt a vad mezőt ismerem /Ez a magyar Ugar”.

A 2. versszakban megkeresi az okokat. Úgy véli, hogy a föld érintetlen az új eszméktől, de benne lakozik a tehetség. Indulatszó, ellentét a kérdésben: „Hát nincsen itt virág?”. Amit szeretne, elérhetetlen.

A 3. versszak: a költő szerepe az, hogy eltapossák. Visszaemlékezik a középkorra, ami gazdag kultúrájú volt. Szép lenne visszahozni.

A 4. versszakban lelassul, lehalkul a vers. 3 főnév (dudva, muha, gaz) és 3 ige (lehúz, altat, befed) fokozódik. A költőt kinevetik, és élnek tovább az elmaradt kultúrában.

A művész tragédiájáról szól A Hortobágy poétája (1905) című költemény is.

Az ellentétekre épülő szerkesztésmód uralkodik itt is: a szimbolikus jelentésű művészportré és a durva környezet kontrasztja. A kezdő ellentét a vers során fokozódva tér vissza, egyre inkább kiteljesedik.

A "kúnfajta, nagy szemű legény" a többitől fajtában, külsőben, lélekben elütő művész: befelé élő, érzékeny lélek. A művész rejtett belső életének rajzát felerősítik a vissza-visszatérő számneves túlzások (sok-sok, százszor, ezerszer) s a halmozások. Az első versszakban már ott rejlik az elkerülhetetlen bukás. Tragikussá színezi az ellentétet az önállósult két rímszó, ahol a lélek szavára rímként az állati durvaság válaszol. A művészet itt megsemmisül, senki sem tart igényt rá. A "piszkos, gatyás, bamba" jelzők fokozásos halmozása erősödő ellenérzést, indulatot érzékeltet. A szemlélődő lírai hős cselekvővé válik, ez a cselekvés azonban a társakhoz és a környezethez való hasonulás.

Ajánlott irodalom:

Balogh László: Mag hó alatt. Bevezetés Ady költészetének jelképrendszerébe. 1976.

Szabó Zoltán: Szövegnyelvészet és stilisztika. 1988.