Témakör: Portrék – Pilinszky János

10. tétel:

A második világháború után, az 1945 és 1948 közötti években induló új folyóiratok részben a két háború közötti művészeti élet szellemi örökségét kívánták folytatni, részben pedig új lehetőségeket kínáltak az induló fiatal írónemzedék számára. Felpezsdült az alkotókedv, felélénkült a szellemi élet, kulturális élet, az újrakezdés lehetősége új témáknak és eszméknek is helyt adott.

A fiatal írók legfontosabb orgánuma az 1946-ban induló Újhold lett. Munkatársai (többek között Nemes Nagy Ágnes, Mándi Iván, Örkény István, Pilinszky János) Babits példáját követve az esztétikai igényességet tekintették a legfontosabbnak. Műveik gondolatilag, érzelmileg telítettek, mivel az indulatokat, érzelmeket közvetett módon, a sűrítés, tömörítés eszközével fejezték ki.

1948-tól kezdve azonban a diktatórikus államhatalom intézkedései a szellemi élet beszűküléséhez vezettek. Megszűntek az élénk polémiák, alább hagyott az alkotókedv, megakadtak az addig szervesen bontakozó folyamatok. Egy évtizeden keresztül csak a realizmus, a pártosság és a népiesség hármas követelményének megfelelő művek jelenhettek meg. A régi folyóiratok megszűntek, a helyükre lépő újak a hivatalos kultúrpolitika szócsövei lettek.

Az irodalomtól a napi politika szolgálatát vártak, az ideológiai szempontok mögött háttérbe szorultak a művészi tényezők. Az írók egy része külföldre ment, másokat pedig hallgatásra kényszeríttet az irodalom kikényszeríttet pártossága.

Bár ebben a korszakban is napvilágot láttak jelentős alkotások (pl. Déry Tibor novellái, Weöres Sándor költeményei), de a korszak életérzéséről számot adó művek (pl. Pilinszky Harmadnapon c. kötete) csak 1956 után jelenhettek meg.

1955--56-ben a művészek, az irodalmi intézmények fellépése a diktatórikus rendszer ellen nagy szerepet játszott a forradalomban is. Épp ezért 1956 után sokan hallgatásra kényszerültek, emigráltak vagy börtönbe kerültek (pl. Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán). Jelentős változás csak a 60-as években jelentkezett. A bebörtönzött írók kiszabadultak, új folyóiratok (pl. Élet és Irodalom, Kortárs, a vidékiek közül Tiszatáj, Alföld).

Az irodalomban felerősödött a morális és filozófiai igény. A kultúrpolitika továbbra is éreztette befolyását, de ezen befolyás értékelő szerepe sokkal gyengébb volt, mint 50-es évek elején. A magyar irodalom helyzetében furcsa ellentmondás állt be: a sajátosan kelet-európai kérdésekre a világirodalom modern áramlatainak eszközrendszerével nehezen lehetett felelni. Ezt a dilemmát a 60--70-es évek lírája oldotta meg a legsikeresebben.

Pilinszky János 1921-ben született budapesti értelmiségi család gyermekeként. Szülei a postán dolgoztak. Nevelésében meghatározó szerepet játszott nagynénje, aki a magyar szervitarend megalapítója, apácafőnöke és egy leányátnevelő intézet vezetője volt. Tőle tanulta meg Pilinszky a minden emberi jelenséggel szembeni alázatot és a megértést. Másik nagynénje betegsége miatt nem tudott rendesen beszélni. Hatására Pilinszky elveti a locsogást, megismeri az artikuláció lelki és fizikai értelmét, fegyelmét.

A piaristáknál érettségizett, jogot hallgatott, de a bölcsészkaron, magyar--olasz--művészettörténet szakon szerezte meg. A háború miatt elmaradt doktori vizsgáját később sem tette le. A háború előtt a Szent István Társulat hetilapjának, az Életnek segédszerkesztője.

1944-ben behívták katonának, Németországban saját szemével látta a haláltáborok borzalmait, a nácizmus rémtetteit.

'46--47-ben az Újhold munkatársa.

1947-ben Baumgarten-díjet és római ösztöndíjat kap.

A fordulat éve után nem publikálhatott, verses meséi is csak 1957-ben jelenhettek meg. Az 1959-ben napvilágot látó Harmandnapon kötetében a '46--58 közötti időszak 33 versét foglalja egységbe (pl. Apokrif, Harmadnapon, és a nagy népszerűséget hozó Francia fogoly).

A '60-as években hivatalosan elfogadták, nyugatra is utazhatott.

Az 1964-ben közzétett Rekviem c. filmnovellájában még a koncentrációs táborok borzalmaival foglalkozik, de már új műfaji keretek között. A huszadik század ,,szép új világát'' szövegeiben montázsokkal, villanásokkal, látványszerűen érzékelteti.

A '70-es években kétévente jelentek meg versei, melyek már elvontak, töredékesek, rejtelmesek, tükrözve Pilinszky kettős lelkiállapotát. József Attila-, majd Kossuth-díjjal jutalmazták. Tele volt tervekkel, önéletrajzi regény megírására, filmrendezésre, operaírásra készült. Másik énje viszont vidékre vágyott, sokat pihent Sopronban. 1981-ben váratlanul meghalt.

Pilinszky János: Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban,
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.

1946-ban, közvetlen a háború után, az ún. koalíciós időkben jelent meg Pilinszky első verseskötete Trapéz és korlát címen. A kortárs kritika igen magasra értékelte.

1948 után eltűnik irodalmunk porondjáról a Baumgarten - alapítvány, és vele tűnik el költészetünk sokszínűsége is. Pilinszky hallgatásra ítéltetett. "A csend költője" nem illett bele a megváltozott esztétikai elvárásokba, ezért kellett tizenhárom évig várnia második kötetének, az 1959- es Harmadnaponnak a megjelenésére. Ez a tizenhárom év elmélyítette Pilinszky költészetében a magányosság, a félelem, a szorongás, a való, a létező világ kilátástalanságának érzetét. A háború, a tudatos pusztítás, a koncentrációs táborok sötét világa, amely Pilinszky költészetének eddig is háttere, "élménye", és egyben örök figyelmeztetője volt, általánossá válik, és végső jellemzővé.

"Auschwitz után nem lehet verset írni" - mondja Adorno. 1946-ban Pilinszky még megpróbálta. Nem mintha nem érezte volna mindenkinél erősebben a tétel igazságát, hanem mert hitt. Bizalma az emberiségben, talán épp az ötvenes évek kiszorítottságában rendülhetett meg. Hite az emberben mégis megmaradt. A hallgatás költője hitt az intő szó erejében. Talán ilyen és ehhez hasonló okok játszottak szerepet abban, hogy a Trapéz és korlát utáni időszakban új versszerkezetek jelennek meg a költői életműben, a négysorosok. Az Agonia Christiana, A harmadik, a Hideg szél, az Ama kései, a Négysoros tartozik ide. Fülöp László. gyökverseknek nevezi ezt a sajátos műformát, és megállapítja, hogy azok "a lírai kifejezés lehetőségeit végletesen redukálják; a közlendő élmény, a köz- vetíteni kívánt szemlélet esszenciáját formálják meg, együtemű szerkezetbe zárva a költői tartalmat".

- Valóban: az ilyen jellegű versek az elhallgatásra, a kihagyásra, a sejtetésre legalább annyit építenek, mint magára a szövegre.

- Ugyanakkor a tartalmi, formai zártság, a mű egész, a vers ezeknél az alkotásoknál nem valósulhat meg másképp, csak ha minden egyes szó hangsúlyos szerepet kap, ha semmiféle felesleg és "körítés" nem hígítja a művet, és ha a mondandó erőteljes, végletekig vitt.

- Első olvasásra feltűnik, hogy a cím a mű szempontjából közömbös, semmitmondó. Ha azonban alaposabban elgondolkozunk a mű tartalmi mondanivalóján, a cím kifejezőbb lesz. Hiszen nem csupán azt mondja, amit első pillantásra látunk, hogy négy sorból áll a vers, hanem ezzel együtt azt is, hogy ez a vers csak négy sorból áll, sem többől, sem kevesebből. Nem valaminek a része, nem is részlet, nem is töredék ez a négy sor, hanem ez egy négy- soros vers Pilinszky a címmel a mű lezártságát, határozottságát, pontos kerek egész jellegét hangsúlyozza.

Pilinszky négysorosai közül a legszikárabb, legpontosabb vers: nem lehet neki címet adni. A címek általában jelölnek, értelmeznek, hangsúlyokra mutatnak rá: esetünkben ez megengedhetetlen, épp a fentiek miatt. A legközömbösebb cím a legjobb: a mű önmagáért beszél.

- Nem csupán a külsődleges eszközök: szerkezet, cím, forma, hanem a vers "történése" is zártságról, lezárulásról szól. "Ma ontják véremet" -mondja az utolsó sorban az egyes számú "lírai én", a szó szoros értelmében halálos biztonsággal. Valaminek végleg vége van. A halál erőszakos és kívülről jövő: többen okozzák. Ugyanakkor eldöntött és bizonyos: az áldozat nem próbál meg lázadni ellene, nincs remény a lázadásra. Franz Kafkának A per c. regénye juthat itt eszünkbe: Josef K szinte önkéntes, mindenesetre tiltakozás nélküli részvétele saját kivégzésén, mikor nem társadalmi, de emberi értelemben vett bűnei miatt pusztulnia kell,. Josef K. előzékeny: minél kevesebb gondot kíván okozni hóhérainak, ezzel mintegy jelezve, hogy elfogadja, sőt, egyetért az ítélettel, etikai értelemben bűnös, nincs joga életét tovább folytatni.

Innét talán egyetlen lépés eljutni Pilinszky mélyen vallásos és emberi világához. Az eredendő bűn és a halál, ez költészetének legfőbb mozgatórugója, és különösen az éppen ebben a versben. A halál egyszerre reménytelenség, a Semmi jelenléte, és Megváltás, önmagunk folyamatos és egyénre lebontott megváltása. Bűneink miatt pusztulunk, mondja Kafka és Pilinszky, halálunk szükséges és elkerülhetetlen, mégis iszonyatos és embertelen. Bűneink miatt pusztulunk, de önmagunk megváltásáért-e, ezt senki nem tudhatja. Halálunk tudomásulvétele és kilátástalansága éppen ebből fakad.

Ha csupán az első sort vizsgáljuk: a szegek és a homok önmagában már jelentheti jelezheti a Megváltó keresztre feszítését és pusztulását (ez a legelterjedtebb értelmezés), a szegeket, amelyek a keresztfába ütötték a testét, és a homokot, amely elitta a vérét. Jelenthet viszont egyszerűen egy fenyegető, várakozóan ellenséges erőt, a "hős" testi épségét veszélyeztető ellenséget.

A négy sorból, négy mondatból, négy képből álló, szerkezetileg két részre tagolódó versnek kétségtelenül épp ez a borzongatóan hideg, félelmetes asszociációkat keltő metaforája adja az alaphangulatát és sokféle értelmezését. Két főnév, két jelzővel, ige nélküli, időtlen, látszólag mozdulatlan kép. Csupa ellentétre épül. Hangulatilag és érzelmileg nem csupán az alvó és a jéghideg, a szegek és a homok ellentétes egymással, hanem a párok maguk is: az alvó és a homok inkább pozitív asszociációt kelt, a szegek és a jéghideg negatívat. De alvó szegek és jéghideg homok: egy-egy szó önmagában pozitív hangulati töltése ellenére (vagy éppen ezért?) ezek a szerkezetek fokozottan borzongatóak. Különösen azok, ha belegondolunk a mondat jelentésébe: szegek húzódnak meg a homokban, láthatatlanul, sebzésre készen.

A vers értelmezői közül sokan időtlenséget és mozdulatlanságot említenek az első sor kapcsán. Bár ige nincs a mondatban, igenév, folyamatos melléknévi igenév van, s ez - bár a szegekkel párban mindenképpen 'moccanatlan' értelmű - mégis az "ébredésre", a "cselekvésre", a fájdalom (egyszer bekövetkező) okozására utal. És erre utal a kellemetlen, "szúrós" hangzású k és g hang, a mássalhangzók pontosan egyharmadát teszik ki. Ha megvizsgáljuk a többi mássalhangzót: a szavak és a költői kép hangulatát támasztják alá.

Az első sor időtlen, biblikus, mozdulatlan, bár passzív támadásra kész, reménytelen és hideg világából a második sor hajszálnyit enyhébb atmoszférájába lépünk.
A második sorban az időtlenség, a statikusság érzése szintén megvan (az a és á hangok monotonsága is ezt sugallja: "Plakátmagányban ázó"), ugyanakkor az éjjelek már változásra, időre utal, az ázd igenév pedig mozgalmasabb, mint az alvó. A hangulat enyhülésére utal, hogy megjelenik az eső. Mindenképpen kellemesebb, mint a jéghideg. Felerősödik azonban az egyedüllét érzete. A két dimenzióra utaló, és valamihez képszerűen tartozó (falra ragasztott) egyedüllét utalhat a nagyvárosi ember helyzetére, a kivégzésre (fal- hoz állítás), és a magányból ki nem szabadulható egyénre is. (Gondoljunk az éjszaka az utcán levő plakátokra.)

A második és harmadik sor között éles határvonal van. Az előbbi időtlensége, általánossága szemben áll az utóbbi konkrétságával, időhöz, helyhez kötődésével, és növeszti az előbbit biblikussá, kozmikussá, örökérvényűvé. A vers mozgalmassá válik. Az égve ellentéte az éjjelnek (hangulatilag). Az első ige a versben! A villany fokozza az ellentétet az első két sorral. Egyetlen pillanatra a remény, a bizakodás, már-már öröm jelenik meg a versben, a ritmikai váltást ez magyarázza. A folyosó kiúttalan sötétségbe vezet, a kép hirtelen távozásra utal. A felvillanó reményre jön a gyors leütés.

Az utolsó két sor sorvégi tárgyragjai, a véremet. Az alvó szegek kifejezés éppen a megszemélyesítés miatt kapja "sebezni szándékozó" jelentését, gondolati szinten ugyanakkor "megbúvó hátulról gyilkolás" jelentésű metafora.

De szimbólummá lesz mind a négy sor külön-külön is, így például az utolsó a krisztusi pusztulás szimbóluma.

A Négysoros komplex, totális egész, sokrétűsége folytán többféleképpen értelmezhető.