BERLIN BLUES

Sven Regener - civilben popköltő és az Element of Crime berlini rockzenekar frontembere - Berlin blues című regénye a fiatal német értelmiségiek kultuszkönyvévé vált. A műből készült film forgatókönyvéért Regener 2003-ban megkapta a Német Filmakadémia arany díját. A könyv színpadi adaptációját több német színház is sikerrel játssza. Magyarul először a Budapesti Kamaraszínház- ERICSSON STÚDIÓ - jának előadásában  látható.

Regner úgy szereti Nyugat-Berlint, ahogy Woody Allen New Yorkot és Manhattant vagy Bohumil Hrabal Prágát. Humora is az említett szerzőkével rokon. Alapos ismerője a berlini fal árnyékában meghúzódó negyed szabad, életörömtől, humortól és lázadástól fűtött, színes szubkultúrájának.

Kocsmafilozófusok, művészek, melegek és hétköznapi komédiások tarka világa jelenik meg, amelytől az NDK a földrajzi közelség ellenére is fényévnyi távolságra van.

Nagyon jó előadás. Végre valami, ami modern, mégis naturalizmusa ellenére intelligens, jól kidolgozott, átgondolt előadás. Az idősebb korosztálynak azért, mert megélte a darab által feldolgozott témát, a fiatalok számára azért, mert történelmet látnak, mégis mai módon szólítják meg őket.

Író: Sven Regener
Fordító: Jónás Péter, Karafiáth Orsolya
Színpadra alkalmazta: Tasnádi István
Rendező: Léner András

 

Színészek:
Cigis vendég - Karácsonyi Zoltán
Detlev - Karácsonyi Zoltán
Határőr - Karácsonyi Zoltán
Orvos - Karácsonyi Zoltán
Lehmann úr - Jánosi Dávid
Karl - Hajdu István
Katrin - Fekete Linda
Erwin - Kerekes József
Sylvio - Szűcs Péter Pál
Heidi - Varga Klára
Szürtbúzás-Rainer - Maday Gábor
Lehmann úr apja - Haás Vander Péter
Lehmann úr anyja - Majzik Edit

 

Díszlettervező: Kovács Yvette Alida
Jelmeztervező: Kovács Yvette Alida
Zenei vezető: Reményi József
Dramaturg: Kompár Valéria
Ügyelő: Petyi János
Asszisztens: Petyi János

Ismertető:

Helyszín: Berlin, Kreuzberg (ez Berlin egyik kerülete. A Fal leomlása körüli időkben legendás hely volt Nyugat-Berlinben: a szabadság jelképe. Vagyis Kreuzbergben művészek, életművészek, punkok, anarchisták, zenészek, költők a szabadságot keresték, és kocsmákban, albérletekben filozofáltak éjszakákat átvitázva.) -  Inni a söröket, végtelen beszélgetéseket folytatni a barátokkal az esőről, a sült csülök elkészítési módjairól, valamint egy titkos ügynöknek vélt hallgatag alkoholistáról, aki csak szűrt búzasört iszik, citrom nélkül. Fiatalnak és szerelmesnek lenni - egy nőbe, a barátokba, egy életformába, az életbe.

Ennek a könyvnek Berlin a középpontja, szereplője, ihletője, viszonyítási pontja, istene, mindene. Ez a könyv Berlinről szól. Olykor a térkép utcanév-felsorolásaihoz illő (és azt idéző) részletességgel, olykor csak (csak?!) hangulataiban, olykor pedig szereplőinek reflexióit ábrázolva.

A mű szereplői fiatalok, huszonévesek, akik intenzíven, szenvedéllyel élnek, szeretnek, gyűlölnek, táncolnak, szeretkeznek, verekednek – fiatalok és szabadok.

ehetne mindez akár Budapesten is 1989-ben, amikor szüleink meghallgatták a Tabánban Hobót, majd átmentek az Almássy térre vagy a Tilos az Á -ba Balaton, Sziámi vagy Európa Kiadó koncertre, közben "megváltották" a világot, és azt érezték, hogy soha ilyen szabad még senki nem volt rajtuk kívül.

Igazán hangulatos kis csehóvá alakult a Budapesti Kamaraszínház Ericsson stúdiója. A szűk térbe Kovács Yvette Alida úgy zsúfolt székeket, asztalokat, pultokat, plakátokat, zenekart, hogy az semmivel sem érződik kevésbé hangulatosnak egy jópofa krimónál. Amikor pedig a zenekar játszani kezd, már csak néhány korsó sör hiányzik az asztalokról ahhoz, hogy a nézőnek igazán jó kedve legyen. Léner András rendező azonban nem él vissza ezzel a sikeresen megteremtett alaphangulattal, így nem lepi meg sörrel a nézőket, a teret pedig hangsúlyozottan színházi térként kezeli: evés-ivás helyett az asztalok változatos célokat szolgálnak, egy alkalommal például az ifjú szerelmesek (?) nászágyává is alakulnak.

Frank Lehmann viszont harminc éves lesz, és valami kezd elromlani. Sajnos ez is ismerős.
Mi pedig közben betegre nevetjük magunkat - majd a végén szinte észrevétlenül könnyekig meghatódunk.
Felnőttünk, elmúlt egy szerelem, ledőlt a fal. Berlin blues.

Sokan szerepelnek benne. Még egy kutya is - amiről régóta tudhatjuk, hogy sikerfilmek, - színdarabok és - könyvek elengedhetetlen kelléke. Igaz, mindössze kétszer tűnik fel a könyvben, ebből is az első, rögtön a kezdő fejezetben, a szerző-elbeszélő erősen illuminált állapotában, továbbá két fafejű rendőrrel súlyosbított jelenetben. Legalább megtudhatjuk, hogy fafejű rendőrök nem csak nálunk fordulhatnak elő.

Az előadás Lehmann ura saját helyzetére ön ironikusan reflektálni képes, kedvesen csibészes, szeretni is tudó fiatalember. Nem is egészen érthető, miért nem találja helyét a világban - alighanem azért, mert nem is akarja. Mert kényelmesebb étteremről étteremre, kocsmából kocsmába, ágyról ágyra járni, mint felelősséget vállalni, karriert csinálni, családot alapítani. Jánosi Dávid markánsan hozza ezt az ismerős, tértől-időtől nem függő karaktert, s pontosan ragadja meg azt a folyamatot, melynek során a fiú - elsősorban Kathrin kedvéért - talán képes lenne ezen az állapoton változtatni. És pontosan érezteti a csalódást, amikor rá kell jönnie, hogy mások is hasonlóan élik az életüket, mint ő. Lehmann úr figurája az első jelenetek (kocsmába való színrelépés és –fogadtatás, illetve éjszakai „kutyás” jelenet) után azonban veszít jelentőségéből.

Ha rátölt, a whiskyt meg a sört sem nihilből, a felejtés kedvéért issza. Nincsenek művészi ambíciói, a pénz se érdekli, nem egyetemre és még csak nem is a katonai behívó elől jött Nyugat-Berlinbe. Átlagos faszi(nak akar látszani). Egy baja van: a legegyszerűbb döntéshelyzetben is cselekvésképtelen; ahelyett, hogy valamiben előremozdulna, lamentál, kétségbeesik, leizzad, katapultál. Valahogy aztán mindig kikeveredik a slamasztikából, legyen szó szerelemről, a Nyugat-Berlinbe látogató szülőkről vagy épp az úton keresztbe fekvő kutyáról, azaz bármilyen hétköznapi helyzetről, amit képes katasztrófaként megélni.

De a csalódás itt tényleg nem több egyszerű csalódásnál, nem következik belőle megrendülés, csőd, tragédia. Az előadás sikerült jelenetei derűsek, játékosak, ironikusak. Mint például a szülők látogatása; Lehmann úr az ő kedvükért egzisztenciát hazudik magának, hogy aztán kénytelen-kelletlen szembesülhessen azzal, hogy szüleit ez legfeljebb a látszat kedvéért érdekli. Anyját jobban izgatja a transzveszti show, mint "fia étterme", apja pedig leginkább csak Kathrinnal törődik. Majzik Edit sprőd humorral, felettébb hatásosan festi a sznob, önző kispolgár szintén ismerős alakját, míg Haás Vander Péter finoman karikírozza a szoknyák után futó, fiával összekacsintó apa figuráját. Szellemesek, frissek Lehmann úr és Kathrin párjelenetei is, az öntörvényű, öntudatosan saját(os) erkölcsű lányt, akiben a főszereplő nem képes meglátni önnön tükörképét, Fekete Linda kellően rokonszenvesre és kellően titokzatosra formálja. Jól illeszkedik ebbe a világba néhány epizódfigura: Kerekes József folyton nyafogó-nyavalygó Erwinje vagy a Szűcs Péter Pál által igazi kaméleontermészetnek ábrázolt homoszexuális Sylvio.

Ám a játék nem keményedik meg, nem komorul el ott, ahol kellene, a sötétebb árnyalatok nem kapnak igazi súlyt, jelentőséget. Az, hogy ez így lesz, már érezhető az első jelenetek egyikében is, amikor a holtrészeg Lehmann úr önnön tükörképével, mint kutyával beszélget. A jelenet lehetne egyszerre komikus és félelmetes, a röhejes szituáció mellett megéreztethetné a leépülés, az összeomlás fenyegetését is, de itt erről nincs szó: vicces magánszámot látunk csupán. S amikor az összeomlás valóban bekövetkezik, az sem hat hitelesnek.

Karl kedves fickó marad, akinek valami kiismerhetetlen okból egyre több baja lesz, míg végül bekattan. Nem a látható okok közhelyessége vagy a nem láthatók homályban maradása a baj, magából az előadásból hiányzik az a komor erő, mely az összeomlást hitelesítené. Egyáltalán: a feszültség hiányzik a játékból, amely összetartaná a mozaikokból építkező, a derűstől a komor árnyalatokig haladó szerkezetet,

Ráadásul Hajdu az énekese-gitárosa is az előadásban fellépő zenekarnak, s így a játék logikája szerint összeomlása után is vissza kell állnia a bandába - ami megint csak a "játék az egész" képzetét erősíti.

Indokolatlannak és felületesnek tűnik az egyébként markáns figurát formáló Varga Klári Heidijének kiborulása is.

A határon való viszontagságos átkelés, a diktatúra direkt megnyilvánulásának videóval is támogatott jelenete pedig egyértelműen komikus hatású. Nem csodálkoznék egyébként, ha az alapművet nem ismerő nézőt e jelenet és közvetlen előzményei igencsak meglepnék: az előadás utolsó harmadáig semmi nem utal arra, hogy a történet nem napjainkban, hanem bő másfél évtizeddel ezelőtt, a fal leomlásának környékén játszódik. Hiányzik belőle az akkori idők feelingje, nemcsak Berliné, de Budapesté is. Ezért nem történhetne velünk meg ez akkor és ott. Vagy legalábbis nem inkább, mint máshol és másutt

Regener nyelvi leleményei:

Ebből a magyar fordításban, szinte semmi nem jön át. Lehet, hogy Regener dumája fetrengésre kényszeríti a berlinieket, de mifelénk bármelyik általános iskola negyedik-ötödik osztályában különb szószaporításokkal lepik meg az embert. S ugyanezt elmondhatjuk a cselekményszövésről, továbbá a szerző látásmódjáról is.

Megtudhatjuk, melyik műintézményben hány órától lehet és/vagy illik reggelit, majd ebédet kérni, s melyik becsületsüllyesztőben kell komoly verekedés veszélyével számolni.

Talán, ha két mondattal többet szán a Fal ledőlése körüli eseményekre... Netán, ha három mondattal többet juttat ennek,: akkor éppen három mondat szerepelne erről.

A színészek játékuk során igénybe veszik az egész teret, a nézők között játszanak. Mi, a nézők is a kocsma vendégei vagyunk, ahol zajlik az élet, így jobban bevonódunk a hangulatba.. A történet nem kiemelkedő egyéniségekről szól, hanem hasonszőrű hétköznapi emberekről, akik együtt töltik szabadidejüket, sőt, sokszor munkaidejüket is. A társaságban nincs igazi vezéregyéniség, Lehmann egy közülük, véletlen, hogy az ő történetére fókuszálunk. Az élete annyira banális, hogy úgy tűnik, a többiek élete érdekesebb lenne. Azért Lehmann, mert ő nevezhető leginkább anti hősnek a történetben és a cél éppen az lehet, hogy olyan ember legyen a főszereplő – amennyire ő annak nevezhető – akivel a legtöbben tudnak azonosulni a – szintén hétköznapi – olvasók közül. Ilyenek voltunk. Elmúlt és a nosztalgián túl a történet nem vet fel általános érvényű kérdéseket, nincsenek morális tanulságok..

A játék élvezetet nyújtott, de nem sarkall a könyv elolvasására. A társulattól viszont szívesen megnéznék mást is a közeljövőben.

A galérián zajló történések sajnos az asztalok egy részétől sem nem láthatók, sem nem hallhatók

Az Ericsson Stúdióban megszokott, hogy testközelben vagyunk a színészekkel; ezt azonban Léner András rendezése most megfejeli azzal, hogy egybemossa a nézőteret és a színpadot. Pontosabban: ez utóbbi nincs is, a színészek az asztalok és székek labirintusában mozognak, és persze van beépített színész-néző is. Van, aki profi módon kezeli az ebből fakadó feszültséget – Jánosi Dávid, Haás Vander Péter, Fekete Linda e.h., és különösen Hajdu István, aki lubickol ebben a majdnem-improvációs helyzetben -, míg Varga Klári, Maday Gábor, Kerekes József és Szűcs Péter Pál kisebb zökkenőkkel, de abszolválják a feladatot.

Látványosnak szánt, közönséghatásra kihegyezett megoldásokat látunk a jellemek, szituációk elmélyítése helyett; amikor Karl szülei előtt eljátsszák a haverok, hogy a fiuk a főnök, Hajdu István egy bohócszámot ad elő (az ügyetlenül odavetett abroszból szerteguruló tárgyak harmadszorra odaragadnak a terítőhöz, hahaha), az ezt követő kétbalkezes bortöltögetés már burleszk. Méltatlan, poénvadász megoldások ezek.

Hasonlóan rosszul hangsúlyozott, gondolatszegény a Csillagok háborúja-paródia; Fekete Linda mint Jamillia királynő persze szép és mulatságos, akárcsak a fiúk a műanyag lézerkardokkal, de az egész felesleges, és messzire visz a történettől. Bántóan elhibázott (legalábbis azok számára, akik, miként e sorok írója, a valóságban is átéltek hasonló helyzetet) a keletnémet határőr ostobának tetsző hatalmaskodását azzal tenni súlytalanná, mi több, komikussá, hogy Jánosi Dávid teljes közönnyel hallgatja a megalázó szövegáradatot.

Vannak remekül megoldott jelenetek is; annak bizonyítására, hogy lett volna rendezői és színészi tehetség egy mélyebb, értékes előadás létrehozására. Sylvio kiborulása, Lehmann úr apjának riadt félrehúzódása, fia nőjére vetett lopott pillantásai, vagy Lehmann úr  és Katrin első találkozása mind jó pillanat. És a darab végén felizzik a történet: Karl utolsó száma zeneileg is, szövegben is erős (dalszövegek fordítása: Karafiáth Orsolya).

Jánosi Dávid

Hajdú István

Kerekes József

Haás Vander Péter

Majzik Edit

Karácsonyi Zoltán

A klasszikus blues Egyszerre kötött és egyszerű forma, amelyet ihletett éneklés és improvizatív játékstílus jellemez. A blues legelső darabjai igazi népdalok voltak. A korai előadók éneküket leggyakrabban szájharmonikán, bendzsón vagy gitáron kísérték.

A blues – dalban elbeszélt panasz – kesergő. A hűtlenség, betegség és halál témái hétköznapi viszontagságok szólalnak meg, a robot, a menekülés vágya, az élet kegyetlensége, nyomorúsága. A blues a jazz egyik forrása.