3. tétel: A középkori város

Középkori város születése és a városiasodást elősegítő tényezők:

A kora középkorban kibontakozó mezőgazdasági fejlődés, mely technikai és módszerbeli újításokat hozott a XI-XII. században kiteljesedett, és egyre nagyobb területeken hódított teret. Nőtt a termelés. Ennek következtében az emberek jobban táplálkoztak és a szervezetük ellenállóbb lett a betegségekkel szemben. A mezőgazdasági árutermelés felesleget hozott létre, ismét megjelent a pénzforgalom, ami erősíttette a városok kialakulását. Euróba lakossága az ezredfordulótól a XIII. század végéig közel kétszeresére nőtt. A lakosság gyarapodása nagy vándormozgalmat indított el. Addig lakatlan területeket foglaltak el. Tömegek indultak el Közép-Európa szabad földjei felé.

A városi önkormányzatok kialakulása:

A város élén a bíró, vagy a polgármester állt, akit a városi tanács választott. Az ő munkáját segítette a szenátus, amely a leggazdagabb kereskedőkből állt. Az egyszerű polgárok a Nagy Tanács munkájában vehettek részt, szinte folytonos tevékenységük volt a biztonságot jelentő városfalak erősítése. A városi tanácsban, kezdetben csak a leggazdagabb réteg, a patríciusok, vagyis a kereskedők képviseltethették magukat. A polgárság, mint az egyik rend zömét alkotó, házzal és műhellyel rendelkező iparosmesterek a XIII. századra vívták ki, hogy ők is beleszólhassanak a város irányításába.

Városkép, életmód:

A városokat rendszerint fallal vették körül. Az utcák szűk sikátorokká váltak, s mivel nem volt csatornázás, az állatok és emberek szennye is ott hevert. A népesség járványoknak volt kitéve, ami magas halálozáshoz vezetett. A lakosság nagy részét a polgárjoggal nem rendelkező plebs alkotta. A városi szegénység alkalmi munkákból élt. A városba folyamatosan vándoroltak be a jobbágyok, amit a magas halandóság tett szükségessé. Egy év és egy nap után a földesúr nem követelhette vissza. („a városi levegő szabaddá tesz”). Az átlagos lakosságszám 4-5000 körül mozgott. A távolsági kereskedelembe is bekapcsolódó, árumegállító joggal rendelkező nagyvárosok pedig 10-15 ezer embernek adtak otthont. Nyugat-Európában a városok jelentőségét növelte, hogy minden vidéken viszonylag egyenletesen helyezkedtek el.

Városi polgárok:

A városlakó, a polgár nem volt nemes, de jobbágy sem. Szabad ember volt. A polgár kötöttség nélkül rendelkezett a tulajdonával, amit városi önkormányzathoz való tartozás biztosított neki, aminek fő jellemzői a szabad bíróválasztás és bíráskodás, saját adószedés, saját igazgatás és szabad plébános választás. E jogokat pénzzel és sokszor harcok árán lehetett csak megszerezni a városi bíróságoktól. A XI. században a kereskedők telepeihez egyre többen csatlakoztak, akiknek nagy része kézműves volt. A kereskedők vezetésével ún. kommunákba tömörültek érdekeik védelmében. (kereskedők érdekvédelmi szervezete)

Pénzforgalom és kereskedelem:

A középkorban a helyi kereskedelem szorosan kapcsolódott a termelőkhöz. Az élelmiszereket a parasztok maguk vitték a városokba és árulták a helyi piacokon. A kézművesek szintén a piacokon vagy műhelyeikben értékesítették termékeiket. Az áruk ezüst- és aranypénzekért cseréltek gazdát.

A korszak kereskedői alapvetően a távolsági kereskedelmet bonyolították. Ez nagy kockázattal járt, de busás hasznot eredményezhetett. A szárazföldi közlekedés kezdetlegessége és kockázatos volta miatt ahol lehetett, továbbra is vízen szállították az árukat. A kereskedelmi útvonalak kialakulásához jelentős mértékben hozzájárultak a zarándokútvonalak, amelyeknek szállás- és vásárhelyei biztonságot és egyben piacot is biztosítottak. A középkorban is a kelettel folytatott levantei kereskedelem volt a legnagyobb jelentőségű. Ezt az útvonalat a keresztes hadjáratok során az itáliai városok, elsősorban Velence és Genova uralták. Európa gazdasági megerősödését jelzi, hogy a keleti fűszerek és luxuscikkek ellentételeként az arany mellett kisebb mértékben iparcikkek (fegyver, posztó, bársony) is megjelentek. A korban jelentős kereskedelmi útvonal jött létre a Balti-tenger térségében. A fejletlenebb északi és keleti vidékekről nyersanyagot és élelmiszert vittek nyugatra (heringet, prémet, gabonát, viaszt, kátrányt, fémeket, borostyánt). Ezekért cserébe Észak-Németország és Flandria városaiból iparcikkeket szállítottak (posztót, fegyvert, szerszámot). Egyre nagyobb jelentőségűvé vált az Angliából szállított gyapjú, amely a flandriai textilipar legfontosabb alapanyagává vált. A balti kereskedővárosok érdekeik biztosítására 1161-ben megkötötték a Hanza-szövetséget. A két tengeri útvonalat (Levantét és Hanzát) a szárazföldi kereskedelem kötötte össze. Az útvonal kezdetben megkerülte az Alpokat és az árucikkek a Párizstól keletre elhelyezkedő Champagne vásárain cseréltek gazdát. Később, az Alpok hágóinak megnyitása után (pl.: Szent Bernát-hágó) a délnémet városok (pl.: Augsburg) piacai is megélénkültek. Közép-Európa szintén a német városokon keresztül kapcsolódott a távolsági kereskedelemhez.

Céhek:

A mesterek szakmánként céhekbe tömörültek. A céhek érdekvédelmi szerveződések voltak. Biztosították a piac szabályozását (minőség, mennyiség), hogy minden mester megéljen. Korlátozták az iparűzők számát: csak annyi mester felvételét engedték a céhbe, amennyi meg tudott élni a szakmájából a városban. A céhen kívüli iparűzőket, az ún. kontárokat üldözték. Az ipar fejlődésével a szakmák egyre jobban elkülönültek. A céh nemcsak a mesterek szakmai életét befolyásolta, a kézművesek a céhen keresztül vettek rész a városi életben. Szabályozták hogyan válhat valaki mesterré. Először inasként kellett dolgozni a tapasztalt mester mellett. Ezután hosszú vándorúton, idegen városok mestereinek tudását kellett elsajátítani. Végül egy különleges minőségű remekmunka elkészítésével lehetett mesterré válni.