pds írta:Hosszú az én történetem, és a mai napig sincs vége.
Mindenekelőtt leírnám, hogy fiú vagyok. 2004 elején kezdődött, kb 4. éve, akkor 16 éves voltam. Nekem a deformáció enyhe, de kombinált, vagyis tyúkmell és tölcsérmell egyszerre van jelen.
Úgy nőttem fel 16 évesre, hogy mindigis tudtam, hogy jelen van. Igaz, kérdezték is eleget osztálytársak, barátok, hogy az ott mi, miért áll nekem ott ki, de nem zavart. 2003 nyara után kicsit változtam, és megpróbáltam a maximumot kihozni a külsőmből. Már-már tökeletesnek éreztem az eredményt, de azóte persze még kihoztam a külsőből ezt-azt, és a külsőm sokat változott -remélhetőleg pozitív irányba. Az egyetlen hiba, azi nagyon zavart, és nem láttam sok megoldást a változtatásra az a mellkasi deformáció lett volna. Tudtam, hogy létezik műtét, és elhatároztam, hogy változtatok a dolgok.
Fontos tudni, hogy Nem Magyarországon élek, és kb. 650 km távol élek Budapesttől. Az interneten találtam egy mellkassebészt, akinek feltettem legfontosabb kérdéseimat. Bíztató válaszokat kaptam. Beszéltem is a szüleimmel, akik a várt lehető legnegatívabb reakcióval válaszoltak (bár anyu az egészségügyben dolgozik). Nem lepett meg. Tudtam, hogy féltenek, tudtam, hogy konzervatívak. Meg akartak győzni, hogy nem igazán testileg van a baj velem (mivel CSAK szépséghiba, és nem okoz egészségügyi gondot), hanem én vagyok túl hiú, és így is teljes értékű ember vagyok, lehetek. Elvittek otthon egy gyerekgyógyászhoz, aki meglehetősen idős volt, és ahogy láttam nem túl tájekozott az ehhez hasonló esetek műtéti korrekciójában. Elküldött gyógytornára. Ott a nő nagyon ellenszenvesen viselkedett. Megállapította, hogy az egész mellkas, bordák módosulva van, "pókhasam" van stb. Mivel évek óta foglalkoztam már a hasizmommal, és párszor már dícsérték is, ez utóbbit kétlem. A lényeg, hogy a gyógytornával foglalkozó nő "diagnózisa" nagyjából az volt, hogy csoda, hogy még egyben vagyok és élek. A javasolt gyakorlatok nagyon idétlenek voltak, semmi hasznát nem látnám így utólag sem. Anyu kísért oda, mondta is, hogy meg akarnám műtetni magam, az interneten láttam egy orvost, aki ilyent végez. Erre a nő mondta, hogy vannak olyan buta páciensei, akik azt gondolják, hogy egy tablettától vagy egy műtéttől elmúlik ez nekik, de jegyezzem meg, hogy ez velem született, és soha senki el nem fogja tűntetni, ezzel és együtt kell éljek. Megígértek a szüleim azonban 2004 tavaszán, hogy nyáron elvisznek Budapestre kivizsgálásra.
Az időpont tolódott nyárról őszre, 2005 tavaszra. 2005 tavaszán -és még a nyáron is- jártam konditerembe kb. 5 hónapig, ami akkoriban türhetően látszott is rajtam. Szerintem az eredmény megvolt, csak sokkal látványosabb lett volna a deformáció nélkül. 2005 nyarára szintén be volt ígérve, hogy visznek kivizsgálásra. Ennek ellenére gondoltam, hogy a kezembe veszem a dolgok irányítását, és konkrét kérdésekkel, határozott válaszokat várva írok egy e-mailt egy orvosnak (akinek a nevét nem írom, itt a fórumon is gyakran említik az illetőt). Választ kaptam is. Nagyon fellelkesített amit írt. Elhatároztam, hogy a szüleim közreműködésével, vagy anélkül, de műtét valamikor mindenképpen lesz. Végül a szülőknek is megmutattam a levelet, akik nagyonis kétkedve fogadták. De továbbra is 2005 nyarára volt tervezve a kivizsgálás.
Magyarországon vannak imerőseink, egy idősebb orvos házaspár, akik segítségét kértük. A magyarországi ismerőseink nem annál a budapesti orvosnál, akivel én e-mailen beszéltem, hanem egy kecskeméti orvosnál beszéltek meg időpontot egy közös ismerősük által, aki ismerte az orvost is, és őket is.
2005 augusztusában Kecskeméten megvizsgált az illető. Akkoriban volt, hogy kb. 5 hónapig konditerembe jártam plusz szoli meg minden. Mikor levetkőztem, a 30 körüli asszisztensnő mondta, hogy ha az ő barátja nézne ki úgy mint én, akkor ő tökéletesen élégedett lenne a testével, de nem ez a lényeg. Az orvos megállapította, hogy nem komoly, az egészségemet ha addig nem károsította, azután sem fogja, nem érdemes műteni, többet ártana, mint használna egy műtét, ússzak, járjak továbbra is konditerembe, és ne foglalkozzak vele. Még el szerettem volna menni a budapesti orvoshoz is, akivel e-mailen beszéltem, mert a kecskeméti orvoshoz képest egy teljesen más eljárást írt le (ismerhette viszonylag jól az esetemet, mert bár nem látott, e-mailen részletesen küldtem képeket és rövidebb videókat a mellkasomról). Ezt persze sem a szüleim, sem az ismerősök nem nézték jó szemmel. Ez volt az utolsó lehetőség. Az ismerőseink meg tudták volna győzni a szüleimet, hogy meglegyen a műtét, ha az orvos pozitív véleménnyel lett volna, de így ők is azt mondták, hogy nem érdemes.
Itt a történet lezárult, belenyugodtam, és másfél év után először elégedett voltam magammal. Ez egy szép és emlékezetes szakasza volt az életemnek, mindent megadnék, hogy az akkor következő hónapokat újraélhessem.
2006 februárjában a hugom egyik dálután kezdte mesélni, hogy a fiú öltözőben kiket látott, és, hogy milye jó testük van. Ekkor fogalmazódott meg bennem az aggodalom ismét, hogy sokan nem csinálnak semmit a testükkel és jól néznek, ki, akik konditerembe járnak, azokon jól látszik is. Én akkoriban már nem jártam konditerembe, nem volt időm, mert közekedett az érettségi, és egyre kevésbbé voltam elégedett a testemmel.
Ekkor kezdett ismét foglalkoztatni a gondolat, hogy annál az orvosnál, aki e-mailben olyan kedvezőket írt, még nem jártam, és az egy olyan lehetőség, amit nem hagyhatok ki, hátha segítene rajtam, és végleg megszabadulnék attól az átkozott deformációtól.
Elhatároztam, hogy a szülőknek nem szólok semmit, mert nem támogatnák az ötletet, és ha az orvosnál ők is ott lennének, az orvos hallaná szükő ellenérveit, látná, hogy csak esztétikailag lehet szükséges a műtét, és nem tenne semmit. Életemben először az intrikus negatív szerepben éreztem magam. Elhatároztam, hogy az akori padtársammal nyáron, az érettségi után elmegyek Budapestre. A cél az lesz, hogy megoldjam a problémámat, de a szülők úgy fogják tudni, hogy nyaralni megyek. A terv egyre pontosabb és határozottabb lett, már az orvossal is felvettem a kapcsolatot. Csupán a pénz hiányzott volna. Nem is tudtam hozzavetőlegesen sem, hogy mennyi lehet egy ilyen műtét, így elhatároztam, hogy kölcsön kell kérjek 2000-5000 eurót, az biztos elég lesz, és majd a szüleim mikor már megtörtént a műtét, változtatni nem lehet, rendezik majd a tartozást.
Az érettségi nálunk június utolsó, és július első hete. Érettségi után az egyik unonővéremtől, aki épp akkoriban szült, próbáltam kérni segítséget, nem pénzt, akire tudtam, hogy számíthatok. Mindenekelőtt megígértettem vele, hogy amit mondani fogok, azt soha senkinek ne mondja el, főleg ne a szüleimnek. Ő anyagi támogatást nem kínált, hanem banki kölcsönt javasolt, amit jövedelem vagy vagyon nélkül a mai napig is kétlem, hogy kaphatnék, de jö ötletnek tűnt.
Pár nap múlva épp a hitelnek akartam utánanézni, mikor anyunak szól a telefonja. Felvette, és rájöttem, hogy az unokatesómmal beszélt. A hugom kihallgatta a beszélgetést, és kifaggatta anyut, hogy miről volt szó. Kiderült, hogy az unokatesóm hátbatámadott, és igérete ellenére kitálalt mindent anyunak. Anyu nekem nem mondott semmit. Én felhívtam az unokatesóm, és vádolni kezdtem, hogy hogy tehetett ilyent, most mindennek vége, és, hogy miért nem szólt nekem. Mondtam, hogy én bíztam benne, és elég volt az ígérete, pedig meg is zsarolhattam volna, mert lett volna mivel, hogy biztos legyen, hogy nem mond semmit. Felhivta anyut es ezt is mind kepes volt elmondani neki. A hugom tudta anyu velemenyet, de anyu meg nekem nem szolt semmit az egeszrol. Várható volt, hogy nem vár rám túl fényes jövő. Addig is rövid pórázon tartottak, de ezek után vége mindennek, az életem úgy éreztem romokban hever.
Végül erőtt vettem magamon, és anyunak mindent be kellett valljak. Az a szerencsém, hogy sikerült meggyőznöm, hogy én csak azt akartam, hogy mindenkinek jó legyen. Magamnak, hogy megszabadulok a rendellenességtől, nekik, hogy nem tudnak róla, és nem aggódnak, és egyéltalán mindenkinek. Azt értem el ezzel, hogy megígérték ismét, hogy a nyár folyamén elvisznek a budapesti orvoshoz, akivel felvettem a kapcsolatot.
A nyárból ősz lett, és végül október végén elmentünk Budapestre az orvoshoz, akivel beszéltem. Anyu szerette volna, hogy jöjjön velünk a már említett magyarországi ismerős, aki szintén orvos, de nem volt megoldható, hogy összehangoljuk a programot. A melkassebész az e-mailjeiben nagyon pozitívan írt, és telefonon is bíztató volt. Biztos voltam benne, valahogy elérem, hogy műtét legyen a vége. Ezzel ellentétben, az orvos enyhének látta a deformitást. Azt mondta nem érdemes műteni, ne bántsuk, többet ártana, mint használna egy műtét, és ő Magyarországon szaktekintély, ha ő azt mondja, hogy nem érdemes műteni, akkor én nem találok egy mellkassebészt sem, aki ezt megműtené szívesen, és eredményesen. Megdöbbentem. Az interneten ennél súlyosabb meg hasonló esetekből is csináltak már tökeletest.
Belenyugodtam, hogy marad így. Láttam már, hogy létezik egy megoldás Brazíliában műtét nélkül, ami valamennyit, vagy épp sokat segíthet, és ha addig élek is kipróbálom -ha nem használ nem is árt alapon. Mivel műtétről nem lenne szó, ezt valamennyire anyu is támogatná, bár ha tettre kerülne a dolog, szerintem megint felkapná a vizet.
http://www.orthopectus.com.br/fmethod.htmEste a szállodai szobában elmentem zuhanyozni. Közben anyut hívta valaki. En kijöttem, és megkérdeztem:
-Ki volt?
- XY bácsi (a magyarországi orvos ismerős). Kérdezte, hogy hogy ment a vizsgálat, és sajnálta, hogy nem tudott jönni. Meséltem neki, hogy mit mondott az orvos, és mondta, hogy tudja, tényleg egy szaktekintély, és akkor tényleg nem érdemes foglalkozni vele.
Tavaly nyáron eszembe jutott, hogy mikor akartam az illetőhöz menni Budapestre, nem támogatott senki, és az ismerősünk nem is hallott a budapesti orvosról.
-XY bácsi jól megtáltosodott tavaly óta, hogy utánanézett ki az orvos, mert tavaly még mikor oda akartam volna menni, nem tudta, hogy kiről van szó. -Mondtam én tűnődve, hogy XY bácsi mennyire a lelkén viseli a sorsom.
Este nézzük a TV-t, és anyu töredelmesen mondja, hogy be kell valljon valamit nekem.
-Nem voltam őszinte veled! El kell mondjam, mikor eldöndöttük, hogy megyünk vizsgálatra, és kiderült, XY bácsi nem tud jönni velünk, kértem, hogy mint kolléga beszéljen a mellkassebésszel, hogy legyen nagyon lelkiiemeretes, és ne akarjon fölöslegesen egy műtétbe belehajszolni téged. Az orvos azt mondta XY bácsinak, hogy azt fogja mondani amit jónak lát, és nagyon úgy nézett ki, hogy ezért ha csak lehet nagyonis fogja neked javasolni a műtétet. Ezért hívott fel, mert izgatta magát, hogy mit mondott az orvos, de így megnyugodhatott.
-Ezt most miért mondtad el?
-Azért, mert olyan furcsén kérdezted meg, hogy XY bácsi mostanra hogyhogy ismeri a mellkassebészt. Hát úgy, hogy megkértem, beszéljen vele.
Meggyőződésem, hogy anyu azt hitte rájöttem valamire, és hogy palástolja az igazságot, azért mondta el ezt a mesét. Valójában pedig meg vagyok győződve, az igazságot akarta eltitkolni, hogy XY bácsit arra kérte meg, hogy ha egy mód van rá, győzze meg az orvost, hogy nincs komoly elváltozás, csak esztétikailag gond, és ne műtsön meg. Az orvos erre felháborodott, hogy a szakértelmét kéttségbe vonják, ezért mondta XY bácsinak, hogy ha egy lehetőség van rá, meg fog műteni. Mikor látta, hogy nem súlyos az eset, az e-mailemből tudta, hogy eleinte a szülők tudta nélkül akartam volna műtétet, XY bácsi beszélt vele, és anyu is jelen volt mikor megnézett, végül úgy döntött, hogy nem javasolja a műtétet. Nem tudom, hogy ez az ő szakmai véleménye volt-e, vagy a körülmények hozták, hogy ezt mondja, és már nem is érdekel.
Most viszonylag elégedett vagyok a testemmel, tudom, hogy ha egy mód van megszabadulok ettől a szépséghibától. Műtétet én sem szeretnék, hiszen még egy injekciótól is félek. Így valószinüleg a brazílilai műtét nélküli módszerbe, az orvsotudomány lendületes fejlődésébe, és a konditermekbe vetem a hitet. A hitet, hogy én is nézhetek ki jól és lehet normális testem.
Persze négy év alat nem csak ez történt velem. Amit ide leírtam az a elmúlt négy évnek is csak egy nagyon kis és így útólag jelentéktelen része. A történet semmi hasznosat vagy tanulságosat nem tartalmaz, de a témához vág, és ebből a megközelítésből ez az én történetem.
Belépés
Regisztráció
GyIK
Keresés
