|
Norbi1989 írta:
Sziasztok!
Nagyon örültem, hogy rátaláltam erre a fórumra, mivel én is ugyanebben a testi rendellenességben (és nem betegségben!) szenvedek, mint Ti szenvedtetek, vagy szenvedtek mind a mai napig. Az egész fórumot töviről-hegyire elolvastam, az utolsó kommentig mindent, mivel csak szerdán csatlakoztam ehhez az oldalhoz, és azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon emberi és dicséretre méltó, ahogy kezelitek lényegében a másiknak ugyanazt a problémáját, ami Nektek is éppen akkora gondot jelent, mint éppen a másiknak. Értem én ezalatt például azt, hogy a hasonló sorsú embertársaitoknak a sorsát a szíveteken viselitek, de mondjuk ez így is van rendjén, hisz egy célért küzdünk itt mindannyian, ezért össze kell tartanunk, és egymást segítve haladni a cél, egy szebb jövő elérése felé! Ez hiányzik a mai Magyarországból, az emberek közti összetartás, és a kölcsönös segítségnyújtás teljes hiánya... A másiktól megkülönböztetni magad, saját magadat magasabb rangú fajba tenni csakis kizárólag azért, mert Ő testileg/szellemileg más, mint Te vagy, holott Isten szemében mindenki ugyanolyan egyenértékű embernek számít, mint a másik, és ezt Nekünk is így kéne látni, csakhogy az ember hajlamos torz tükröt tartani a másik elé, amit egyszerűen képtelen összetörni... Ez a fórum és más kivételek persze ékes példái annak, hogy vannak olyan emberek, akikben az emberi összetartás magvai termékeny táptalajra leltek, és kihajtottak, szóval nagyon jó ezt látni/olvasni! Na de ebbe, most jobban nem folynék bele (már így is megint filozofálok, elnézést kérek érte Wink), ez már egy másik fórumba tartozó téma lenne... Szóval olvastam megrázó s szomorú történeteket, mint amilyen Viki és Mecsoka története volt (Egyáltalán nem vagyok egy érzékeny/lelkis típus; sírni is csak kisgyermekkoromban sírtam utoljára, és figyelmetlenségemnek "köszönhetően" - egy komplett kaszkadőri mozdulatsort leírva - már gurultam át száguldó kocsi motorháztetején is, majd a mozdulatsor befejeztével a földre huppanva - kíváncsi pillantások kereszttüzében - gyorsan felpattantam az út közepéről, kocsis elhajt közben a helyszínről, mint állat, annyit sem mondott, hogy cipe, de engem nem is érdekelt, és a következő pillanatban már - a történtekkel mit sem foglalkozva - azon tűnődtem, hogy mit mondok majd anyumnak, hogy így meghemperegtem a sárban, mint egy disznó. Pedig tisztában voltam vele, hogy ennél 100-szor nagyobb baj is történhetett volna velem, és miután talpra ugrottam egy keresztet vetettem magamra, és hívő ember lévén még aznap megköszöntem a Jóistennek, hogy mint mindig, most is mellettem volt, mert nem ez volt az első eset, hogy mellettem állt és megsegített...), de őszintén bevallom, hogy együttérző bánat és szomorúság vegyült az érzelmeimbe, mert tudom, hogy milyen érzés ezzel együtt élni. De olvastam szépen sikerült korrekciós műtétekről is, amik egy jó nagy adag "lelki fröccsként" hatottak rám, a bátorító szavakról nem is beszélve! Jó volt olvasni, hogy milyen sokan visszanyerték ezáltal az önbizalmukat, és végre önmagukat adhatták annyi sok hosszú év után. Ismerem azt az érzést, mikor emiatt csak árnyéka vagy önmagadnak, nem tudsz teljes mértékben felszabadult lenni, zavar az egész helyzet, úgy ahogy van, persze most már igyekszem teljes mértékben optimistán hozzáállni a dologhoz, és hálát adhatok az égnek, hogy nekem csak ilyen esztétikai rendellenességem van, - ami egészségügyi problémát egyáltalán nem okoz - amikor nagyon sok embernek a világon bizony nehéz keresztet kell cipelnie, ami ennél százszorta súlyosabb... Sokszor tehát belenyugszom, hogy én ilyen vagyok (és eddig komolyan azt hittem, hogy egy nagyon ritka esetnek számítok Magyarországon, de ezekszerint hatalmasat tévedtem, és nem én vagyok az egyedüli), és el is felejtem, hogy van ilyen süppedés a mellkasomban, élvezem az életemet, de amikor bevillan az a gondolat, hogy igen, ez a valóság, ilyennel kell élnem, akkor kicsit elkeserít a tudat, és arra gondolok, hogy de jó lenne most egy normál mellkasú ember bőrébe bújni, és kipróbálni arról az "oldalról" is az életet... Következzen hát az én történetem!
Én egy 18 éves (13.-ik osztályos) fiú vagyok, novemberben töltöm be a 19-et, és szintén Pectus Excavatum-om van. Kiskoromban mindig is egy tömzsi, jóltáplált gyereknek számítottam (Így 19 éves fejjel is annyit eszek, mint anyum és apum együttvéve, megrögzött menzásként is elpusztítok mindent, amit adnak, mert lassan 5 év a középsuli menzáján sok idő, így az ember szívesen elfogadja azt az ételt, amit kap, és kimondottan ízlik neki, mert mint tudjuk, az éhség nagy úr, főleg nálam, sőt sokszor hiányolom is, hogy nem lehet repetázni, mert elég gyakori az olyan eset, mikor nem lakok jól, pedig az utolsó ételmorzsáig/levescseppig tisztára eszem a tányért. Very Happy Két óra nem telik bele a menzai zabálásom után, de érzem, hogy a hasam jelez, és a következő pillanatban már a szekrényeket nyitogatom valami rágcsálnivaló után kutatva. Very Happy Egyszer volt olyan, hogy azt hittem, hogy nagymértékű éhségemnek nem tudok megálljt parancsolni, csak hét(!) megtermett karaj kenyér elfogyasztása után sikerült mindez... Laughing És a legjobb az egészben, hogy bármennyit eszek, egy dekát nem hízok, nem kell egészségesen táplálkoznom, tömhetem magamba a húst, egy kis hússal, - az edzés miatt a fehérje utánpótlás különösen szükséges - és akár tíz után is nyugodtan ehetek bármit (A vacsora idő nálunk egyébként is ekkor, vagy később van. Very Happy). Most 80 kg vagyok (azelőtt 70 kg voltam), mióta edzek, az a 10 kg a két karomban, és más megdolgoztatott testtájamon eloszlott, legjobban a karokon látszik (a mellizomzat a PE miatt ugyan fejlődik, de iszonyat lassan, és akkor is csak keveset Wink). Azonban mikor elkezdtem rohamosan nőni (70 kg előtti tág időszak), úgy vékonyodtam egyre jobban, s a helyi gyerekorvos vette észre először a kialakulóban lévő tölcsérmellkast. Nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget, mivel akkor még kezdeti stádiumban volt, tehát épphogy csak látszott, és azt mondta, hogy ússzak és tornázzak rendszeresen, teljesen rendbe fog jönni, olyannyira, hogy el is tűnik, ha még felszedek pár kilót és zsírosodok valamicskét. Ezt az ezredforduló tájékán mondta nekem, amikor az általános iskola 5. osztályos padjait koptattam... Azóta eltelt pár év, számszerint 5, ekkor olyan 10.-es lehettem (miközben olyan 6.-tól/7.-től kezdve a süllyedés egyre nagyobb lett, és elég gyorsan beesett, de ezekben az években sz**tam az egészre, egyáltalán nem foglalkoztatott, és nem is zavart a dolog), és aggódó mamám megnyugtatása érdekében megjártam egy-két kórházat és rendelőt a hozzánk nagyon közeleső városban, és a szülőfalumban is egyaránt; röntgen, szakmabeli orvosok véleményének kikérése, és vérvétel is volt, de minden vizsgálat/lelet/beszélgetés során ugyanazt a következtetést lehetett leszűrni; a PE-om nem okoz, és nem is fog okozni semmilyen zavart a szervezetemben, minden teljesen normálisan működik, ugyanúgy, mint egy normál mellkasú embernél, csak éppen kinézetileg tér el az átlagostól (Lassan elfelejtem azt is, hogy milyen betegnek lenni, mert egyszerűen olyan erős immunrendszerrel áldott meg a sors, hogy innentől számítva már vagy 4-5(!) éve nem voltam beteg, s ha azelőtt voltam is, egyszer nem dőltem ágynak tőle, pedig felkúszott sokszor a lázam 40°C körüli értékre, de ezt egy nap alatt gyorsan át is vészeltem mindig, egyetlen gyógyszer bevétele nélkül, mert a legtöbb gyógyszert én csak legálisan kapható méregnek tartom. Az egyetlen hátulütője volt a dolognak, hogy minden percben baromira izzadtam, de ez volt a legnagyobb bajom mindössze. Smile). De mamám egyszerűen hajthatatlan volt, és továbbra is azt mondta, hogy ennek valami káros következménye lesz, vizsgáltasd ki ismét magad. Ekkor már eltelt ismét egy év; egy ideig megintcsak feledésbe merült a dolog, majd ismét előjött a téma (most komolyan mondom Nektek, hogy ilyen rendes/aggódó/segítőkész/dolgos mamával áldott meg a sors, mert tényleg nagyon sokat köszönhetünk neki, - mármint a családom és én - és kívánni sem tudnék, és nem is akarok jobbat nála Wink), ekkor már 11.-es voltam. Ismét jött a futkározásos cécó ide-oda, de az eredmények ugyanazok voltak, mint egy éve; egészségügyi probléma nem volt, nincs is, és nem is lesz ettől az elváltozástól. Na de a nagymamámnak még ez mindig nem volt elég (! Very Happy), bár már kezdte egyre jobban elhinni, hogy tényleg nincs semmi problem, de a fő téma ennek ellenére, mikor összefutottak a faluban a gyermekorvosommal (18 éves koromig odaszólt a vizitem), mindig ez volt, és amikor mondta nekem, hogy sokszor beszélnek erről még mindig, akkor hozzátette a mamám, hogy a doktornő ajánlotta az úszást, edzést, - amit eddig nem említett - és a tornát is, amitől enyhülhet némiképp a süppedés. Tanácsát félig-meddig megfogadtam, mivel elkezdtem edzeni (az úszás és a torna teljesen kimaradt nálam), s már lassan másfél éve foglalkozom a testem formálgatásával rendszeresen, és mióta beruháztam egy négyfunkciós kondigépre, azóta intenzív osztott edzésprogramot folytatok, s majdnem mindennap edzek (kivéve Szerda és Vasárnap, akkor általános "szuszogó" idő jár az izmoknak), de minden egyes nap más- és más izomcsoportot megmozgatva, mert míg az egyik izomcsoport dolgozik, addig a másiknak, amelyik már előző nap igénybe lett véve, egy kis pihenőidőt adok, így elkerülhető a túledzés és a nulla fejlődés, mivel az izomszöveteknek igenis szükségük van a regenerációra, mert csakis kizárólag ezalatt fejlődnek, és nem pedig az edzés alatt! Olvastam sok olyan kommentet itt, akik szintén edzenek, szóval erre figyeljetek oda, és csak ésszel, lassan és szabályosan végrehajtani minden gyakorlatot, akkor úgy rendben leszünk! Wink Ja, és ne a különböző táplálékkiegészítőkbe vessétek a teljes hiteteket a fejlődés szempontjából (bár a MASS nagyon jó ilyen téren), hanem a rendszeres, energia- és fehérjedús táplálkozásba, amiket hús, hal, különböző tejtermékek, tojás stb. fogyasztással tudtok a szervezeteteknek megadni. Műtéten átesett emberkéknek nem tudok ajánlani semmilyen edzőgyakorlatot, és nem is akarok mondani, mivel hozzánemértésem miatt, és egészségügyi elővigyázatossági okokból kifolyólag nem szeretném, ha valami problémájuk jelentkezne, ezért őket csak bíztatni tudom, hogy a gyógytornát nem "elsumákolva", a leírtak szerint kötelezően hajtsák végre, mivel így megelőzhető a mellkas újbóli besüppedése. Akik viszont még nem estek át a műtéten, azoknak bátran tudom ajánlani - persze csak ha egészségre káros problémájuk nincs a pectus-uk miatt - a légiós fekvőtámaszt (egy guggolás, egy fekvőtámasz; két guggolás, két fekvőtámasz; három guggolás, három fekvőtámasz, és így tovább), és ha van kondigéped, azon pedig megtalálható a "pillangó/tárogató", akkor azt feltétlen javaslom, mert ha jól csinálod a hozzátartozó gyakorlatot, akkor nagymértékben megerősíti a mellizmokat, bár nálam a pectus miatt lényegesen lassabban, és kisebb mértékben fejlődik, mint egy normál mellkasú embernél, na de időm mint a tenger, egyefene, kivárom, ha kell... Very Happy Bár sajnos azzal nagyon is tisztában vagyok, hogy olyan jól már nem fog soha "kilökődni", hogy ne legyen mélyedés, de én hiszek benne, hogy kismértékben korrigálható. Ezért is kezdtem el edzeni, hogy némileg tompítsam a mélyedést a mellkasomban, de az is közrejátszott, hogy eléggé sovány alkat voltam. Emlékszem, hogy így is mennyit jártam strandra, amikor még egyáltalán nem kezdtem el edzeni. Minden pólólevételnél valami iszonyatosan nagy akaraterő kellett ahhoz, hogy én azt a ruhadarabot márpedig most lefogom húzni a felsőtestemről, ráadásul vadidegen emberek szeme láttára, akik ha észrevették, akkor olyan tipikus "Nézdd má' mi van ott, vagy éppen mi nincs ott azon a gyereken..." oldalbalökéssel mondták a másiknak a látottakat, vagy éppen egy szót sem szólva, kigúvadt szemekkel meredtek rám, de olyan undorral a képükön, mintha valami idegen lennék a szemükben. Nem tagadom, akkoriban nagyon utáltam strandra járkálni emiatt (azonban, hogy némileg enyhítsek helyzetemen, kieszeltem egy viszonylag jó megoldást; volt itthon egy halom felfújható gumilabdánk, abból mindig vittem el egyet, strandon felfújtam, a mellkasom elé tettem, az egyik kezemmel pedig átfogtam, és amellett, hogy nagyon lazán néztem ki vele, - és szórakozási funkciót is betöltött a medencében, csak egy fater vagy éppen egy húg kellett pluszba hozzá - amellett ezzel mentem be, és jöttem ki a vízből, mikor kajálni mentünk, akkor pedig gyorsan felvettem az atlétát és kész Very Happy), és olyan irigylő pillantásokkal néztem a kigyúrt mukeszokat, akik csak úgy domborítottak a mellizmukkal. Anyumék nem győzték mondogatni, hogy nem látszik, mit foglalkozol vele, senki sem foglalkozik veled, de ők nem tudták átérezni a helyzet komolyságát, ezt csak az tudja pontosan, aki saját bőrén tapasztalja ezeket, és megéli mindezt. Volt egy nagyon komoly mélypont is, mert éppen emiatt kirobbant egy hatalmas nagy családi vita, és őszintén bevallom, abban a percben nagyon bántam, hogy megszülettem, és megfordult a fejemben egy két borzalmas gondolat... Innentől határoztam el, hogy edzeni fogok. Ezen a nyáron pedig az egész nagycsalád (unokatesómék, apum anyja és apja, és a bérmakeresztapám) leugrott Hajdúnánásra egy hét erejéig egy hatalmas fürdőzésre. Ekkorra már egy éve edzettem folyamatosan, és ez adott egy fél önbizalmat magamnak, amit a többiek a bátorító és megnyugtató szavakkal kiegészítettek egy teljes egésszé (Tényleg nagyon sokat köszönhetek nekik, és örülök, hogy ilyen nagycsaládot tudhatok a magaménak!), és elhatároztam, saját magam is, hogy nem fogom csak azért rosszul érezni magam mindennap a strandon, mert van ilyen hülyeség a mellkasomban. Összeszedtem magam, és így is lett; magasról lesz**tam, hogy egyes bámészkodó emberek mit gondolnak rólam, nem érdekeltek egyáltalán, csakis kizárólag az érdekelt, hogy jól érezzem magam a bőrömben, és maximálisan önmagamat adjam; ez teljes mértékben sikerült is! Az unokatesóimmal fél napot csúszkáltunk a csúszdán minden egyes nap, aztán ha már az ötödik megvásárolt fürdőruhánk is megsínylette a csúszkálást, akkor ugrottunk a medencébe, hogy bekapcsolódjunk a felnőttek fejelgetős/vízilabdázós játékába, aztán sokat "vívtunk" egymás ellen a vízben; az én nyakamba felültek ketten (a vállasodás/izmosodás, és a nagyobb terhelhetőség miatt, akkorra már könnyen elbírtam két unokatesót magamon Smile), bérmakeresztapám nyakába keresztanyám férje került, apum pedig felvette a nagyapámat (nagyapám 65 éves kora ellenére együtt száguldott le velünk a csúszdán, s a "párbajt" sem szerette volna kihagyni Very HappyVery Happy), természetesen mindig hatalmas borulás lett az eredménye a dolognak, amivel a strand vízkészletének a fele a járólapokra került, az arra járók nem kis meglepődésére (pláne, ha akkor mentek el ott, amikor mindenki egyszerre vetődött bele a medencébe Very HappyVery Happy)... Laughing Ugyanolyan önfeledten élveztem a fürdést, mint bárki más a családomban, így nagyon gyorsan el is telt ez az egy hét, de annyi biztos, hogy messzemenőleg ez volt életem legjobb strandi élménye! A csajok a strandon pedig - furcsa módon, és hatalmasnagy meglepődésemre - egyáltalán nem is lettek figyelmesek erre a kis testi hibámra. Ebből azt szűrtem le, hogyha valaki egy kicsit is foglalkozik a testével, és nem hanyagolja el magát, akkor azt már tudják értékelni, és elismerően néznek végig az emberen, ezt a "különlegességet" pedig egy vadító szexepilként fogják fel. Wink Idén szeptemberben összejöttem egy gyönyörűszép és okos lánnyal, aki így szeret, ahogy vagyok, és azt mondta, hogy továbbra is folytassam az edzést, a süppedést pedig nagyon szereti puszilgatni, és azt mondja róla, hogy nagyon szexi, és ettől vagyok egyedi, ettől különbözök más embertől. Smile Ez még hozzáadott +20%-ot az önbizalmi mutatómhoz, - ami már egyébként is a maximumon volt e nyár óta - mert nekem nagyon sokat számít a barátnőm véleménye, és egyébként is terveztem magamtól is, hogy nem hagyom abba az edzést, mert ez volt a teljes önbizalmam visszanyerésének a legfontosabb alappillére. Ez lenne az én történetem, nem éppen dióhéjban... Very Happy
Most már csak egyvalami zavar; a karom, és a mellizmom - ha továbbra is folytatom az edzést - fejlődése egymástól eltérő arányú lesz egy idő múlva, mivel míg az egyik gyorsabban, és jobban fejlődik, addig a másik lassabban, és kisebb mértékben. Úgy látom helyesnek a dolgot, hogy bő másfél év múlva, ha befejeztem tanulmányaimat a középiskolában, utána vállalkozom a műtétre. (Semmiképpen sem suli közben, nem szeretnék hiányozni semennyit sem, mert baromira fontos nekem, hogy elvégezzem a technikumot, mivel emeltfokú OKJ-s képesítést ad.)
Kérdéseim először azokhoz szólnának, akik már átestek a műtéten, és előtte rendszeresen edzettek, és tervezik a jövőben is a testedzést.
- A műtét után 2-3 évvel, ha már a vasat is kivették, és szépen rendbe jött a mellkas, akkor utána folytatható-e ugyanaz az aktív/sportos életmód, - ami a műtét előtt volt - mindenféle káros következmény nélkül, értem én ezalatt a nehéz tárcsák és lapsúlyok emelgetését a fekvenyomópadon illetve a kondigépen, valamint vállalkozhatok-e újra 50 km-es biciklitúrákra, mint régen? Vagy vissza kell venni valamelyest a dologból?
- A műtét után mennyi időnek kell kötelezően eltelnie ahhoz, hogy valami megengedett minimál edzést tudjon csinálni az ember, ami szintén nem jár semmiféle káros következménnyel? És ha lehet, akkor milyen gyakorlatokat lehet végezni?
- A 2-3 év eltelte után is lőttek az intenzív edzésprogramnak, avagy sem?
- A "lábadozási idő" alatt sokat veszítesz az elért eredményből, vagy megtudod őrizni azt, amit már elértél, különféle megengedett, nem megterhelő alapgyakorlatok végrehajtásával?
Azt hiszem, hogy nagyjából ennyi lenne azoknak a kérdéseknek a száma, amit az "edzősöknek" szántam, a következő kérdések általánosságban véve pedig minden műtéten átesett emberhez szólnak.
- Valamilyen gyógytornával rá lehet-e esetleg készülni a műtétre, hogy a csontok ne legyenek annyira merevek, és ha igen, akkor milyen gyakorlatokat ajánlott ennek érdekében végezni?
- 20 évesen ideálisnak számít-e megcsináltatni a műtétet?
- Morfin, vagy gerincvelőbe adott injekció, melyiket célszerűbb választani, és miért?
- A műtét előtt, ha megbeszélem a doktorral, hogy kérek katétert, akkor közvetlenül a műtét után - de még a felébredésem előtt - megkaphatom, vagy csak a felébredésem után?
- Általában milyen mellékhatásokkal járnak a műtét utáni napok?
- A légmell kialakulása gyakori, vagy ritka eset a műtét után?
- A fémlemeznek - 20 éves kor körül - mennyi évig kell pontosan benned lennie? Ilyen idősen már előfordulhat, hogy a vas "betokosodik" a csontba?
- Két oldalt a kicsit kiálló bordák eltűnnek az évek folyamán, vagy még ezután is láthatóak lesznek?
- A végeredmény az operációk döntő többségében kifejezetten jónak mondható egy közepes fokú méllyedésnél?
- A gyógytornával teljes mértékben megelőzhető a mellkas visszasüllyedése, vagy minimális mértékben így is visszasüpped egy kicsit?
- Dr. Kálmán Attila - annak ellenére, hogy hivatalosan csak a 18. életévüket be nem töltött személyekig vállalja a műtétet - 20 évesen még vállalna-e engem? (Mert olvastam a hozzászólásaitokban, hogy nagyon tapasztalt e területen, és hogy minden ilyen műtét már rutinműtétnek számít nála, az eredmények is nagyon jók, és emberileg is nagyon rendes, ami egy nem elhanyagolható szempont, ezért is tettem le mellette a voksom.
- Végezetül egy befejező kérdés; írtátok jópáran itt a fórumon, hogy édesapátoktól örököltétek a PE-ot, és a testvéretek is "megkapta", nemcsak Ti. Szerintem nálunk is ez a helyzet, mert apumnak volt nagyon régen egy kis süppedése a mellkasában, amit több év gyúrás után valamilyen úton-módon "kiedzett". Máig nem értem, hogy hogy sikerült neki mindez, de az is lehet, hogy tényleg olyan kicsi volt, és csak nekem lett drasztikusabb méretű (Puszta kőgolyó emelgetéssel, - nem, én nem a Fekete Laci fia vagyok Very Happy - fekvőtámaszozással, felüléssel olyan felsőtestet munkált ki magának, hogy az tényleg dicséretre méltó, és ezen a téren is nagy példaképemnek tartom Őt, és felnézek rá!)... Szóval a háziorvos (a 18. évem után már ideszólt a vizitem) a húgom mellkasát is megnézte, és azt mondta, hogy egy hangyabokányit bentebb van a mellkas, mint egyébként normálisan lennie kéne (Mivel a háziorvosba ágyazott bizalmam azóta egyenlő a nullával, mióta azt mondta nekem a műtétről, hogy ez egy nagyon kockázatos nagyműtét, mert szétvágják a bordáidat, és ha a tüdőd nem bírja a tágulást, akár szét is robbanhat...... Na igen, persze, gondoltam magamban, hogy azt hiszi, hogy beetetheti ilyen marhaságokkal az embert, amikor én már rég olvastam a Nuss-féle eljárásról... Tiszta nevetséges ez az egész, ahogy a háziorvosok kezelik ezt a PE dolgot; először is fogalmuk sincs arról, hogy a Ravich-féle eljárás már rég idejétmúlt, mert már van nála egy sokkal hatékonyabb/biztonságosabb műtéti eljárás, de a legjobb az, amikor még csak nem is hallottak egyikről sem, és van képük az ember arcába hazudni azt, hogy "Kérem Önöket, hogy ne aggódjanak, a gyerek idővel kinövi, ha zsírosodik egy kicsit, és felszed magára pár kilót...!". De szerintem azzal nagyon is tisztában vannak, hogy ez már nem fog soha helyrejönni magától, de azért sem hívják el a szülőt, hogy megbeszéljék négyszemközt, hogy mi is az igazság, mert az rendben van, hogy a gyerek előtt nem, pláne ha még kiskorú, de hogy még a felnőtteknek sem mondják el a színtiszta igazságot erről, azért ez egy kicsit durva... Ezáltal manipulálják a szerencsétlen szülőket, akik szavukon fogják az orvost, és hisznek neki, hogy amit ő mond, az úgy is lesz. Egy nagy sz**t lesz úgy... És ha a gyereknek emiatt problémái lesznek a szívével, légzésével vagy a vérkeringésével, és veszélybe kerül a saját testi egészsége, akkor kire lehet majd ujjal mutogatni, hogy nem szólt időben erről... Ki másra is lehetne, mint aki ilyen süket dumával oltogatta a szülőket... Szóval csak ennyit erről az egészről... Megértem én, hogy vannak teljesen jó szándékú gyermek/háziorvosok, - mert tényleg vannak - akik megakarják kímélni a szülőket ettől a hírtől, de az igazság elmondása, - ha első hallásra fáj is a szülőnek - sokszor sokkal hasznosabbnak bizonyulhat, mint annak eltitkolása...). Szóval azt szeretném megkérdezni, hogy akik az édesapjuktól örökölték a PE-ot, - és van testvérük is - ott a családban az összes gyerek "megkaphatja" ezt a tölcsérmellkast? Olvastam, hogy lányoknál ez különösen veszélyes tud lenni a terhességnél, ezért érdekelne, hogy körülbelül hány százalék rá az esély, hogy a PE kialakuljon húgomnál is?
A kérdésekre adott válaszokat előre is köszönöm!
Aki pedig eljut idáig, annak külön köszönet jár, hogy végigolvasta ezt az egész mondandó- és kérdés áradatomat! A műtéten átesetteknek pedig egy nagy adag kitartást, minnél előbbi fémkivételt, és egy nagyon szép eredményt kívánok!
Üdv.: Norbi
|
Belépés
Regisztráció
GyIK
Keresés
