A HONLAPOMRÓL BIHARI TÚRAINFÓK TÚRALEIRÁSOK OLVASNIVALÓK FOTÓK LINKAJÁNLÓ
| HÓHELYZET: Biharfüred, VLEGYÁSZA /VERTOP METEÓ RADAR HõMÉRS. IDõKÉP WEBCAM SAT TÉRKÉP A HONLAPOMRÓL BIHARI TÚRAINFÓK TÚRALEIRÁSOK OLVASNIVALÓK FOTÓK LINKAJÁNLÓ |
|---|
|
.
A GYALUI ÉS ANDRÁSSY-HAVASOK KÖZT
megjelent a Vasárnapi Ujságban, 1893.szeptember 10. 
A Bethlen- Béldi- és Somkereki-sziklák keresztelõje(képekkel)
Kolozsvár piaczárói vagy még inkább fellegváráról gyönyörū havasok kéklõ hegyormai hívogatják, csalogatják a jámbor sétálót s fõkép a bátor turistát. Kincses Kolozsvár városában a közönség nagy része csak annyit tud ezekrõl a havasokról, hogy ott oláhok laknak, s hogy onnan jön a Szamos, meg az esõ, hó, s hogy e havasok miatt kell füteni Kolozsvártt novembertõl májusig. Az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület két évvel ezel õtt épen azért alakult, hogy megismertesse Erdély gyönyörū hegyvidékeit honfitársainkkal és a külföldiekkel, s hogy terjeszkedjünk békés utón a havasok közé is, a melyek eddigelé a magyarságra nézve jórészt ismeretlenek s teljesen
idegenek. Tavaly nyáron két nagyobbszabású
kirándulás indult oda Kolozsvárról, egyik a kolozsvári fõrangú családok társaságából (június 25—26.); a másik Vasvári Pál, a szabadságharezi Rákóczi-zászlóalj parancsnoka elesése helyét kutatók lelkes csapatja (július 16—17.) Mindkett õ el volt ragadtatva a gyönyörū vidék, a Hideg- és Meleg-Szamos vadregényes völgyének festõi szépségeit õl s jó kedvében a feltūnõbb sziklákat elkeresztelte olyan nevekre, a melyek viselõinek e havasok s az erdélyi turistaság legtöbbet köszönhetnek. A fõrangú társaságnak lelke közkedveltségū fõispánunk, gr. Bélái Ákos és családja volt.Õ maga, úgy szintén neje Bethlen Emma grófnõ a megtestesült szeretetreméltóság, s leányai, Emma és Zsófia grófnõk a legbájosabb és legkedvesebb leányok közé tartoznak. Kolozsvárt bálban, bazárban, jégen, sétatéren, jótékonyság s mükedvelés terén hangadók. Természetes tehát, hogy a turisták is elsõ sorban õket óhajtották megnyerni ügyüknek, mert az õ zászlajok biztos diadalt jelent, s az is természetes, hogy az õ nevükrõl nevezték el — jelenlétükben — a legszebb kõszálat Bélái-sziklának, melyet a Hideg-Szamos nagy eséssel zúgva morajló habjai körülfognak. A Vasváristák aztán folytatták a jó példát: egy másik sziklapiramist elnevezték «Bethlen-szikla»-nak Bethlen András miniszterrõl, a ki a közeli Magura-tetõn egy nyári villatelepet létesített; aztán meg egy hatalmas sziklafalat a turisták ottani leglelkesebb vezérérõl, Somkereki Gusztáv akkori gyalui kir. fõerdészrõl, a kit ott a havasok királyának neveztek. Ennek immár egy esztendeje. Azóta a havasok mindig csábítóan kacsingatnak felénk, télennyáron mi nem feledtük igéretünket, hogy <«viszontlátásra!» Télen természetesen nem mehetünk oda, hiába lobogtatja felénk hófehér kendõjét s küldözgeti ránk szelek szárnyán járó viharos üzeneteit s fehér-pihés postagalambjait. De azért akkor sem felejtettük, «Kárpát-estehjt» rendeztünk — a sziklák javára, hogy ha elkereszteltük s a nagy világba be akarjuk vezetni, hát névjegyet is csináltassunk nekik. Megnyertük ismét a Béldi-családot védnökül. A magyar nóták játszásában kitūnõ zongoravirtouz Emma grófkisasszony, a ki egy elõbbi mūkedvelõi elõadáson elragadta Kolozsvár j közönségét, megígérte, hogy nekünk is zongorázni fog. A lapok megverték a nagy dobot, hogy az EKE ez estélyre fényū -erdõvé alakítja át a vén Redoutot, s minden csodás dolog fog ís ott történi a fenyūlombok között. Tódúlt a közönség, ott volt (a mint egy helybeli t.újságírónk szokta írni) «tout Kolozsvári), de még a vidék legszebb lányai is — csak az nem jött el, a ki félt, hogy a nagy zsúfoltságban összenyomják, — s össze zongoráztunk, énekeltünk, felolvastunk és tánczoltunk vagy 500 pengõt. A legkedvesebb farsangi mulatság volt ez idén a Szamosparti Athénén-ben, s maradt belõle vagy 100 pengõnk a havasokba beépíteni való. A mint kinyílt a tavasz (ott a havasban június végén), az Erdélyrészi Kárpát-Egyesület kiküldötte három-tagú bizottságul egy fõs két alelnökét (mert ilyen «sarzsé» van köztünk legtöbb, a közkatona ritkább), a sziklajelölések eszközlésére. Kivittünk egy sírkõmetsz õt, hogy megmetszessük vele az erdélyi turistaság feltámadásának emlékköveit.  A
rekettói vadászlakban töltöttük az
éjszakát, s másnap hajnalban elindultunk
fölfelé a Hideg-Szamos felsõ völgyébe.
Ámde a hidakat elvitte volt a viz, s társaságunk
tagjai közül ki lóháton, ki
«feredezve» ruha-batyuval a hátán, ki meg egy
szál a Szamos zúgó habjai felett
átfektetett fenyõtörzsön kelt
át a vizén, a mely csoda, hogy el nem vitte valamelyiket.
Visszafelé a hivatalos hármak ketteje már nem
lovon, de a fenyõszálon lovagolt át (ló
nélkül, önparipán) a viz felett, a mely nem
ismer tréfát s csak azelõtt pár héttel ragadt el egy gyermeke után beleugrott szerencsétlen anyát. A remetének beállott metszõ ott metszett és pingált betūt aztán vagy öt napig, állványon, létrán, kötélen fityegve ég és föld között. Elkoptatott vagy száz vésõt az erõs gránit sziklán, úgy hogy két sziklát csak olajos piros festékkel írhatott meg. De hát meglett, az a fõ, és pedig pompásan ragyognak a betūk, az egyedüli magyar nevek azon a vidéken. Június 10-re tūztük ki a leleplezést mi, a kik az EKE (.Erdélyrészi Kárpát-Egyesület) szarvát tartjuk, a mikorra a Vasvári vitézek a szomszédos völgyben tartott kirándulásukról szintén átjöhettek. A keresztanyai tisztre felkértük gróf Béldi Ákosné szül. Bethlen grófnõt, a ki mind a két fõszikla nevét viseli. Gyönyörū vasárnap reggelre virradtunk, mikor indulnunk kellett június 9-ikén hajnalban. Öt órakor reggel a fõispánok monostor-utezai palotája elõtt állott a négy kocsi, a mely a 15 tagból álló társaságot a havasba röpíteni volt hivatva. Báró Feilitzsch Arthúr, kir. f õerd õigazgató, az EKE központi alelnöke, két tüzes szürkéje vezetett. Gazdájuk kormányozta õket, ki mellett Béldi Zsófika grófnõ ült; mögöttük az EKE kolozsmegyei osztály elnöke, Szádeczky Lajos, és titkára Gámán József. Utánok poroszkáltak és poroztak a fiakkerek, egyikben gróf Béldi Ákosné, másik leányával Emma grófnõvel s Zeyk Alberttel; a másikban báró Mannsberg, az EKE kolozsmegyei osztályának buzgó alelnöke, nejével és sógora a jeles ornithologus Chernél István, szintén nejével (K õszegr õl); a harmadikban gróf Béldi Ákos fõispán, Matskássy Pál és Csaba Zoltán. Gyorsan tūntek el mellettünk a kolosmonostori egykor híres apátság romjai, a szász-fenesi «Leányvár* tetõ; alig vethettünk egy pillantást II. Rákóczi György 1660-iki csataterére s eleste helyére, már is Gyaluban voltunk, s onnan egykét ugrással bekaptattunk a havas szádájába s az elindulástól számítva egy jó óra múlva a Hideg- és Meleg-Szamos összefolyásánál álló gõzfürész-telep udvarára fordultunk be. A bérkocsik egy fél óra múlva érkezvén csak, volt idõnk megdézsmálni a telepen viruló remek rózsákat, melyeket mūértõ tündérújjak egy perez alatt annyi szép bokrétává varázsoltak, a hány nõ volt a társaságban, úgy, hogy mindenkit kész rózsabokrétával várhattunk, a mi a havasok közt nem várt meglepetés. A fūrész-telepen minden turista-társaságot terített asztal szokta várni hideg ételekkel s friss Dréher-féle sörrel. A második reggeli most sem maradt el. Ujúlt erõvel indultunk neki a Hideg-Szamos völgyében vezet õ magurai útnak, a melyet akárhányszor jár is meg valaki, mindig újabb-újabb gyönyörūséget talál benne. Minden fordulónál más-más kép, remek panorámák, szelid völgyhajlások, fantasztikus hegyalakok váltogatják egymást. A Szamos medre, mely alattunk néhol nagy mélységben morajlik, most tele van a havastetõkrõl leúsztatott fenyüfatörzsökkel, u. n. «rönkkkel, melyekb õl a fūrészgyár évenként 50—60,000-et hasogat fel szép, sima deszkákká. Az útfélen csipkerózsák nyílnak, a vizenyõs helyeken egész erdõ nefelejts kacsintgat ránk sötétkék szemeivel, s a vadvirágok ezreinek tarka-barka serege szegélyzi utunkat. Meg nem állhatjuk, hogy egy-egy kaptatónál le ne ugorjunk s bokrétát ne kössünk bel õlük. Bájos utitársnõink csakhamar két-két bokréta közül találgathatják, hogy melyik szebb: a szelid-rózsa, vagy a csipke-rózsa. Egyszerre a Szamos elkanyarodik el õlünk, s elõttünk áll egy magas hegyoldal; legtetején egy faházikó tūnik föl a reggeli nap fényében, zöld lombok alatt. Költõi gondolatokat ébreszt: beállni oláhnak s ott tölteni egy nyarat, távol a világ zajától, az emberekt õl. Télre azonban befagyna a költészet, ha ott kellene a hótengerben egy helyen ülve mamaligázni hat hónapig. A szomszéd ház egy negyedórányira van tõle, s így van elhintve a falu két-három órányi távolságnyira a hegytetõkön s oldalakon: elõttünk Magura és Mariséi, balra Hideghavas. Nem sokára nagyot kanyarodik a Szamos zúgolódó árja s mellette az út és a háttérben egy hatalmas sziklabástya nyulakodik merészen az égnek a zöld lombok közül. Utunk jobb felén egy sziklalapon hatalmas piros betūk hirdetik s egy nyíl hegye mutatja, hogy az ott a «Bethlenszikla». A szikla aljában egy magas fára szögezett tábla még azt is hirdeti, hogy «BethlenAndrás-szikla» (magát a sziklát megjelölni lehetetlen volt; embermagasságnyi betūk sem látszanának az útra le). Fél óra múlva a rekettói vadászlak udvarára fordul be könnyū kocsink. A bérkocsik egy órát késnek, mert egy hidon útjokat állja egy lefordult oláh fás-szekér s egy hágón egyik fogat istrángja elszakadván, neki hátráltak a Szamosnak, úgy, hogy a kocsiból kiugrálva s részint esve meuekültek meg a nagyobb bajtól. Mi, az e õfutárok, addig kipakoltuk az eleséget s terített asztallal vártuk kalandos útitársainkat. Tizenegy órakor lóra ülve, neki vágtunk az Andrássy-havasoknak, a hölgyek sem rettenve meg a kényelmetlen fanyergektõl, melyeket plaidekkel borítottunk be, s nem a meredek hegyektõl, melyeken át a nagy emlékū gróf Andrássy Gyula egykori kedves havasi uradalmát elérendõk voltunk.  A vadregényes Nyegrucza völgyében, sötét fenyvesek között, mély szakadékok felett vezet a gyalogösvény. Alatta egy hegyi patak csörtet a Szamos völgyébe alá, a mely a hegytet õkön vágott ölfa hasábokat úsztatja alá a vizfogókban meggyújtott hó- és esõvizek segélyével. A hegyoldalban szamócza-szemek piroslanak s kínálgatják zamatos gyümölcsüket; alant óriási ördögborda erdõk s közbe sötétkék nefelejts ligetek tarkítják a képet. Lovaink ugyancsak izzadnak a meredek kapaszkodón, a kényelmetlen nyergeken kecsesen ingának védenczeink karcsú termetei; de a szebbnél szebb tájképek bátorságot és kitartást öntenek a kissé tán repes õ amazoni szivecskékbe. Egy-egy hūs forrásnál leszállunk és pihenõt tartunk, gyönyörködvén az rátellenb õl átragyogó magurai tetõ épül õ villa telepében, a topánfalvi hegyekben s a közeltávolban kéklõ hegytömegekben és még itt-ott havas csúcsokban. Észre sem veszszük, oly hamar fent vagyunk a Dobrin tetején, a hol egy szelid hajlásban fényū erdõ hūs ölén ott rejt õzik (mint egy szerelmes pár, elvonulva a világ kandi szemei el õl) egy néhány svájezi szabású épület, köztük az Ándrássyak vadászlaka, melynek egyszerū berendezését, termeit, b. e. külügyminiszterünk egykori dolgozó szobáját kegyelettel nézegettük meg. A fenyves parkban leheveredve, ismét csak lakmározáshoz látunk, (mert a turista mindig éhes és «ihos»). A «rablópecsenye» süstörgött a nyárson; de még alig volt «fél-angolos», mikor elköltöttük, intvén a 4 óra — indulóra! A lovas karavánt «saját külön» amateur fényképészünk, Chernél István, még egyszer «le-pillanatnyifényképelte», a mint a Dobrinból el-kiindulánk. De nem soká tartott a huszár-élet, a meredek lejtõkön leereszkedésnél bakaságra degradáltuk magunkat, hogy úgy ne járjunk, mint egy másnap ott járt turista-társunk, a kinek nyerge szakadván, lova nyakán legurulván, karja ficzamodék, s mint «sebesült turista* irta be nevét a rekettói emlékkönyvbe. Rekettón, a kolozsvári turisták Mekkájában, víg muzsikaszó fogadott. Megérkeztek a Vasvárikör kirándulásáról gyalui zene mū-mūvészeink, egy féltuczatnyi darabszámban. A legsötétebb Afrikára emlékeztet õ fekete ábrázataik látásán nagy volt a mi szivünk õ gyönyörūsége, még lovaink is vígabban hegyezték füleiket (hisz fõvezetõnk is két fru-frus mokánylónak a fülibe kapaszkodik). Pisztráng-sütés parázs szenén («addig, mig a szeme ki nem ugrik»), elhelyezkedés az erdészlak fenyõgalylyal tapétázott verandáján álló, örökké terített asztal körül, egy perez müve volt. Társaságunk megszaporodott az Erdélyi Kárpát Egyesület gyalui képvisel õségének tagjaival. Ferencz Gyula, kincstári erdész, ottani elnökünk már Gyalunál csatlakozott, most meg itt várt már Rekettón a gyalui osztály ügybuzgó titkára Kántor József havasi körjegyz õ, és Nemes Károly kir. f õerdész, a ki nem régiben az erdõõrökkel 14-ed magával valóságos csatát vívott a skerisorai oláhokkal, a kik mintegy 200-an éjjel megtámadták õket, minden oldalról elállva az erdei utat, úgy, hogy csatározásra került a dolog, mi közben két erdõvédõt fejszével megsebesítettek, s ezek a támadók közül kettõt lel õttek s egynehányat megsebesítettek; de menekülni csak úgy tudtak, hogy lovaikat elbocsátották s az oláhok azt hivén a lódobogásra, hogy azokon a völgy felé menekültek, a lovak után rohantak, mi alatt ezek egérutat nyerve, az erdõk között lappangva elmenekültek. Jellemz õ a támadó oláhok felelete ama felszólításra, hogy mit akarnak : «A bocskorunkat akarjuk megkenni a bájatokkal; úgy fogtok járni, mint Funtinellinél (a hol Vasvári Pált és csapatát felkonczolták) a kutya magyarok!" — A vizsgálatnál kiderült, hogy egy hírhedt oláh izgató megbízottja sokáig közöttük tartózkodott s az izgatta fel õket. Most katonaság és csendõrség tartja megszállva a falut. De térjünk vissza Rekettóra, éjjeli tanyánkra, a hol vigzeneszó, pohárköszöntések, ének és tūzijáték fūszerezték a tündér-regékbe ill õ szép éjszakát. Hajnal hasadtával szerenád ébresztett, a Rekettó kristálytiszta hideg vize felfrissített mindenkit, a kocsik és hátas lovak felnyergelve készen állottak s 9 órakor indultunk a HidegSzamos felsõ völgyszorosai felé. Virágos rétek mellett vezetett utunk; jobbra a Magurára meredeken kapaszkodik az erdei ut; a Hideg-Szamos völgye mindinkább összeszorul, hófehér, fodros hullámai sziklákon törnek össze. Majd egy magasra szö õ sziklapiramis állja el az útját, melyet megkerülve, mély eséssel zúg-búg tovább. Ez itt a «Béldi-szikla» a nevét jelz õ mély vésésū pirosra festett betūket zöld ágak fedik el még egyelõre. Nem messzire feljebb egy fehér sziklafal emelkedik, melynek egyik terraszáról zöld ágak nyulakodnak fel. Br. Feilitzsch Arthur elmondja e sziklakeresztelés történetét, az adott jelre lehull a zöld lepel (a háta megett rejtõzõ kincstári oláh erdõvéd keze által, a ki annyiban érdekes alak, hogy az apja lõtte le állítólag Vasvári Pált; egy évvel ezel õtt õ kalauzolt Funtinellinél s mutatta meg a Vasvári elesési helyét).  Elõtūnik a «Somkereki-szikla» név hatalmas piros betūkkel. — Pár száz lépés nyire feljebb van a faúsztató (barbár magyarsággal u. n. (iúszornya»), melyen a télen levágott «rönk»- õket a tavaszi nagy viz-álláskor erõskötésū gerenda válúban leúsztatják a Szamos medrébe s onnan alább a gõzfūrész-telepre. Ennek megtekintése után visszatértünk a Béldi-sziklához, a melynek magas talapzatáról br. Feilitzsch tartotta szellemes leleplez õ beszédjét, a mire a kolozsmegyei osztály nevében Szádeczky L. válaszolt, hangsúlyozván a turistaság magasabb eszményi és hazafias feladatait, itt az állameszme részére még meghódítandó területen. Közben megérkeztek a Vasvári-kör kirándulásáról csatlakozók is Szabó Samu tanár elnök és Csūrös József titkár vezetése alatt s együtt énekelték a Szózatot és Himnuszt. Végül a fenyves árnyában mohos köveken elköltött villásreggeli után, a keresztanya gr. Béldi Ákosné jelképileg is megkeresztelte a sziklát e szép szavakkal : «A mig e szikla áll, éljen a magyar, s amint e sziklán összetörik e pohár, úgy törjön össze minden törekvés, a mely a magyar haza ellen irányúi. »S ezzel borral töltött poharát földobta a szikla falához, melyen az izzé-porrá zúzódott össze, még egynehány utána röpített ohár-bombával együtt. Még egy jelenet volt hátra: a társaság elhelyezkedett a szikla magas talapzatán s az EKE ügybuzgó és jeles fényképésze, Dunky Kálmán egy fölvételt rögtönzött róla, a mely a szikla megjelölt lapját s annak talapzatán és szakadékai felett az ünnepl õ, kedélyes kirándulókat tünteti fel. A keresztel õ lakomát ismét a rekettói vadászlakban tartottuk, olyan fesztelen kedélyességgel, mire városi ember csak a szabad természet ölén képes. Csak egy gondolat hatott nyomasztólag kedélyünkre az, hogy minden örömnek, boldogságnak vége szakad egyszer. A mi kirándulásunk is vége felé járt. A Vasváriak indultak a Dobrin felé, mi pedig Kolozsvárra vissza, túlharsogva víg nótákkal a Szamos zúgását. Néminemū kalandos epizódok (rúdtörés, kocsicserélgetés) után estére Kolozsvárra érve, mindenki örömmel gondolt vissza a két napos kedves kirándulásra, s a havasok kedélyvidító, lélek-üdít õ világára, hol «szebb a patak, zeng õbbek a dalok» s mindenki azzal vigasztalta magát, hogy a viszontlátásra!— V további infók a Andrássy-havasokról http://erdelyigyopar.ro/1896-9/az-andrassy-havasokon.html http://hu.wikipedia.org/wiki/Gyalui-havasok http://www.kislexikon.hu/gyalui_havasok.html http://www.erdelyiturizmus.hu/?action=regio&id=3652 http://www.erdelyigyopar.ro/1894-12/az-andrassy-havasokban.html http://www.szabadsag.ro/szabadsag/servlet/szabadsag/template/article,PArticleScreen.vm/id/52045 http://ifjgrofandrassygyula.hu/?page_id=115 http://mtdaportal.extra.hu/books/bartha_miklos_osszegyujtott_munkak_2.pdf http://mek.oszk.hu/08900/08950/08950.pdf  |