Ahonnan jövök

1. Az alábbi ábrát rajzold le a füzetedbe, szükség szerint egészítsd ki vagy hagyj le belőle, majd töltsd fel nevekkel:

2. Részletet olvashatsz Tőzsér Kapcsos Anna könyvéből:

Nagymamám

Vizslás az 1860-as 70-es években nagyon kicsi falu volt, földműveléssel foglalkoztak az emberek. Az én drága nagymamám is földműves családban született egy szép tavaszi reggelen. Igaz, kisfiút vártak a szülei, mert első gyermek volt és a földműves munkában az erős férfikézre volt szükség, de kislány lett, és a Rozália nevet kapta. Sándor Ispán Rozália volt a neve, de mindenki csak úgy hívta később is, hogy Espán Rózsi.

Még akkor nem volt az a szokás, mint a mai világban, hogy ha egyetlen gyermek is van a családban, nem laknak együtt a szülőkkel, hanem külön laknak és bizony nem örülnek neki, hogy ha a szülők féltő gonddal, a tőlük telhető legjobb tanácsokkal segítenék őket. A fiatalok most már általában iskolázottak és okosabbnak gondolják magukat az idősebbeknél. Pedig az idős emberek, ha nem is jártak gyermekkorukban sok iskolát, de a legfőbbet, az élet iskoláját kijárták, ami sokszor felér az egyetemmel.

Józan paraszti ész, ez volt a mondás az én nagymamám gyerekkorában, nem az iskola. No, ő már járt általános iskolába, de a szülei és az olyan korúak nem jártak, mégis megtanulták azt, hogy egymást szeretni kell, tisztelni, becsülni és főleg nem irigykedni egymásra.

A dédapámék heten voltak testvérek, és mind a hét fiú volt, és mind a hét fiú a szülői házba vitte a menyasszonyát. Együtt laktak békességben, szeretetben. Nagyon sok földjük volt, amit együtt műveltek. A bíró is közülük volt, pedig írni, olvasni sem tudott, de bölcs ember volt, aki élete végéig a falu bírója volt, és nem is akármilyen, mert még aranykeresztet is kapott.

Amikor a nagymamám megtanult írni, olvasni, mert nagyon jó tanuló volt, mindig neki szólt a bíró nagybátyja, hogy: „Rózsi lányom, gyere csak ide és olvasd el, hogy mit tartalmaz ez a levél!" — és ő büszkén olvasta el, mert a bíró nagybátyja, akit úgy hívott, hogy bátyámuram, végtelenül szerette és bízott benne.

A nagymamám az unokatestvéreivel nőtt fel, akik mindannyian fiúk voltak. Úgy szerették egymást, akár az édestestvérek. Holta napjáig úgy emlegette őket, hogy Palyánk, Pestánk, Jánosónk, Jóskánk.

Az étkezés úgy volt ebbe a nagycsaládba 1, hogy a férfiak körül ültek a karos lócán az asztal körül, az asszonyok állva ettek. De nem külön-külön tányérból, hanem egy tálból fakanállal, favillával, amit saját maguk készítettek, gyönyörű díszes faragásokkal. Én is láttam ezekből még, mert a dédapám készített idős korában is és az édesapám nagyon szeretett vele enni, mert azt mondta, hogy a fakanállal nem meleg, nem forró az étel. A nagymamám nevetve emlegette, hogy nekik gyerekeknek egy vastag deszkából készült székre kellett ülniük, ami úgy nézett ki, mint egy kis asztal. Odaadtak enni nekik egy tálba, természetesen ők is fakanállal ettek. Egyszerre nem tettek a tálba sok ételt, csak annyit, amennyit édesden megettek. Ez, ha kevés volt nekik, a fakanalaikkal verték a tálat és akkor még tettek nekik a tálba, addig még jól nem laktak.

Milyen érdekességekre lettél figyelmes? A te nagyszüleid gyerekkorában történtek hasonló érdekességek?

Tudnád-e a felső ábrát kiegészíteni a nagyszüleid szüleivel, nagyszüleivel?

Feladat: Ezt az ábrát fotózd le, és küldd el részemre.