A város újra lélegzethez jutott. Az alkony magára hagyta az épületek sokaságát és sután, egyre halványabban fakította a színeket. Bár a fáradt Nap még vörösen izzott, már nem borította be meleg fénnyel a földet. Csupán pár felhőfoszlány úszkált az ég végtelen kékségében, űzve az időt, hogy meg ne szűnjenek. A szél sem mozdult és a betondzsungel melletti fák is már várták az éj nyugalmát. Leveleik nem integettek egymásnak, gazdáik ágain.

Minden gyönyörűnek tűnt.

Egy hatalmas folyó, monoton rótta örök útját. Nem háborgatta testét partjainál szikla, sem gerincét csónak, vagy hajó. Csak folyt. Lassan, méltóságteljesen.

A városon kívül közel, s távol egyetlen híd fonta keresztbe útját. Egy egyszerű betonöv, mely nem hagyta elhízni. Nem volt forgalmas eme átkelő. Ugyan mi dolga lehetne itt embernek? Az otthonoktól távol? Csak óriási, vén fák vannak erre. Csak. Rajtuk csivitelő szárnyasokkal. Alattuk zöldellő bársonyszőnyeg, amíg a szem ellát. Teli, parányi életekkel, ezerfajta csöppnyi állatokkal.

Ritkán jár erre ember.

Egyedül egy fiatal szerelmespár szokott a hídon, órák hosszat elidőzni. Csak ülnek szótlan. Csak. Vagy keveset, de annál fontosabbakat mondanak egymásnak.

Ma minden gyönyörűnek tűnt.

A szerelmesek most is itt vannak. Ülnek a folyó fölött, egy széles betonkorláton. Mindig itt ülnek, ha tehetik. Ez a kedvenc helyük. Ma a megszokottól korábban kijöttek a természetbe. Nem beszéltek jó ideig semmiről, csak szívták magukba a világ eme csodás szegletének őszinte erejét. Csak. És hagyták, hogy a mézédes látvány, karjaival körbefonja őket.

Mint fátyolos szellő a levegőbe, úgy hatolt a csendbe a lány finom, halk hangja.

- Ma nagyon nyugodt vagy.

- Így igaz.

- Örülök neki. Szeretem, ha nyugodtnak látlak. Megszépít téged.

Egymásra néztek.

- Komolyan?

- Igen. Ilyenkor úgy látom és érzem is, hogy elfelejtesz minden gondot és fájdalmat, minden haragot és rosszat.

- Így van. Ez miattad van. Meg ettől a csodaszép helytől. Itt minden más és te is más vagy.

Megfogták egymás kezét.

- Mármint itt más vagyok?

- Nem. Azt akartam mondani, hogy más vagy mint a többi lány.

Párja elmosolyodott.

- Mint a többi? Miért, ők milyenek? Vagy én milyen vagyok?

- Te adsz nekem olyat, amit még eddig senki! És ez a szerelem. Te szerelmes vagy.

Belém vagy szerelmes és ez számomra annyira hihetetlen és annyira csodálatos.

A lány arca sugárzott ezektől a tiszta szavaktól.

- Igen. Én is ezt érzem. És, bár tudom neked nem kellenek hozzá szavak, de olyan jó kimondani, hogy sosem szerettem ennyire senkit!

- Tudom, érzem.

Összebújva, egybeolvadtak. Beszívták egymás bőrének szerelmes illatát és elfelejtették az értük létező törékeny külvilágot.

Gyönyörűnek tűnt minden.

Lassan az árnyékok megnyúltak és hosszú csíkokban egyesültek. Az égő bolygó alábukott szótlanul. Lángba borultak a felhők. Az ég kék színeit a nap, farsangi pompába öltöztette. Mintha csak azért lennének, hogy ezt a két fiatalt elkápráztassák és boldoggá tegyék. Még boldogabbá, ha lehet még egyáltalán.

Legbelül úgy érezték, hogy ez életük legszebb napja. Ajkuk összeért. Majd hosszasan, egymás szemébe néztek.

A lány szóra nyitotta száját, de nem jött ki rajta hang.

- Mondd!

Habozott, de a súlyos szavakat végül mégis kimondta.

- Meg akarok halni!

Lesütötte hatalmas, halványkék szemeit. Nem mert felnézni kedvesére. Félt, hogy a fiú bolondnak tartja. Majd ismét, félve ránézett. Párja arca, furcsa mód nem változott.

Kíváncsian fürkészte a lány arcvonásait.

- És miért akarsz meghalni?

A lány megnyugodott. Most már tudta, őt hívják úgy, hogy társ. Előle semmit nem kell titkolnia többé. Teljesen átadhatja magát, neki.

- Mert érzem, ennél csodálatosabb napom nem lesz már.

- Miért ne lehetne?

- Érzem. És ha nem lesz gyönyörűbb, akkor minek folytatni?

Lábuk a levegőben lógott. Talpuk alatt, mintha ezt a kijelentést nem is hallotta volna a folyó, tovább menetelt. Semmi sem változott. Csupán, észrevétlen elvesztek a színek és a hangok, az éj feneketlen mélységében.

- Mit folytatni? Még csak most kezdődött. Pontosan hét hónapja.

- De már nem lesz szebb. Tudom. Ez alatt az idő alatt én eggyé váltam veled és ha holnap elveszítelek, bármi is legyen az oka, nem tudnék tovább létezni!

- Nem fogsz soha elveszíteni.

- Egyszer biztos. Egyszer mindenki meghal.

- Hát, majd akkor.

- Az már más lenne. Most kell!

- Miért?

- Mert, ha elveszítelek, elveszítem az életem. Fájdalmat fog okozni a megszűnésed. Ha fájdalom lesz és ebben az állapotban halok majd meg, akkor örökké fájni fog. A halálomon túl is. Ha most, ezen a boldog napon, akkor szerelmünk, nem lesz múlandó. Mindig élni fog.

A fiú, nem tudott mit válaszolni. Talán nem is kellett. Gondolataiba merült és tovább nézte az előttük leomló tájat.

Az ég fényei végképp kialudtak. Egyedül maradtak a csenddel. Már csak pár bátor madár fütyörészett halkan. A közeli város is álomba borult. A folyó nem aludt. Mászott lomhán távoli célja felé.

Minden gyönyörűnek tűnt. Ők tovább élvezték az időt, mit ezen a világon kaptak. Szinte észrevétlen, kiemelkedett a táj mögül a Hold. Felkúszott örök helyére, a piciny, szikrázó pontok közé. A szerelmesek nem mozdultak. Mint egy látványos színdarabot, úgy nézték végig a lassú változást.

- Szeretem a Holdat. Tudod miért?

A lány válaszul, ráemelte tekintetét párjára és úgy fürkészte annak boldog arcát.

- Szeretem, mert mozdulatlannak tűnik. Szabad szemmel nem igazán vesszük észre, hogyan vándorol, így változatlannak látjuk a helyét. Ha úgy érezzük, nem mozdul, talán hinni lehet, hogy megállt az idő. Ezt azért mondtam el, mert ha valami csodaszép történik velem, vagy valamilyen felejthetetlen környezetben vagyok és azt örökre megakarom őrizni emlékezetemben és közben látom a Holdat, akkor úgy érzem abban a pillanatban tényleg megállt az idő. Ilyenkor a Hold segít, hogy ezt a gyönyörű pillanatot elmentsem tudatomba. Ilyenkor akár óráim is vannak arra, hogy ezt a momentumot ezerszer is végig nézzem és hosszú-hosszú ideig, ennek a pillanatnak éljek.

- Ez nagyon tetszett. Ez a múlandóság becsapása, vagy feltartóztatása. Most nézni fogom hosszú ideig a Holdat.

- Hogy emlékezz erre a pillanatra?

- Igen.

- Még mindig meg akarsz halni?

- Egyre inkább.

- Most szomorúnak kellene lennem. De nem érzem magam annak.

- Én sem.

- Neked nem is kell annak lenned. Te akarsz itt hagyni! Neked teljesül a vágyad. Nem fájdalommal fogsz meghalni.

- Azért mert ezt akarom, még nem azt jelenti, hogy nem viszlek magammal. Elviszlek a tudatomban.

- Tudom. De akkor én fogok fájdalommal meghalni utánad.

Megint a Holdra pillantottak. Sokáig csendben ültek tovább a híd masszív korlátján, nem törődve az újabb elmúlt percekkel.

Minden gyönyörűnek hatott.

- Szerinted önző vagyok?

A fiú, kedveséhez fordult.

- Igen. De tulajdonképpen mindenki az. Mindenki önző. Önös érdekből segítünk, vagy adunk másoknak valamit. Utána jobb lesz neki, de nekünk is. Elégedettebbek leszünk. Jóleső érzés tölt el tőle. Igazából, saját magunknak adunk ilyenkor egy jóleső érzést. De ez így van rendjén. Ha mi boldogságot adunk, boldogabbak leszünk. Szebb lesz tőle még a világ is.

Egy kis szünet után, folytatta tovább.

- Én meghalnék érted!

Ettől a vallomástól a lány szeme könnyben úszott.

- De ez már nem önző dolog.

- Szerintem sem az.

- Nem tudom, mit mondjak. Ha azt mondom: Ne ma! Majd holnap meghalok, csak még egy napot veled, akkor holnap már más lesz. Szerinted?

- Én sosem vontam kétségbe döntéseidet, legfeljebb kíváncsi voltam a miértekre. És elfogadom, mert az is te vagy.

- De hát, nincs más választás!

- De van, Szerelmem. Én melletted születtem meg. És ez a születés, mindent elsöprő erejű volt. Melletted meghalni, nem lehet rosszabb! Mióta ismerlek nem volt pillanat, hogy gondolataim ne rólad és ne neked szóljanak. Bármerre is mennél, én veled tartok!

A lány, ebben a pillanatban nem hitte el, hogy lehet még nála is boldogabb lény a világon. Legszívesebben minden érző életet megölelt volna.

Úgy tűnt, minden gyönyörű.

- Félsz?

- Nem. De biztosan ezt akarod?

- Igen. De mi van akkor, ha csak beugrattalak? Ha csak próbára akartalak volna tenni?

- Azt érezném, Leányzó. Ismerlek és tudom, hogy komolyan gondoltad. Én is komolyan gondolom.

- Akkor jó.

Már nem nézték a Holdat. Itták egymás földi látványát.

- El akarsz mondani még valamit, mielőtt…?

- Mondani akarok, de nem most. Majd utána. Mostantól fogunk igazán beszélgetni egymással. És nem csupán egy életen át, hanem annál is tovább.

- Annyira örülök, hogy létezel! Hogy létezünk.

- Szerinted láttunk mindent, ami fontos?

- Ebben a világban, igen. De talán még nem is láttunk semmit, vagy csak nagyon keveset és csak most nyitjuk ki a szemünket.

- Igen, lehet.

Hang már nem bújt ki több ajkaik közt és a szél sem fért többé közéjük.

Minden gyönyörűnek tetszett.

Összebújva, felnéztek a Holdra. Még sokáig így ültek ott a hídon és a Hold segített nekik, hogy erre a pillanatra örökké emlékezzenek. Erre a halvány, szentimentális másodpercre.

Kizárva a teljes külvilágot, eggyé váltak.

Majd idővel, mintha eltűntek volna. Mintha már nem ülnének ott a helyükön, pedig a beton korlát azon a ponton, még az ő testüktől volt meleg. De lassan kihűlt.

Elszöktek az éj leple alatt. Egy pillanatra szárnyuk nőtt, majd a lassú folyó magához húzta őket. Észrevétlen.

De úgy tűnik, talán még mindig ott vannak. Azon a hídon. Ami az övék volt. Csak az övék. És igen! Még mindig ott vannak, de már nem testben. Lelkük tovább beszélget, tovább szeret, tovább érez.

És tovább nézik, meg nem szűnő csodálattal, a természet minden egyes újjászületését és halálát.

Minden gyönyörű lett!

Budapest, 2005. szeptember