NAPLEMENTE
A nagy vörös bolygó még szólna tán
De lassan lecsúszik a hegy oldalán
Ülök magamban, úgy nézem mi van távol
Közben a szél a hajamban táncol
Játszadozik egy kicsit vele, majd megunja
S tovább indul, hogy egyszer megjelenjen újra
Suttogva beszélgetnek a fák egymással
Nincsenek egyedül, de nem törődnek mással
Tücsök ciripel egy lankadó virágban
Úgy érzem, kicsi vagyok ebben a hatalmas világban
Szürkületbe vesz el a színek pompája
Elhaló félben van a hangok zsoltára
Requiem szól a fénynek és a hangnak
Hattyúdal ez, majd magunkra hagynak
Ekkor jelenik meg a halhatatlan Hold
Kerekded arcán kacér mosolyt hord
Ezzel is tudatva, hogy az Úr most Ő
Milliók szemére fátylat Ő sző
Vele együtt a csillagok is megjelennek
Mint kis katonák, a király köré sereglenek
Egyre többen vannak, mindegyik egy ember álma
Reménytelen álmok, melyek nem váltak valóra
Az enyém is ott van valahol távol fent
Nem bánthatja senki, mert az a kincs szent
Elérhetetlen bárki számára
Mert mindenki vigyáz a saját kis álmára
Mára eltűntek az emberek gondjai
Már nem mozdulnak a fák lombjai
Sem a csenevész bokor árnya
Rám köszön az üvöltő csend magánya!
(1997. 02. 24.)
BECSÜLET
(Egy Tolvajhoz!)
Félbe hajtott szavak
Már nem olyan, mint régen
Vérző szívű tavak
Gyűlnek most
Az éjben
Álmatlan lelkekben
Tátongó üresség
Fájdalmas alkony ez
Nincsen már
Szüzesség!
Keserű arcokon
Kínzó feszület
Álmokat dönt romba
Eltűnt
A Becsület!
(1997. 07. 04.)
KITÖRNI
Csuklómon bilincs
Mely bőrömet vagdalja
Bokámon bilincs
Mely lelkemet szabdalja
Csupasz mellemen
Alvadt vér szárad
Homlokomon verejték
Minden felől bűz árad
Kifeszítve rogyadozom
Kezeim teljesen bénák
Alig kapok levegőt
Nyakamon duzzadnak a vénák
Hajam zsíros csomókban
Számban érzem ízét
Szemeim csukva
Hiába könyörgöm vízért
Szunnyad a dübörgés
A vak csendre ráborul
De szél támad, lassú
És konokul elvonul
Halált hoznak a szelek
Mert sírom lesz az ágyam
Kitörni! Kitörni!
Ez az egy vágyam
A sötétség terjed
S a szél is megváltozott
A fekete ember
Kezével megátkozott!
Alig látni valamit
Egy felhő mindent eltakar
Belőlem táplálkozik
S pusztítani akar
Megsemmisíteni készül
Mert az erősebbé a törvény
Cafatokra szaggat
Ha elragad az örvény
Már ömlenek a könnycseppek
A föld felé az égből
Szilánkokká törnek szét
A megfagyott jégből
Sebeket vág testemen
Lehet hogy vérembe fulok?
Kínzó fájdalmamban
Csak üvölteni tudok
Kezemen lánc csörren
Izmaim megfeszülnek
Nincs erőm, a düh hajt
S fölénybe kerülnek
Rabságból készülök kitörni
Fogaim szorítom össze
Az örökkévalóságot az ember
Miért a halállal köti össze?
Szabadnak születtem
És láncszemeket tépek szét
Szabadság! Üvöltöm egyre csak
A vihar érzi már vesztét
Süvít a kegyetlen orkán
Árral megyek szemben
Az őrület vörös színe
Táncol most szememben
Villámlik az égbolt
A vihar tetőpontjára hág
Az őrjöngő szél
Az arcomba vág
Vakon menetelek előre
Elhagyom rabságom
Ha legyőzöm a káoszt
Megkapom szabadságom!
Egy pillanatra megbotlom
Testem sár borítja be
Majd nehezen felállok
Erőm a kínt szorítja le
Az orkán, mint kámfor
Tűnik el percről percre jobban
Csendesedik a szél is
És barátra találok a napban
Már tudom, merre kell
Hogy járjam utam
Előre a fény felé
Mit most követni tudtam
Kitárom karjaimat
A föld fölött repülök
Ha befogad a szikrázó ég
A végtelenbe kerülök!
(1997. 11. 28.-30.)
LASSAN FELEDLEK
Gondolod, hogy ismersz
Csak mert tudod a nevemet?
Gondolod, hogy látsz engem
Csak mert látod a szememet?
Gondolod, hogy boldog vagyok
Csak mert veled nevetek?
Gondolod, hogy csak te létezel
Csak mert mást nem keresek?
Gondolod, hogy jó ez így
Csak mert örömet szerzel magadnak?
Gondolod, hogy akarsz engem
Csak mert én is akarlak?
Szeretsz engem
Csak mert azt mondom: Szeretlek!
Hiányzol nekem
Csak mert
Lassan feledlek!
(1998. 02. 07.)
ALUDJ CSAK!
Mellettem fekszel
Képzeletem fogva tart
S nem ereszt el
Nézem ahogy alszol
A tested beszél
Halkan, suttogva szól
Szemeimmel simogatlak
Álmaimba zárlak
Hogy nehogy fölébredj
Nyugodt vagyok
Csak nézlek, egyre nézlek
S már tudom mit érzek!
Őrzöm az álmod
S a sorsot áldom
Hogy téged kaptalak!
(1998. 04. 07.)
ŐSZI ÉDEN
Elfáradtak a vén fák
Várják már az estét
Elhagyják a leveleket
Mint ruha a Nő testét
De mintha a természet
Most bolondulna meg igazán
Ezt lehet érezni
A színein, s az illatán
Csodaszép világ
Érzem mozdulataid
Érzem, hogy lelkemből
Kiváltasz valamit
Látom, hogy a lombok
Táncolnak a szélben
Csábítják a lényemet
Mintha ez lenne az Éden!
(1998. 09. 26.)
ÉJI CSEND
Álomittas szemeimmel
Pislogok az éjben
Várom az álmomat
Mely lehúz a mélybe
Elfáradt testem
Ágyamat kívánja
De lelkem tolla
Vágyamat szolgálja
Egy lámpa fénye
Az utcáról világít
Gondolatom lénye
Némán irányít
Leomló hajamat
Oldalra söpröm
Látom a szavakat
S papírra öntöm
Fekete csend
Duruzsol fülembe
Átlátszó függönyöm
Rajzolgat kezemre
Családom körülöttem
Kutyám is csendben
Az éjszaka nyugalmát
Érzem most ebben
Már mindenki alszik
Hallom lélegzetük
Kisimult arccal
Álmodom Én is Velük!
(1998. 10. 24.)
ÁRVA
(elbeszélő költemény)
I.
Fáradtan sóhajt fel a kelő nap reggel
Ma valamiért nincs kedve, de mégis felkel
Félve mereszti a városra szikrázó szemét
Az utcákat teljesen ellepi a szemét
Végtelen karját a házakra bocsátja
De a pirkadat előtt biztosan megbánja
Egy csöppnyi szívnek ma új álmokat adnak
Bárcsak vége lenne már e napnak!
II.
Lélektelen falak egymáshoz simulnak
Ezersötét szemeik lassanként kigyúlnak
Közöttük utcák, hidegkőkemények
Gyérdíszként meggyötört járdaszegélyek.
Oldalukon tántorgó fák lombja
A szél bennük mélabús, lomha
Didergő rémület kapja el a szelet
Az utca sarkán valaki megjelent.
III.
Asszonyka lépdel magában, némán
Nem látja senki, de mégis fél tán
Fáradtkék szemeit maga elé mereszti
Minden lépésével a boldogságot meneszti.
Karján apró, kis gyermeket cipel
Kabátkát és piszkos sapkát visel
Fejét Anyja vállára hajtja
Csukott szemeit az álom áthatja.
IV.
Csak e kis család menetel a kihalt utcán
A bámészkodó fák sem állítják meg útján
A nő szíve egyre hevesebben dobog
Lelke mélyén már sír, zokog
Tudja, hogy most mit kell cselekednie
Rosszat, oly szörnyűt, a jót el kell engednie
Mi eddig sokat jelentett számára
Ezután Ő lesz a fájdalom Árvája!
V.
Elérkezik: A rideg épület elé
Mely előtt hosszú lépcső közelít felé
Megtorpan, lábain mázsás súly nehezedik
Szemeire sötét fátyol ereszkedik
Kétségbeesve hirtelen körülnéz:
Bárcsak lenne legalább egy segítő kéz!
Ami Őket tenyerébe rejtené
S egy jobb és szebb világba letenné.
VI.
De most senkire sem számíthat
Egész szívét átjárja a bánat
Megkapta, s most elveszik kit a legjobban szeretett
A Sors vele ilyet hogyan tehetett?
Tépelődve áll: fusson e vagy maradjon?
Fontos döntés ez, mi bármely lelket agyonnyom
Száját harapdálja, küszködik könnyeivel
Nincs más választása, döntenie kell.
VII.
Nyikorogva nyílik ki a bejárati ajtó
Felébred a vállára boruló kis alvó
Lépdel fölfelé a nő, meg-meg állva
Minden lépcsőfokon megremeg a lába
Valaki húzza felfelé, de Ő nem akar menni
Fülébe súgják: Most jót fogsz tenni.
Sápadt, mosolygós arcok fogadják
Szemeikkel szívét tépik, átkozzák.
VIII.
A gyermek nem is sejtheti, hová került
Emlékszik, hogy Anyja vállain álomba merült
De másra nem, s kíváncsian figyel
Ő az kit most senki sem irigyel
A Nő félelemmel néz az ajtóból befelé
Futna, szaladna, de nem be, hanem kifelé
Hideg kéz ragadja meg nyomban vállát
S behúzza a sötétbe, ahol már nem lát.
IX.
Az ajtó szörnyű robajjal csapódik be
Nem ismernek könyörületet a hangok se
Visszhangzik, majd belehal a csendbe
A hatalmas némaságnak gyorsan engedve
Megdermed a környék, álomba borul
Rémálom ez, mely a fájdalomba szorul
Nem bántja a szél sem a hulló leveleket
Vihar lesz, mely küld rájuk gyilkos cseppeket.
X.
Esik is az eső, a várost felhő takarja
Eltűnt az utcákról a nap fényes karja
Vizes már a beton, s kopognak a könnyek
Egy boldog szívet, a mai napon megtörnek
Pocsolyák gyűlnek össze, sokasodnak máris
Nyeli a koszos vizet szüntelen a kanális
Elnyom az eső hangja már szinte mindent
Jöhet a változás, s az ég kezével intett.
XI.
A nyikorgó ajtó ismét kinyílik
Ne tedd meg! - csak a fák kérlelik
Mégis kilép rajta az asszony, már egyedül
A lába futva viszi, az épülettől menekül
Minden felhő pont fölé vágtázott
Haja, s ruhája teljesen átázott
Bosszút esküdtek a tanuk ellene
Most végre egy új nap kellene.
XII.
Fut a Nő, könnyei gyorsan peregnek
Őrült gondolatok fejében keringnek
Fut, fut. Az utca kövei álmukból kelnek
Ekkor jelenik meg egy ablakban a Gyermek
Keresi mamáját, az épület ablakán néz ki
Mikor a járdán végre Őt észreveszi
Hirtelen megérti, hová szalad Anyja
Egyedül megy el, s Őt itt hagyja.
XIII.
Kiabál neki: Anya! Anya! Gyere vissza!
De Ő csak megy, könnyeit issza
A hangok süket fülekre találnak
Ő rá a sarkon túl, már mások várnak
Szíve meghasad, ha gyermekére gondol
Remélhet e még valami jót a Sorstól?
Bőgve néz le rá, fentről a kölyök
Az anyai szívnek ez a bánat örök.
XIV.
A csöppség továbbra is hívja Anyját
Az egész utca hallja az Ő hangját
Pici szíve hevesen kalapál, dobog
A magány szörnyű ajtaján épp most kopog
Már az ablakpárkány szélén térdel
Hangosan kiabál, sír és kérlel
Kis kezeivel görcsösen a rácsot szorítja
Újra, s újra a távolodó mamát szólítja.
XV.
Azonban a sarkon eltűnik az Anyja
Az élettelen utcával, egyedül hagyja
Ezután a magány szorítja csak magához
Nem lesz többé köze az Édesanyjához
Nem várhat már tőle soha menedéket
Mert elvágott Ő minden egyes emléket
Dühös a lelke, s örökre zárva marad
Ő pedig mostantól kezdve, Árva marad!
XVI.
A vihar tovább áll, s a nap is kihunyt
Nem lehet már hallani a kicsiny fiút
Csendes lett megint az utca
Egyszer talán a nap is felsüt újra
De ma már nem. A mából elég volt!
A város ma ridegen válaszolt
Nem kell emlékezni, mert vége van e napnak
S mindent a hosszú éjnek adnak!...
(1999. 01.-10. 10.)
CSUPÁN CSAK
Az évek, olykor
Csupán csak hetek
Vagy napok
Bár élek, olykor
Csupán csak veszek
Vagy adok
Az éjek, olykor
Csupán csak neszek
Vagy hangok
Bár érzek, olykor
Csupán csak leszek
S nem vagyok
A képek, olykor
Csupán csak lesznek
S nem nagyok
De félek, mert olykor
Csupán csak teszek
S egyedül vagyok!
(2004. 04. 19.)
EMBERI? - REAKCIÓK
Eléred - megunod
Nem akarod - megtudod
Megérted - megőrülsz
Jó történt - nem örülsz
Megcsinálod - széttöröd
Megteremted - megölöd
Akarod - otthagyod
Megérinted - elmarod
Átéled - elfelejted
Elfogadod - elrejted
Megéget - felgyújtod
Nem kell - de gyűjtöd
Nincs értéke - magasztalod
Nem a Tiéd - azt akarod
Nem látod - elvakít
Nyugodt - megvadít
Harcolni kell - lusta vagy
Kinyílsz - ott hagy
Megváltozik - gyűlölöd
Minden marad - Magad ölöd
Régi van - új kell
Mindig Vele - magány kell
Félted - eltűnik
Jó, hogy van - megszűnik
Mindent gyorsan - biztos elbuksz
Mindent lassan - végig nem jutsz
Jó dolog - nem szabad
Rossz dolog - Rád ragad
Fájdalom - megráz
Nincs vége - vigyázz!
(2004. 06. 25.-26.)
AZ ÁRNYÉK KÖNNYEI
Eltűnni az éjfekete semmiben
Vádolni a múltat
A szűnni nem akaró fájdalomért
Szétolvadni az árnyék könnyeiben
Gyűlölni az újat
Meghalni egyetlen dalomért
Megálmodtam az örvendő vágyat
Megöltem megkövesedett
Kínzó álarcom
Kaptam megsemmisítő vádat
Mert a végtelen egekkel
Vívom őrült harcom
Gyengeségem meg fog fojtani
Szédült békém
Bizonytalanra épül
Már nem akarok semmit sem folytatni
Mert egyedül vagyok
A magányom nélkül
Ülök a terhes éjszaka homályában
Nem várom a percet
Mely lassan múlik
Most vihetnétek a kétség órájában
Egyszer majd nem leszek itt
S az elmúlás hozzám bújik!
Elhamvadt szívem temetem
Benne elviszem bánatom
Mert úgy maradt mindenkitől rejtve
Mindegy, mert nem én teremtem
S ha elmész, a végtelent egyedül várhatom
Mert koporsóm múlandó
S a helye idővel el lesz felejtve!
(2004. 10. 27.)
AZ ŐRÜLET SÁRKÁNYÁNAK TARAJÁN
Ha majd holtomban sem
Látom a végtelent
Mely megtisztíthatna
Árnyékomtól, a létező bűntől
Hogyan éljem akkor túl
A halott jövőt és jelent?
Ha már most megfulladtam
A lelkemben viselt Űrtől?
Lehet e még éltem más
Mint eltelt percek sokasága?
Mit a sápadt ködfátyol
Már rég tudatomban eltakar
Lehet e még valós álom
Fáradt énem boldogsága?
Ha a változástól nem kapok
Csak elvesz, pedig létem mást akar!
Megmérettetett az eleven vágy
Körülvesz és teljesen behálóz
Üdvözülni szeretett volna
A remegő világ talaján
De mind csak álmos Lény volt
Ki a semmiért, mindent feláldoz
Láttam, görcsösen kapaszkodva ültek
Az őrület sárkányának taraján!
Levettem múlandó testemről
Színlelő, öreg lelkemet
Külön élik fonnyadó életük
Az egyik tiltakozik, a másik menteget
Külön élik elveszett világuk
Mit a por lassan eltemet
Bár mindkettő megtesz mindent
Mit a megváltó napig megtehet!
(2005. 04. 15.)
GYŰLÖLET ÉS UTÁLAT
Gyűlölöm a tisztát
Mert a mocsok tőle
Még mocskosabb.
Utálom az életet
Mert tőle a halál
Még fontosabb.
Gyűlölöm a vidámságot
Mert könnyem édes óceán
S nem feledteti múltam.
Utálom az őrjítő vágyat
Mert miatta kín a lét
S gyarlóként hozzá bújtam.
Gyűlölöm a jövőt
Mert tudom a halhatatlanságot
Később sem fogom elnyerni!
Utálom fájdalmam
Mert nem szűnik és semmi
Sem fogja elnyelni.
Gyűlölöm a testet
Mert rab vagyok benne
S teljesen eltemet.
Utálom a Sorsot
Mert bármit is csinálok
Bármikor mindent elvehet!
Gyűlölöm a szerelmet
Mert a magány nélküle
Még inkább rémálom.
Utálom a boldogokat
Mert csupán kifelé azok
S Őt én sem találom!
Gyűlölöm a Holdat
Mert éjjel csak Ő
Érinti szunnyadó bőröm.
Utálom takarómat
Mert ha fázom
Akkor sem társam, csak őröm.
Gyűlölöm az utálatot
Mert vakítja életemet
S szül még több félelmet.
Utálom a gyűlöletet
Mert magam építem édenem
S folyton meg kell védenem!
(2005. 04. 28.)
ÉS TOVÁBB VÁROM...
Az elégett gondolatokat
Vadászom
Az igazság univerzumának
Útvesztőjében
A hitetlen angyalt
Magázom
Egy őrült város döglött
Temetőjében
És tovább vár...
Egy megtépett suttogást
Követek
A megszentelt bűn
Toteménél
Egy elárvult kavicsot a mélybe
Vetek
Az egyedüllét oszló
Teteménél
És tovább várom
Egyre jobban felkészülve...
Egy hájas pillantást
Taposok
A sárral vert dicsőség
Útján
Egy kősziklát enerváltan
Mardosok
A jövendő csökevényként elpusztult
Múltján
És tovább várom
Egyre jobban felkészülve
Hogy testem után végre...
Egy rongyos terítő foltjait
Bámulom
S tudatomban szüntelen
Eltévedek
Egy súlyos terhet álmodtam, s most
Ámulom
Hogy ez csak egy hely, s megint itt
Ébredek!
És tovább várom
Egyre jobban felkészülve
Hogy testem után végre
Én is meg legyek szülve!
(2005. 06. 19.)
MÚLÓ JÖVŐ
A múltat altatom
A jelent múlatom
A jövőt áltatom
A holnapot álmodom.
Jobb lesz?
Tán várhatom.
Az újat akarom
A lelkem takarom
Elmúlt haragom
A bensőm faragom.
Más lesz?
Tán vállalom.
A perceket nem számolom
A napokat nem tárolom
A heteket lassan leváltom
Az éveket már nem látom.
E vers kinek lesz?
Tán valakinek átadom.
(2004. 06. 25.)
NÉHA
Néha komor vagyok
Mint egy bús kőszobor
A fáradt ég alatt.
Néha éhes vagyok
Mint egy sovány gyermek
Kinek öröm egyetlen falat.
Néha magam vagyok
Mint a végítélet után
A föld utolsó lakosa.
Néha vad vagyok
Mint a sziklás hegység
Erőtől duzzadó kosa.
Néha boldog vagyok
Mint egy gondtalan eb
Ki mindig kap enni.
Néha üres vagyok
Mint egy elhagyott szerető
Kinek nyűg, bármit is tenni.
Néha csak én vagyok
Mint eme sárgolyó
Egy egoista élőlénye.
Néha gyenge vagyok
Mint télen a hajnali nap
Sápadt fénye.
Néha élő vagyok
Mint egy normális ember
Kit a mozdulatlanság zavar.
Néha pedig halott vagyok
Mert céltalanul bolyongok
S elnyom a hatalmas zűrzavar!
(2004. 08. 30. és 09. 01.)
EZ LÉGYEN HALLVA!
(Az egyszer élt hírös poéták emlékére!)
Midőn rámtekint szívüm
Angyalarcú rózsabimbaja
Létemtűl elcsoszog a fájdalom
S minden öröktűl kapott baja.
Szívüm újra danolászik
A pacsirtaszót fülem esmét hallja.
Kévánságom csupán annyi
Eme idő, ne fogjon rajta!
Hajfonatod hullámzó óceán
Mit könnyű szellő gyönyörűvé fodroz.
Elsüllyedek szemed tüzében
Mit kerekded orcád hordoz.
Lángolván csüngök ajkaidon
S feküszünk ágyunkon, mit az éjszaka foltoz.
Elveszítem konok elmém valóságát
Bár azt mondja: Gondolkozz!
Tested egy mester remekmíve
Fejér márvány egész lényed.
Az égrül lehozom néked a csillagokat
Csak egy szóval tudasd, hogy kéred!
Elolvadok a szenvedélyben.
Szerelmidbe fulok, hidd el megéred.
Telt idomid, buja mozgásban
Hadd csillapítom tüzes véred!
Légyen lőn örök, az mit
Plántáltam ebbe a poéta dalba
S bár gyarló, hús-vér testem
Magasztalt mátkám, nélküled oly balga!
Dicsőítő trubadurtól hangos
S tán gyógyító elixír vala.
Ha létem egyszer meglőn halva
Oltárod előtt ez lesz hallva!
Könyürtelen idült idő
Melynek vasfoga mindent megrág.
Mint az oly parányi élettűl
Tündöklő szemedtűl is elvág.
De most még vagyok néked
Te drága bíbor rózsavirág.
Melytűl epedve sorvadozom el
Amíg még világ a világ!
(2004. 09. 02.)