Az uralkodó

Tönkretehette a tisztességes gazdag és kevésbé gazdag embereket, ha a helyi uralkodó a helyi aranybányákból, és aranymosókból kinyert aranyból készített pénzt túl nagy mennyiségben, illetve túl gyorsan használta fel vásárlásra, illetve felelőtlen vásárlásokra.

Ha ez a frissen gyártott pénz főleg fegyverek, és luxuscikkek megszerzésére ment el, és nem a területe gazdaságának fejlesztésére, például utak építésére, területek termővé tételére, szakemberek kiképeztetésére, akkor a pénz nem járult hozzá mások életének jobbulásához.

A király csak verette (készítette) a saját pénzét, és elköltötte azt felelőtlenül. A király új pénze már nem szimbolizálta a (a király által) létrehozott értékes dolgot, amit az emberek pénzen keresztül cserélnek el egymással.

(A pénz, az értékek cseréjéhez használt szimbólum. )

Az egyre több értékes dolgokat nem szimbolizáló pénz került a közösségbe, ami azt okozta, hogy az emberek egyre kevésbé bíztak a pénzben. Aki kevésbé bízik a pénz vásárló erejében, az egy kissé megemelti az árait, hogy bebiztosítsa magát.

KROISZOSZ

Kroiszosz az i. e. 6. században élt lüd király, akinek gazdagsága legendás volt. A kis-ázsiai Lüdia utolsó uralkodójaként i. e. 560-547 között ült birodalma trónján, amire apja, II. Alüattész után 35 éves korában került. Különböző ürügyeket keresve sorban háborúkat indított az ion és aiol poliszok ellen Kis-Ázsiában, melyeket hatalma alá hajtott. Uralma Kilikia és Lükia kivételével kiterjedt Kis-Ázsia nyugati részére, országát keleten a Halüsz folyó választotta el Perzsiától. Személyéről Hérodotosz írásaiból szerezte az utókor a legtöbb információt. Ezek szerint találkozott Szolónnal is Lüdia fővárosában Szardeiszben, akivel nevezetes párbeszédet folytatott. Ő volt az első uralkodó, aki arany és ezüst pénzérméket veretett és ezzel megteremtette a valódi pénzt, melynek súlyát és fémtartalmát pecsétjével garantálta. Jelentős összeggel támogatta az ókor hét csodája egyikének, a szardeiszi Artemisz templomnak az építését. A perzsák elleni hadjárat megkezdése előtt jóslatot kért a delphoi jósdától, s a jóslatot félreértelmezve támadta meg II. Kurus perzsa király birodalmát és az elvesztett háború következtében a saját hatalmát vesztette el. Haláláról többféle legenda szól, melyek közül a legismertebb Hérodotosz híradásának máglya-motívuma.

NERO CLAUDIUS CAESAR

Sorsa emlékeztet Caliguláéra. Anyja, Agrippina megölette férjét, mielőtt az elválhatott volna tőle, hogy fia császár lehessen. Néró ekkor 17 éves volt. És nem sokáig várt, hogy átvegye az irányítást. A kezdetben pozitív szerepben tetszelgő ifjú császár, pénzt osztogatott Róma lakosságának, és könnyebb, adómentes életet ígért. Agrippina eközben továbbra is a hatalom közelében maradt, a család magánügyeit és az ország belügyeit irányítva. Ám a hatalom megosztása nem tetszett a fiatal császárnak.

Hamarosan megkezdődött köztük a harc. Időközben Néró rájött arra, hogy vonzódik a művészetek, a népszerűség iránt. Cirkuszokban, arénákban lépett fel. Szavalt, énekelt és óriási tivornyákba vetette magát éjszakánként. Mivel ő volt az uralkodó, senki nem merte megkérdőjelezni tehetségét, ezért meggyőzte magát arról, hogy ő a világ legnagyobb művésze. Gyakran álruhába bújva járta a kocsmákat, sokszor utcai verekedésekbe keveredett.

Eszetlenül szórta a pénzt. Naponta új bútorokat vett palotájába. A népnek mindegy volt, csak legyen mit enni és békében maradhasson. Innen ered a mondás: Cirkuszt és kenyeret! Lakomái déltől éjfélig tartottak, a híres uralkodó álmatlanságban szenvedett. Szellemi állapota rohamos romlásnak indult.

XIV. LAJOS - A NAPKIRÁLY

XIV. Lajos, a 17. század egyik leghatalmasabb uralkodója nem

véletlenül kapta a Napkirály nevet. Uralkodói pályafutását az

uralkodó méltóság hangsúlyozása jellemzi. Miben is

nyilvánulhatott volna meg a hatalom kifejezése, mint az

építészetben és az udvari életben. Mint a legtöbb uralkodó, ő is

grandiózus terveket eszelt ki és valósított meg. Még Lorenzo Berninit is udvarába hívta, hogy

vegyen részt a királyi palota tervezésében. Bár ez nem járt sikerrel, a Napkirály egy másik

nem kisebb horderejű vállalkozást vitt véghez. Megálmodta a versailles-i palotát.

Az óriási épület komplexum mintegy húsz év alatt készült el, 1660 és 1680 között. Egy-egy

szintjéről nem kevesebb mint 123 ablak tekint a kilóméterekre terjeszkedő park

növényvilágára.

Versailles inkább lenyűgöző méretei, mintsem dekoratív elemei alapján mondható barokknak.

Építői arra törekedtek, hogy jól elkülönülő szárnyakra tagolják az átláthatatlan épületet. Az

épület központi részén ión oszlopsorral hangsúlyozták a fő szintet. Az oszlopok

koronapárkányzatot tartanak, amely felett szoborsor emelkedik. A központi épületrészt két

hasonlóan kiképzett épületszárny fogja közre.

V. Muzsika a Napkirály udvarában

Van azonban valami, ami még az építészetnél is hatásosabban képes kifejezésre juttatni a

királyi hatalmat. nem más ez, mint a muzsika. A Párizsba száműzött Antonio Barberini

kíséretében volt titkára, Francesco Buti. Ő írta meg, természetesen olaszul, annak az új

operának szövegkönyvét, amelyet Barberini Mazarinnel egyetértésben 1647. március 2-án

készült a Palais Royalban bemutatni. Az Orféóhoz Luigi Rossi írt zenét, Jacopo Torelli

Charles Le Brun: XIV. Lajos)11

rendezte színpadra, a táncokat pedig Giovanni Battista Baldi komponálta nagyszámú táncos

közreműködésével a nyolc koreográfiai jelenet megvalósításához; mindehhez nagy zenekar

járult. Noha ez az első, kifejezetten francia előadásra készült opera, azért kétségtelenül még

olasz mű annak ellenére, hogy a sűrűn beiktatott koreográfiai jelenetek megpróbálják

valamilyen módon hasonlóvá tenni egy keverék udvari baletthez; főleg pedig olaszul

énekelnek benne, mivel addig még nem gondoltak arra a lehetőségre, hogy az olasz opera

áriáit és recitativóit más nyelven adassák elő. Ez a körülmény bizonyára egyik oka volt annak,

hogy az Orfeo nagy sikere ellenére kevés további előadást ért meg; de sokkal fontosabb ok is

közrejátszott: a politikai események, közelebbről azok a sorozatos kísérletek, hogy

megdöntsék az uralkodói abszolutizmust és Mazarin hatalmát, minek következtében az udvar

és a parlament szembefordult egymással, az arisztokrácia két pártra szakadt és sok utcai

zavargásra is sor került.

A Fronde korszaka 1648 nyarán kezdődött és 1652-ig eltartott, arra indítva az udvart, hogy

elhagyja Párizst. XIV. Lajos király csak 1652. október 21-én tért ide vissza, Mazarin pedig,

akit kezdetben "az állam ellenségének" nyilvánítottak, csak 1653. február 3-án került vissza a

fővárosba. Nem meglepő tehát, hogy ebben az időszakban az olasz mintájú operát félretolták

az udvari balett vagy másfajta látványosságok kedvéért.

Divat az udvaraban: A francia udvari viseletet a fényûzés, a feltûnni vágyás alakította ki. Célja az uralkodó

gazdagságának és hatalmának színrevitele. A pompa mértékérõl fogalmat alkothatunk, ha

áttekintünk egy jegyzéket, mely a korabeli öltözetek anyagát sorolja föl: ezüsthímes fehér

selyem, virágos arany- és ezüstszövet, fekete selyem és brokát, elefántcsontszínû, rózsás

fényû atlasz, aranybarna bársonnyal bélelt, ezüsttel hímzett világosbarna posztó, ezüst

paszományos, halványkék atlasz, ezüstcsipkés, fekete selyem, szürkésbarna posztó,

halványzöld selyem, sárga selyemdamaszt, rózsaszínû damaszt, arany brokát, sárga selyem,

borvörös bársony, lazacpiros selyemdamaszt, fehér atlasszal bélelt karmazsinvörös

selyembársony, halványkék ezüstszövet. A jegyzék férfiruhák alapján készült. A század elsõ

felében a halvány, tört színek divatoznak, a ruhadarabok színe eltérõ. Az 50-es évek táján

kabát, mellény és nadrág egyforma színû, hogy fokozzák a hatást, a színek harsányabbak. Ott,

ahol a gazdag polgárság nem hajolt meg a királyi hatalom elõtt, Hollandiában, és a puritán

Angliában, a divatot gyakorlati szempontok alakítják. Színük a fekete és a szürke, a

szabásvonalak egyszerűbbek, nincsenek díszítések, nincsenek röpködõ hajfürtök, csak rövidre

nyírt fejek.

KÁROLY RÓBERT

A középkorban vált híressé a magyar „körmöci arany”. Károly Róbert hatalmi harcoktól viharos években került trónra. A politikai stabilizáció után látott hozzá a gazdaság megszilárdításához és korszerűsítéséhez. Pénzreformja keretében nagyobb értékű pénzeket – aranyforintot és garast - veretett. Az addigi esztergom-budai kamara mellé további pénzverő kamarákat szervezett. Ekkor született a világhírűvé vált körmöcbányai verde is. Európa évi aranytermelésének több mint 80 %-át a magyarországi bányák adták. Károly Róbert kizárólag Budán készült aranypénzein firenzei képek – liliom és Keresztelő Szent János – jelentek meg. Neve is innen ered: fiorino d'oro = aranyforint. A királyi pénzek elterjedése szükségtelenné tette a báni denárok verését. A vezető pénzverde Buda lett.

1320 táján Magyarországon mintegy harmincötféle hazai és külföldi pénzfajta és veretlen ezüst volt forgalomban. A sokféle pénz helyett a báni dénárok mintájára 1323-ban megkezdték az állandó értékű ezüstdénár verését. Ez a reform azonban sikertelen volt, mivel a dénár névértéke sokkal nagyobb volt a tényleges ezüsttartalomnál, így inkább a cseh ezüstgarast használták helyette. Ezért 1325-ben, áttérve az aranyvaluta-rendszerre, firenzei mintára aranyforintot kezdtek verni, de önmagában ez sem segített, mert ez sem tudta kiszorítani a cseh ezüstgarast. Végül Károly Róbert 1327-ben Nagyszombatban megegyezett János cseh királlyal, hogy mindkét országban vegyes, arany-ezüst valutarendszert fognak használni. Ennek értelmében 1329-ben Magyarországon is megkezdődött az állandó értékű ezüstgaras verése, a korábbi ezüstdénárokat („apródénár” vagy „kisdénár”) pedig váltópénzként használták, minden más pénz használatát megtiltották. Az aranyforint később körmöci arany néven Közép-Európa egyik legkedveltebb pénze lett. Az ezüstdénárok azonban továbbra is évi kényszerbeváltás alá estek (kamara haszna), ami zavarokat okozott a pénzforgalomban, ezért 1336-ban megszüntették az ezüstdénár kényszerbeváltását. A pénzreform következő lépéseként így a váltópénz értékét is stabilizálták. 1338-ban az ezüst nagyarányú áresése miatt Magyarország visszatért az aranyvalutára, az ezüstgaras és az apródénár megszűnt, és új értékálló ezüstdénárokat vezettek be váltópénzként.

A pénzváltásból eredő haszonról a kincstár nem mondhatott le, ezért a kamara haszna szerepe is megváltozott, és szabályos adóvá alakult. Károly Róbert átalakította a bányabér (urbura) rendszerét. Az Árpádok alatt a kibányászott aranynak csak egytizede, az ezüstnek csak egynyolcada illette a királyt. Károly 1325-ös rendeletével megtiltotta, hogy a nemesércet külföldre szállítsák, az aranyat és ezüstöt az uralkodó által megszabott áron be kellett szolgáltatni (nemesfém-monopólium). Ezen a névérték és a nemesfémtartalom különbsége miatt az ezüst esetében 35%, az arany esetében 40% haszna volt a kamarának. Ha külföldiek pénzhez akartak jutni, más árukkal kellett kereskedniük. 1327 májusában a bányabér egyharmadát megosztotta a földesurakkal, hogy elősegítse az új bányák feltárását. A magyar nemesfémre nagy szüksége volt Európának, mivel Magyarországon bányászták a világ aranytermelésének egyharmadát (mintegy évi 1000 kilogrammot), az ezüstének egynegyedét. A 14. század közepére az aranytermelés elérte az évi 2000–2500, az ezüsttermelés az évi 10 ezer kilogrammot.