2007. 12. 09. 01:38 - Vasárnap
- Egy hét...
Zene: -
Hangulat: semmilyen
Egy héttel ezelott szombat reggel 4.10 perckor telefonom
szokásos csörgésére ébredtem. A szombatot
több napos készülodés elozte meg.
Bevásárlás, ceruza faragások és tanulás.
Gicával az utolsó két nap éjfélig beszélgettem.
Ott voltam csütörtök este. Már fáradtan
és kimerülten, ágyért kiáltva. Gondolkodni
is alig bírtam, amikor o újra megnyitott. Tudtam, miért
nyit meg. Mindig ugyanazért a kis egyszeru ok miatt. Ok? Adottság?
Vagy képesség? Igen, mert jó formán csak ehhez
értek. Photoshop.
Számoltam vissza a perceket, amikor megkérdezni. Éreztem,
hogy nem csevegni akart, nem akarta tudni mi van velem. Csak azért
a kis dolog miatt nyitott meg. Ami akkor teljesen kiborított. Pontosan
tudta, hogy mi van velem, mert elmondtam. De o mégis megkérdezte.
Bár tudom, hogy kedvesen kérdezte, nem akart bántani
csak nem szeretem azt érezni, hogy valaki csak azért beszél
velem, mert kell neki valaki. Nem is érdekli a másik személy,
aki éppen pötyög, csak saját maga. Nem akartam mérges
lenni rá, hiszen nem tehetett okaimról. Csak tényleg
rosszul esett, amiért írt. Mert megkérdezte, hogy csinálnék-e
megint fejlécet. Tudja, hogy csinálok, mert szeretem csinálni,
ezzel is gyakorlok, csak egyszer jó lett volna azt érezni, hogy
azért akar velem beszélgetni, mert meg akar ismerni, a barátom
akar lenni. De nem így volt. És bár figyel a dolgaimra,
én beavatom az életembe, szeretném, ha o is beavatna,
meg lenne a kölcsönös bizalom. Mert a barátságok,
kapcsolatok ezen is alapulnak. Nem akarok használati tárgy lenni…
Sokszor olyan gondolatok járják át a fejemet,
hogy én nem is érdeklem az embereket. Hogy létezésem
felesleges. Ebben az évben már sokszor éreztem ezt. Sot
elotte is sokszor. Amikor még volt Anita és Ivett. Amikor még
gyermek voltam. Most sem vagyok felnott, de az évek során, mióta
ok elhagytak, változtam. Már nem vagyok talán érdekes.
Vagy akkor nem voltam érdekes és most vagyok az? Mi változott?
A hajszínem kívül én is változtam? Kituntem
végre a tömegbol vagy még mindig az a veszprémi
lány, vagyok, aki egy mondatot hajszolt folyton? A mondat, ami szobám
falát színesítette. Ami akkor találódott
ki bennem, amikor testvérem volt barátnoje megbántott.
„A szenvedés örök. Csak a helyzet
más!”
Valóban? Tényleg így lenne?
Nem. Most nem így gondolom. Anyuval való beszélgetés
vagy csak csupán az, hogy vele élek ennyit változtatna
nézeteimen?
Emlékszem, amikor Máté kiment külföldre tanulni,
és amikor elotte megtudtam, hogy még mindig Ritát szereti
a pokolba kívántam mindent. Gyulöltem hallgatni, hogy nem
szeret. Mert nekem csak akkor o kellett. Szerencsére kinottem Mátéból.
Csak egy dolgot hiányolok. Sot… Nem is hiányolok. Vele
kapcsolatban csak egy dolgot szeretnék újra megélni.
Amikor ültünk a lépcson és gitározott. Nem
szólt hozzám én se hozzá. Csak ültem és
hallgattam. Zenéje megnyugtatott és elvarázsolt. Hirtelen
megfeledkeztem arról, hogy ott ül mellettem. Csak néztem
a naplementét, és gondolkozni kezdtem rajta. Hogy vajon Gábor
kedvelni fogja? Zolinak mit mondok majd? De vajon o közben hol járhatott?
Mire gondolhatott?
Fölösleges ido és energiapazarlás rá gondolni!
Hiszen elmúlt. Nagy nehézségek árán kivertem
a fejembol. Hosszú és fájdalmas menet volt, de megtettem.
Ezt sem adtam fel.
2007 a megválás éve. Bizonyos dolgok lezárása.
Hát Patkós Máté kijelentem, lezártalak.
Úgy vettem észre magamon, hogy komolyabb lettem.
Nem is komoly. Hanem inkább elkezdtem hinni azokban a dolgokban, amiket
anya mesél. 16 év után ideje volt komolyan venni egyetlen
édesanyám szavait és hinni abban, hogy bármit
szeretnék az teljesül. Vannak dolgok, amik tényleg igazak,
teljesülnek. Hiszek bennük. Újra van hitem.
Péntek volt már pár perce, amikor írtam Kittunak
és Gicának, hogy „két nap múlva ilyenkor
már láttuk egymást éloben.” Fura volt így
belegondolni, mert a december elseje mindig olyan távolinak tunt, most
meg ott volt egy napra.
December 1.: az volt bennem, hogy ó még ráérek
készülodni, hiszen hol van még? De gyorsabban jött,
mint gondoltam. Mint egy villámcsapás, hirtelen ott termet az
életemben.
Péntek délután az ido egyre jobban gyorsult,
abban a hitben voltam, hogy majd a lányok ajándékával
pillanatok alatt készen leszek, de nem. Pénteken drága
bátyám is, haza jött szóval vele is voltam, mamámnál
is és négy óra körül végre otthon. Régen
elterveztem már a lányoknak szánt meglepetéseket,
és csak abban bíztam, hogy sikerül az idot legyoznöm,
hogy mindenre legyen idom. Éjfélre készen is lettem.
Gica rajzát 16.30- 21.00-ig rajzoltam körülbelül. Mikor
készen lett az egészet üresnek találtam. Gondolkodni
kezdtem, mivel dobhatnám fel, mivel tehetném a rajzott még
Gicásabbá! Ekkor egy kis könyv került a kezembe.
A SZERETET SZAVAI.
Lapozgatni kezdtem, számtalan idézeten rágtam át
magamat, míg megtaláltam a tökéleteset.
„ A barátság igazi dicsosége nem az egymásnak nyújtott kéz, nem a kedves mosoly, nem is a társaság öröme, hanem az a lelki - szellemi megvilágosodás, amelyikben részed lehet, amikor rádöbbensz, hogy egy embertársad hisz és megbízik benned. „
Ez tökéletesen tükrözte szerintem Gicát. Akkor még személyesen nem ismertem, de beszélgettem vele, olvastam blogját, kezdtem megismerni a békéscsabai lányt.
Miután készen lettem a rajzzal tartottam egy 10 perces szünetet majd neki álltam a másik barátnomnek szánt ajándéknak is.
Kittu rajza, ugyan már félig kész volt és már látta is, de szerettem volna tökéleteset alkotni neki is. Danny arca már készen volt, és mentem sorba a fiúkon. Jött a személyes kedvencem Dougie arca. Egy vonással sikeresen elrontottam. Rettento dühös lettem magamra, azt hittem széttépem az egész lapot. De nem, nem akartam feladni. Szépíteni próbáltam rajta, majd a többi fiú fején is, amikor készen lett. Nem tetszett egyik fiú arca se, mert nem adta vissza az igazi McFly érzést, ha ránéztem. Megint elkönyveltem, hogy akkor a rajz mégse az én mufajom.
Pontosan, ahogyan terveztem szombat reggel idoben, életembe eloször idoben indultam el Lillámhoz. 16 perc alatt fel is értem, útközben Paramore-t hallgattam, hogy zeneileg is felkészüljek a lányokkal való találkozásra. Sötét utcákon menve gondolkodtam az elozo napi beszélgetéseken és elképzeltem, hogy vajon milyen lesz a csajokkal eloször találkozni, velük tölteni egy teljes napot! Számtalan variáció született meg a fejemben, de tudtam, hogy egyik se lesz olyan, mint amilyennek elképzeltem. Tudtam, hogy az elso találkozás, mindegyik elképzelésnél jobb lesz, felülmúlja az összest.
Felértem Lillámhoz, ám a drága még
nem volt készen így megvártam, amíg végez,
majd gyorsan siettünk a buszpályaudvarra, ahol ismeros arcokba
botlottunk. Eloször is ott volt Milán, akivel még ezer
éve együtt nyaraltam meg a Leviék, akik mint kiderült
ugyanoda igyekeztek, mint mi.
Az út alatt, sokszor lettem rosszul. Nem tudok a buszokon hátul
utazni. Erre rájöttem már régen, csak most ott volt
hely. Szóval 15 percenkét Lillának mondtam: Oké,
hányni fogok! De végül is túl éltem és
kb. 2 óra alatt pesten is voltunk!
Leszálltunk a Kosztolányi Dezso térnél és
útbaigazítást kértünk. Hamar eltaláltunk
a kollégiumhoz, majd keresni kezdtem a lányokat. Péntek
este, amikor Gicával beszélgettem, azt mondta, hogy ok már
9 körül ott lesznek. Hát nem voltak, szóval felhívtam
Gicát, aki mondta, hogy még kavarognak egy picit, majd jönnek!
Mi türelmesen vártunk, de nekem még mindig hányingerem
volt, meg fáradt is voltam a kevesebb, mint négy óra
alvás miatt. Míg a csajok nem érkeztek meg, addig nagyokat
lélegeztem, hogy elmúljon a rosszullétem.
15 perc múlva barátnoim is megérkeztek a kollégiumhoz.
Másik oldalról számítottam rájuk, de megjöttek. Az elso köszönések, bemutatások. Bár mi hárman már ismertük egymást, hallottunk egymás barátnoirol már, de éloben találkozni valakikkel számomra mindig nagy élmény. Megfigyeltem már magamon, hogy ilyenkor mindig zavarban vagyok. Legyen szó Zoliról, Tormáról, Szandráról vagy Lilláról. Szóval kezdeti szorongások után oldottam.
Majd beléptünk a koliba, ahol egy kisebb sor állt, így mi is csak csatlakoztunk hozzájuk. A sorban állva, odaadtam a lányoknak készült meglepetéseimet. Tetszett a lányoknak a rajzom! Kaptak még füstölot meg egy kis képeslapocskát. A sorban állva beszélgettünk, majd lassan elindulhattunk a nagy terem elé, ahol az utolsó sorban helyet is foglaltunk. Végig hallgattuk a különbözo eloadásokat. Néha kuncogtunk valamin, de amúgy csöndben, mint a rendes diákok hallgattuk az éppen kint helyet foglalt hölgyet vagy urat.
Egyszer mikor egy lány beszélt, aki két évet eltöltött kinn, akkor beszéde alatt végig rázott a hideg. Igen az álmomról beszélt. A célomról. A vágyamról. Két év egy idegen országban, új arcokkal. Csak mesélt és én már majdnem könnyezni kezdtem. Mint már annyiszor, ha ilyenrol olvastam. Hihetetlen volt éloben hallani valakinek a személyes tapasztalatát. Beéltem magam a helyzetekbe, amikor mesélt és egyszeruen magamban csak szárnyaltam. Nagyszeru érzés volt. Foleg, hogy a lány Olaszországban volt, ahol én meg nyáron tartózkodtam így végképp teljes volt az összehatás.
A tájékoztató után útnak indultunk, elkezdtük igazán együtt tölteni a napunkat. Kolesz elott állva gondolkodóba estünk, hogy most igazából mit is akarunk csinálni! Több napja mondtam már a lányoknak, hogy forralt borozzunk együtt, így újra feldobtam az ötletet. Gica mondta, hogy a Margit szigeten lehet borozni ezért oda vettük az irányt. Útközben egy kisebb tüntetésbe is belekerültünk, ami akkor tartott már 441. napja. Tüntetést láttam már itthon, Veszprémben, amikor zászlóval a kezükben járták az utcát az emberek, de ez valahogyan más volt. Éppen gondolkoztunk, hogy akkor most melyik villamossal merre menjünk, amikor egy férfi sétált oda hozzánk azzal a kérdéssel, hogy akarunk-e menni Gyurcsány Fercsi házához tüntetni. Mi kidülledt szemmel néztünk a magas hímnemu egyedre, majd Lucajjj közölte a férfivel, hogy nem ide valósiak vagyunk.
Aztán villamosra szálltunk és elindultunk
a Batthyány-térre. Leszálltunk és célba
vettük a Nagyi Palacsintázóját. Nem tudom pontosan
mennyi idot töltöttünk el ott az asztal fölött, de
nagyon jót beszélgettünk. Képeket mutogattunk egymásnak
kiskorunkról. Közben csajok megétkeztek én, pedig
egy turmixxal mulattam el az idot. Egyszer véletlenül Eva-t lefröcsköltem
vele, de esküszöm véletlen volt! Nem is nagyon tudom, hogy
hogyan történhetett meg ez velem.
A turmix ízérol csak egy dolog jutott eszembe. A karácsony.
Annyira finom volt, lányokkal nagyon megkedveltük ezt az ünnepi
ízt. Azóta is csak erre vágyunk!
Mikor nagyitól kijöttünk Margit sziget felé
vettük az irányt. Itt készültek el az elso közös
képek rólunk. Eddig mindenki csak lopva fotózta a másikat,
de most rendesen beálltunk és legszebb arcunkat mutattuk meg
a fényképezogépnek.
A közös képek után tovább folytattuk az utunkat
a sziget felé. Egyszer csak 3 férfi haladt el mellettünk.
Nagyon török fejük volt és sajnos én ezen nevetni
kezdtem, mert így élobe ennyire török fejeket még
nem láttam. Aztán leültek egy padra, mi elhaladtunk elottük.
Majd pár méter után visszanéztünk és
ok, még mindig néztek. Aztán integettünk és
köszöntünk nekik, mire ok követni kezdtek minket. Itt
megkezdodött a futás. Menekülés elolük.
Nagyon sokáig követtek minket. Vagy pont, hogy rövid ideig
csak nekem tunt annyira hosszú idonek? Nem tudom.
De egyszer csak megunták és másik irányban mentek
tovább.
Az utunkat a Margit sziget felé folytattuk. A Margit szigetre menet, lenéztünk a hídról és fiút vagy lányt, láttunk, aki írt vagy olvasott. Szerintem egy fiú volt és olvasott. Az egész emberbol csak egy nagy feketéseget láttunk és hogy valami könyv vagy füzetféleség volt a kezében.
A Margit szigetnél végre megvalósítottuk
vágyainkat.
Forralt boroztunk.
Fura volt. Életemben eloször valahol én voltam a legidosebb.
Sose volt még ilyen. Általános suliban én voltam
a legfiatalabb. Most az osztályban is az egyik legfiatalabb lány
vagyok. És most hirtelen én születtem a barátaim
között elsonek. Meglepodtem. Hiába van születési
idopontjaink között napok vagy hónapok, mégis az agyunk
egy tekervényen pörgött. Forralt boroztunk, beszélgettünk,
majd lassan elindultunk haza.
Útközben beszélgettünk, hogy kellene
még ilyen remek napokat tartanunk. Megbeszéltük, hogy még
fogunk találkozni és megismételjük ezt a szombati
napot.
Legközelebb december 28-án lesz együtt a nagy csapat újra.
Akkor már karácsony elmúlt, de karácsonyi hangulat
lesz és igen INNI FOGUNK KARÁCSONYT!
Így visszagondolni az egész napra, nagyon jó
érzés. Egy dolog már a közös találkozásunk
elott megfordult a fejemben.
Ha nem is nyerem meg az ösztöndíjat, egy valamit máris
nyertem!
Barátokat!
Nem ösztöndíj, de ér annyit! Sot talán többet
is! Hiszen az ösztöndíj csak két évre szól,
de maradandó élmény marad, míg a barátságok
örök életre szólnak és az élmény
is, a velük eltöltött ido, beszélgetés is hatalmas!
Hálás vagyok a sorsnak, amiért megismerhettem oket. És
persze nekik is, amiért befogadtak maguk közzé.
Újra csütörtök este volt és kíváncsian
vártam, hogy régi jó barátom vajon felhív,
vagy elfelejt. Azt mondta 8 és 9 óra között, felhív.
Így hát türelmesen vártam a hívását.
Egyszer csak karácsonyi dallam költözött a telefonomba.
Ismeretlen szám hívott. Felvettem és o volt az. Csak
fél percet beszéltem, de már azzal a fél perccel
felvidított. Aztán ott voltam péntek délután,
esett az eso, elmaradt a várva várt városozásom
a csajokkal így kimozdulni semmi kedvem nem volt. Aztán valahogyan
mégis útra kerekedtem csak vitt a lábam a pingpongasztalok
felé, ahol megbeszéltük, hogy találkozunk. Szokásomhoz
híven késtem, de a nok mindig késnek, o meg persze meg
várt és két puszi után egymás mellett folytattuk
az utunkat beszélgetve.
Meséltem neki az ösztöndíjról, osztályomról
meg, hogy alapból mi van velem. Aztán o következett. Nem
változott semmit. Ugyan úgy röhögtünk, mint jó
pár éve. Bár normálisan kitudja, mikor találkoztunk
már, msnen is alig beszéltünk.
Aztán valahogyan arra terelodött a téma, hogy én
milyen érzékeny vagyok. Meglepodtem, mert ezt még nem
mondták rólam. Akkor egy kép ugrott be. Valahogyan Zolit
láttam magam elott, amint a sötétben egy lámpával
rám világít és élvezi, hogy zavarban vagyok.
Aztán tovább mondta a Torma. Hirtelen azt mondta, hogy már
sírtam elotte. Nem akartam neki beismerni, de pontosan emlékeztem
arra, hogy miért sírtam elotte. Gáborral akkor szakítottunk,
mert o is beleesett abba a csapdába, hogy elhitte az Attila összes
marhaságát. Parkolóban szakítottunk, és
ahogyan mentem haza o ott volt. Vigaszt nyújtott. Sokat jelentett.
Aztán az évek alatt rengeteget veszekedtünk, mert törodött
velem én, pedig nem akartam hogy törodjön. Már akkor
meg volt bennem, „a nem akarom, hogy törodjön velem bárki
is” nevu érzés, amit csak én így hívok.
Meséltem neki Mátéról, de nem volt ugyan az. Nem
is, az hogy ugyan az! Nem sokat meséltem róla, de igazából
a mondani valómat nagyon Zolinak szánom.
Akárhányszor Zolira gondolok két dolog,
jut eszembe. Az egyik az, hogy 2007 a lezárás éve és
hogy el kell engednem. De erre képtelen vagyok, hiszen kötodök
hozzá túlságosan is. Túlságosan szeretem
ahhoz, hogy csak egy pillanat alatt elengedjem.
Egyik reggel szokás szerint a suliba tartottam, amikor megláttam
egy fiút, aki nagyon hasonlított rá. Közelebb jött
és rájöttem, hogy Kocka volt az, akit már régóta
ismertem, Zoli nagyon jó barátja. Integettünk, mosolyogtunk
egymásnak. Elhaladtunk egymás mellett, és csak 10 méter
után jöttem rá, hogy elfelejtetem a legfontosabb dolgot
megkérdezni. Mi van a Zolival? Átkoztam magam, hogy ennyire
figyelmetlen voltam. Hiszen itt volt a lehetoség, hogy megtudjak valami
biztosat róla. De nem. Elfelejtettem…
2007. 12. 05. 16:48 - Szerda - Édesapám
Zene: Paramore - For a Pessimist im Pretty Optimistic
Hangulat: szomorú, ideges
Újra bebizonyította, hogy nem lehet megbízni
benne!
Miért kell benne mindig csalódni? Minden, ami kérés
vagy kívánság hozzá, halva született ötlet.
Ezt kell megtanulnom édesapámmal kapcsolatban.
De nem tudom megtanulni, képtelen vagyok rá. Mindig ott van
bennem a remény, hogy majd most valami biztosan változik, de
nem. Csak csalódok benne. Egyik után a másik!
Vasárnap este anyuval elkezdtünk beszélgetni a karácsonyról,
hogy anyagilag, hogyan, merre, meddig legyen!
Megbeszéltük, hogy fényképezogépet szeretnék.
Én egyértelmuen kijelentettem, hogy ha anyától
kapom, akkor nem fogadom el! Illetve elfogadom csak dühös, leszek
apukámra. Mert én apukámtól akarok fényképezogépet
kapni! Egy jó minoségut! Tudtam, hogy ha kapok is, és
esetleg részletre vesszük, közösen vennék meg
anyával, akkor meg az lenne, hogy apu beleszáll az elsobe aztán
utána sorra, elfelejti fizetni, vagy azt mondja, hogy neki nincs pénze.
Anya hányszor mondhatná, azt hogy nincs mibol? És mégis
megteszi! És mégis mindig keres munkát, pénzt,
dolgozik, mint egy örült, pihenni is alig van ideje, állandóan
dolgozik. De mindent megtesz értem és tesomért.
Kiskorom óta o tart el minket. 9 éves korom óta semmit nem kellett utánunk fizetnie. Semmit. Semmibe nem kellett beleszállni édesapámnak. Semmibe és o mégis mindenbol, ami hozzánk kapcsolódik pénzt, húzz le.
Szóval tudtam, hogy az lesz, hogy majd apu ígérgeti
a fényképezogépet. Tesom meg ugye laptop-ra pályázik.
Ami szintén nem olcsó mulatság, szóval valószínséggel
az megint csak anyura fog szállni, hogy o fogja fizetni.
Aztán hétfo délután feljött apu és
mondtam neki, hogy egy 7 ismétlen 7 mp-es kamerát szeretnék.
Mondta jó oké utána, nézz.
De hétfon még kicsit kioktattam, mert anyu beszólt
neki, hogy nem tudja, mit jelent két tinit felnevelni egyedül!
Erre o: Szerinted nem tudom? Mondom ne is, haragudjál, de nem tudod
mit jelent! 9 éves korom óta semmit se vettél nekünk,
a legegyszerubben annyival elintézed, hogy nincs pénzed. Anyu
mikor mondta azt bármire, hogy nincs pénze? Mindig lenyúlsz
minket! Undorító, hogy a saját gyerekeidtol is pénzt
veszel el!
Nagyon mérges vagyok rá!
Felhív kedd délután, amikor mentem be a városba, hogy talált egy 5 ismétlem 5 mp-s kamerát. Mondom jó és? 7et beszéltünk meg! Meg láttam a tesco-s újságban is. Mondtam, hogy majd azt nézzük meg, de kijelentettem, hogy nem akarok 5 mp-st.
Erre az elobb felhívja anyukámat, hogy…
Megvette az 5 mp-st amit, megbeszélt velem!
Mikor?
Bolond ez az ember?
Istenem! Annyira le tudnám ütni! Hol találta ezt ki? Megmondtam,
hogy nem akarok 5 mp-st!
Ááááá…. Annyira elegem van belole!
Jaj meg, hogy csak még jobban idegesítsen engem és jó
anyámat össze vissza, beszél!
Azt mondta, hogy szerdán lemegy a polcos szekrényemért
ajkára. Erre benyögi, hogy majd szerdán (ezt most mondta…)
Mondja anyu, hogy az ma van! Erre apu: Jaj akkor csütörtökön,
nem is pénteket mondott a hapsi.
Na jól van! Ne hazudozzon már!
Elegem van belole!
Nem lehet megbízni benne! Állítom, hogy van valami noje
megint!
Nem értem, hogy tud úgy élni, hogy állandóan
hazudozik a gyerekeinek! Olyan mintha hiányozna belole az emberség.
Nem hiszem el, hogy ilyen apám van! Mindenre 20szor kell megkérni,
és talán teljesíti.
Anyu mondta egyszer: Ha apádon múlna éhen is, halhatnál!
Egyre inkább látom, hogy ez igaz.
Múltkor Lucajjjnál olvastam egy mágnest.
Minden lány csak egy férfiben bízhat. Az apukájában.
Na ez nálam nem igaz!
Én benne sose bízhattam! Elfelejt dolgokat, amiket megígér.
Borzalmas érzés, hogy az ember a saját apukájának
nem fontos és minden szava csak hazugság. Senkinek nem kívánom
ezt az érzést!
Örülök, hogy nem vele élek együtt, hiszen anya
mindent meg add. Megszoktam a csonka családot, azt hogy nálunk
nincsenek családi hétvégék, azt hogy csak egy
szülo bíráskodik felettem
De sajnálom, hogy nincs igazi apukám…
2007. 11. 25. 13:51 - vasárnap - Mindjárt itt a december
Zene: Death Cab For Cutie - I Will Follow You Into The Dark
Hangulat: szinte boldog
A héten kutakodtam myvipen. És valahogyan a Zoli
adatlapjára merészkedtem. Elkezdtem nézni a képeit
és egyszer csak egy kommentárra bukkantam.
-„Mikor jön ki? „- kérdezte az egyik srác.
-„Négy nap múlva!” –válaszolta egy
másik. 19.-én írták ezt szóval, ha tényleg
kinn van, akkor két napja újra szabad. Remélem így
van. Õszintén szólva szívesen beszélgetnék
vele megint úgy, mint márciusban. Hogy csak ketten és
mindenrõl. Mesélne megint a börtönrõl, az érzéseirõl,
mindenrõl. Annyira kíváncsi vagyok rá, hogy mi
lehet vele. Pár dolgot szívesen beszélnék meg
vele. Na jó nem pár dolog, hanem rengeteg mindenrõl beszélgetni
szeretnék vele. Még mindig bennem van, ahogyan utoljára
találkoztunk a buszpályaudvaron este és mondta, hogy
beszélni szeretne velem. Nem értem miért ragaszkodok
hozzá ennyire. El kellene engednem, nem élhetek örökké
abban a hitben, hogy majd a Zolival beszélek akkor minden jó
lesz. Csak tényleg egyszer utoljára olyan jó lenne vele
beszélgetni. Elmondani neki Mátét, hogy mekkora egy aljas
dög volt. És hogy halljam a mondatát: „Én
megmondtam, hogy ez lesz!” Miért ismer ennyire?
Múlt héten vettünk egy új szekrényt.
Hát meg volt a probléma vele. Apuval 5 órán keresztül
szereltük, de nem lett jó. Az ajtók el voltak csúszva.
Az egész hátsó része a lakásnak össze
vissza volt, mintha három bomba robbant volna a lakásban. Hívtuk
a szekrény miatt az ajkai bútorboltot, ahol vettük, de
nem értük el oket. Apu meg anyu már nagyon ideges volt.
Én csak azért voltam szomorú, mert nem gondoltam volna,
hogy egy szekrény ekkora bajt fog okozni. Végül is szerda
estére végre kijöttek az asztalosok. Szombat és
szerda. 5 nap telt el, mire végre a szobámban lehetett valamit
csinálni. Aztán ma sikerült egy kis rendet varázsolnom,
végre nincsenek annyira összehányva a ruháim meg
az asztalomból is, ki lehet venni, hogy nem egy szemétkupac,
hanem egy normális íróasztal. Jövõ héten
remélhetõleg még megkapom a polcos szekrényt és
utána már talán kész is lesz a szobám.
Bár még mindig vannak kellékek, amiknek a falamon lenne
a helye, de nem tudom, hogy mikor fognak felkerülni. Apu nem tudom, mikor
fogja megcsinálni. Amikor szombaton vártam rá lent, hogy
menjünk a bútorért, akkor csak egy órát vártam
rá lenn a hidegben mire felhívott, hogy egy negyedóra
múlva jön értem. Ennyit arról, hogy számíthatok
rá és a megbeszélt idõpontben megjelenik ott,
ahol kell.
Na mindegy..
Szerda reggel szokás szerint gyalog indultam el a lépcsõházban
zenét hallgatva. Már majdnem leértem, amikor az elsõ
emeleten, ahogyan a lépcsõ tetejéhez értem egy
vértócsát láttam. Szerintem vértócsa
volt. Hatalmas vörös színû tócsa. Megijedtem.
Csak álltam és meredtem elõre, hogy vajon mi lehet ez,
és mi történhetett itt. Félelemmel harcolva álltam
a lépcsõfok tetején. A fejemben csak futottak a gondolatok,
hogy mi van, ha itt valakit megöltek és a gyilkos még mindig
ott van? Vagy egy hulla van ott? Akkor mit csináljak? Nem tudom miért,
de egyszer csak elindultam. Lefele a lépcsõn. Már nem
csak egy vértócsát láttam, hanem kettõt.
Kettõ között egy résnyi hely, ahol elfért a
lábam és úgy ugrottam át a másik oldalra.
Ahogyan megvizsgáltam a helyszínt láttam, hogy a fal
véres, lábnyomok, kézlenyomatok vannak. Nem bírtam
nézni. Undorító volt. Gyorsan megráztam a fejemet
és indultam tovább. Talán hívnom kellett volna
a rendõrséget? Mit kellett volna csinálnom? Nem tettem
semmit. Egy kicsit emiatt bûntudatom van, de valaki feltakarította
a foltot, mire én 2 körül hazaértem. Az a valaki vajon
mit gondolhat errõl az egészrõl? Õ többet
tudhat, mint én? Neki milyen elméletei lehetnek? Vagy talán
õo ott is volt, amikor ez történt? Nem tudom. Elmeséltem
elõször a suliban Andikának. Õ azt mondta, mi van,
ha valaki ott szült? Meg lehet, mert sok vér volt ott. Rengeteg
vér volt ott. Rengeteg.
Nem tudom, mi történhetett ott…
Szombaton majdnem egy hónap után újra láttam
drága Lillumat! Amúgy a mostani design, ami személy szerint
nekem nagyon tetszik, az rólunk készült. A szombati napon
megint csak fotózkodtunk. Cipõinket és magunkat. Dalszöveg,
pedig mi másból, mint egy újabb 30 Seconds to Mars számból.
Beautiful Lie. Nem sokára jön ennek a klipje. Nagyon kíváncsi
vagyok már rá. Egy újabb remek klip Jared-éktõl.
Annyira jól esik mindig, amikor találkozok Lilllu anyukájával
és mosolyog rám. Nagyon kedves hozzám, jól ellehet
vele beszélgetni. Nagyon szeretem az egész Gyutai familit!
Szombaton még vettünk két farmert nekem! Végre…
Már régóta szerettem volna és most sikerült
is! Meg persze megint füstölõt is vettünk. Szép
kis gyûjteményem van. Egyre nagyobb és egyre jobb.
Kb. két hete pedig kinéztem egy szögecses övet. Nagyon
megtetszettek, és ahogyan lenni szokott Lilluval megint bementünk
a bõregérbe. Annyira szép övek voltak ott. Erre
a Lillu megszólalt, hogy neki van öve, nem használja, és
kölcsön adja! Annyira nagyon hálás vagyok neki! Annyira
jó az az öv! Köszi Lillu Imádlak!
Jövõ hét szombaton megyünk fel Pestre.
Jön Pistu és Lillu is! Ja igen Pistu még nem mondtam, de
jön a Lillu is velünk! Viszont a korizással nem tudom mi
lesz, mert nagyon drága. Majd kitaláljuk. Megoldjuk!
Szóval jövõ héten szombaton már december
1-je lesz.
EVIME NYÍLTNAP!!!!!
Találkozunk Kittuval meg Gicával is! Nagyon jóóóó
lesz!
Aztán december 3.-án pedig The MOOG koncert lesz, Ex-be! Megyünk, megyünk, megyünk! Suliból megyünk páran, meg persze Lillu drágámat is cipelem magammal! Már nagyon várom. Jó kis karácsony elõtti buli.
Meg persze karácsony elõtt most már teli vagyok programokkal. Lillu elhívott a táncos bankettjére meg egyetlen MÁJLÁWÍZJÓRLÁW ikrem is az õ énekkari karácsonyi elõadására.
Szóval most minden úgy tûnik csodás és szép. Remélem így is, marad!
Vigyázzatok magatokra!
Ui.: Galéria bõvült nagyon sok új képpel és a chat átkerült a site oldalra. Ott üzenjetek
Képek:
Loccs és én a próbán
Függönykötõ és
az egyes
Egyik szünetben unatkoztunk: Tittyel,
Zsuzsal