2008.01.22. - kedd - Over the Rainbow
Zene - Simple Plan - Your love is a lie
A nap csak úgy ragyogott, tavaszt keltett bennem.
Bár az elsõ dolog, ami eszembe jutott a napsütésrõl
és arról, hogy újra megmutatta magát nekünk
hosszas idõ után, egy esemény volt.
Tavaly, már február volt, egy hétfõi nap. Mátéval
randiztam. Emlékszek, õ késett és én telefonomon
szörnyülködtem, hogy lemerült, mert szerettem volna lefényképezni
õt. De nem jött össze. Amikor késve megérkezett
és látta, hogy ott csücsülök a padon a Hemo elott,
telefonomat nyomkodva csak ennyit mondott:
-Már itt vagyok, ne hívj! –meg se fordult a fejemben,
hogy felhívom. Emlékszek, akkor nagyon fáradt volt. Azt
hiszem egy újabb átbulizott éjszaka után találkozott
velem. Kávét akart inni, de nem tudott, mert utálok beülni
bármilyen helyre is, így kávé nélkül
maradt. Sétálni kezdtünk miközben a nap csak úgy
sütött, megszínezte a növényeket. Valahogyan
Zoli háza elõtti lépcsõre keveredtünk. Leült,
kiterült a lépcsõn. Én nem ültem le, féltem
hogy felfázok így fentrõl szemléltem, ahogyan
a fiú szívja a cigijét, majd kifújja. Emlékszem,
õ ezen a napon mondta meg nekem, hogy tervezget. Szigetre akart vinni,
Ex-be…
Hazudott…
Az egyetlen jó emlék errõl a napról, ahogyan ott kiterülve szemüvegben fekszik a lépcsõn. Akkor találtam elõször annyira tökéletesnek, akkor lettem megint csak boldog. Bevallom, szerettem… nagyon…
Szóval a napsütés egybõl ezt jutotta eszembe. De
nem úgy gondoltam Mátéra, hogy fájt, csalódás
volt nekem és hogy mennyit szenvedtem tõle. Nem…
Teljesen pozitívan gondoltam rá, tudtam az egy gyönyörû
nap volt. Semmi negatív érzelem, csak örültem, hogy
süt a nap! Végre…
Suli után egybõl telefonálni kezdtem, hogy Lillával kicsit kiélvezzük a napnak ragyogó hatását. Bele egyezett és megbeszéltük, hogy a részleteket az Interneten keresztül megbeszéljük.
15:20 perc körül már az utcájukon sétáltam. Hamar összeszedtük magunkat. Kaptam tõle egy gyönyörû rajzot. Van rajta szívecske (<3), tornacipõs kép, nõi alak és egy hatalmas, szépséges lepke. Annyi kis részlet van a rajzon, hogy eleinte ki se tudtam venni, hogy a képen vannak lábak, tornacipõvel. Szép lassan a feliratokat is felfedeztem. Egyre jobban tetszett a rajz és most is, ha ránézek a monitorra (mert, hogy az eredeti kép Lillánál maradt, nekem csak a szkennelt változat van meg…) csak csodálkozok, hogy milyen szépet is alkotott az én Lillám.
Lassú léptekkel indultunk el tõlük a városba.
Nem siettünk, annyira nem is kellett sehova se sietni. Meséltünk
egymásnak errol, arról, majd bementünk a Converse cipõk
mennyországába. Le vannak árazva a tornacipõk,
szóval csak ilyen mondatok mondtunk:
-Most szólj anyádnak, hogy vegyen!
Converse bolt után a Stégbe mentünk tovább. Lépteink
talán még lassabbak is lettek, mint eddig. Elkezdtem mesélni,
hogy tesommal hogyan vesztem össze. Pont beléptünk az ajtón,
amikor a következõ szavak hagyták el a számat:
-békén hagyhatnál! Érted, ilyet ír nekem!
–mondtam majd a pénztárnál álló fiúra,
néztem. Õ is rám, majd vissza a pénztárosra
majd újra rám.
Õ volt…
Személyesen láttuk is egymást… Talán õ
meg se ismert, de hosszú hónapok után végre láthattam.
A vicces talán az egészben, hogy pontosan meg sem tudtam nézni!
Egy az, hogy lefoglalt a mesélés, a másik… talán
megijedtem?
Ahogyan sétáltunk hátra a cipõk felé, szívem
egyre gyorsabban vert. Régen éreztem ilyet. Azt hittem felköhögöm
a szívemet, izgultam. Mi van, ha odajön hozzám? Megszólít?
Bár annyira ezek nem is érdekeltek, inkább csak azért
vert a szívem másodpercrõl másodpercre hevesebben,
mert láttam. Egyszer láttam már, de akkor szinte nem
is ilyen feje volt. Azt hittem dolgozik, sot egyáltalán nem
számítottam arra, hogy találkozhatok vele.
Vajon felismert?
Lilla csak percek múlva kérdezte meg:
-Ez nem a… (név) volt?
Nevetve néztem rá vissza:
-De!
Ekkor eszünkbe jutott, hogy múltkor mintha hasonló helyzetben lett volt részünk. Hiszen múltkor Lilla barátjával futottunk össze, akivel a világhálón keresztül szokott beszélgetni, most meg az enyémmel. Gyönyörû :)
Nem sokat beszéltünk róla. Tudtam, ismertem magunkat. Havonta ha egyszer beszélünk, aztán kiveszik a varázs. Talán így lehet megfogalmazni. Nem tudom, hogy kellene, csak ezt szoktam érezni. Hogy valami már nem ugyan az.
Tovább sétáltunk, lassú léptekkel a Spar
felé. Az egész boltot végig jártuk ásványvízért
keresve. Mire megtaláltuk, telt egy kis idõbe.
Útközben találkoztunk egy nõvel, akit mindketten
ismertünk, hiszen velünk nyaralt õ is. Nekem valahogyan nagyon
jól esett látni õt. Felidézték bennem a
közös nyaralás emlékeit Lillával és
csak hálás voltam. Sütött a nap és az egyik
legjobb barátnõmmel lehettem.
Más nem is kellett.
Boltból kijövet tovább beszélgettünk. Lassú
léptek, komoly szavak hagyták el ajkainkat. Komoly beszélgetés
játszódott le köztünk.
-Ott a … (név)! –szólalt meg hirtelen Lilla. Igen,
én már messzirõl kiszúrtam õt. Ott ült,
bagózott. Meglepõdtem? Nem…
-Tudom! –mondtam halkan és a komoly beszélgetés
közben, elõször mosolyodtunk el mindketten. Majd, mint akik
észre sem vették volna a fiút, meg a barátját
folytatták utunkat tovább a Kossuth utcán.
Régen éreztem magam már így. Ennyire bizalmasan
szerintem már régen voltunk Lillával. De nagyon jól
éreztem magam, és csak közelebb érzem õt
magamhoz.
Köszönöm Lilla a tegnapot!
Remélem a szombat is ilyen jól fog sikerülni!
Haza felé jövet továbbra sem gyorsítottam tempómon. Nem volt értelme. Hova siessek? Hiszen õ itthon van. Nem szól hozzám, kinek van kedve így itthon lennie. Nekem nincs… Késleltetni akartam a pillanatot, hogy újra találkozhassak vele.
Útközben már megint a Margit templomnál jártam,
amikor ismerõsökbe botlottam. A családom egykoron nagyon
jóba volt a házaspárral és velük találkoztam
hosszú idõ után újra. Valahol örültem
a szívemben, hogy láthattam õket. Rendesek voltak velem,
mint mindig. Csak én nem bírtam õket elviselni régebben.
Kicsit irritálni tud, ha valakinek nagyon nagy az önbizalma és
még hozzá nagyképû is. A feleségre ez jellemzõ
is volt.
Hirtelen megkérdezte tõlem, hogy hogyan megy az iskola. Én,
pedig nem tudom csak mesélni, kezdtem, hogy milyen céljaim vannak,
mire is vállalkoztam. A pár tágra nyílt szemekkel
nézett rám. Csodálkoztak, hogy milyen céljaim
vannak, mégis amikor azt mondták, hogy jó hogy vannak
céljaim, álmaim és szeretném õket megvalósítani,
hirtelen a nõt is kedvesnek tartottam. Jól esett a biztatásuk.
Bár mindenki mondja, hogy drukkol nekem, hogy sikerüljön
talán rajtuk, tényleg láttam, hogy drukkolnak nekem.
Kedvesek voltak…
Lassan haza értem. Továbbra sem gyorsítottam még
a lépcsõházban is tíz percbe telt mire felértem.
Hova siettem volna? A veszekedések tudnak várni…
2008.01.20. - vasárnap- Crazy...
Zene - Simple Plan - Crazy (acoustic)
• hi my name is mehmet i am extrovet and friendly I like friends
so I want to be friend and i improve my english so i want to talk you waitting
for you ..(you are the most beautifulith you girl I have ever seen) -mondanom
se kell, hogy török írta... áh...
Nem tudom, mi van velem.
Rossz kedvû, kedvtelen vagyok. Nagyon nagyon.
El akarok tunni, ez nekem sok! Adjatok nekem szárnyakat, hogy elrepüljek
egy másik életbe! Nem bírom ezt a „börtönt”!
Nem börtön ez, ahol élek. Egy kedves zöld szoba, a váram.
Csupa kedves dolog vesz körbe. Nem is a hellyel van bajom, magammal…
Ostoba vagyok, mint mindig.
“seasons change but people don’t…” (FOB)
Szánalmas vagyok, gyûlölöm ezt.
Ugyan ott tartok, mint három éve… Nem szabadultam meg
az érzésektol, nem változtam. Még mindig valahol
depressziós vagyok. Ez most nagyon elõjött.
Megint görcsösen vágyok valamire, azt hiszem… ki sem
mondom, mi vagyok.
Mehetnékem van…
Régen éreztem magamat ennyire pocsékul.
Bárcsak lehetnék Veronica Mars…. Bár… valahol
õ vagyok… és ez talán magamban még jó
is.
De akkor is…
Változna már meg valami, vagy csak lenne tavasz… kimenni
és feküdni a fûbe.
Erre vágyok…
-újabb remekmû... több is van,
csak nincs kedvem berakni õket....
2008. 01. 20. - vasárnap- Bad day...
Zene - Barenaked Ladies - One Week
Megint hazajött…
Szokás szerint annyira nem vártam, illetve vártam, csak
nem ugrottam a nyakába. Miért is kellene a nyakába ugranom?
Az utóbbi hetekben úgyis csak megbántott a hülyeségivel.
Ezer egy bajom van, nem akarok semmit sem csak elhúzni innen jó
messzire.
Egy másik világba, ahol muvészek, fotósok között
élhetek. Ahol akár én is lehetnék modell, hiszen
hányszor halottam, hogy különleges vagyok. Sot, 9 éves
koromig modell szerettem volna lenni. Aztán jött valami törés
és onnantól kezdve ez az egész meg se hatott.
Néha szeretnék a deviantart-osok között élni.
Ahol bárki lehet modell vagy fényképész. Állhatsz
egyedül, lehetsz bárkivel, csak fejezz ki valamit. Játssz
a száddal, a szemeddel, az egész arcoddal. Fejezz ki érzéseket!
Csak ezért hagynám itt a mostani életemet. Hogy valaki
játsszon szerepet az én muvészetemben vagy én
az övében. Legyünk egymás muvészetének
a része.
Alkossunk együtt…
Csütörtökön megint hazajött. Vasárnap ment
el. Szerdán már beszéltünk msn-en, hogy mikor hogyan
jön haza, még viccelodtünk is. Minden jól ment. Egészen
addig a pillanatig, amíg meg nem nyitott msnen. Ostoba szívességet
kért tolem. Tudta, hogy erom fogyóba, hetek óta idegeskedem,
ingerlékeny állapotban voltam. De nem hatotta meg túlságosan.
Azért is megkérdezte, hogy nem e csinálnám meg
neki! De nemet mondtam! Kisebb gondom is nagyobb volt, mint az o hülyesége.
NEMET MONDTAM!
Elindult a lavina. Mocskos, gyulölettel teli szavak hagyták el
ajkainkat. Mintha nem is testvérek lettünk volna. Ostobán
viselkedtünk mindketten, mindegyikünk gondolhatott volna a másikra,
de nem tettük. Saját önzoségünk miatt vesztünk
össze.
Bár már megszoktam, hogy szerinte én önzo és
köcsög vagyok, most valahogyan ezek a szavak jobban fájtak.
Régen sírtam annyit, mint akkor miatta… sot… az
utóbbi idokben nem is sírtam, hiszen semmi okom nem volt rá.
Majd msnen folytattuk a veszekedést. Szidtuk egymást, egyre
jobban. Hajtottunk az igazunkat. Majd ezt írta:
„-békén hagyhatnál!”
Tessék? A két szóból álló rövid
mondata szívembe egy hatalmas vagy szöget vert. Akárhányszor
elolvastam újra a mondatot, a szög egyre beljebb fúródott
majd darabokra, zúzta szét a szívemet. Teljesen az jött
át, hogy púp vagyok egyetlen bátyám vállán.
Megint kis fekete báránynak éreztem magam. Ahogyan régen.
Senki vagyok…
Azt mondta, hagyjam békén és én így is, teszek három (lassan négy) napja. Megkért én csak teljesítem! Anya kérdezte péntek reggel, hogy mi bajom van, miért vagyok ennyire kedvtelen. Nem akartam elmondani, de az ajtóban, mikor újra útnak indultam a suliba megint megkérdezte. Akkor már elmondtam, mert úgy kérdezte. Dühös volt rám, amiért nem mondom el, flegmán kérdezte meg. Flegmán válaszoltam. Szívem összeszorult. A saját bátyám nem akar velem beszélni! Akit alig látok már. Nem akar velem beszélni. O játssza a sértodöttet.
Két percem volt összeszedni magamat, mielott találkozok
reggel a lányokkal. Sírás szélén álltam.
A világ ellenem lázadni kezdett.
Mint minden reggel zenébe menekültem. Tudtam, ha meghallom az
mp3 lejátszóban Danny Jones hangját, ott omlok össze
az utca kellos közepén. Féltem Jaredet is hallgatni. Tudtam
a hatás ugyan az lett volna.
Üvöltés, sikoltás kellett! Erosödnöm kellett.
Két percem volt. Nem több….
Csak gyorsan váltogattam a zenék közül, majd hirtelen megtaláltam. Gicától rengetegszer hallottam, hogy Brandon üvöltése milyen jó. Saját fülemmel is tapasztaltam már. Tudtam, ez kell. Zene lejátszón Eyes set to kill-t kerestem. Meg is találtam.
Bradon egyenesen a fülembe üvöltött. Míg nem értem oda a bolthoz, ahol a lányokkal találkoztam, o segített nekem. Erot adott talán. Vagy csak szimplán kitörölte a könnyeket a szemembol. Nem tudom, hogyan csinálta, de köszönöm neki…
Suliban, mint valami zombi úgy ültem. Loccs látta rajtam, hogy valami nincs rendben. Odaült mellém és faggatni kezdtek. Az egyik legjobb barátnomnek tartom Loccsot, bármit elmerek neki mondani, és o is nekem. Nagyon szeretem. Nem tudom, hogy néha mit kezdenék nélküle. Meg van a bizalom, a kölcsönös érdeklodés egymás iránt. Mellettem volt mikor Máté otthagyott. Mindig mellettem, van. Szeretem. Sok emberhez ragaszkodok az osztályból, de o hozzá majdnem a legjobban. Rajta kívül még Dórihoz nagyon, majd Zsuzsi land lakóihoz. Szép társaság vagyunk, megszerettem magunkat. Mindenkinek meg van az egyénisége.
De akkor ott reggel 8 óra elott valahogyan nem mertem neki megnyílni.
De aztán mégis. Tudtam, hogy megért. Mikor elmondtam
neki az egész bajomat, magához húzott és csak
annyit mondott:
-Jaj Loccs! –sírás hátárán álltam.
Fontos számomra bátyám és nagyon fáj(t)
hogy nem beszélünk. Még mindig fáj. Nem vagyok képes
úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Neki szerintem
nem is fáj, nem is hatja meg. Tudom, hogy megint elmondott mindenkinek
valami utolsó rongynak, ahogyan már egyszer megtette.
Nem tudom most pontosan, hogy benne mi lehet. De most valahogyan nem is érdekel.
Bocsánatot kérek mindenkitol, akivel pénteken, hülyén
viselkedtem. De értsétek meg, rengeteg gond, bánat zúdult
rám. Nem csak tesomtól. Valaki mástól is. Kirol
nem beszélek… nem kell róla beszélni… mert
hülyeség lenne…
NAGYON BOLDOG SZÜLINAPOT KÍVÁNOK NEKED KITTU! KÍVÁNOM, HOGY MINDEN ÁLMOD TELJESÜLJÖN! (L)
2008. 01. 08. -péntek - A long time ago, we used to be friends
Zoli… mindannyian ismerjük. Vagyis már rengetegszer
meséltem róla. Életem része. Hiába akarnám
kitépni, üresség maradna utána. Lehetetlen kitaszítani
a szívembol.
Bár már nem érzem ugyanazt. Nem úgy szeretem,
nem azt értem iránta, mint eddig. Hiszen ígéretet
tettem magamnak. Ha nem keres 2007 végéig nem fog érdekelni
többet. Nem válaszolok, ha keres, nem beszélek vele. Max
rámosolygok de semmi egyéb. Nem keresett és én
így elkönyveltem, hogy nem lesz belolünk semmi. Nem fogunk
beszélni. Így az összes gondomat egyedül oldottam
meg. Segítsége nélkül.
Büszke is voltam magamra, sot az is vagyok. Leküzdöttem a hiányát.
Nem gondoltam rá többet, elfogadtam, lezártam.
Csütörtök volt…
Sietve indultam el otthonról, késésben voltam. Mielott
elindultam volna, utoljára kinéztem az ablakon.
Ott sétált el… boldogan, vígan… szinte nem
is o volt.
Hatalmas lendülettel indultam meg, óriási erovel téptem
ki az ajtót, majd futottam le a lépcsokön. Hirtelen azt
akartam, hogy lásson.
Át akartam élni azt, amit egy éve. Nem vágytam
rá annyira, csak… csupán azt szerettem volna, ha a szemembe
nézz! Ennyire vágytam talán akkor.
De mire leértem, már nem volt ott.
Mégis, a szívem boldog volt! Láttam! November 24.-e óta
vártam ezt a pillanatot. Látni ot.
5 óra lehetett, amikor myvipem-re felnéztem. Majdnem egy évet vártam erre a pillanatra. Írt nekem! Végre! Ám, ahogyan olvastam a szavait, bennem egészen más érzést keltett, mint vártam. Talán rajongást vártam tole vagy azt a boldogságot, amit én akartam érezni! De nem voltam boldog. Sot, valahol megéreztem, hogy ma fog írni. Amikor úgy érezném, hogy minden rendbe van, o megjelenik. Mást vártam tole…
Nem írt sziát, csak egy sor szót, írásjel nélkül. Érzelemmentes. Pedig én érzelmet akartam, azt a vágyat akartam érezni, amit egykoron én is éreztem iránta. De úgy látszik… talán… felnottünk... Kinottük az érzelmeinket? Van ilyen? Ennyire elfelejthet valami olyasmit, amit pár éve fontos volt? Lehet, hogy amikor utoljára találkoztunk, ennyire megbántottam? Lehetséges ez?
Magamban harcot folytattam. A józanész és a szív csatája.
Eszem azt mondta: Ne írj.
Szívem: írj!
Tudtam, hogy ha azonnal visszaírok neki, változni fognak bennem
az érzések. De még nem engedtem el. Még mindig
nem! Erosen küzdök, de gyenge vagyok. Szeretném, ha a szívem
megerosödne. Nem élném bele magamat semmibe, csak túl
haladni azon a fiún, kinek szerepe volt sokáig az életemben.
Sokáig? Még mindig.
Bár rosszul esik, hogy csak ennyit és ilyet ír. Talán csalódtam benne. Hülye álom, hogy vágyik rám. Ostoba voltam, mint mindig, ha róla van szó.
Megint láttam. Sot…
3 méterre álltam tole.
Éppen ikremmel jöttünk ki a boltból, amikor láttam,
hogy egy farmer kabátos, punk fiú beszélget valakivel.
Nem tulajdonítottam neki sokat vagy talán nem is figyeltem akkor
annyira rá. Nem hittem, hogy o az.
Csak egy dologról ismertem meg. Amirol szinte mindig. A járásáról.
Nem lehet leírni, hogyan emeli lábát, majd csapja a betonhoz.
Egyszeruen energiát vissz bele. Nem tudom, honnan szedheti ezt az energiát.
Ennyi szenvedés, keseruség után vajon honnan van ehhez
még mindig ereje?
Barátival volt. Én megint könnyezni kezdtem. Megint azt
akartam, hogy észrevegyen, hogy törodjön velem. De nem…
családjával volt, nem szakíthattam ki.
Más a viszony köztünk, és ez nekem valahol fáj.
De el kell, engedem ot…
Most…
Ha találkozunk is … és … megint… ott kötünk
ki, ahol szoktunk… akkor elengedem…végleg…
2008. 01. 09. - szerda - goodbye
Zene: McFly - Born to Run
Sok mindenrõl kellene írnom!
Rengeteg dolgon kattogatott az agyam az utóbbi idõben. Meglehetõsen
sok mindenen.
Változásokon.
Elõször is rájöttem meg van a mondatom, ami annyira
életem része lett, hogy tudtom nélkül szállingózott
be, észrevétlenül.
Save Yourself, the secret is out. -30 seconds to
mars – modern myth
Mennyit használtam ezt a mondatot, ám azt sose gondoltam volna,
hogy igaz lenne.
Én ezt úgy fordítom, hogy: Védd magad,
a titok kiderül!
Hát igen, kiderült, hogy írok! Azóta egyre rosszabbul
megy. Szánalmasnak tudom magamat érezni. Visszaolvasom sokszor,
mielõtt még megmutatnám a világnak, akkor nem
találok hibát. Visszaolvasom a neten, pár nap múlva.
Elkerekedett szemekkel veszem tudomásul írásom a világon
a legrosszabb. Nem is értem, hogy hogyan sikerült. Pedig a fejemben
minden annyira szépen meg van fogalmazva, de amikor leülök
hirtelen egyes dolgok a semmibe, szállnak.
Tegnap este alaposan elgondolkodtam. Ki akartam írni történetem
oldalára:
„befejeztem. Vége van.” –
csak ennyit, ilyen egyszerûen. Ültem a széken, begépeltem
szavakat és bámultam a monitort. Csak rá kellett volna
nyomnom a „Rögzítem” gombra és el
lett volna döntve, mi a sorsa az irományomnak.
De nem történt meg. Letelt a 24 perc és nem lett elküldve.
24 perc alatt elgondolkoztam. Mennyi mindent köszönhetek „neki”.
Mennyit fejlõdtem, miket kaptam „tõle”, mennyire
élveztem a több órás gépelést. Túl
szép dolgok fûznek „hozzá”, hogy ennyivel
befejezzem.
Pedig, akkor este majdnem meg tettem. Majdnem leírtam és akkor
talán vége lett volna. Bár valahol most is azt értem,
hogy vége van. Mintha kivágtak volna belõlem valamit.
Kiderült a titkom. Hiszen titokban mûveltem az írást.
Titkosabban, mint bármi mást az életemben. Nem tudott
róla családom, barátaim, senki! Csak a világháló
használói.
Titkom volt.
Mi van akkor, hogyha mostantól bármit elmondok, ami számomra
„titkos”, akkor az onnantól kezdve nem lesz többet
titkos? Kiderül, és nem megy tovább? Van ilyen? Lehet ekkora
ereje egy mondatnak?
Hát lehet. Ezt megtanulhattam volna már. Sokat látom, sokat hallom, sokat éneklem. Életem része lett, ez a rövid kis sor, mondat. Hatással van rám…
Szomorú voltam a hét elsõ felébe. Nem ment semmi, elegem volt. Állandóan görcsölök, anyu szerint ideges vagyok. De nem értem hogy miért. Anyu azt is mondja, hogy az ösztöndíj miatt van. Talán igen, talán nem.
Kedden megkaptam a várva várt jellemzésemet osztályfõnökömtõl.
Akkor még talán nem is értelmeztem annyira, mint amikor
itthon elolvastam a papírt. Újra, újra s újra.
„aktívan részt vett… aktívan részt
vett…” –ismétlõdtek bennem állandóan
a papíron olvasott, számomra gyengének ítélt
jellemzés.
Rájöttem a nõ, nem ismer. Bár segítõ
szándékkal és jó akarattal írta (talán),
én mégis jobbat vártam.
Teljesen összetörtem. Számítani fog a nõ véleménye,
igenis. Ha nem is sokat, de biztosan „beleveszik”. Én meg
ott állok az osztályfõnököm szánalmas,
undorító írásával. Egyszeru, általános
dolgokat írt. Nem tetszett.
Kedvem is elment mindentõl. Csak bambultam tovább magam elé,
nem akartam semmit se. Sírni akartam, sõt tudtam is.
Bár legszomorúbb más miatt voltam…
Kiderült, hogy egy ostoba álmot, bálványt kergetek.
De mit is vártam tõle? Hiszen õ is egy ember!
De nem bírtam felfogni, most se nagyon, de már átértékeltem
bizonyos dolgokat.
Tegnap este hosszas meleg fürdõ után visszatértem
zöld váramba. Ágyamra települtem, majd anyukám
lépett be a szobába. Nem akartam sírni, nem akartam semmit
se. De ahogyan ült mellettem az ágyon engem figyelve beszélgetésbe
kezdtünk. Sírnom kellett.
Sajnáltam, hogy nem megy írás. Utáltam magamat.
Fontos dolog (volt).
Sajnáltam, hogy egy undorító írást kaptam.
Sajnáltam, hogy nem ismer a tanárom.
Sajnáltam, hogy testvérem nem volt velem.
Sajnáltam, hogy egy senki vagyok…
Miután anyukám felvilágosított, hogy majd a tanárom,
Meme, aki ismer minden bizonnyal olyat ír, amilyenre szükségem
van, kicsit megnyugodtam.
Ám mikor õ kiment és a sötétség teljesen
megfertõzte a szobámat, sírni kezdtem. Jobban, mint amikor
édesanyámmal egy szobában voltam. Újra rá
gondoltam. Mint a filmekben, ahogyan láttam. A lány magába
roskad és zsebkendõ után kapkodva szaggatottan, veszi
a levegõt. Abban a pillanatban egy radírt vettem volna a kezembe
és életem rajzán radírozni akartam. De hol is
van ez a rajz? Nem tudom. De õt kiradíroztam volna, hogy halvány
emléke se maradjon bennem.
De nem tehettem. Valószínûleg oka van annak, hogy õ
bekerült az életembe. Hiszen ha õ nem lett volna, sok élménybõl
maradtam volna ki.
Hálás is vagyok neki ezért, de még fáj
a frissen szerzett seb. Ha nem is annyira, mint akkor este, de fáj.
Szerdán, már teljesen kivoltam. Fejem fájt, rázott
a hideg.
Éppen Danny Jones énekelte a fülembe, fekete masinámon
keresztül egyik szünetben: „One by one. Dreams are gone.
Do I have to stay?”, amikor odalépett hozzám egy
lány. Kérdezni kezdte, hogy én hogyan csináltam
meg ezt az ösztöndíjba, hogy mit hova írtam. Érdekes
néztem rá, nem értettem, hogy õ mirõl beszél,
hiszen azt mondta, nem adja be! Akkor meg? Mit kérdezget? Értetlenül
álltam elõtte és csak annyit mondtam: mindent úgy
írtam, ahogyan kell.
Majd visszaraktam fülembe a zenét, és pötyögni
kezdtem telefonom. Kiakadtam teljesen. Egy jó jellemzés miatt
kezdi el megírni az egészet. A napom, a hetem nem is alakulhatott
volna jobban. Gicának írtam, mikor teljesen kivoltam már.
10 perc múlva válasz is érkezett:
„Nyugi, ennyi ido alatt úgysem tud normális pályázatot
írni! Ne hagyd, hogy ez elrontsa a kedved, tudod: ott leszel Duinoban
szeptembertol ;) Ne szomorkodj Édike, bízz magadban, az álmaidban,
és a sorsban! :-) Mi szeretünk, hiszünk benned, ez számítson!
Puszi neked drága Krisztum! ;-)”
Nagyon meghatottak a sorok Gicától. Eleve, hogy Édikének
nevezett, ahogyan családom szokott hívni. Igen, valamilyen szinten
már a Gica olyan mintha a családtagom lenne.
Nem múlik el úgy nap, hogy ne beszélnék vele.
De nem õ az egyetlen barátnom, aki már „családtagnak”
mondhatok!
Lassan az a pillanat is elkövetkezett, amikor angol órára
ültem be.
-A többiek menjenek, Kriszta te, meg gyere ide! –mondta
angol tanárom az óra végén és helyet foglaltam
elõtte. Õ még szorgosan irogatott én, pedig lestem,
hogy vajon mit is írhat rólam a választott tanárom.
A nõ, aki 9. év eleje óta tanít engem, aki az
egyik legjobb tanárom. Sõt a legjobb, kétségtelen.
„Kerényi Krisztinát 2005 szeptemberében ismertem
meg, azóta tanítom angol nyelvre. Tanulmányi eredménye
9.-ben végig jeles, 10.-ben és 11.-ben jó és jeles
volt. Már a kezdet kezdetén kedves, értelmes és
az angol nyelv iránt felettébb érdeklodo lánynak
ismertem meg. Kriszta egyébként is egy nagyon nyitott, szinte
állandóan vidámságot sugárzó diáklány.
Sok diáktársával ellentétben a nagyvilág
dolgai is érdeklik, mindig is, kereste a kapcsolatot a külföldi
fiatalokkal is. Amennyire én tudom, igyekszik minél többet
megismerni más kultúrákból, akár levelezés
akár utazás által. Diák és osztálytársainak
mindig szívesen segít, ha szükségük van rá,
sokszor segíti a közösséget ötletivel és
unszolja is õket, ha erre van szükség. Olyannak ismertem
meg, aki könnyen és gyorsan beilleszkedik, hisz olyan vidám
és pozitív kisugárzása van, amellyel hamar elnyeri
mások bizalmát.
Ami a mûvészeteket illeti, Kriszta nagyon jól rajzol és
emellett évek óta nagy érdeklõdéssel és
odaadással követi a filmvilág eseményeit is. Végül
csak azt mondhatom, hogy Krisztában egy nagyon értékes
fiatalt ismertem meg, aki ha nem lenne a diákom valószínûleg
a barátom, lenne. „
Akkor még a szavak nem is tudatosultak bennem, hogy pontosan melyik
mit jelentenek. Zavaromban gyorsan megköszöntem, hálálkodtam
és indultam következo órára, ahonnan már
késébe voltam. Talán amikor itthon újra akkor
esett le, hogy mit is írt.
„… Végül csak azt mondhatom, hogy Krisztában
egy nagyon értékes fiatalt ismertem meg, aki ha nem lenne a
diákom valószínûleg a barátom, lenne.”
– Micsoda? Tényleg ezt írta? Könnyes szemmel vettem
tudomást, tényleg ezt írta! Hálás vagyok
neki! Nagyon! Tényleg ismer! Tényleg létezik igazi, jó
tanár!
(Tegnap este magamban még azon is gondolkodtam, vajon mi lett volna
velem, ha õ nem tanítana, ha õ nem ismerne ennyire, ha
nem lennénk ennyire jóban. Nem is tudtam volna senkit se megkérni,
hogy jellemezzen engem. Egyik tanár se ismer annyira, mint õ.
Szóval, köszönöm tanárno!)
Hát így fordult meg a világ a körültettem.
A rossz, hirtelen jóba csapott át!
Megváltozott a kedvem és a hozzáállásom
az ÉLETHEZ, vagy minek nevezik ezt!
Részlet egy beszélgetésbõl:
Kép küldése: (kép)
(19:29) Krisztu Napsugár :
akarok ilyen ruhát!
(19:29) Krisztu Napsugár :
HERCEGNÕ AKAROK LENNI!
(19:29) My love is your love: az vagy :)
2008. 01. 03. - csütörtök - Téli termés
Zene: Ashlee Simpson - Outta my head (ayaya)
Újabb büszkeségeimet mutatom meg nektek! A téli
szünet, akárcsak bármelyik szünet, teli volt alkotással.
Rengeteg photoshoppoztam, rájöttem egy két új trükkre,
ami által megint csak fejlödtem.
Nagyon boldog vagyok! Lehet, hogy számotokra nem fog tetszeni, de régóta
akartam ezeket a színeket kihozni egy egy képbõl! Sok
helyen láttam, már ilyen képeket, de nem tudtam, hogyan
érhetem el ezeket, és lám most sikerült! Ünnepeljünk
Jared Leto:
30 Seconds to Mars:
Tomi (AFC):
Milo Wentimiglia:
Dougie Poynter (McFly):
Danny Jones & Tom Fletcher (McFly):
2008. 01. 02. - szerda - csalámádés csokisturmixxxxx....
Gondolkodtam mit is, írhatnék most…
De semmi jó dolog illetve semmi olyan említésre méltó
esemény nem történt, amirõl írni érdemes
lenne.
Inkább csak mondatokat emelnék ki, amik a szilveszteri estémén
elhangzottak:
-BÚJJÉK MINDENKI, AHOVA TUD! –üvöltöttem kb. a fél városon keresztül.
-Szeretünk Lacciii! –tömeges ordibálás egyik leggyakoribb mondata volt.
-Legjobb DJ! –elsõ sor, csak úgy zengte ezt a szószerkezetet, mire a DJ mosolyogva nézett ránk, miközben a fülét hegyezte, hogy jól hallja-e, amit kiálltunk.
Amúgy remek érzés volt az egész városon keresztül menni, a szembejövõ embereknek boldog újévet kívánni. Kicsit, mintha megváltoztatnám a sorsukat egy jó kívánsággal. Lehet, hogy nem így van, de nagyon jó érzés volt, nekik boldog évet kívánni és remélni, hogy sikerülni fog nekik!
-BÚÉK! –mondtam egy rasztás hajú fiúnak.
-Neked is! –válaszolta.
-A raszta szív, a raszta szív, örökké dobog!
–énekeltem, a mellettünk elhaladó hosszú hajú
fiúnak. Egy percre elgondolkodtam majd utána kiáltottam:
-Te ez így van?
-Így! –válaszolta és tovább haladt az úton,
amelyen, mi követtük ot. Késõbb egy hidrogén
fejû magas sráccal állt le beszélgetni, mi pedig
újra boldog újévet kívántunk és
én énekelni kezdtem:- A raszta szív… majd felkiáltottam:
-Szeretem a rasztásokat.
Ekkor egy hang kiáltott utánunk: -Akkor gyere és szeress!
–nevetve mosolyogtunk vissza a rasztásra, majd drága jó
barátnõm tovább fûszerezte a helyzetet.
-A Krisztunak nincs barátja!
További mondatokat nem hallottunk a fiúktól csak gyalogoltunk
tovább a téli utcán egymás hangjára figyelve.
Reni: -Boldog újévet! –kiáltott a lentrõl
érkezõ embereknek.
-BÚÉK! – kiáltották vissza.
-Csak jobb lesz, mint a tavalyi! –reni vigyorogva ordította vissza.
-Hát remélem! –mondta valaki, ám arcát akkor
sötétség fedte és nem is nagyon érdekelt
minket, hogy ki mondta csak mentünk tovább a jeges úton.
Rengeteg szép és jó dolog történt szilveszterkor
velem! Nem szeretném leírni, hogy mik, mert talán elveszne
a számomra tartogatott titkos varázsa.
Csak annyit mondok, hogy köszönöm mindenkinek, aki gondolt
rám! Sajnálom, hogy nem írtam vissza mindenkinek, de
lefoglalt a takarítás.
Amikor másnap délután takarítottam a romokat
a lakásban a buli után, kedvenc együttesemet hallgattam.
30 Seconds to Mars…
Nem értem, hogy tudnak ennyire jó zenét készíteni.
Akárhányszor újra hallgatom, mindig más, de mindig
egyre jobb. Nagyon szeretem õket, nincs nap, hogy ne hallgatnám.
De akkor, amikor takarítottam furcsa érzések voltak bennem…
Nem írom le, mert hülyének néznétek.
Csak szeretem oket és kész.
Azon gondolkodtam a mai napon még, hogy mikor volt utoljára
olyan, hogy valamiért illetve valakiért/kikért szinte
betegesen rajongtam. Vissza emlékeztem, hogy régen milyen képeket
gyûjtöttem, volt-e olyan együttes, film, színész,
énekes, anime amirõl a számítógépemen
több 100 kép volt.
Végül arra jutottam, hogy pár éve csak két
dologért rajongtam.
Inu Yasha és Justin Timberlake.
Fura… ma már mindegyik hidegen hagy.
Körbe néztem tehát a mostani gépemen, hogy mibõl
van sok kép. Nem lepõdtem meg nagyon, hiszen tudtam, hogy miket
szeretek csak a képek számtani mennyiségével nem
voltam tisztában.
McFly: 1105 kép
Tornacipõs képek: 678 kép
30 Seconds to Mars: 327 kép
Nem számolom a photoshoppos munkáimhoz használt képeket,
amik legalább 1000 db számot is elérik. Hát igen
ebbõl látszik, hogy képekben élek…
Képek:
Rendõrbácsi beöltözött
szilveszterkor (itt még nem koncentráltunk annyira)
Rendõrbácsi beöltözött
szilveszterkor (itt már igen)
Zsuzs szerint marha szellemes voltam
Táncoltunk
Zsuzsék
2007. 12. 30. 18:58 - vasárnap - Éves összefoglaló
Zene: AFC - Árnyékban a fény
Hangulat: boldog
A 2007es évet mindenképpen
két szakaszra tudnám osztani.
Az évnek az első 5-6 hónapja… mi is a megfelelő szó:
borzalmas, katasztrófa vagy szörnyű? Talán egyik se fejezi
ki, mit éreztem az alatt a pár hónap alatt. Mert a szavak
nem fejezik ki. Ezt érezni kell.
Még az év elején anya
felkészített, hogy a 2007es év, bizony nehéz lesz.
15 éves fejjel az egészre csak vállat vontam és
ezt mondtam:
-Majd pont nekem lesz nehéz! Anyu ne etess!
Nem hiszek ebbe! –mondta az akkor
hit nélküli lány, ki azt hitte ez is csak egy olyan év,
mint többi, tanul majd néha találkozik valakivel, jól
érzi magát, majd paint shop pro-zik és kész.
De az élete egészen más irányt vett…
Januárban már jelentkeztek a bajok. Január 2. lehetet, amikor testvérem szobájába léptem be, és láttam, hogy MYVIP-en egy lány képeit nézi, majd üzenetet küld neki. A lány neve és arca is ismerős volt. Szóvá tettem, hogy mit csinál, miért ír ennek a lánynak? Erre őelmesélte a szilveszterét és csalódottan jöttem rá, a lány és a testvérem összejöttek.
A következő hetekben testvéremmel állandó veszekedésbe kezdtem, a lány miatt. Kit fiú név illet, de magát lánynak mondja, mégis női vonásai alig láthatóak rajta. Kezdeti ellenállásomból és ellenszenvembol végül is az ifjú hölggyel, kivel egy intézményben tanultam rokonszenv alakult ki, majd pedig vele is szócsaták vették kezdetét. Összevesztünk. Ő húzta belolem ki azt a mondatot. Ő késztetett arra, hogy alkossak. Ő tett eloször ebben az évben szomorúvá. Összevesztünk és többet nem beszéltünk, se az előző tanévben, se ebben a tanévben.
Lassan március vette kezdetét,
amikor ő újra, sok év után megjelent az életemben.
Váratlan villámcsapásként csapott be az életembe.
Kéretlenül jött, de akkor boldog voltam, hogy megjelent.
Máté volt. Utoljára talán 11 éves koromban
láttam, ám már akkor megtetszett.
(17:41) Kriszta:
Szia!
(17:41) Thom Yorke:
hy
(17:41) Thom Yorke: ezer
meg egy éve
(17:41) Thom Yorke: mizu?
(17:41) Kriszta: Patkós
Mátéhoz van szerencsém?
(17:41) Thom Yorke: szted?
(17:42) Thom Yorke: persze
(17:42) Thom Yorke: még
nem jutott el oda a személyem varázsa?
Így kezdődött minden, akkor még nem tudtam, mire számíthatok tőle, de örültem neki. Azon az estén, három órán keresztül beszélgettem vele, majd egy mobil szám csere után köszöntünk el egymástól.
Akkor éjjel egyszer csak telefonom
rezgésére ébredtem. Ő hívott, ám, mint
lenni szokott nem vettem fel a telefont. Nem értettem éjjel
2kor minek hív fel. Gondoltam, ha fontos majd elmondja másnap.
Ám örültem magamban. Túlságosan is.
Másnap a suliba teli vigyorral mentem le és egész nap
csak a beszélgetésünk szavaira gondoltam. Ahogyan mesélt
Tia-ról, suliról, főzésről, haverjairól, ahogyan
webkameráztunk és minden mozdulatomat szavakkal illette.
Másnap délután alig vártam, hogy újra fenn
legyen és beszélhessek vele.
Aztán pár napra rá végre
személyesen is találkoztunk és egy egész estét
vele, tölthettem. Sapkámat fején hordta egész este,
s mikor elköszöntünk, két puszinál derekamat
átkarolta és mikor még méterek voltak köztünk
akkor is ordított valami utánam.
Házibuliba akart vinni elso randin, de nemet mondtam.
Másnap erre az üzenetre nyílt meg msn főablakom:
(9:24) Thom
Yorke: kösz hogy taliztál
velem ma
(9:24) Thom Yorke: én
örülök h láthattalak
(9:24) Thom Yorke: szeretnélek
még sokat látni
(9:24) Thom Yorke: most
oszinte leszek: nagyon teccel nekem és még jó fej is
vagy
(9:24) Thom Yorke: szal
akár még szeretni is tudnálak
(9:24) Thom Yorke: majd
kereslek minél hamarabb
(9:24) Thom Yorke: sztem
holnap
(9:24) Thom Yorke:
na hy
Vicces… Ennyivel megetetet. Ezután
több délutánt töltöttünk, kezdtem újra
beleszeretni a számomra mind külsőleg, mind belsőleg tökéletes
fiatal srácba.
Gitározott nekem, voltunk Benedek hegyen, sétáltunk több
mint három órán keresztül. Megtaláltam mindent
benne, amire szükségem volt. Tökéletesnek láttam.
Egyszer ezt mondta nekem:
-Én nagyon sokáig szerelmes voltam
beléd!
Nevetve néztem rá, hogy vajon miről beszélhet. Oké,
két nyarat együtt töltöttünk és mindig is
tudtam, hogy tetszek neki, de hogy ő egy gyermeki szerelemről beszélt,
az nekem fura volt.
Aztán jött a törés. Szórakozni hívtam. Hogy megismerkedjen barátaimmal, ha én már ismertem az ő barátait. De nem jött. Ehelyett a szórakozóhelytől 5 méterre itta magát részegre. Csalódtam benne, az egész estén szomorúan telt.
Nem tudom pontosan mennyi idő telt el, mire elmondta szíve még mindig Tia után, ver. Szomorúan vettem tudomást, a mondat újra igaz…
Emlékszem a Margit templom előtt mentem
és megint sírnom kellett. Bedőltem neki. Öccse első nap
megmondta, hogy ez lesz, de én nem hittem neki.
Mire hazaértem fenn volt msn-en, én, pedig kiírtam, hogy
sírok hagyjanak. Ő, pedig nyugodtan nyitott meg, hogy mi történt
hazafelé, mi történhetett 25 perc alatt, hogy ennyire kiborultam.
Jellemző volt, hogy nem vette észre, hogy mit csinált! Leírtam neki egy levélbe, hogy mit is gondolok, mire ő azt mondta, hogy találkozzunk, beszéljük meg. A találkozás elmaradt és msnen mondta el újra: TIÁT szereti!
Bevallom, nehezen feledtem, hiszen szerettem.
Sokat jelentett, megbántott s örökre megalázott.
Azóta más vagyok.
Sokáig haragudtam rá, hogy átvert, mosoly utána nem sokszor színesítette arcomat. Messziről kerültem mindent, s mindenkit, feledni akartam, menekülni.
Sokan mellettem voltak, s kitartottak velem, s erőt adtak, de nem érhették meg, hogy mit jelentett nekem ez a srác, ki elsore megbabonázott.
Az idő csak ment, ment és ment. Sokszor
könnyek jöttek szememből, sokszor feküdtem az ágyamon,
plafont nézve rágondolva. Akkor kezdődött el… Kezembe
vettem egy tollat és csak rajzoltam a falamon. Érzéseimet
és gondolataimat a falra vetítetem ki. Nyár végére
falam rajzokkal, írásokkal, mondatokkal és dalszövegekkel
telt meg. Nem kellettek többé poszterek, megvoltak az egyszeru
mondatok, szavak, melyek többet nyújtottak, mint egy-két
egyszerű poszter kedvenc sztárom fejével. Csak két fontos
mondat maradt meg pontosan fejemben:
Boldogság, gyere haza…
És az a bizonyos mondat, amit már említettem, de még
nem írtam le! Ez a mondat pedig:
A szenvedés örök, csak a helyzet
más!
Máté feledésére programokat találtam ki magamnak. Anyuval túrázni mentem külföldre, ahol egy-egy teljes napig végre gondolatiamból kiűztem.
Fél évemet Mátéra és az o ostoba emlékeire pazaroltam. Nehezen de sikerült felednem.
De rengeteget tanultam tőle. Sőt, ha ő nem
lenne, nem lennék az, aki most vagyok!
Megtanított a zenét élvezni, megtanította, hogyan
kell elsőre úgy meghallgatni valamit, hogy más legyen az értelme.
Érzelmeket vitt bele. Karma Police vagy No surprises ezek voltak az
ő dalai. Én mindegyiket megszerettem, sokat hallottam mostanában
a No Surprises-t, mivel reklám zene lett. De furcsa volt, alig akartam
felismerni. Mintha elmém feledte volna a számcímet és
az előadót. Csak az időpontot tudtam beazonosítani, hogy mikor
hallgattam, de hogy miért és mi volt azt nem.
De a zenén kívül mit tanultam még tőle? Igen bizony ő vele kezdtem el különösen élvezni a művészetet, neki meséltem először a tanfolyamról. Támogatott. Sok rajzomat látta és biztatott, hogy ne adjam fel, szóval, ahol most tartok zeneileg és művészetileg azt neki köszönhetem.
Lassan a sulinak vége lett és én lassan elfeledtem a fiút, kit egy fél éven keresztül szerettem.
Nyár…
Régen volt ilyen jó nyaram. Erosen elgondolkodtam, hogy volt-e
ilyen jó nyaram. Mindegyik teli volt élménnyel, de egyik
se adott annyit, mint ez a nyár. A tavalyi is szép volt, mert
Szandrával rengeteg voltam együtt és annyira jól
éreztem vele magamat mindig, de most…
Talán életem legjobb nyara volt, leszámítva a
kezdeti sikertelenséget.
Csak egy dologra vágytam.
Arra a munkára, amirol
még anyukám kezdett el beszélni nekem, mialatt ő külföldön
tartózkodott. Lehetőségem lett volna ezen a nyáron Spanyolországban
dolgozni.
Ember hiány miatt, itthon maradtam. Pedig mentem volna, hogy itt hagyjak
mindenkit, aki eddig bántott. El akartam tűnni, új barátokat
szerezni. De nem sikerült. Emlékszek, a 23-as szám c. filmet
néztem, amikor anyukám közölte velem, hogy itthon
maradok, idén a kinti munka nem megvalósítható.
Székemben ülve, a sírás újra elkapott,
megint nem sikerült egy álom.
Nem sikerült kiszabadulnom, nem hagyhattam el a várost. Menni
akartam…
Ekkor egy új dologgal ismerkedtem
meg.
Az írással.
Fura dolog volt, ülni és gépelni. Kiadni egy munkát
a kezedből, amit majd szorgos netesek olvasnak. Szerintem akkoriban fel sem
fogtam, hogy mivel jár, az, hogy elkezdtem történetet írni.
Hiszen akkoriban ezekkel töltöttem minden napomat. Ültem és
ismeretlen lányok fikcióit, olvastam. Némelyik nagyon
jól írt.
Azt hittem ez egy könnyű dolog, hogy a véremben van az írás.
De nem az. Az egyik legnehezebb dolog. Hiszen mondatokat mindenki tud írni,
de hogy olyan legyen benne, hogy olvassák, mindig visszanézzenek,
tetsszen nekik vagy magadnak az szerintem nehéz dolog.
Eloször is magamnak írtam, hogy magamat szórakoztassam.
Nagyon tetszett a dolog. Aztán jöttek az elsőo vélemények,
mindenki pozitívan számolt be az általam ír részekről.
Örültem, hogy ezek szerint mégis sikerült különlegeset
alkotnom.
Múltkor visszaolvastam első részemet. Értelmetlen mondatok, összefüggéstelen volt az egész, mégis írták, hogy ne hagytam abba, folytassam tovább. Nem adtam fel, írtam és csak írtam.
Ekkor ismertem meg, mára jó barátnőmet Kittut! Ő olvasta írásaimat és bíztatott, hogy jól megy, folytassam. Tetszett neki, minden új részem. Esténként beszéltünk, lassan megismertük egymást. Kitturól már írtam, de most jöjjön valaki más…
Mint minden nap, felnéztem arra a fórumra, ahova 11 éves korom óta járok. Ez már egy napi program, hogy legalább egyszer felmegyek. Szeretem ezt a helyet. Nem írok sokat, de megtudtam már pár dolgot mind az emberekrol, mind a fórumról.
Egy új üzenet várt engem.
O írt, Gica. Igaz, nem
az írásaim miatt, hanem valami egészen más miatt.
Az ösztöndíj miatt.
2007. október 10. 19:11:38 =
Krisztu sort kerít az első beszélgetésre a békéscsabai
lánnyal. Elsőre szimpatikus lett a lány, megfogott, valami más
volt benne. Beszélgetni kezdtem vele, megismertem.
Az írásban rengeteget segített. Többet, mint gondolná. Miatta megválogatom az óta a szavaimat, talán rendesen is fogalmazok. Kittu is megmondta: más lett a sztori. De jó irányba változott. Ez a változás csakis kizárólag Gicának köszönhető, aki mindig megnyitott, hogy mi volt jó vagy rossz, egy-egy új részben. Tanácsait figyelembe vettem és az új részeket mindig ez alapján próbáltam elkészíteni. Nem akarom az írást abbahagyni, mivel tetszik. Nem vagyok tehetséges, de jó érzés az írás.
De visszatérve Gicára. Ahogyan még első levelében megírta tényleg sok hasonlóság van köztünk. Akárhogyan leírhatnám mennyit jelent nekem Gica ma már. Szavakkal nem lehet elmondani! Nagyon megszerettem és ragaszkodok hozzá!
December 1-jén
találkoztunk először. Szerintem találkozásunk után,
valamelyest viszonyunk elmélyült. (Lehet, hogy ez nem így
van, majd Gica írd meg, hogy te hogyan vélekedsz erről! ) Más
lett. Sokkal több dolgot osztunk meg egymással. Nagyon szívemhez
nott a lány. Rájöttem tulajdonságainkban, kedvenceinkben
és családi életünkben is helyenként van azonosság.
Amikor elsejei találkozásra ajándékokat készítettem
nagyon izgultam, hogy ő vajon majd hogyan vélekedik a rajzomról.
Féltem a véleményétol. Olyat akartam neki nyújtani
ajándékban, ami többet jelent, mint egy egyszerű tárgy.
Azt akartam, hogy csakis jó érzéssel teljen meg, ha a
rajzomra nézz, és ne legyen sose szomorú, hogy jusson
eszébe a cél, amiért küzd, és persze ránk
is emlékezzen, a barátira.
Hát azt hiszem ez sikerült! :)
Nyáron nem csak az írással ismerkedtem meg, hanem új emberekkel is!
Még mikor apró szakközepes lány voltam, egy fiatal lánnyal kezdtem el beszélgetni. Kiderült, sok mindenben azonos a véleményünk, tapasztalatunk. Álmodozni kezdtünk a szoke herceg lovas bevonulásáról. Angol házit írtunk együtt. Mesefilmeket néztünk együtt, berándultunk aztán meg kirándultunk. Testvéremmé, pontosabban ikremmé fogadtam!
Nyár végén Rómába
indultam.
Mielőtt még itt hagytam volna a házat, a várost, az országot,
levelet kaptam régi ismerősünktol, akivel akkoriban sokat leveleztem.
Emlékszem, mikor olvastam a levelét sírtam.
„Légy szorgalmas Édike és
legyél VALAKI!!!” – Jung Bernadett szavai.
Ő indította el bennem az álmok iránti vágyat és
azt, hogy soha semmit ne adjam fel, küzdjek az álmaimért.
Célt kiűuzni, dolgozni rajta, hinni benne!! Sokszor ebből meritek erőt,
emiatt nem adok fel dolgokat, ezért tartok ki görcsösen elveim
mellett. Ezért nem hagytam abba a rajzot, amikor úgy éreztem
mindennek vége. Azóta használom a célt kitőzni
és hinni benne módszert.
Mikor ezt a levelet olvastam egy valakihez fordultam. Egy fiúhoz, akiről régen rengeteget hallottam, de sose úgy mutatták be nekem, ahogyan én megismertem. Pontosan nem emlékszek, hogyan kezdtem el vele beszélgetni, hogyan bíztam meg benne. Megtörtént. Számíthattam rá, amikor barátnőmmel vesztem össze, amikor anyukám barátja itt volt. Önzetlenül segített rajtam, meghallgatott. Cserébe nem kért mást, csak barátságot. Rengeteg dolgot köszönhetek ma már neki. Új dolgokkal ismerkedtem, meg mialatt vele beszélgettem. Sokkal tartozok neked, Zsöle illetve Szabi barátom! :)
Eszter…
Sokat gondolkodtam azon, vajon mit is érzek iránta. Bevallom,
miért lettem rá mérges. Barátjával fél
éves évfordulóját akarta ünnepelni, engem
a bulira, pedig nem hívott meg. Pedig azt hittem meg fog, mivel jó
barátok vagyunk és az ember a szeretteivel, akarja megosztani
a boldogságát.
Nagyon rosszul esett. Késobb persze elmondta, hogy személyesen
szeretett volna invitálni, de nem volt rá megfelelő alakalom.
Haragudtam rá. Csalódtam benne.
Akkoriban rengeteg gondolkoztam azon, hogy miért kell az emberekben
csalódnom, miért hagynak el barátok. Talán bennem
van a hiba? Nem nyújtok semmi olyat, hogy érdemes legyek másoknak
arra, hogy szeressenek?
Szomorúan vettem tudomást anyukám szavaiban, hogy számomra
a barátságok mindig is csalódást fognak okozni,
nem tudni kire számíthatok majd igazán.
Eszterrel már éreztük,
hogy nem ugyanaz a kapcsolatunk.
Nem akartam küzdeni. Bár Esztert mindig is szerettem/szeretem
csak akkor megbántott azzal, hogy elhanyagolt. Fájt, hogy hirtelen
új barátai lettek és engem feledet.
Karácsony volt.
Eszembe jutott a tavaly karácsony. Régóta gondoltam a
„karácsonyunkra”, mert karácsonyi számokat
kerestem és sehol se találtam az Esztertől kapott karácsonyi
számokat tavalyról.
Múl évben szent este együtt msn-eztünk.
Képeket készített photoshop-pal. Asztalomat, szobámat,
fánkat mutattam neki. Boldogok voltunk.
És most?
Apró sms-t mertem csak küldeni neki. Tudtam, hogy azonnal válaszolni
fog.
Egy baj van még mindig velem.
Nem tudom, akarom-e. Nem tudom, akarom, hogy újra jó barátok
legyünk. Nem tudom, menne-e. Nem tudom, hogy változna-e valami
kettőnk között.
Minden homályos ezzel kapcsolatban.
A nyaram másik hatalmas élménye
és talán a legnagyobb változást a zöld
szín hozta meg. Igen, szerintem ez a szín rengeteget változtatott
rajtam, mind külsőleg, mind belsőleg. Emlékszem, amikor zöld
lettem, rettenetesen idegesített hogy bámulnak. Akkor talán
még nem „egyesült” a lelkem annyira a színnel.
Volt a hajam és volt a lelkem. Két különböző
dolog.
Egy boltban voltam, amikor két kislány megmosolyogta a hajamat.
Fura volt, nem értettem ezen miért kell mosolyogni. Veszprémbe
rajtam kívül egy nőt láttam zöld tincsekkel. De ő
idősebb. Veszprém egyetlen zöldhajúja vagyok, bár
nem sokan tudnak rólam, de nem is baj, nem a feltűnési viszketegségből
csináltam. Magamnak akartam megfelelni. Változni akartam. És
sikerült! Sokan meglepődtek, hogy mi lett belőlem, emo-nak néztek,
de különösebben nem hatott meg. Úgyse ismer senki annyira,
sőt még talán én se ismerem magamat annyira, hogy tudjam
hogy miért pont zöld, azon kívül, hogy szeretem a
színt. Talán túlságosan is!
Sokan mondták a szín, feldob,
jól áll, különlegessé, egyedivé tesz!
Hát igen ezzel mára én is egyet értek!
Kicsit hihetetlen, de ha fakulok, akkor nem érzem magam jól.
Hiányérzetem van. Ez mára már teljesen hozzá
tartozik az igazi Krisztuhoz a zöld hajszín!
Nyáron, utcazenén újra
láttam Mátét. Miután
nekem azt mondta, hogy Rita után nem akar mást, mégis
ott volt a barátnőjével. Kiakadtam. Megint hazudott. Miért
nem tudta csak szimplán megmondani akkor áprilisban, hogy: Bocsi
Kriszta, megismertelek, és már nem tetszel. Vagy: Bocsi
Kriszta, de ő jobb!
Akkor is kiakadtam volna, de ez az állandó hülye hazudozása
a sírba vitt.
És igen azon az estén nagyon kiakadtam. Fájt, újra
minden szava ismétlődni kezdett a fejembe és akkor ott majdnem
sírtam az utcán a boldog emberek között.
Niki és Szandra persze egyből kapcsolt hogy mi lehetett a gond.
Én, pedig a boltba sietettem és egy sörrel akartam elnyomni
a „fájdalmamat”! Lányok vidítottak, aminek
örültem.
Dórinak másnap megírtam hogy találkoztam Mátéval,
mire ő megnyugtatott, hogy teljesen normális volt a viselkedésem.
Mind a kiakadás, mind az ivászat. Úgy gondoltam talán
Mátét mégse feledtem… csak azt hittem. De nem,
akkor már túl voltam rajta, csak egy kicsit felszakította
a sebet, de szerencsére a seb napok múlva beforrt és
az óta nem gondoltam rá úgy.
Utcazene fesztivál után, utam
Rómába vezetett.
Hallottam, hogy lesz egy velem egykorú lánya római úton,
de ahogyan Görögországban, a Barbival tapasztaltam semmit
sem jelent, hogy egykorú velem. Nem beszéltünk egész
út alatt, pedig egyszer együtt vacsoráztunk. Igen, nekem
Görögországban ott volt George, Márti, Bálint,
Lajos, Tündike, Gyömbér, akikkel teljesen elvoltam. George-gal,
amikor angolul beszélt hozzám és én magyarul válaszoltam,
Márti, ahogyan elkapott és a hátamat a semmibol masszírozni
kezdte, Bálinttal, amikor a vízben kagylókat kerestem,
Lajossal, aki esténként hozta a különböző italokat
és a lányának, azt mondta, hogy olyan majom feje van,
Tündike, ahogyan még mindig azt hitte „kicsi Édike”
vagyok, Gyömbér, akinek szívesen néztem a fotós
munkáit. Persze ott volt még tesom is, akivel minden időmet
töltöttem.
De ez a nyaralás, a római út, tudtam, hogy más lesz.
Egyik este szokás szerint megnéztem
az üzeneteimet, és akkor láttam, hogy iwiwen valami Lilla
üzenetet küldött. Érdeklodve néztem meg a levelet,
ami így hangzott:
„hali!
Csak azért jelöltelek meg, hogy majd úgy is fogjuk ismerni
egymást, mert hogy együtt fogunk nyaralni (huhh remélem
jó lesz )!
üdv.:Lilla”
Ezt így visszaolvasva, tiszta Lilla! :D Őszintén nem is tudom
nélküle elképzelni a római nyaralást. Ismertem
magamat, tudtam, hiába beszéltem vele msn-en az út előtt,
én tudtam, hogy nem vagyok kezdeményező, tudtam, hogy zavarban
leszek. Mindig ez van. Ismeretlen dolgok zavarba hoznak. De ezt ő is tudta,
hiszen elmondtam neki. Ám akkor még ismeretlenek voltunk egymás
számára.
Elsőéjjel odajött hozzám és egy hiába ültünk,
ami majdnem leszakadt alattunk. Innentől kezdve szinte végig együtt
voltunk. Anyukám csak később mondta, hogy sokszor lehetett hallani,
ahogyan röhögünk hangosan és az egész csoportnak
jó kedvet okozott a két fiatal tini lány. Sok szószerkezetünk
ott alakult ki, amit a mai napig előszeretettel használunk. (Srácce,
umcér, wöterpipa, csórikák és még
sorolhatnám) Megtanítottam grimaszolni! Nagyon büszke vagyok
rá, hiszen remek tanítvány volt, hamar megtanulta a különböző
ábrázatokat. Kifejlesztet magának egy sajátot
is, amikor hang nélkül kinyitja a szemét és a száját
hatalmasra. Ezt persze először egy boltban sütötte el, ahol
nem bírtam észhez térni, csak röhögtem, hogy
ez mi volt.
A sorsnak nagyon hálás vagyok Lilláért. Nem kell
neki magyarázkodnom, hogy mi az reiki, feng shui, milyen az, hogy teremteni
dolgokat. Hiszen benne van a témában szülei révén
ő is. Úgyhogy ez a parányi szőke hajú, állandóan
vidám lány, nagyon jó barátnommé nőtte
ki magát.
Róma után egyből kezdodött a suli.
Gondolom senkinek nem volt kedve iskolából nem, hát elhihetitek
nekem se. Az emberek nem tetszettek, meg szerintem mindenki lázadt
a suli ellen. Szerencsére jó barátnom megint egyet értett
velem, Dórinak is a töke teli volt. Utálta már akkor
a koleszt és még a suli is szar volt, szegény lány
kicsit ki volt, velem együtt. Próbáltuk egymást
vidítani, hogy majd lesz jobb, de a napok teltek és semmi sem
változott.
Egészen egy szerdai napig, amikor is az osztály hátsó
részében, ahol én ülök, beszélgetés
alakult ki. Külföldi munka és tanulási lehetőségek.
Marcival már akkor egyet érettünk, hogy innen bizony menni
kell. Ez a beszélgetés nekem jót tett. Végre éreztem,
hogy egy közösség vagyunk, nem csak idegen emberek, akik
6 órára egy terembe vannak zárva.
Innentől kezdve a suli egyre jobb lett. Bár tanulásilag, nem
de ez nem lényeges! :)
Október lehetett, amikor Kittu barátnőm arról mesélt,
hogy a suliban látott egy szórólapot.
Cserediák………
Lényegében itt kezdődött minden szerintem. Előtte is volt
bennem, az hogy menjünk ki, hiszen amikor Rómában voltam,
beszélgettem egy német fiúval és ő mesélt
erről. Már ott elindult. Sőt… Ha visszagondolok előbb…
Máté, ösztöndíjat nyert és április
elsején elhagyta Magyarországot. Nekem ezt már februárba
mondta.
Már februárban elindult, de én csak októberben
figyeltem fel az egészre. Különböző helyekről kértem
prospektusokat, elmentem tájékoztatókra egyedül.
Akartam, hogy legyen fogalmam az egészről. Ám akkor még
az egész kilátástalannak tűnt. 3-4 millió forintba
kerül a kint tanulás. Kinek van erre pénze?????
–tettem fel annyiszor a kérdést, de választ sose
kaptam.
Egyik nap osztályfonököm szokás szerint lassú
léptekkel lépett be a terembe, amikor elkezdte mesélni
nekünk, hogy kapott az iskola egy fax-ot, miszerint ösztöndíj
lehetőséget lehet kapni magyar diákoknak is.
Örömmel tekintettem fel, ám a sok okos tojás megint
megszólalt. Gyűlölöm, amikor egy ismeretlen témába
azoknak van akkora szájuk, akik semmihez se értenek. Nem is
olvastak utána, nem is törődtek ezzel, csak osztották az
észt.
Próbáltam kizárni őket, sőt ki is zártam, az Internet
címet felírtam és amint haza értem, első dolgom
volt megnézzem és szóljak a Kittunak az ösztöndíjról.
Hiszen ő is akarta és én is. Akkor megint nem tudtam rendesen
készülni marketingre, de legalább tudtam a dologról.
Marcival megint beszélni kezdtünk, hogy külföldön
milyen lehet élni, tanulni! Kicsit elszáguldott képzeletünk
és kíváncsian vártuk a jelentkezési pályázatott.
Mára már voltam az egyesület nyílt lapján.
Talán említettem, talán nem, de megijedtem. Engem sokkolt
az, ami ott volt. Megint csak egy jelentéktelen embernek és
butának éreztem magam. A diákok jól megfogalmazott
kérdésekkel mentek oda, én csak ámultam, hogy
ezeket honnan tudták így megfogalmazni.
Egyszóval: megijedtem…
De most, azt hiszem, visszakaptam a kedvemet, lelkesedésemet.
Anyukám az előbb egy névjegykártyát hozott be
nekem.
UNIVERSITY OF WOLVERHAMON
Mond valakinek ez valamit? Nem… De nekem egy picit igen. Szóval
a nő, akié ez a kártya, ő csak véletlenül jött
ki, mamám megint fontoskodott és a semmi miatt jött ide.
De anyu rákérdezett, hogy külföldön pontosan
az EGYESÜLT KIRÁLNYSÁGBAN
tudna-e nekem segíteni tanulásban vagy munkában, mire
ő azt mondta, hogy bármiben segít
nekünk.
Hihetetlen. Az „égiek” elintézték nekem…
Ez lehet, hogy senki nem érti, de én igen és csak annyit,
hogy köszönöm…
A suli első egy hónapja után,
elkezdődött a készülés a karácsonyi műsorra.
Mi kaptuk meg, tudtuk, hogy nehéz feladatot vállalunk a Pán
Péter darabbal. Mindenki kezdetben utálta az egészet,
nem tetszett a mű senkinek, ráadásul mi alapból egy feldolgozást
adtunk elő, de kitartott az osztály.
Őrületes próbák, veszekedések. Volt hogy egy nap,
mindenki ordított mindenkivel. Mérgesek voltunk egymásra
s fáradt az osztály. Tökünk ki volt. Díszletet
csinálni, ruhákat varrni, szerezni, szöveget tanulni, díszlethez
dolgokat hozni, miközben ofönk csak ült a fenekén és
semmit se csinált. Elegünk volt.
Utolsó héten csütörtökön először adtuk
elő közönség előtt. Nagyon elrontottuk. Főpróba nagyon
rosszul sikerült. Én személy szerint kétszer is
elrontottam a mondatomat, szóval féltem a másnapi pénteki
eloadástól.
Pénteken hajukat tupírozták, kifestettek
minket. Nagyon izgultunk, szöveget memorizáltunk a fal
mögött. Szerencse puszik sorba. Mikor már a színpadon
voltunk és mondtuk a már 20 milliószor elmondott mondatunkat
hirtelen az egész a semmibe szállt. Nem izgultuk. Csináltuk
úgy ahogyan már annyiszor. Minden tökéletesen ment
az első előadáson. Senki nem bakizott akkorát, hogy ne tudtuk
volna kijavítani.
Hatalmas tapsot kaptunk és örültünk, hogy végre
a felén túl vagyunk.
Pont mentünk vissza, amikor egy ismeretlen nő állított
le minket és gratulálni kezdett nekünk. Rájöttünk,
ő bizony a Lovassy-s srácok osztályfőnöke végig
nézték a „lopott” darabunkat. Mi örömködve
néztünk a nőre és a diákokra. Boldogok voltunk,
hogy sikerült, hiszen ezt akartuk, ezért küzdöttünk
annyit. Megdicsértek minket, beszéltünk az igazi szereplőkkel,
akik rendesek voltak és még mindig dicsérő szavakkal
láttak el minket.
Aztán jött a második előadás. Igen, egyszer elfelejtettem
a mondatomat és sok helyen elrontotta mindenki. Hiába mondták
a tanárok, hogy jól sikerült, mi nem éreztük
úgy. Elrontottuk, de túl voltunk rajta és boldogak voltunk.
Mindenki boldogan ment haza a suliból.
(már megint ugrálok az idoben, bocsánat..:D )
Novemberben, apukám három év után végre
zöldre festette a szobámat. Változott a
szobám, változott a hajam és változott a szobában
lakó lány is. Mind külsőleg mind belsőleg. Hinni kezdett
anyának, vallásának.
Változtam…
Komolyabb lettem. Bár nem mutatom, de igen, komolyabb lettem. Ha viselkedésileg
nem is, de gondolkodás szempontjából mindenképpen.
Már mások a céljaim, vágyaim. Már nem vágyok
görcsösen a boldogságra. Mert már
boldog vagyok! Nincs bánat, mi rontaná a kedvemet. Van
zeném, vannak barátiam, akik ha több száz kilométerre
is laknak tőlem, számíthatok rájuk. Vannak céljaim.
Egészséges vagyok. Van egy szerető anyám és egy
bátyám.
Mindenem meg van!
Egy dologról nem írtam, ami az évemben fontos szerepet
játszott.
De írtam már róla, csak régebben.
Rajztanfolyam.
Igen egy évet vártam rá, sikerült megcsináltam.
Részleteztem már hosszan azt a hétvégét,
hogy akkor mi zajlott bennem, sot akik ismernek, azoknak „személyesen”
is elmeséltem.
Egy kis összegzés…
December 30.-a van. Krisztu boldog!
Év elején sose gondolta volna, hogy az élete ilyen kanyarokat
vesz. Olyan emberekkel találkozik, akik boldoggá teszik! Barátokra
lel bennük! Ők teszik boldoggá a zöldhajú bolondos,
grimaszolás lány minden napjait. Nem vágyik jelenleg
másra.
Mindent megkapott ebben az évben, ami fontos volt neki!
Kapott egy saját zöld szobát, ami
végre úgy nézz ki, ahogyan ő akarja.
Kapott egy fantasztikus zenekart, egy brit bandát,
akiket imád.
Kapott zenét. Az élet zenéjét.
Kedvenc bandákat, akik mások számára lehet, hogy
ismeretlenek, de ő híresebbnek gondolja oket, mint bárki más.
Ők töltik ki az életét.
Kapott barátokat. Ebben az évben
4et, akik szinte legjobb baráttá nőtték ki magukat a
lány mellett. Egy fiút, aki elhiteti
vele, hogy az élet nem rossz, hiába vagyunk pesszimisták,
lásd a napos oldalt is. Igen, o lenne Szabi/
Zsöle! És három lányt: Lilla,
Gica, Kittu. Ha
ők nem lettek volna, akkor lánynak a második féléve
is ugyanolyan borzalmakkal lett volna megáldva, mint az első félév.
Nekik is rengeteget köszönhet.
Végül… egy éves értékelés a
médiából: zene, sorozat, film…
2007 legjobb brit bandája: MCFLY
2007 legjobb McFly száma: The heart never lies.
2007 legjobb rock eloadója: Jared Leto(
30STM), Ben Kowalevicz (Billy Talent)
(Legjobb 30 STM dal: Modern Myth)
(Legjobb Billy Talent dal: Fallen Leaves)
2007 legjobb klippje: Simple Plan – When i’m
gone
2007 legjobb R’n’b eloadója: Timbaland
2007 legnagyobb csalódása: Avril Lavigne
2007 legjobb magyar együttese: the grenma, Hiperkarma,
30Y
2007 legjobb elektronikus száma: Ladytron –
Destroy everything you touch
2007 legjobb táncolós száma: Scooter
– The question
2007 magyar nyári slágere: Hiperkarma
– dob + basszus
2007 nagy visszatéroje: Linkin Park
2007 legjobb pasijai: 1. Dougie Poynter (McFly)
2. Jared Leto
3. Tomi (AFC)
2007 legjobb anime-je: Death note
2007 legjobb elolvasott könyve: Jane Austen: Büszkeség
és balítélet
2007 legjobb sorozata: Veronica Mars
2007 legjobb filmjei: The invisible, Amelie csodálatos
élete
Hát kb ennyi….
Találkozunk jövore!
Boldog újévet barátaim! Szeretlek
titeket!
2007. 12.25. - Kedd - Egyszer volt, hol nem volt...
Zene: -
Hangulat: -
Szenteste valahol az Óperenciás tengeren is túl…
December 24-én egy apró fakult hajú lány lépett
ki meleg ágyából. Ajtóra tekintett, árnyékok
játszottak vele. Úgy tunt, mintha állna valaki ajtaja
elott, közben csak a Jared Leto-s posztere viccelte meg.
Kilincsre helyezte kezét, kinyitotta az ajtót és halk
mozdulattal sétált ki a folyóson. Testvére, éppen
akkor jött ki szobájából, haja össze vissza
volt, mintha egy oroszlány sörényét látta
volna akkor a fiatal lány a bátyján.
Tovább sétált.
Nappaliba, ahol anyukája kapcsolgatta a tv-t. Lefeküdt a lány
és csak nézte a zajládát.
Hirtelen egy ismeros filmre kapcsolt a no, mire a lány megkérte,
hogy ne menjen tovább, hagyja ezen a csatornán. A no beleegyezett
és együtt nézték a kislány régi kedvenc
filmjét, amit annyiszor látott már, de akárhányszor
újra meglátja egy régi emlék, jut eszébe.
Amikor még testvérével kicsik voltak és együtt
izgulták végig a filmet.
Végtelen Történet. Imádta a filmet, Etrejut, Bastiant
és a világ megmentését a gonoszságtól,
a sötétségtol.
Azon a reggelen is ezt nézte a lány.
Lassan az óra 10-et ütött és anyukája hangjára
lett figyelmes.
-Valami a levodjön! –mondta a no viccesen, s gyermekeivel kezdett
el konzultálni, hogy délután 4ig hogyan fognak elkészülni.
Visszasétált a szobájába, számítógépét
bekapcsolta, leült az ágyára és egy percig csak
szeretteire és barátaira gondolt.
Szeretteire, akikkel ma együtt lehet este. Az év egyetlen napja,
amikor a csonka család összegyulik, és kellemesen eltöltenek
egy estét. A lány félt az estétol. Tudta, hogy
édesapja beteg és nehezen fogja tolerálni anyja viselkedését.
Tudta, hogy nem fog vele, szeretettel beszélni, azon az estén,
amikor a szeretetrol szól minden. Az év összes napján
szeretni kell a másikat, de reménykedett abban, hogy kimutatja
apukája, amit tényleg érez. Az év ennek a napján
talán szeretettel beszél a szüloanyjával, akivel
együtt él.
Bízott apukájában a lány, hogy ezen az estén
félre teszi a sértéseket és szeretni, fogja édesanyját.
Ám ekkor még nem tudta, hogy az egész este más
fordulatot fog venni.
Szerettei után barátaira gondolt. Eloször egy lányra,
akivel tavaly együtt karácsonyozott. Hiányzott neki a barátnoje.
Körbe nézett a szobájában a fiatal barnahajú
zöld szobájában és egy kis papírdarabon akadt
meg a szeme, amin 5 név pihent. Rájuk gondolt, mindegyik lányt
imádta. Mindegyiket más miatt. Szeretett velük beszélgetni,
nevetni. Eszébe jutott egy dátum, ami napokon belül bekövetkezik
és boldogan kapta fel a telefonját, hogy összes barátjának
kellemes ünnepeket kívánjon egy kis üzenettel.
Üzenetek megírása után számítógépéhez
sétált és elégedetten ült le. Ma már
szerzett egy kis örömöt barátainak, azzal, hogy gondolt
rájuk.
Alaposan megfigyelte monitorján, hogy kik tartózkodnak a világhálón.
Rengeteg üzenet, amint egymásnak szépeket kívánnak.
Csodált mindenkit, hogy nem írják ki azt, hogy „Boldog
Karit!” vagy „Jó ajcizást mindenkinek!” és
egyéb sületlenséget, amikrol azt hiszik, hogy a mai világban
ez igazán meno dolognak számít. De a lány utálta
az ilyen szavakat. Gyerekesnek tartotta azokat, akik beszélnek.
Boldogan tekintett végig Msn ablakán, miközben kedvenc
fiú bandája tekintett rá vissza.
Imádta a fiúkra. Egy percre úgy érezte, velük
karácsonyozik. Azokkal a fiúkkal, akikkel elméjében
számtalan kalandot elképzelt, akikkel fantáziában
nevetett, szórakozott együtt. Elindított a srácoktól
egy karácsonyi nótát és szíve összes
szeretetével gondolt a négy fiúra, aki nélkül
ma más lenne az élete. Boldog karácsonyt kívánt
nekik lány és imádkozott, hogy egyszer személyesen
is lássa oket. Hogy majd az újév megadja, azt a fiatal
mosolygós kislányra, amire vágyik már régóta,
láthassa oket két szemével éloben.
Hirtelen egy kedves barátnoje lépett be hozzá, msn-en.
Amint meglátta az üzenet feladóját a lány
mosolyogva, olvasta el az üzenetét. Nem bírt lefagyni az
arcáról a vigyor. Mert ez már nem mosoly volt. Ez vigyor
volt, teli szeretettel és teli vidámsággal. Kedvelte
a lányt, nagyon is. Szeretett neki örömet szerezni. Nem akart
neki karácsonyra mást kívánni csak boldogságot,
békét, nyugalmat és vidámságot. Hogy azt
kapja, amit megérdemel.
Elmesélte a két fiatal lány, több száz kilométer
távolságról egymásnak, hogy milyen volt a reggel
és mire számíthat a mai naptól. Csak 20 percet
tudtak beszélni, mert a barnahajút hívták a kötelességek
így sietni kellett a nappaliba, hogy kezelésbe vegye a karácsonyfát,
így elköszönt barátnojétol és sietve
hagyta el a szobáját.
Ahogyan ment végig a lakásba látta, nagy a káosz,
anyukája harcol ellene, miközben a konyhában varja össze
a csirkét, így gondolta a fiatal barnahajú besegít.
Karácsonyfát testvérével együtt beszerelte
a tartóba, mert felállították.
A lánynak nem tetszett a fa. Egy hatalmas pulykát látott
benne. Rengeteg zöld ág. Más volt, mint az elmúlt
évek fái. De lassan, miközben kezdetét vette testvérével
való díszítés, egyre szebbnek gondolta. Elkezdett
neki tetszeni.
Mikor már díszek fenn voltak, anyukája szavára
szaloncukrokat kezdte el cérnára fuzni a nagy üres nappaliba
egyedül. Az apró barnahajú lány imádott egyedül
munkát végezni. Mosogatni, takarítani egyedül. Ilyenkor
képzelte elszállhatott messze és egy olyan világba,
léphetett be, ahol minden más volt. Máshol élt,
más baráti volt, más volt a története. Elképzelte,
ahogyan egy másik városba karácsonyozik, más emberekkel,
másra vágyva. Szerette ezt a világát. Ha valami
nem tetszett, akkor egy gondolattal kitörölhette, és újra
alkothatta.
A karácsonyfa lassan teljesen kész lett. Lila, zöld, kék és arany szaloncukrok, piros masnik, sárga kisgömbök és színes szalagok borították a fát. Lánynak hiányzott valami. A szobába, nagy rendetlenségbe felfedezte, hogy az égok még nincsenek bedugva így egy határozott mozdulattal bekapcsolta a fényeket és immár elégedett volt a munkájával.
Papucsával elcsoszogott testvére szobájáig, hogy megnézze, bátyja hogyan áll az ajándékokkal. Régóta tudták a testvérek, hogy mit akar a másik adni, így segítettek egymásnak. A fiú örült, hogy húga törodik és segíti munkáját. Régen látták egymást és igyekeztek minél több idot együtt tölteni, hogy kicsit úgy érezzék a fiú nem költözött el egy másik városba tanulni. Elozo napon is együtt vásároltak be. A lány végig beszélte az utat, mindent meg akart osztani bátyjával. Mesélt az osztálytársairól, akiket hirtelen nagyon elkezdett kedvelni, tanárairól és vicces beszólásairól (aluljáróban látványpékség mondta a gazdasági tanára a lánynak, aki ezután az óra anyagára képtelen volt figyelni, ezen a szószerkezeten vigyorogta végig a tanóra utolsó 20 percét. Számítástechnika tanára is gondolt. Elmesélte a lány, ahogyan mindig szólítja. Kerényi. Az öregúr tudta úgy mondani, hogy lánynak tetszett a neve és úgy hogy borzadjon, amikor a férfi kimondja a nevét.) A lány tovább mesélt, hirtelen egy dátumra gondoltak mindketten, érdekelte, hogy hogyan sikerült, húga pesti élménye. Szeretettel és mosolyogva számolt be a fent eltölt idorol. Bizonyos részeket kihagyott a történetbol, hiszen ismerte bátyját, lehurrogta volna húga viselkedését.
Miután a fiatal barnahajú befejezte a mesélést a fiú kezdett bele. Mesélni kezdett a másik városban való élésrol, barátairól, egyetemrol és az albérletrol. A srác megtalálta lenn azt az életet, amit szeret, amire vágyott.
Ezer volt a dolga a lánynak, így testvérét otthagyta a szobájába és anyukája kicsi hálószobájában telepedett le, családtagjainak ajándékot csomagolni. Eloször apukája ajándékával kezdte. Ismerte magát. Az elso munkák sikerülnek a legjobban és így is lett. Míg édesapjának a csomagolás gyönyöru lett, addig nagymamáét kicsit összegyurten tudta betenni a fa alá.
Már majdnem végzett a csomagolással, amikor anyja a
konyhából kiáltott neki:
-Kriszta, 10 perc múlva itt van Éva néni! Csomagolj neki
össze valamit! – sietve állt fel a lány és
futott ki a lakás legkisebb szobájából, hogy édesanyjának
segítsen. Hiszen a no még mindig fozött. A fiatal barnahajú
hutohöz rohant, egy bort kivett, letörölte és ezüstszínu
papírba csomagolni kezdte. Majd ünnepi zacskót keresett
és az anyja által említett ajándékok keresésére
indult, s mikor megtalálta a papírtáskába helyezte.
Lassan a lakásból elmúlt a rendetlenség, hirtelen sehol se voltak széthagyott ruhák, terítok, díszek. A két no rendet csinált.
A lány gyermek megkérdezte, hogy szüksége van e anyjának rá, mert ha nem akkor ideje, hogy saját ajándékait is becsomagolja. Anyja elengedte, így a fiatal hugica bement testvéréhez és ott állt neki csomagolni.
Már 4 óra volt, amikor testvérével az egész
napos munka után állt csak neki az igazi munkának. Az
idosebb testvér azt találta ki, hogy családjának
pólókat készít, saját és húga
fejével.
A munka elkezdodött, és ahogyan haladtak a szobát festékszóró
szaga töltötte meg. A szobába a szaggal együtt a hideg
is beköltözött. A lány nehezen bírta a hideget,
de ott maradt testvérével. Mindketten már fáradtak
voltak, de készen akartak lenni.
Végül a 11 pólóból idohiány miatt
csak három készült el. Egy jól sikerült, egy
elkenodött és egy, pedig nem látszott. De büszke volt
a két gyermek, hogy sikerült legalább egyet szépre
megcsinálniuk.
A lány teljes ünnepi díszben várta rokonait. Zöld
mellényt, zöld csíkos inget és zöld sálat
vett magára. Szemét kifestette és várta, hogy
családtagjai mikor toppannak be. Édesanyjának telefonja
volt, így o kimerészkedett az erkélyre, hogy meglássa,
rokonai vajon már a parkolóban vannak e. De nem.
Már pont indult befelé, amikor látta, hogy kocsi fényei
színezik meg úttestet így kíváncsian kinn
maradt az erkélyen és figyelte, ahogyan apja piros kocsija beszáguld
a parkolóba. A lány gyorsan beordított a meleg lakásba,
hogy megjöttek.
10 perc múlva az összes rokon megérkezett. Édesapjának
már akkor rossz kedve volt. Anyukája lekapcsolta a villanyt,
a szobát apró fények járták be. Piros,
zöld, sárga, kék. Gyönyörunek látta a
lány a fát. Mindenki a fát nézte, miközben
kellemes hangok száguldottak a szobában. Karácsonyi zene
szólt.
Néha anyjára és testvérére pillantott,
akik szemükkel az apát figyelték. A férfi a szobába
se akart bemenni, úgy kellett a lánynak behívnia a szobába.
Itt már a lánynak is elment a kedve, csak reménykedni
tudott, hogy jobbra fordul az este.
Gyorskoccintás, mosolygó arcok, nagy ölelések és jó kívánságokat, majd a lánynak jutott az a megtisztelo feladat, hogy az ajándékokat kiossza, és örömet okozzon családjainak. Eloször nagymamáinak, bácsikájának, majd édesapjának is. Ezek voltak a családi ajándékok. Végül elovette a lány saját ajándékait is és odaadta anyjának és bátyjának is. Ezek után a család többi tagja is ajándékozott.
A lány leült a sárga takaróval letakart kanapéja
nagymamája mellé és onnan figyelte, ahogyan bátyja
kibontja ajándékát, laptopját. A hugica figyelni
akarta, látni akarta az örömét, de a mamája
nem hagyta, ütögette a lábát, hogy bontsa ki a saját
ajándékát. A lány kedvesen megmondta az idos hölgynek,
hogy nyugodjon meg, de o továbbra is idétlen szavaival szólt
a lányhoz.
-Ha nem tetszik az ajándék, kinyírlak! –mondta
az idos hölgy a barnahajú lánynak. A lány tágra
nyílt szemekkel szemlélte rokonai nézését
erre a mondatra, mire ok is ugyanúgy néztek. A fiatal barnahajú
leplezni akarta bántódottságát, de belül
fájt neki, hogy így le lett égetve, így beszélt
vele mamája.
Vénasszony unszolására kinyitotta az ajándékát
és látott egy zöld dobozt, ami elsore örömmel
töltötte el. Tovább nézte és egy fekete fényképezogépet
rejtett a doboz. Boldogan vette ki, ám akkor még nem tudta,
hogy a gép meglehetosen pocsék.
Az este további részében megették az anya által készített csirkét, mamáival és testvérével együtt, majd bátyja szobájába vonult a lány, ahol bácsikája gitározott. Halkan ült a szobába, miközben az anyukája testvérét hallgatta. Szerette ezt a férfit, a lányt, hiszen mindig, ha kért valamit elsore megtette. Jobban számíthatott rá, mint a saját vérszerinti apjára.
A kellemes este egyhamar véget ért. Édesapja fáradt
volt, egyre nehezebben bírta anyját. Ordított vele.
-Nem értem anyám, hogy miért kell így viselkednek!
Apu még 84 évesen is rendesen viselkedett! Még a székkel
is járni akart! De te… van botod, és nem akarsz. Úgy
esel le az ágyra, mikor tudod, hogy milyenek a csontjaid. Nekem kell
veled törodnöm ápolnom, belehalnál, ha normális
lennél! –fejezte be az apa. A lánynak már akkor
a szíve összeszorult, amikor édesapja nagyapját
említette. Sajnálta saját apját, szerette a férfit,
s mikor elhagyta megszakadt a szíve. A lány sehogy se tudta
elnyomni apjának fájdalmát, pedig szerette volna.
Fél óra múlva már a fiatal barnahajú másik nagymamájánál volt. Testvére elmondta, hogy a fényképezo, az emléket megörökíto gép, nagyon rossz. A lány alig akarta elhinni.
Miután visszatértek saját lakásukba, elso dolga
volt a lánynak, hogy a gép által készült
képeket megnézze. Szörnyedve meredt a monitorra. A képek
homályosak, színtelenek voltak. Mintha egy mobillal fényképezték
volna.
A lány szomorú lett. Két órán keresztül
csak meredt elore és próbált a gépen javítani,
de nem tudott.
Könyvet vett a kezébe, hogy felejtse bánatát. A
könyvbol 20 oldalt olvasott el, de tetszett neki. Pont úgy írt
a no, ahogyan szerette. Nem volt Jane Austen, de már nem is Austen
kellett neki akkor. Modern not olvasott s oldalról oldalra, egyre jobban
tetszett neki.
Mikor már a bánat teljesen elemésztette erot vett magát
és átment testvére szobájába, ahol a családja
többi része tartózkodott. Leült bátyja mellé
és elmondta, hogy a fényképezogép, amit kapott,
rossz. Rosszul érezte magát. Édesapja és mamája
szeretettel vette neki s most a lánynak nem tetszett. Átkozta
magát ezért. De a gép nem volt megfelelo, hiszen a lány
évek óta képekkel foglalkozik fontos neki a minoség,
a színek a gyorsaság. De ez a gép egyiket se tudta. Rossz
volt a gép.
Megint csalódott édesapjában, hogy valami olcsót
vett neki, amivel semmit se lehet lefotózni. Szomorú volt, a
sírást megállás nélkül folytatta.
Bántotta az, hogy apja nem ismeri. Bántotta az, hogy apja megint
nem csinált jót. Pedig a lány akarta, hogy apja jól
cselekedjen.
Nem akarta, hogy apja mérges legyen rá! Tudta, hogy majd dühöngeni,
ordítani fog vele, ha kiderül, hogy a gép nem teszik, sot
a mamája is „kinyírja”. Kicsit mindig is félt
a lány az apjától, hiszen hatalmas haragja és
hangja volt. És most ez a félelem bánattal egyesült.
Lány csak sírt és sírt. Sírt, mert amire
régóta vágyott, nem megfelelo volt. Sírt, mert
apjának ezzel fájdalmat okoz. Sírt, mert tudta, hogy
ezért a férfi édesanyát fogja szidni, hogy azt
mondja majd a no, elrontotta a gyermekek nevelését, a lány,
pedig túl elkényeztetett ahhoz, hogy örüljön
egy ilyenek. Pedig a lány egészen addig örült, míg
a képeket meg nem látta. Rájött a mobil telefonja
is jobb képeket készít, mint ez a fekete masina. Csak
ült és hallgatta anyja szavait, amint elmondja, nem az o hibája.
Az apa vett rossz gépet. Az apa nem ismeri a gyermekét. Rengeteg
ido telhetett el, mire a lány befejezte a sírást.
Édesanyja mondta a lánynak, hogy kaphat egy másik jobb
gépet. A lány nem akarta. Túl sok pénz ment el
így is. Nem akarta megint lenyúlni az édesanyját.
De anyukája ragaszkodott hozzá. Ismerte lányát,
tudta, hogy szereti a képeket nézni, készíteni.
Ebben a világban élt a lány. Ha igazán nem is
élt, nem élvezte azokat a dolgokat, amiket a többi ember,
de a képek mindig életre kelltették. Ezeknek élt.
Anyukája nehezen de meggyozte, hogy amint kinyitnak a boltok bácsikájával,
elmehet egy fényképezogépet venni, olyat, amilyet o szeretne.
Egy jó minoségüket.
A lány csak hálás tudott lenni anyjának. Rengeteget
megtett a no két gyermekéért. Büszke volt anyjára,
szerette ot és mindent megtett a lány az egyetlen olyan szülojéért,
aki ismerte és foglalkozott vele.
Testvére elmondta, hogy o majd elmondja édesapjának a rossz hírt. A lány már ettol is félt. Nem tudta, hogy utána hogyan lesz képes szembe nézni az egyik szülojével.
Az új laptopon megnyugtatásként az idosebb testvér
megengedte, hogy zenét hallgasson a lány. Tudta, hogy ki illetve
kik lehetnek erre a megoldás így hát beírta a
keresobe eloször: Mcfly let it snow.
Megnyugtattak. Hirtelen megint azt érezte a lány, hogy ismeri
oket s neki játszik a két fiú. A szám a végéhez
ért s a fürtös barna a mikrofonba kiáltotta, hogy
boldog karácsonyt. A lány nevetett a fiún, hiszen olyan
boldogan csinálta, tetszett a lánynak játékossága,
felvidította. De valahol a lány még szomorú volt.
Megkérdezte testvérét szabad e még egyet. O természetesen
igent mondott.
A lány pötyögni kezdte: Mcfly deck the halls.
A kereso hamar megtalálta és a lány boldogan kattintott
a videó címére, s mikor meghallotta a szöszi hangját
újra mosolyogni kezdett, mint régen.
A fiúk jobb kedvre derítették és hálás
volt nekik. Bár ok sose tudják, meg hogy akkor este mit adtak
a lánynak. Talán valahol a szíve mélyén
reménykedett abban, hogy egyszer ezt viszonozni tudja a srácoknak,
megköszönheti nekik.
A zeneszámok után kiment a konyhába s nagymamája levesét kezdte el enni. Az idos hölgy tudta, hogy unokája hogyan szereti, tökéletesen elkészítette a levest.
A lány még utoljára bekapcsolta a tv-t. Eloször nem tudta mit nézzen. Nem tudta mihez van kedve. Hirtelen egy olyan csatornára kapcsolt, ahol testvére egyik kedvenc filmje ment. Lesz ez még így se. Szerette ezt a filmet a lány is. Azon az estén, a filmen kacagott eloször. Jól érezte magát, végre nem bántotta semmi. Feledte a nap borzalmait.
A film után lefürdött a lány, majd visszavándorolt a zöld szobájába. Befeküdt meleg ágyába majd álomba szenderült. Boldog nem volt, se szomorú. Csupán az nyugtatta, hogy a szörnyu nap elmúlt s nem fog többet megismétlodni.
