Atombomba a spájzban

A nukleáris holokauszt rémképe évtizedeken keresztül kísértett a moziban. A hidegháború végével a totális atomkatasztrófa lehetősége tulajdonképpen megszűnt, a civilizáció pusztulását tárgyaló filmek ma már más okokat találnak a borzalomra. A polcon lassan belepi a por a poszt-nukleáris sci-fik színes és hátborzongató kavalkádját.

A katasztrófafilmek tulajdonképpen egyidősek a mozival, hiszen az 1910-es években már két alkalommal is félelmet kelt egy rettentő üstökös (The Comet,1910,  The Comet's Comeback, 1916), járványok pusztítják az emberiséget (The Last Man on Earth, 1924, It's Great to be Alive, 1933). Megjelennek az első őrült tudósok, akik a békét, vagy magát az emberiséget fenyegetik találmányaikkal (The War o'Dreams, 1915, The Branded Four 1920, Voice from the Sky, 1930), de a Sur un Air de Charleston című 1927-as Jean Renuir rendezte,  szürrealista sci-fi az első, amely szerint 2028-ra Párizs, és a világ nagy része elpusztult egy eljövendő háborúban, majd H. G. Wells a Things to Come-ban (1930) egy harminc évig tartó öldöklő, mindent elsöprő világégésről vizionál.
Ezek a második világháború előtt készült filmek rávilágítanak arra, milyen félelmek foglalkoztatták a nézőket: az első világháború traumája, az 1917-es kommunista győzelem, a gazdasági válság, és természetesen az egyre gyorsabb technikai fejlődés. A második világháború évekig tartó elszánt öldöklése, és a következtében véghezvitt (hadi)technikai ugrás kitágította az emberiség háborúról és pusztulásról alkotott elképzeléseit. A hirosimai atombomba nyers valósággá változtatta a katasztrófafilmek lehetőségét, beköszöntött az atomkorszak és a hidegháború. Japánban már 1954-ben tombol a nukleáris anyától és a sárkánygyík apától született Godzilla, az USA-ban pedig mindennél valóságosabb a nukleáris holokauszt rémképe, a televízióban és az iskolákban népnevelő célzattal oktató- és propagandafilmet sugároznak az atomfegyverekről, és a bármelyik pillanatban bekövetkezhető szovjet atomtámadás elleni védekezés lehetőségeiről.
Ha volt két világháború, miért ne lehetne egy harmadik is? Ezt már az új kor fegyvereivel vívják meg. Az 1946-os Lost City of the Jungle-ben megjelenik a túlélő, az aki tudatosan készül az elkövetkezendőkre: elszigeteli magát a civilizációtól és a radioaktivitás ellenszerének a birtokában készül az eljövendő kor feletti uralomra. Kevés utópiát találni ebben az időszakban arról, hogy mi történik, hogyan zajlik le egy újabb háború a két világhatalom között. Az ötvenes években inkább szárnyal a sci-fi, hemzsegnek a filmvásznon az űrlények, beköszönt a galaktikus hódítás. Nem a szovjetektől, hanem az idegen civilizációktól szenved az emberiség, súlyos büntetését az atomfegyverek, az új technika nem megfelelő használatáért kapja (This Island Earth,1956, Not of this Earth, 1956, The Mysterians,1957, Queen of Outer Space, 1958, Dr Who and the Daleks, 1965).
Mégis, a korszakból származik az első olyan mozi, ami a már mindent elpusztító háború után játszódik. Az Arch Oboler rendezte, 1951-es Five története szerint öt amerikai polgár marad csak életben, meglehetősen vegyes társadalmi háttérrel, van közöttük kistisztviselő, újnáci és afroamerikai is. Küzdelmük két fronton zajlik, a lakhatatlanná vált környezetben ugyanúgy, mint egymás (vélt, vagy valós eszméi) ellen. A film mérföldkőnek számít a műfajon belül, mert az egymásra találó túlélők küzdelmei visszatérő motívumai lesznek a későbbi filmeknek, csakúgy, mint a kihalt, üres városok képei. A Five pozitív kicsengésű, a kezdő és záró képsorok bibliai utalásai egyértelműek – ha be is következik az apokalipszis, van remény, Ádám és Éva újra benépesítheti a világot.
A Five legfontosabb gondolatai a halálos sugárzásról, a radioaktív környezet kibírhatatlanságáról, illetve a társadalmi értékek, az emberi kapcsolatok gyökeres megváltozásáról szól. Mindkét toposz számos filmben merül majd fel újra, a társadalmi intézmények, a társas kapcsolatok átalakulásáról szól a The Day the World Ended (1956), de ugyancsak ez a film hozakodik elő elsőként az öröklődő mutáció oly hálás témájával is. Az 1959-es The World, the Flesh, and the Devil  a rasszok közötti szexuális kapcsolatot és a monogámi intézményét, mint tabutémákat kérdőjelezi meg. Hasonló tematikájú filmekkel a sort hosszan lehetne folytatni (Rat, 1960, The Last Woman on Earth, 1960, The Last Man, 1968, Human Animals, 198, Panic in the Year Zero, 1963, Damnational Alley,1975).
A poszt-nukleáris filmek egy másik csoportja magával a pusztító katasztrófával, és annak közvetlen utóhatásával foglalkozik. A korai alkotások nem voltak képesek bemutatni a felrobbanó atombombák megrendítő hatásait (The Last War, 1960, The Final War, 1962), hiába próbálkoztak a trükkmesterek modellvárosokkal, cselesen fényképezett robbanásokkal. Az 50-es, 60-as években a filmek elsősorban halált, degenerációt, mutációt okozó láthatatlan, halálos sugárzásról szóltak, melyeket szerencsére nem kellett megmutatni. Az időszak filmjeiben jellemző a Geiger─Müller-számláló szapora kerepelése, illetve a maghasadást és a fúziót magyarázó, akár korabeli propagandafilmekből származó animációs betétek, csakúgy, mint a hadászati csúcstechnikát bemutató képsorok tengeralattjárókról, nagy hatótávolságú rakétákról, komputer vezérelte hadászati eszközökről. A 70-es és 80-as évtizedekben a technikai lehetőségek fejlődésével sikerült egyre jobban lemásolni, reprodukálni a városok felett robbanó atomfegyverek látványát, így elsősorban ismét az ilyen tematikájú filmek kerültek előtérbe. Ezért ebben az időszakban láttak napvilágot a legsötétebb jövendölések.
A civilizáció teljes, és végső bukását prédikáló filmek – a glóbuszt beterítő szennyeződés miatt nincs hová menekülni – első képviselője a Stanley Kramer parádés szereposztású, nagyszerű mozija, a Parton (On the Beach, 1959). Húsz évvel később, a nyolcvanas évek elején Carl Sagan nukleáris tél-teóriája ráébresztette a közvéleményt, hogy a feltételezettnél sokkal kevesebb fegyver is elegendő ahhoz, hogy a bolygóról eltűnjön az élet. Nem véletlen, hogy ezek után több, súlyosan borúlátó film készült, melyek szerint a civilizációs fajirtás megmásíthatatlanul teljes pusztuláshoz vezet (The Day After, 1983, Testament, 1983, Threads, 1985, Population One, 1986, When the Wind Blows, 1987, Miracle Mile, 1988).
A apokaliptikus jövőt jósoló filmek leghírhedtebbjei vita nélkül a poszt-nukleáris témával, a végső háború utáni élettel operálók. Ezek a filmek általában a háború legjellegzetesebb képeivel kezdődik – eközben a narrátor beavat, ha a katasztrófa okaiba nem is, de a pusztulás utáni törékeny valóság világába biztosan. A film elején a felrobbanó bomba képe szinte kötelező, a jellegzetes gombafelhő a nukleáris kor igazi totemfigurája.
Egyes filmekben a túlélés biztos sőt, formája változatosabb, mint kellene. A mutáció, a radioaktivitás az emberi fajra gyakorolt hosszú távú hatása számos filmben megjelenik. A fajok keveredése evolúciós mértékben rövid idő alatt, az emberi psziché számára túl gyorsan dolgozhat (The Werewolf, 1956, I was a Teenage Werewolf, 1957, The Twilight People, 1972). A jellemző gombafelhős kezdet után a Creation of the Humanoids (1962) a narrátora tájékoztatja a nézőt, hogy az emberiség kilencvenkét százaléka elhunyt, a gazdaság újbóli fellendítéséhez, a katonai, sőt egyre több napi teendő elvégzéséhez androidokat használnak. A film végére a robotgyűlölő főhős még önmagán is felfedezi a robot-létre utaló jeleket… Szerencsére az ember néhány alkotásban érintetlen marad, ellenben más fajokkal (Zardoz, 1973, The Final Program, 1973,  Rats: Night of Terror, 1986, Hell Comes to Frogtown, 1988). Itt az ember már több esetben is betolakodó, illetéktelen és terhes nyűg, az apokalipszis hamujából születettek sosem hálásnak a régi népnek, erre talán a legmegfelelőbb példa a Majmok bolygója a maga mozifilmjeivel és sorozataival egyetemben (Planet of the Apes, 1968-73).
A jövő mint múlt – a visszabombázni a kőkorszakba kifejezés globális érvényre juttatása valósul meg Roger Corman 1958-as Teenage Caveman című filmjében (amelynek televízióra írt remakejét nemrégiben készítette el Larry Clark), ahol a biztonságos völgyet halálos sugárzású puszta öleli, sőt a barbár törzset még egy érintésével ölni képes szörny is fenyegeti. Az élővilág horrorisztikus mutánsokat termel, és még a dinoszauruszokat is feléleszti millió éves álmukból.  A Yor: Hunter from the Future (1983), a She (1983), és az  Ator: the Invincible ([1984) főhősei poszt-nukleáris világban küzdenek a napi túlélésért, mégis, akár számtalan más explotation film szereplőivel helyettesíthetők (One Million Years BC, 1966), vagy akár az When Dinosaurs Ruled the Earth, 1970).
Az időutazók sem kerülhetik el a konfrontálódást a háborúban elpusztított civilizációval, ezt már H. G. Wells is így gondolta regényében, amit két alkalommal is megfilmesítettek (The Time Machine, 1960, 2002), de így járnak a World Without End [1956] űrhajósai is, akik egy ismeretlen bolygón landolva óriási pókok és degenerált, emberi külsejű lények támadásait szenvedik el. Felfedezve egy föld alatti, magas technikai szintű városi civilizációt, megtudják, hogy a huszonkettedik századi Földön vannak… Hasonló problémával küzdenek a The Time Travelers (1964), és a már említett Majmok bolygója főhősei is. Az időkaput megfordítva (vagy magát az ötletet), a mi világunkba érkeznek a pusztuló jövőből hősök, vagy ellenségek, hogy megakadályozzák az elkövetkezendőt (I Killed Einstein, Gentlemen [1970],  Future Hunters [1985], A Terminátor-trilógia, 1984, 1991, 2003), Returner (2002).
A nyolcvanas évek egyik legkülönösebb szubkulturális vadhajtása a poszt-nukleáris hős figurája. A hőskultuszú filmek sokkal kevésbé koncentrálnak környezetre, noha jóval a nukleáris háború után játszódnak. A túlélők kis közösségeit civilizálatlan, vad bandák fenyegetik, a hős sorsa a béke megteremtése, ami a kor diplomáciai lehetőségeit figyelembe véve általában a rosszak teljes elhullását jelenti. A Mad Max (1979) és a The Road Warrior (1982) című filmek műfaj, stílus és ízlésteremtő alkotások, többek között megújították az akciófilm, és részben a sci-fi műfaját is. A később trilógiává bővült sorozat (Mad Max III: Beyond Thunderdome, 1985), alapvető hivatkozási ponttá vált. Látványvilágát, akció-orientált történetvezetését, a történet figuráit, és magát az apokaliptikus jövő hangulatát tucatnyian másolták a világ minden részén a következő években. A poszt-nukleáris műfaj a mainstreambe emelkedett, elfogadott rész lett a sci-fi univerzumban, és egyszeriben önmaga is mutálódni kezdett, olyan bizarr gyermekeket szülve mint például a musical (Sons of Steel, 1989), a pornó (The Load Warrior, 1984, Breastament 1985), a kettő kombinációja (Cafe Flesh, 1982), film noir (Radioactive Dreams, 1986) és persze westernek (2020: Texas Gladiators, 1985, Deadly Reactor, 1989).
A Szovjetunió felbomlásával mindez véget ért, maga a műfaj is nagyrészt értelmét veszítette. Ma kevés a valószínűsége, hogy két ország ellenségeskedése nukleáris konfliktusba torkoljon, de ennek ellenére könnyelműség lenne kijelenteni, hogy így lesz az a teljes huszonegyedik században. Ma a pusztulást jövendölő filmek természeti katasztrófákat jeleznek előre, öntudatra ébredt technikát, űrlények invázióját, és hiába támadnak egyre tömöttebb sorokban, a filmek optimistábbak, mint valaha. A halál utáni életről szóló filmek ma már nem, vagy alig készülnek, de a nosztalgia mintha újra felfedezné őket. Sok alkotás jelenik meg DVD-kiadásban, több film újraforgatása is tervbe van véve. Az interneten nagy forgalomnak örvendenek a poszt-nukleáris témájú fórumok, az elmúlt években néhány óriási sikerű komputerjátékok is biztosította az utánpótlást a rajongóknak sőt, jelenleg is négy hasonló témájú alkotás készül.

Malócz

Budapest, 2004-10-17

Vissza