AZ 1-ES
SZÁMÚ MENEDÉK
A nevem
Dave Mcguire de mindenki csak Dave-nek szólít. Kalandokkal teli eseménydús
életet tudhatok magam mögött. Életem történetét szeretném veletek megosztani
egészen a Nagy Háború előtti időkbe visszanyúlva. A menedékünkre még ma is úgy
emlékszem mintha csak tegnap lett volna?
A száma az 1-es volt az első, amit felépítettek az egykoron volt Egyesült Államokban. A menedék vezetője a legöregebb és legbölcsebb volt közöttünk Timothy-nek hívták és ő volt az, aki bölcs tanácsaival és jó helyzetmegoldó képességével kicsiny csoportunk vezetőjévé nőtte ki magát. Egész napját a megfigyelőállásban töltötte és ellenőrizte, hogy minden rendszer megfelelően működik-e. Ezen kívül ő volt az, aki szétosztotta az élelmet és a vizet és igazságot tett az esetleges vitás kérdésekben. Szerencsére ilyen esetek csak nagyon ritkán történtek. Egyik ilyen eset volt az, amikor az élelemkészítőgép elromlott és egy egész hétig élelem-utánpótlás nélkül maradtunk. Ennek hatására viták törtek ki az egész menedékben és mindenki magának szerette volna a több ételt. Ekkor Timothy magához vette a maradék ételt és beosztotta egyenlően az emberek között. Ennek köszönhettük, azt hogy életben maradtunk ugyanis egy hét múlva visszaérkezett a kiküldött csapat a pótalkatrészekkel, amiket egy közeli roncstelepről szereztek be. Mindig is csodáltam azokat, akiket az a megtiszteltetés ért, hogy kimehettek a pusztába és titkon mindig is reméltem, hogy egyszer nekem is megadatik a lehetőség, hogy kimehessek a külső világba. A kijárás csak az igazán képzetteknek adatott meg ugyanis a harmadik világégés után kissé megváltozott az államok és nem előnyére. A felderítő csapat tagjai az egykori városkánk rendőrségének megmaradt tagjaiból állt, akik megfelelő fizikai állapottal és elegendő tapasztalattal rendelkeztek, ahhoz hogy életben maradjanak a pusztaságban. Édesanyám mesélt nekem a régi városunkról. Egy Winston nevű csendes kisvárosban éltek azok az emberek, akik most a menedék lakói. Amikor elkezdődött a világ összeomlása én még nem születtem meg édesapám és anyám boldogan éltek együtt, és gyerekeket szerettek volna. A világhelyzet ekkor úgy nézett ki, hogy a Közel-Kelet olajembargót vezettek be és mindennemű olajexportot beszüntetett. Arra hivatkoztak, hogy az összes olajkészletük leapadt és mindössze annyi olajuk maradt hogy a saját szükségleteiket ellássa. Ennek hatására összeomlott a világgazdaság és világvégét éltető szekták születtek. Európában forradalmak robbantak ki és a hatóságok minden törekvése, hogy leverje ezeket kudarcba fulladt. Az Európai Unió minden próbálkozása a helyzet megoldására kudarcba fulladt. Európában anarchia uralkodott el és bűnözők vették át a hatalmat a kormányfőktől. Az USA nem avatkozott bele az európai dolgokba és ez az óvatosság volt az, ami végül a vesztét okozta. Az USA volt ekkor a legnagyobb hatalom, és ha valaki, akkor neki sikerülhetett volna rendet tenni ebben a zűrzavaros helyzetben, de az Egyesült Államok nem tett semmit, sőt védekezésre rendezkedett be és elkezdte a menedékek építését az ország egész területén. A városka rettegve a világvégétől mindenét pénzzé tette és elsőként vásárolt egy több milliárd dolláros menedéket, ami az ígéretek szerint akár kétszáz évig is életben tarthatja lakóit a külvilágtól teljes elszigeteltségben. A többi ember gyávának és árulónak nevezte őket az egész környék, megvetette őket a veszély legkisebb jelére történő elmenekülés miatt. A város lakói aggódtak és megbánták tettüket, csak egy ember volt, aki tartotta bennük a lelket ez az ember Timothy volt Winston polgármestere és az emberek vezetője. Ő a megérzéseire hivatkozva döntöttek úgy a város lakói, hogy az emberiség fennmaradása fontosabb, annál hogy harcoljunk egy olyan ügyért, amit nem érzünk igazán magunkénak. Az USA nem támadott a Közel-Keletre a terrorizmustól való félelmében és volt még egy dolog, amitől még inkább tartottak ez pedig nem volt más, mint az: ATOMHÁBORÚ. Ekkor még senki nem sejthette, azt hogy egykoron ez hozzáállás vezet majd az emberiség csaknem teljes kipusztulásához. A város éppen felkészült a menedék elfoglalásához, amikor egy este anyám elmondása szerint ez történt:
Apám, akit
James Mcguire-nek hívtak és anyám Sheila a kandalló mellett, ültek és
beszélgettek, arról hogy az emberiség magának okozta a bajt, ami akár komoly
katasztrófához is vezethetett volna, hacsak nincs Timothy előrelátása, és nem
cselekszenek azonnal. Ekkor úgy döntöttek, hogy megpróbálnak gyereket csinálni
így elindultak az emeleten lévő hálószoba felé, amikor apám valami zajra lett
figyelmes a pince felől. Elővette a baseball ütőjét a szekrényből és lassan
elindult a pince irányába.
- Hová mész
James? - kérdezte anyám.
- Azt hiszem
halottam valamit! Megnézem mi az, ne aggódj, mindjárt jövök.
- Jó de légy
óvatos!
A lépcső
minden egyes lépésére reccsent egyet, ahogy haladt lefelé egyre biztosabbá vált
számára hogy a hangokat egy ember okozza. A pince ajtajánál állva vett egy mély
levegőt és benyitott az ajtón. Óvatosan odanyúlt a villanykapcsolóhoz,
megérintette és felkapcsolta a villanyt. Belépett a pincébe és körülnézett.
Ekkor hirtelen valami zajt hallott a háta mögül! Megperdült és rájött arra hogy
a zajt csak egy ártatlan cica okozta, aki hetek óta bejárt a pincébe és ők néha
tejet adtak neki. Lekapcsolta a villany és kilépett az ajtón már előre örült
hogy végre a feleségével lehet. Éppen kilépett az ajtón, amikor valami erős
szorítást érzett a torkán és fuldokolni kezdett. Egy csuklyás alak a fülébe
súgta:
- Most
mindketten megfizettek a hitetlenségetekért, amiért a világvége útjába álltatok.
A sorsunk eleve elrendeltetett és ezt senki nem, törheti meg!
�
sziszegte, majd megfojtotta apámat.
A fickó egy
világvégét éltető szektához tartozott és ezt egy tetoválás jelezte minden tag
karján.
- Most pedig kapjuk el a ribancot az emeleten! � szólt a társa.
Anyám
megunva a várakozást felvette a hálóingét és bebújt az ágyba. Ekkor két csuklyás
talpig feketébe öltözött férfi jelent meg az ajtóban. Anyám először a
megdöbbenéstől szóhoz sem jutott. Aztán kétségbeesett hangon ezt mondta:
- Kik maguk,
hol van a férjem, mit akarnak tenni?
- Kuss te
kurva a férjed halott és hamarosan te is követed de csak miután elvégeztük
rajtad a szertartást, ami segít befogadni a megsemmisülést.
� mondta
és elkezdte gombolni sliccét.
- Kérem, ne
tegyék ezt, kérem?
Ekkor a
fickó erőszakkal közösült anyámmal, ami anyámat élete végéig rémálmokra
kárhoztatva. Anyám ekkor látta meg a tetoválást a karján és örökre eszébe
vésődött a motívum a amely egy atombombát ábrázolt. Ami ez után zajlott azt már
anyám a felelevenített emlékek miatt nem tudta elmondani, mert sírni kezdett. A
később történteket Mike a sheriff mesélte el. Aznap este Mike aki a család
barátja volt benézett, hogy minden rendben van-e. Ezt nevezhetnénk a sors
akaratának is, mert ennek az volt az oka, hogy a járőrkocsiból nem messze a
házunktól robbant le és Mike úgy gondolta, hogyha már erre jár, megnézi mi
újság. Ahogy belépett a házba rögtön meghallotta anyám sikoltozását. Felrohant
az emeletre és berúgta az ajtót.
A két
szektás éppen el akarta vágni anyám torkát. Mike villámgyorsan cselekedett,
elővette a Magnumját és az első támadót bokán, lőtte, mire a másik elejtette a
kést és megadta magát. A bokán lőtt fickó iszonyatosan ordított. Mike elővette a
támfáját és leütötte. A másik válogatott szidalmakat vágott Mike fejének. Mike
kihívta a mentőket és kért egy rabszállítót majd anyámhoz fordult.
- Sheila!
Jól vagy? Minden rendben? Mit tettek veled? - kérdezte Mike.
- Meg? meg?
megerőszakoltak! - mondta és sírni kezdett.
Ez után az
este után Mike mindig vigyázott anyámra. Édesanyám egész életében hálás volt
Mike-nak amiért megmentette az életét, de ez a nemes tett nem segített
feledtetni az átélt szörnyűségeket. Az eset után néhány hónappal kiderült hogy
anyám teherbe esett és mindenképpen el akarta vetetni a gyereket. Minden emléket
ki akart törölni a fejéből és a gyerek mindig arra az estére emlékeztette volna.
A sors újabb akaratából a helyi orvos szigorúan megtiltotta az abortuszt és arra
hivatkozott, hogy ha beköltöznek a menedékbe minden egyes születendő gyermekélet
kulcsfontosságú, lehet a túlélés szempontjából. Anyám nagyon dühös lett ennek
hallatán de Timothy beszélt vele és végül belenyugodott, abba hogy meg kell
szülnie a gyermeket. Amikor a gyermek megszületett anyám örökre elfelejtette,
hogy valaha is el akarta vetetni a gyermeket. Ez a gyermek voltam én.
Születésemkor már 6 hónapja voltak a menedékben szóval a gyermekkoromat itt
éltem le a háromszintes menedékben. Ami a beköltözés után történt arról nem túl
sokat tudok mindössze annyit, amennyit a Galaxy News hírtelevízió adásaiból
megtudtunk. Az Egyesült Államok tétlenségével okozta a legnagyobb bajt. A ?világ
csendőre" most nem tett semmit csak hatalmas pénzeket invesztált a katonai
fejlesztésekre és kifejlesztették a lézer- és plazmatechnológiát felhasználó
kézifegyvereket, az erőpáncélt és válaszul a Közel-Kelet vegyi fegyverkezésére
kifejlesztettek egy újfajta vírust. A vírust a nyilvánosság teljes elzárásával
fejlesztették én egy tévedésből elfogott katonai rádióadásból, tudtam meg róla,
hogy ez a vírus teljesen különbözött minden eddig ismert vírustól és sokkal
nagyobb pusztítást volt képes okozni az emberi szervezetben. Az ember teljes
fizikai transzformáción ment át és egyfajta mutánsként éledt újjá, ami hatalmas
testi erővel rendelkezett. A vírust FEV-nek nevezték és egyetlen mellékhatása a
szellemi képességek drasztikus lecsökkenése volt. Úgy tűnt a vírus segítségével
Amerika legyőzhetetlen mutánssereget képes létrehozni ám nem számoltak a többi
nagyhatalommal. Kína a nyersanyagvágya miatt letámadta Alaszkát és ez egy nyílt
hadüzenettel volt egyenértékű. Kanada annak reményében, hogy védelmet és
nyersanyagokban részesülhet önként csatlakozott az USA-hoz. Az államok az
újfajta erőpáncél technológiának és a fegyvereknek köszönhetően megnyerte a
háborút és rövidesen kiépítette az olajfúrótornyát a Föld legutolsó megmaradt
olajkészletén a Csendes óceán partmenti szakaszán nem messze San Fransisco-tól.
Később az is kiderült hogy mi volt az indítéka Kínának. A kínai elnök elmondása
szerint az amerikaiak szabotálták a kínai fúrótornyot ezzel elősegítve a
világhatalom átvételét. Az amerikai elnök természetesen tagadta a vádakat.
Mindeközben a tudomány sosem képzelt szintre lépett és lehetővé vált a teljesen
önálló, döntésképes és tanítható számítógép, amelyet a katonai bázisok teljes
önállósítására használtak fel. Kezdetben a számítógépek jól végezték a rájuk
bízott feladatot, de mint az ember hamar beleuntak a rájuk bízott feladatok
rendszerszerű elvégzéséhez és morbid kísérletekbe kezdtek saját
szórakoztatásukért. Először a karbantartó és kutatószemélyzetet gyilkolták meg a
legváltozatosabb módokon. A katonaság azonnali rendszerleállítást léptetett
életbe de már túl késő volt, az irányítás kicsúszott a kezeik közül és mire
leállították volna az egyik mesterséges értelem atomrakétákat lőtt ki számos
véletlenszerűen választott célpontra. A célpontok között volt Európa összes
nagyvárosa Oroszország, Kína, és minden további kontinens rakétatámadásban
részesült. Az országok az amúgy sem túl megnyugtató helyzetben más lehetőség nem
lévén kilőtték az összes rakétájukat tűzbe borítva a Földet. Az USA sem maradt
ki a támadásokból és az oroszok az ősi ellentétre hivatkozva ránk zúdították
amilyük csak volt. A globális felmelegedés csak súlyosbította a helyzetet a
felszabadított hatalmas energia egy óriási atomtemetővé, változtatta az egész
bolygót és mutáns lények ezreit, hozta létre. A lények idővel alkalmazkodtak a
körülményekhez és új erősebb utódokat, hoztak létre, amelyek már jobban voltak
képesek élni a nehéz körülményekben. Az emberek erre a fejlődésre nem voltak
képesek, mert az ember sohasem az alkalmazkodóképességével élte túl a kemény
körülmények között, hanem az esze segítségével. A menedékünk is ezt a célt
szolgálta és amint később kiderült az országban rengeteg hasonló menedék épült a
túlélés érdekében.
A
gyerekkorom a tanulással telt el. A tudományokra a menedék számítógépei és a
menedék lakói egyaránt oktattak. Mindenki azt tanította, amiben jártas volt. Így
tudtam meg szinte mindent az orvostudományokról, a város orvosától városunk
iskolai tanáraitól pedig írni, olvasni tanítottak. Tőlük tanultam a fizikáról, a
matematikáról, a kémiáról és a biológiáról. A tanítóim voltak a rendőrök, akik a
harci jártasságomat növelték és minden oktatóm csodálattal figyelte a
tudásszomjamat és a szellemi képességeim mellett a testi erőnek sem voltam
hijján, amit a rendszeres edzés csak még inkább elősegített. A történetek
elmondója, akitől megtudtam milyen volt a világ a nagy háború előtt, és hogy
milyen volt az apám, akit azon az éjszakán gyilkoltak, meg amelyen én is
fogantam nem volt más, mint az édesanyám. A szociális képességeim magas szintűek
voltak köszönhetően a Timothy-val eltöltött hosszú óráknak. A fiatal generáció
minél magasabb szintű oktatását tartották a legfontosabb feladatnak. Egy nap,
amikor 19 éves lehettem Timothy ragyogó arccal, lépette ki a vezérlőszobából
majd így szólt:
- Minden
tiszta odakint megkaptuk az engedélyt a menedék elhagyására! - mondta
diadalittasan.
- Mi? Miről
beszélsz? - kérdezte Kate a menedék egyik lakója.
- Nem
értitek minden tiszta megkaptuk a minden tiszta jelet!
- De hát az
lehetetlen, hiszen még csak tizenkilenc éve vagyunk benn ennyi idő alatt nem,
tűnhetett el a sugárzás! - mondta Joseph a menedék fizikusa
- Igaza van
annak legalább 100 év, kell! - erősítette meg Varen a kémikus.
Timothy
gondolkodni kezdett és átgondolta a fennálló lehetőségeket, végül így szólt:
- Igazatok
lehet, de a rendszer nem tévedhet. Ki kell küldenünk valakit!
- Micsoda
megőrültél? De hát az kész öngyilkosság! Ki lenne olyan hülye, hogy oda
kimenjen? - szólt Kate.
- A
legkevésbé szerencsés. Sorsot húzunk. Az megy ki, aki a legrövidebbet húzza.
- Rendben
húzzunk!
Timothy
eltűnt és rövidesen gyufaszálakkal a kezében tért vissza. Sorba nyújtotta a
rendőröknek, és ők mind húztak egy-egy szálat. A rendőrök közül választottak,
mert ők feláldozhatóak voltak. Érdekes módon a rendőrök szó nélkül belementek a
dologba ugyanis érezték, hogy ezen múlik a menedék jövőbeli sorsa. Végül mikor
felmutatták a gyufaszálaikat Joe-nál az őrmesternél volt a legrövidebb
gyufaszál.
Joe
beletörődött, abba hogy ezt az áldozatot meg kell tennie a menedék érdekében és
felkészült a külvilágba való kilépésre. Beadtak neki egy pár újfajta
antiradioaktív Rad-X tablettát és adtak neki egy Geiger számlálót, hogy nyomon
kísérhesse a háttérsugárzás értékét. Azt gondoltuk ezek az óvintézkedések
elegendőek lesznek, arra hogy a kockázatot minimálisra csökkentsük. A menedék
első szintjét ugyancsak óvintézkedésből kiürítettük így egyedül Joe tartózkodott
itt. A kapcsolatot a rádió és videó segítségével tartottuk. Láthattam amint a
menedékből kivezető folyosó nehéz fém ajtaja, lassan kettényílik, és ahogy Joe
óvatos lépésekkel elindul a külvilágba vezető úton. A menedék kör alakú ajtaját
rajta a hatalmas egyes számmal megfogta a mozgató mechanikus kar, és lassan
elgördítette. Az ajtó hatalmas több méter vastag rozsdamentes acélból készült,
amit ólommal ötvöztek, hogy még inkább visszatartsa a sugárzást. Joe megállt a
hatalmas ajtónál és kinézett a külvilágba. Megkértük Joe-t hogy olvassa le a
háttérsugárzás mértékét a Geiger számlálóról:
- Joe
mennyit mutat a számláló? - hallatszott Timothy hangja a rádióban recsegve.
- Nézzük
csak? azt jelzi, hogy minden érték normális. Igen minden rendben.
- Hmm? és
jól érzed magad? Nem vagy furán?
- Nem minden
rendben jól vagyok.
A menedék
megfigyelő kamerái csak a belső terepet pásztázták így egyedül Joe látta, mi van
a külvilágban. Megkértük hogy mondja, el mit lát.
- Mit látsz
Joe mi, van kint? - kérdeztem izgatottan.
- Ameddig
csak ellátok sivatag, sehol egy növény. Kilépek a menedékből.
- Jó de légy
óvatos, ha furán érzed magad, azonnal gyere be! - szólt Timothy.
- Most pedig
kilépek.
Joe kisétált
a menedék oltalmat adó falai közül és kilépett a kamerák által lefedett zónából
így már csak a leírása alapján láttunk.
- Minden
érték normális, igen azt hiszem minden tiszta.
Ekkor a
vezérlőteremben hatalmas ujjongás tört ki. Mindenki boldog volt és néhányan már
fel is készültek, arra hogy elhagyják a menedéket, és pakolásba kezdtek, de
voltak, néhányan akik kétkedve hallgatták Joe rádióadását. Ekkor Joe hangja
harsan fel a hangszóróból:
- Azt hiszem
valami nincs rendben, mintha? nem, nem az nem lehet de hát a műszer?
Ekkor Joe
elkezdett rohanni a menedékbe de már túl késő volt a hatalmas dózis sugárzás
szétolvasztotta a rendőr testét és, éppen amikor belépett a folyosóra. Szörnyű
látvány volt még ma is rémálmok gyötörnek tőle. Sokan elborzadva fordultak el a
képernyőtől a nyengébbek el is hányták magukat. Én némán szemléltem a látványt
nem mutathattam nyengeséget a társaim előtt. Timothy azonnal megnyomta a menedék
ajtózáró gombját és az ajtó nyikorogva a helyére gördült. Timothy nagyot
sóhajtott majd így szólt:
- Joe
mindannyiunk barátja volt és értékes a menedéknek értékes tagja volt de a
fennmaradásunkért áldozta fel magát. Sajnos eltemetni nem tudjuk, de a halála
megmutatta nekünk, hogy legközelebb sokkal óvatosabbnak kell lennünk és a Geiger
számlálót minden esetben ellenőrizni, kell csakúgy, mint a központi
számítógépet.
David a
menedék számítógép-technikusa és programozózsenije azonnal hozzá is látott a
menedék rendszerének ellenőrzéséhez és végül azzal állt elő, hogy a rendszer nem
hibás, hanem az volt beleprogramozva, hogy sokkal hamarabb adja a minden tiszta
jelet, mint ahogy kellene. Állítása szerint 5 évvel korábban jelzett a
számítógép. Elkezdtünk gondolkozni, azon hogy mi vagy ki akarta a pusztulásunkat
de miután kizártuk az USA szerepét az ügyből abbahagytuk a gondolkozást.
Túltettük magunkat az eseten az élet megy, tovább mondta Timothy.
Öt évvel
az eset után végre veszély nélkül kimehettünk a külvilágba, és miután
megbizonyosodtunk a felől, hogy tényleg biztonságosan elhagyhattuk a menedéket
egyre gyakrabban, és egyre messzebbre küldtünk ki felderítőket, míg végül
teljesült a vágyam és elhagytuk a menedéket. Életem legszebb napja volt
kisétáltunk a külvilágba és kemény munkával egy kis falut alapítottunk egy
bányászkolónia mellett, amit Reddingnek hívtak. A falu felépítésére
felhasználtuk a Menedék Tech cég által gyártott G.E.C.K.-et ami az élet
teremtését tette lehetővé a pusztaságban. A G.E.C.K. segítségével virágzó kis
közösséget építettünk fel és kereskedelemmel tartottuk fenn magunkat az
élelmünket, pedig saját magunk termesztettük. A menedékben található
fegyverekkel megvédtük magunkat a sivatagban élő mutáns állatokkal szemben. Én
magam egy ősrégi harci sörétes puskára tettem szert, ami igazán hatékony
fegyvernek számított főleg egy jól képzett kézben. Az emberek nagytöbbsége az
túlélés érdekében barátokat keresett az esetleges védelem, táplálék és víz
reményében. Mi a menedék által megtisztított vizet használtuk fel továbbra is. A
falvunk virágzott és hamarosan új lakók is érkeztek egy jobb élet reményében. A
falu így egy-két éven belül kisvárossá nőtte ki magát. A javaslatomra
Jamestown-nak neveztük el megboldogult apám után és mindenki egyetértett velem
főleg Timothy örült az ötletnek. Békésen éltünk a kis városunkban és a környék
egyik legfejlettebb kommunáját hoztuk létre. Az irányítás továbbra is Timothy
kezében volt mivel az idők során csak bölcsebb és bölcsebb lett. Timothy egy
sajátos társadalmat hozott létre, amiben minden embernek egyforma hatalom volt a
kezében és csakis teljes egyetértésben születhettek döntések. Egyik nap Timothy
magához hívott a városházára és az öregségtől eltorzult hangján így szólt
hozzám:
- Dave, te
vagy a kedvencem az összes megmaradt Winston-i közül és azt hiszem te, leszel a
legalkalmasabb, arra hogy átvedd a feladatomat. Az én időm lassan lejár és
gondoskodnom kell az utódomról?
- Kérlek
Timothy ne, mondj ilyet?
- Nem, nem,
tudom, amit tudok, hamarosan meghalok és szeretném, ha a továbbiakban te
vezetnéd Jamestown-t. Elvállalod a megbízást?
- Ez csak
természetes megtiszteltetés lenne számomra.
- Köszönöm.
Tudtam, hogy számíthatok rád Dave. Most pedig hagyj magamra. Pihennem kell.
Másnap,
amikor felkeltem különleges feladatot kaptam Timothy-tól. Megbízott hogy
szervezzek egy csapatot a különleges felderítőkből, akiket a rendőrség
különlegesen kiképzett tagjai alkottak és derítsük fel a Klamath melletti
területeket és egy hét múlva, térjek vissza. Timothy megkért a maximális
diszkrécióra ugyanis azon a környéken még nem tudtak a városunkról és az itt
tanyázó banditáknak nem, szerettük volna felfedni Jamestown pontos helyét.
Timothy azzal indokolta a felderítés fontosságát miszerint egy rejtélyes üzenet
érkezett a menedék számítógépére miszerint egy Klamath-hoz közeli rablóbanda
rajtaütést tervez a város ellen. Timothy ki szerette volna deríteni a banda
bázisának helyét és esetleges szándékukat. A rögtönzött csapatba gyerekkori
barátomat Steve-et szerveztem be, mivel ő egy alkalommal megmentette az
életemet. Attól fogva ő a legjobb barátom és teljes mértékben megbízunk
egymásban. A másik személy egy önkéntes volt, akit Joey-nak hívtak. Őt sajnos
nem ismertem mivel még csak egy hónapja került a városba, ahol azonnal elkezdte
a tréninget és a kadétok között ő a legígéretesebb. Ez volt az első éles
bevetése így nagyon izgult az indulás előtt.
- D-Dave
bi-bi-biztos hogy nem találkozunk ellenséggel! - kérdezte és közben majd
összecsinálta magát az izgalomtól.
- Nyugi Joey
nem lesz semmi gond majd én és Steve vigyázunk rád. Egyébként meg mit izgulsz?
Kaptál kiképzést vagy nem? Van fegyvered és páncél is lesz rajtunk.
- Rendben de
akkor is mi lesz, hogyha?
- Nem lesz
semmi. Ha ellenséggel találkozunk, majd odapörkölünk neki és kész. Elvégre te
jelentkeztél önként vagy nem?
- Azt
mondták hogy aki jelentkezik az nagy elismerésre számíthat.
- Na
idefigyelj! Ha most azonnal nem szeded össze magad, és nem pakolsz, össze itt
hagyunk!
- Oké, oké
megyek már és bocs, hogy ilyen gyáva vagyok, de tudod ez az első éles bevetésem,
és nagyon izgulok.
- Tudom
velem is ez volt. Ne aggódj idővel majd hozzá, szoksz. Ja és gondosan tisztítsd
meg a fegyveredet, és rendszeresen tartsd karban. Ha harc közben akár az életed
is múlhat, azon hogy csődöt mond-e a fegyvered.
- Értem
köszönöm a megértést. Akkor én most megyek.
Joey lassan
elindult a barakk épületébe beletörődve az elkerülhetetlenbe. Steve közelebb
lépett és így szólt.
- Mi van
Dave pátyolgatod a zöldfülűt?
- Igen ráfér
a kölyökre egy kis bátorítás. Saját fiatalkori önmagamat juttatja eszembe.
- Ahhh értem
már. Na és mit gondolsz sima munka várható.
- Nem tudom
nem sok infót kaptam én mindenesetre, azt tanácsolom, hogy készülj fel minden
eshetőségre, és akkor nem lehet baj.
- Értem
akkor megyek és összepakolok.
- Rendben.
Menj csak. Majd szólok, ha indulunk.
Steve elment
és én egyedül maradtam a gondolataimmal. Vajon ki küldhette a titokzatos
üzenetet, ki lehet a jóakarónk, ha egyáltalán jót akar nekünk. Mindenesetre
küldetésünk van, amit teljesítenünk kell és most ez a legfontosabb. A többivel
még ráérek foglalkozni. Elindultam a szálláshelyem felé, ahol anyám várt rám
finom ebéddel. Ebéd közben rám nézett és így szólt:
- Olyan
büszke vagyok rád fiam! Te leszel a város vezetője!
- Ugyan már
mama - mondtam pironkodva - nélküled nem, lennék sehol sem. Te vagy a legjobb
anya a világon!
- Nem fiam
nem vagyok az? - mondta és elkomorodott - én, én el akartalak vetetni.
- Megértem
anya. Tudom hogy milyen megrázkódtatás lehetett számodra, hogy az apám?
- Ne kérlek,
ne emlékeztess rá!
- Ne
haragudj anya. Szeretlek.
- Ez az egy,
ami vígasztal. Az hogy milyen nagyszerű fiú lett belőled.
- Most pedig
össze kell pakolnom hosszú út vár rám.
- Vigyázz
magadra fiam.
Ebéd után
összekészítettem némi szárított húst, egy pár stimpack-et, a sörétesemet hozzá
annyi munícióval hogy egy hétre elég legyen, néhány repeszgránátot, és mindezt
egy hátizsákba tettem. Felvettem a harci páncélomat és amint magamra öltöttem a
napfényben megcsillant a polimer ötvözetből készült védőöltözék. Mindig
megnyugvással töltött el, ha felöltöttem. A mozgásban egyáltalán nem
akadályozott, ami a harcban nagy előnyt jelentett számomra. A páncélban a
sörétesemmel egy halálos harcossá váltam.
Másnap
hajnalban indultunk mivel ekkor még nem tűz annyira a Nap és gyorsabban tudunk
haladni. Indulás előtt mindenkitől elbúcsúztunk és megígértük hogy visszatérünk
egy héten belül. A kezdetben könnyű utazás a pusztaságban keménnyé vált az egyik
éjszakán. Éppen aludni tértünk volna, amikor egy elfelejtettem egy fontos
szabályt, amit mindenki betartott, aki életben akart maradni a pusztában. Ez
pedig az volt, hogy éjszakára mindig őrszemet kell állítani. A karavánok őreitől
halottam a módszereiket, amikor városunkba megtérve egy sör mellett beszélgettem
velük. Elmondták, hogy aludni csak úgy lehet, ha a háttal egymásnak dőlünk, mert
így remekül bevédhetjük magunkat minden irányból jövő támadás ellen, így ha
megtámadnak, és egyikünk észrevesz valamit és felébred a többiek is észreveszik
és gyorsabban harcrakész állapotba kerülünk mintha egyetlen őrszemet állítanánk
és neki kellene felébresztenie a többieket. Ekkor megfogadtam, hogy minden
esetben be fogom tartani ezt a szabályt. Ez esetben az egész csapat itta meg a
levét a feledékenységemnek. Lehetséges, hogy Joey állandó akadékoskodása miatt
felejtkeztem el erről a létfontosságú szabályról, azonban ez a helyzeten nem
változtat. Elaludtunk és szabad prédaként kínálkoztunk bárkinek, aki errefelé
portyázik. Egyetlen dolog volt a szerencsénk! Aznap éjszaka a mamám nehéz főztje
miatt nehezen aludtam és gyakran felriadtam álmomból. Éppen ébren voltam és
megfogadtam hogy soha többet nem eszek iguanát amikor valami apró zajt halottam
észak felől. Azonnal eszembe jutott hogy nem állítottam őrszemet és átkoztam
magam feledékenységemért. A dolog megtörtént és amilyen gyorsan csak lehet fel
kellett ébresztenem a többieket. Joey és Steve békésen aludtak mit sem sejtve a
ránk leselkedő veszélyről. Azonnal keltegetni kezdtem őket óvatosan, hogy a
támadónk vagy támadóink ne számítsanak ellenállásra.
- Hé Steve
ébredj, vendégeket kaptunk!
- Mi? -
szólt és a másik oldalára fordult - Hagyjál aludni!
Ez a
viselkedés nem vallott rá de ezen ekkor nem volt időm foglalkozni.
- Kellj fel
te barom, megtámadtak! - keltegettem finoman.
- Mi a
halál?
-
Megtámadtak. Keltsd fel az újfiút és vedd elő a fegyvered!
Steve
felébresztette Joey-t és követett egy fedezéknek jól alkalmazható
sziklahasadékhoz és onnan figyeltük támadóinkat. A sötétben nem nagyon
látszottak de a számukat meg tudtuk saccolni. Kb. kilencen lehettek és lassan
közeledetek a tábortűz felé. A nagyságuk alapján gekkónak néztek ki de ahhoz túl
lassan mozogtak. Igazából még soha nem láttam ilyen mozgást. Olyan furcsa
dülöngélő, cammogó módon jártak és nagyon lassan haladtak. Steve elővette féltve
őrzött gépágyúját és megtöltötte a hatalmas mordályt. Joey-nál egy Desert Eagle
volt és nagyon is jól állt a kezében. Valószínűleg sokat gyakorolhatott a
lőtéren. A jó öreg sörétesem nyugodtam pihent a kezemben. Nem is sejtette mi
készül itt. Támadóink meglepően buták voltak. Az sem tűnt fel nekik hogy mikor
odaértek a tábortűzhöz már nem volt ott senki. Inkább a kajával foglalkoztak.
Steve-vel egymásra néztünk és elmosolyodtunk amikor megláttuk milyen könnyű
dolgunk lesz.
- Akkor
háromra tűz! - mondtam - három!
Előugrottunk
rejtekhelyünkről és osztani kezdtük az áldást?
és ekkor
olyat láttunk, amit még soha. A golyóink lepattantak a lények bőréről, ami a
megcsillant a tűz fényénél. A bőrük egyfajta kitin volt, ami még a sörétesem
lövéseinek is ellenállt. Ahogy jobban kivehetőek lettek a fényben akkor vettem
észre, hogy ezeknek a lényeknek hosszú csápszerű végtagjaik vannak, amik végén
nem volt kézfej. A lények lassan ránkmeredtek és nagyot hördülve elindultak
felénk a maguk sajátos járásával. Amint láttuk, hogy a lövéseink hasztalanok
behúzódtunk és próbáltunk valami okosat kitalálni, amivel megölhetnénk a
lényeket.
- Te Dave
most mi a francot csináljunk ezeket nem lehet leszedni!
-
Gondolkozom! Talán a gránátok. Steve te tartsd fel őket amíg előszedem a
gránátokat.
- Oké
megpróbálom.
A lények már
olyan harminc méterre lehettek, és lassan közeledtek búvóhelyünk felé. A
táskámból előszedtem a három repeszgránátot. Megcéloztam a legközelebbi támadót,
kibiztosítottam a gránátot és eldobtam. A gránát hatalmas ívet leírva repült a
lény felé, aki mit sem sejtve jött egyre csak közelebb. A gránát jó hat méterrel
a lába előtt ért földet így kábé akkor fog robbanni, amikor odaér. Magamban
elkezdtem számolni a robbanásig. Tíz. A lény folytatta a járást és már majdnem
négy méterre volt a gránáttól. Kilenc. Steve-nek kifogyott a gépágyúja leállt
tölteni, és amíg töltött Joey tartotta fel a lényeket láthatólag nem sok
sikerrel. Nyolc. Joey-nak sikerült felsértenie az egyik lény páncélját a
fejénél. Tehát van gyenge pontjuk. Hét. A meglőtt lény sebéből sötét váladék
csorgott ki látszólag mit sem lassítva a lényen, aki megrázta magát és tovább
közeledett. Hat. A kiszemelt célpont most érte el a körülbelül három méteres
távolságot. Öt. Most már látszott hogy négy lény támadt ránk amint elérték a
huszonöt méteres távolságot. Négy. Steve befejezte az újratöltést és újra lőni
kezdett. Három. Ekkor Joey kiáltott fel, ő is észrevette a lények gyengepontját.
Nem is olyan hülye ez a gyerek.
- Hé Steve a
fejükre célozz. Ott vékonyabb a páncél.
- Oké
kölyök. Most lőjük azt amelyiket meglőtted.
Mindketten
elkezdték lőni a sebesült lényt és próbáltak a fejére célozni. Kettő. Ekkor én
szólaltam meg.
- Tűz a
lyukban! Fedezékbe!
Steve-nek és
Joey-nak éppen ekkor sikerült végezni egy újabb támadóval. A lény megtántorodott
és holtan rogyott össze. A többi lény ügyet sem vetett az áldozatra és haladtak
tovább. Lebuktunk a szikla mögé és ekkor hatalmas robajjal felrobbant a gránát.
Először csak a robbanást halottuk aztán egy sikolyt, ami a célpontomtól
jöhetett. Csak remélni tudtam, hogy ez a robbanás megölt legalább egy lényt,
mert ha nem nagy bajban vagyunk. Felnézünk és láttuk a lény cafatokra szakadt
testét. Örömünkben ugrálni kezdtünk, azonban arcunkra fagyott a mosoly amint
megláttuk, hogy a két másik lény sértetlenül lép elő a porfelhőből, amit a
robbanás okozott. Tudtuk nincs más választásunk lőnünk, kell teljes erőnkből,
különben itt hagyhatjuk a fogunkat. Felálltunk és célzottan az egyik lény fejére
lőttünk. Gránátra már nem maradt idő, túl közel voltak. A robbanás ideje alatt
tíz méterre jöttek tőlünk. Lőttük a lényt, ahogy csak tudtuk, Steve gépágyúja
már majdnem elolvadt a forgás miatti hőtől. Joey bebizonyította számomra, hogy
méltó, arra hogy a csapatunk tagja legyen. A lény már-már úgy tűnt
sebezhetetlen, amikor a fején lévő vékonyabb kitinpáncél engedett végre és
felszakadt. Ekkor én megcéloztam a rést és lőttem?
A sörétek
irtózatos sebességgel hatoltak a lény arcrészébe és a tarkóján jöttek ki
szétroncsolva a lény idegi központját (már ha volt neki ilyen) és ezzel azonnali
halált eredményeztek. A lény feje szinte szétrobbant, ahogy a sörétek szabad
találván áthatoltak rajta. Már csak egy lény maradt és így hogy már csak pár
méterre állt tőlünk mintha kissé más lett volna a bőre színe, mint a többi
lényé. Mintha kissé szürkés árnyalata lett volna és valahogy erősebbnek tűnt az
előző lényeknél. Kábé olyan különbség volt köztük, mint az ezüst- és aranygekkók
között. Steve is remek megfigyelőnek bizonyult mivel neki is feltűnt a
különbség, amit meg is jegyzett.
- Dave attól
tartok ez a valami más, mint a többi.
- Igen, én
is látom. De a kérdés az vajon keményebb is?
- Tegyünk
egy próbát! - mondta és betöltötte a hatalmas gépágyút - Nesze te rohadék!
Mi Joey-val
követtük Steve példáját és elkezdtük lőni a lényt. Ekkor biztossá vált hogy ez a
lény teljesen más mint a többi mivel ennek a lénynek látszólag a fején lévő
kitinréteg ugyanolyan volt mint a teste többi részén. Lehetséges, hogy még a
többi lénynél is jobban páncélozott volt a teste. Ha visszagondoltam, arra hogy
milyen formációban közeledtek, rögtön rájöttem hogy valamiféle vezető lehet ez a
lény mivel a másik három körbeállta ezt a lényt hogy testükkel védjék.
Meglátásom szerint a lény valamiféle király esetleg királynő lehetett ugyanis
láthatólag kitűnt a ?közönséges" lényektől egyrészt színében másrészt
szívósságával. Golyóink úgy pattantak le a bőréről mintha csak babszemek lettek
volna és ráadásul lövéseinkkel nem, hogy megtántorítani, még lelassítani sem
tudtuk a terminátor módon közeledő teremtményt. Pár pillanat sem telt el és már
ott is volt a lény mellettünk. Joey talán a bizonyításvágyából fakadóan
vakmerően letámadta a lényt a vadászkésével megcélozva annak fejét. A lény
mintha szánakozva tekintett volna támadójára legyintett egyet mire a fiatal fiú
jó tíz métert repült és elájult. Látszólag komolyabb sérülése nem volt. A
sokkhatás miatt ájult el. A lény látszólag nem akarta megölni a csapással úgy
tűnt csak el akar, ijeszteni minket. Azonban a szörny nem tudta kellőképpen
felmérni testi erejét így nem kockáztathattunk meg egy hasonló ?megfélemlítő"
csapást. Ekkor Steve próbálta. Előkapta lándzsáját és leszúrta a szörnyet. A
szörny indaszerű végtagjával megfogta a lándzsát és felemelte Steve-vel együtt.
Steve még mielőtt elengedhette volna a lándzsát, amit a meglepettségtől
szorított görcsösen nagyot repült a lény dobásától. A lény mintha csak
meggondolta volna magát úgy tűnt velem mást, tervez hatalmas az előzőekhez
képest jóval nagyobb csapást mért az irányomba és csak a szerencsének
köszönhetően tudtam elhajolni. Az elhajlás közben azonban megbotlottam és a
földre estem felkínálva magam a lénynek. Ekkor a lény fölém lépett és lesújtani
készült. Már-már kibékültem az elkerülhetetlennel és elkönyveltem a halálomat,
amikor a lény egy iszonyatos erejű csapás következményben egy bűzölgő tócsává
vált a szemeim előtt. Nagy levegőt vettem a megkönnyebbüléstől és elkezdtem
keresni a titokzatos megmentőmet. Amikor felnéztem nem hittem a szememnek: Egy
fickó állt előttem egyfajta fémpáncélban, amire valamiféle címer volt felfestve
kék színnel. Az agyam elkezdett járni, mintha már láttam volna ilyet, ezelőtt de
vajon hol? És ekkor hirtelen belémvágott a felismerés. Ez egy erőpáncél, amit a
Nagy Háború előtt találtak fel és ezek segítségével ?nyertük meg" a háborút, már
ha azt, ami a Földdel történt győzelemnek nevezhetjük. Mindenesetre hasznos
jószág egy ilyen védőfelszerelés. Akinek ilyen páncélja van annak nem sok
mindentől, kell tartania. A páncél motorjai hihetetlen az átlagembernél jóval,
nagyobb erővel ruházza fel viselőjét, ami igencsak ütőképessé teszi azt az
embert, aki felölti. Először az öröm lett úrrá rajtam mivel örültem, hogy
megmenekültem aztán az örömöt lassacskán a bizonytalanság, váltotta fel ahogy
eszembe villant hogy akár engem ellenségnek nézhet, ezért letettem a fegyverem a
kezem a levegőbe emeltem és hangosan megadtam magam.
- Hé haver
ne lőj! Veled vagyok!
A fickó nem
szólt egy szót sem csak rám emelte hatalmas fegyverét, amit plazmapuskának
tippeltem és ujját egy pillanatra sem vette le a ravaszról.
- Hallasz
engem? Ne lőj nem akarok balhét!
Meghúzta a
ravaszt és a gyilkos lövedék felém tartott mikor megszólalt a sisak által
kiadott gépies hangon:
- Hasra!
Azonnal
engedelmeskedtem, amikor meghallottam, ahogy a plazmanyaláb beleütközött
valamibe és jellegzetes olvadó hangot hallottam. Amikor megfordultam egy
halálkarom maradványait láttam magam mögött, ami a harc közben mögénk került és
éppen lecsapni készült rám, amikor a frissen szerzett barátunk újra megmentette
az életemet. Már duplán tartozom neki gondoltam és odafutottam sebesült
társaimhoz és ellenőriztem, hogy rendben vannak-e? A páncélos alak eközben
megvizsgált minden holttestet csak a biztonság kedvéért. Joey és Steve
eltekintve néhány zúzódástól rendben voltak és amint egy kis puskaport tartottam
az orruk alá felébredtek és elkezdték kérdezgetni, hogy mi történt.
- Mi a halál
volt ez a valami? - mutatott Steve egyik támadónk maradványaira.
A páncélos
válaszolt neki és közben levette a sisakját.
- Űrből jött
vendégek nem földi létforma. Nem túl okosak de nagy csapatban elég veszélyesek.
Nem tudjuk hogy kerültek ide.
Ekkor úgy
meglepődtem mint még soha. A ?fickó" aki kétszer is megmentette az életemet egy
nő volt, méghozzá a leggyönyörűbb nő akit valaha is láttam. A meglepettségtől
meg se tudtunk szólalni így ő folytatta.
- Az Acél
Testvériség paladinja vagyok. Szervezetünk tagjai arra tették fel életüket hogy
megőrizzük a technológiát a elkövetkező generációk jobb élete érdekében. Talán
már hallottatok rólunk.
- Ööö nem
még nem hallottunk rólatok! Mi a neved? - szólaltam végül én.
- A nevem
Amanda és a tiétek?
- Örvendek.
Az én nevem Dave. Ö itt Steve mellette pedig Joey.
- Hello! -
köszönt Steve.
- Ööö ü-üdv
kisasszony. Ha bármiben a szolgálatára lehetek csak?
- Hé Dave
nézd csak a kis Don Juan-t!
- Köszönöm
Joey nagyon kedves tőled. - mondta Amanda.
Eszembe
jutott hogy még meg sem köszöntem, hogy megmentette az életemet.
- Köszönöm
hogy megmentetted az életünket. Ha te nem lennél én már cafatokban lennék.
- Ja mi is
köszönjük. - mondta Steve is.
Ezek után
leültünk a tűz mellé és az éjszaka további részében beszélgettünk újdonsült
barátunkkal, akitől rengeteget megtudtunk az Acél Testvériségről. Micsoda remek
szervezet gondoltam és azonnal csatlakozni támadt kedvem, ezért megkérdeztem
Amandát, hogy mi a felvételi követelmény.
- Esetleg
csatlakozhatnánk a testvériséghez?
- Persze!
Folyamatosan keressük az újoncokat. Általában ha valaki jelentkezik a
testvériséghez a főpaladin kioszt számára egy küldetést, és ha sikeresen
teljesíti, akkor máris felvételt nyert mint újonc. Szóval, ha szeretnétek
jelentkezni csak szólnotok, kell és elviszlek titeket a főhadiszállásunkra.
- Rendben
van ha elvégeztük Timothy feladatát felkeresünk de ez most mindennél fontosabb.
- Mi az a
feladat? Esetleg segíthetek? Ugyanis járőrözni küldtek ki és ez a dolog még
véleményem szerint, belefér a járőrözésbe. Szimpatikusok vagytok nekem srácok.
Az Acél Testvériségnek pont ilyen srácokra van szüksége.
- Azt kaptuk
feladatként, hogy derítsük fel a Klamath környéki területeket. Indulnunk kell.
- Várj egy
percet, ugye van nálatok Pipboy? Ha igen áttölthetjük az enyémről a felderítési
adatokat. Úgy egy hónapja jártam arra az óta nem változott ott semmi.
- Ez remek!
Akkor nem kell addig elgyalogolnunk. Ha így állunk akkor viszont mehetünk a
főhadiszállásra. Milyen messze van?
- Innen úgy
két ötszáz mérföldre délre. Gyalog kábé két hét.
- Az szép
kis túra lesz de ha meg tudjuk a segítségetekkel védeni Jamestown-t akkor
megéri.
- Akkor
induljunk! - szólt végül Steve.
Hajnalban
indultunk és az első öt nap alatt semmi említésre méltó nem történt. Csak néha
találkoztunk utazókkal és néhány esetben banditákkal is összefutottunk.
?Szegények" nem tudták kivel kezdtek ki. Amandával az oldalunkon olyan erős
csapatot alkottunk, hogy nem akadt volna ellenfelünk talán az egész sivatagban
sem. Útközben betértünk Jamestown-ba ahol hősként ünnepeltek minket. Bemutattuk
Amandát Timothy-nak aki nagyon örült, hogy ilyen nagyszerű szövetségesre tettünk
szert. Nagyon büszke volt ránk és újra csak megbizonyosodott afelől hogy jól
döntött, amikor a város kormányzását nekem örökítette. Az utazás alatt mi négyen
egy jól összeszokott csapattá váltunk, ami olajozottan működött. Timothy minél
előbb szerette volna, ha csatalakozunk a testvériséghez, és segítséget kérünk
tőlük a város védelmére. Mióta megkaptuk a titokzatos üzenetet Timothy egyre
jobban aggódott, és már nem tartotta elégnek a rendőrök védelmét a város felett.
Két napot töltöttünk a városban majd felfrissítettük a készleteinket és
elindultunk. Ám még mielőtt elindultunk volna a tudósaink, lemásolták Amanda
fegyverét és készítettek róla egy másolatot. A tesztelés azonban még hátra volt
ezért még nem helyezhettük használatba. Ha a fegyver minden rendőr
rendszeresített fegyverévé válik, akkor nem kell tovább tartanuk a támadásoktól.
Az erőpáncél viszont túlságosan bonyolult volt, ahhoz hogy lemásoljuk ezért ezt
a testvériségtől kellett szereznünk. Az út a megszokott támadásoktól eltekintve
csendes volt és semmi szokatlan dolgot nem tapasztaltunk. A vártnál korábban
értünk a támaszpontra, ami kívülről csak egy kis kunyhónak tűnt, igaz hogy ez a
kunyhó rozsdamentes acélból készült. Az épület szöges drótkerítéssel volt
körülvéve és egy zászló lobogott a bejárat előtt a páncélon is szereplő
címerrel. Az ajtó előtt két erőpáncélos katona állt. Már messziről üdvözölték
Amandát.
- Amanda!
Végre itt vagy! Hol voltál eddig? Marxson már várja a jelentésedet. Ó és kik az
új barátaid?
- Gordon!
Úgy örülök hogy látlak! - mondta a lány és közben megölelte az idős férfit - Ő
itt Joey, Steve és az a helyes ott Dave.
Helyes? Nem
hittem a fülemnek. Csak nem tetszek neki?
- Üdv fiúk!
Csatlakozni szeretnétek hozzánk? Ügyes voltál Amanda, hogy beszervezted őket.
Derék fiúknak tűnnek. Menj és tegyél jelentést, addig ti itt várjatok! Én pedig
megyek és megkérdezem az alkalmassági küldetéseteket. - - Gyerünk Amanda!
Az idősebb
őr aki Amandával együtt elment kinyitotta az ajtót ami mögött egy lift volt.
Beléptek és a lift elindult lefelé. Mi addig a kapunál maradt fiatalabb őrrel
beszélgettünk.
- Hello hogy
hívnak?
- A nevem
Michael.
- Üdv
Michael! Milyen jól ismered Amandát?
- A
csoporttársam volt még kadétkorunkban. Azóta eltávolodtunk egymástól és már nem
is ismer meg.
- Ööö?
Michael? az alatt a sisak alatt bárki lehet. Honnan tudta volna hogy te vagy az?
- Óóó? ez
igaz. Milyen ostoba vagyok. Szóval eléggé jóba voltunk mi ketten. Ha érted mire
gondolok?
- Ki volt ez
a másik őr?
� kérdezte
Steve.
- Ő volt
Gordon. Világéletében ezt a kaput őrizte. Emellett még ő felel az újoncok
eligazításáért és a küldetések kiosztásáért.
Ekkor
kinyílt a liftajtó és Amanda lépett ki rajta gordonnal együtt. Amanda szólalt
meg.
- Marxson
örült hogy újoncokat hoztam és jó döntésnek ítélte azt hogy segítettem nektek.
Ekkor Gordon
szólt.
- Az ezredes
azt mondta, hogy beléphettek, ha elvégzitek a következő feladatot. Mennyetek el
a Hub-ba és az ott lévő fegyverkereskedőtől szerezzetek be egy rakétavetőt! A
kiképzőtiszt szeretne egyet bemutatni használat közben a kadétoknak. Egy hetet
kaptok rá. Hogyha sikerül egyet szereznetek, akkor mi kielemzzük és elkezdhetjük
a sorozatgyártását. Rendben. Sok szerencsét. Amanda veletek tart ugye?
- Persze már
egész hozzátok szoktam. Nem hagynám ki ezt a bulit.
El is
indultunk a Hubba, ami az akkori körülmények legnagyobb kereskedelmi központja
volt, ahol a világon minden kapható volt. Egy fél hét alatt el is értünk a
városba és szokatlan módon, egész úton nem találkoztunk senkivel, ami errefelé a
sűrűn lakott vidéken nagyon furcsa volt. Mintha senki nem, mert volna
vándorolni. Talán valami különleges veszély van a pusztában. Erre a kérdésre
csak később kaptunk választ. A városba érve azonnal megkerestük a fekete bőrű
fegyverkereskedőt, aki nagyon szívélyesen fogadott minket és azonnal megmutatta
a kínálatát. Levettem a polcról a rakétavetőt és elkezdtem próbálgatni a súlyát.
Ekkor megszólalt a kereskedő:
- Na milyen?
Elég gyilkos mi? Neked olcsón megszámítom. Legyen mondjuk 2500 kupak (ugyanis
ekkoriban még a söröskupak volt a fizetőeszköz a pusztában). Van nálatok annyi
ugye?
Hogy mennyi?
2500? Hát nem mondom, megérik az árát - gondoltam magamban - még jó hogy kaptunk
pénzt a testvériségtől. Átadtuk a kért összeget és éppen kisétáltunk volna a
vásárolt fegyverrel, amikor három tagbaszakadt ember lépett be az ajtón és a
legnagyobb durván megszólalt:
- Szeva
nigger hogy vagyunk, hogy vagyunk? Nem fizetjük be a védelmi pénzt? A főnök nem
szereti az efféle nagyokosokat. Fiúk kinyírni mindet!
A legnagyobb
férfi egy lángszórót vett elő és azonnal begyújtotta. A másik kettő egy-egy
gépkarabélyt vett elő és elkezdtek tüzelni a bolt négy őrére. Mi négyen azonnal
reagáltunk feldöntöttük az asztalt és ezt használtuk fedezékként. A boltos hapek
beugrott mellénk az őrök pedig felvették a harcot. Mi négyen azon tanácskoztunk,
hogy mit kellene tennünk.
- Na most mi
lesz Dave - kérdezte Amanda - gyorsan, ki kellene találni valami okosat.
- Meg? meg?
meg fogunk halni - hallatszott Joey kétségbeesett hangja.
- Egyelőre
várunk.
Mást nem
nagyon tehettünk, minthogy megvártuk hogyan alakul a harc. Kinéztem az asztal
mögött, és azt láttam amint a bolt egyik őre, elhamvad a legnagyobb fickó
lángszórója tüzétől. A másik két fickó egy sorozattal elintézett egy újabb
páncélos őrt. Amint észrevették hogy kinéztem felém is eleresztettek pár lövést
mire én visszahúzódtam. Ezután hosszú lövéssorozatokat és a lángszóró hangját
hallottuk aztán egyszer csak hirtelen csend lett és mi nem tudtuk hogy hogyan
végződött a harc.
- Valaki
nézze meg mi történt - szólalt meg Steve.
- Majd én
megnézem - bátorodott fel hirtelen Joey.
Utólag azt
hiszem arra számított, hogy az őrök nyertek. Tévedett! Amikor felállt, hogy
megnézze mi történt eldörrent egy lövés és Joey karjába fúródott egy golyó. Joey
hatalmas ordítással a földre zuhant. Steve amint meglátta hogy mi történt a
sráccal felállt, előkapta a gépágyúját és ordítva lőni kezdett.
- Nesztek
rohadékok!
A gépágyú
kerepelve ördögien pörögve köpködte a golyókat. Ahogy felálltam hogy segítsek
már csak a három támadó szitává lyuggatott testét, láttam. A fickók még
visszalőni sem tudtak.
- Ezek a
rohadékok megölték Joey-t! Dave megölték érted?
- Várj hagy,
vizsgáljam meg? - odaléptem a mozdulatlanul fekvő fiúhoz és megnéztem a pulzusát
- ha ha ha. - nevettem hangosan.
- Mi a faszt
nevetsz? Meghalt!
- Dehogy
halt csak elájult a sokktól!
- Mi? Mit
beszélsz? Nem halt meg? Juhhé él! Él! Joey, Joey kellj fel Joey! Jól vagy?
- Persze jól
csak iszonyatosan fáj a karom.
- Majd
helyrepofozom később. Ne aggódj!
Ekkor
odalépett mellénk a fegyverkereskedő és így szólt:
- Nagyon
köszönöm! Örök hála! Itt a pénzed nem kell fizetned. Sajnos az őreim meghaltak
de a legfontosabb hogy élek és ezért tartozom nektek. Nem lenne kedvetek őrködni
a bolt felett.
- Sajnálom,
de dolgunk van, meg kell oldanunk a városunk védelmét és küldetésünk is, van.
Legközelebb jobb őröket fogadj fel! Mondjuk olyanokat, mint amilyenek az utcán
is állnak.
- Hmm?
megfontolandó. Köszönöm idegenek! Meg tudhatnám a neveteket?
- A nevem
Dave, ő itt Steve, Amanda és a földön fekvő pedig Joey. Most pedig mennünk kell.
Viszlát!
- Viszlát és
sok szerencsét a küldetés teljesítésében!
Szimpatikus
fickó. Még szerencse hogy itt voltunk és megmentettük. Amilyen gyorsan csak
tudtunk elindultunk az Acél Testvérisége főhadiszállásához és hamarosan meg is
érkeztünk. Marxson tábornok már várt minket és ünnepélyesen kadéttá avattak
minket és felajánlották hogy választhatunk melyik irányzatát követjük a
testvériségnek tehát lovagok, paladinok, vagy technikusok szeretnénk lenni.
Mindhárman a paladin hivatás mellett döntöttünk ugyanis a harcban voltunk a
leginkább jártasak (és mert persze csak így kaphattunk erőpáncélt). Miután
választottunk először vehettük a kezünkbe az erőpáncélt ami nehéz rozsdamentes
acél és titánium ötvözetből készült és kémiai eljárásokkal volt ellenállóbba
téve. Ekkor jött a dilemma. Hogy fogom én ezt elbírni? Amandát elnézve ő
könnyedén sétált benne és látszólag semmilyen mozgásban nem akadályozta a lányt.
Felvettem a lábrészt és azonnal hasra estem. Amikor fel akartam állni valahogy a
lábaim sokkal gyorsabban mozogtak, és ez azt eredményezte, hogy ismét a földön
találtam magam. Joey és Steve a földön fetrengtek a nevetéstől. ?Na majd
meglátjuk ti, hogyan fogtok boldogulni" - nevettem magamban. Lassan kezdtem
rájönni a működési elvre, miszerint a hidraulika felerősíti és felgyorsítja a
mozgást, amihez kell egy kis idő, hogy hozzászokjon az ember. Tíz perc után ment
a járás és ekkor felvettem a maradék páncél részeket. A karrész hasonló módon
működött, mint a lábrész így mire felkerült az egész páncél már meg sem éreztem
a súlyát. A sisaknak külön levegőszűrője volt, ami kiszűrte a külvilágból érkező
minden lehetséges veszélyt. Steve és Joey csak ekkor kezdték bátortalanul
magukra húzni és most ők estek nem egyszer hasra. Én ezt hozzájuk hasonlóan
nevetéssel kísértem. Mikor kész voltunk beszéltünk a tábornokkal és kimenőt
kértünk fontos küldetés miatt. A tábornok elégedett volt a rakétavetővel, amit
hoztunk, ezért megengedte, hogy addig maradjunk távol ameddig jónak, látjuk.
Sikerült elérnünk, hogy Amandát magunkkal vihessük mivel a lány szinte hozzánk
nőtt
és én is
gyengéd érzelmeket tápláltam iránta. Amanda ennek különösen örült mivel már egy
jó ideje kacérkodott velem. Eleinte csak egyre kedvesebb lett velem aztán egy
nap kikezdett velem és azóta együtt vagyunk. Szóval ismét útra keltünk?
Útközben
csak egy dolog járt a fejünkben. Az hogy végre hazaérünk Jamestown-ba és végre,
pihenhetünk egy keveset a sok kaland után. Amikor két kilométerre voltunk a
várostól hatalmas füstöt vettünk észre a város irányában. Azonnal rohanni
kezdtünk a füst felé és amint odaértünk szörnyű látvány tárult a szemeink elé.
Mindenhol holtestek voltak! Néhányan a felismerhetetlenségig összeégve, mások
golyó ütötte nyomoktól elfedve, feküdtek a földön és mindent elborított a vér.
Az emberekért már nem tehettünk semmit.
- Elkéstünk!
A rohadt életbe ez a mi hibánk! Ha jobban siettünk volna, ezt megelőzhettük
volna.
Joey szólt a
hátam mögött és ekkor azt gondoltam, hogy igaza van, de mint ez később kiderült
tévedtem. Elkezdtük a túlélők utáni kutatást és hamarosan a városházán meg is
találtuk az a jelszóval védhető elbarikádozott szobájában a haldokló Timothy-t.
Csak azért élt még, mert támadói egy gránáttal akartak végezni vele, amikor
látták a jelszavas ajtón nem tudnak áthatolni. A gránát éppen befért az ajtó
alatt és néhány repesz végzetes sérülést okozott Timothy-ban. Azonnal
odarohantam hozzá és a karomba vettem. Megszólalt de nagy megerőltetésébe került
a beszéd.
- Dave? Dave?
tényleg te vagy az? Hát visszatértél hozzánk? Tudtam hogy eljössz.
- Sajnálom
Timothy nem voltam eléggé gyors. Ez az egész az én hibám!
- Tévedsz!
Nem ez nem a te hibád a jelzés csak csali volt arra hogy elküldjük a védőket a
városból. Ha itt lettetek volna, akkor is ez ugyanez történt volna. Túl sokan
voltak. Valamiféle szekta tagjai. Szállást kértek éjszakára és mi beengedtük
őket. Aztán éjszaka, amikor mindenki elaludt lerohantak minket és beengedték a
kívül várakozó társaikat és pár óra alatt, elvesztünk. A túlélők elrejtőzetek a
menedékben, de már azt is ostromolni kezdték.
- Miért?
Miért pont Jamestown-t?
- A
Winston-ban lecsapó szekta tagjai voltak. Akik azt a dolgot tették anyáddal.
Bosszút akartak állni! Értem már nem tehettek semmit. Dave mostantól te vagy a
város vezetője. Mentsétek meg az életben maradt embereket. Menjetek most. Ég
veletek?
Ezek voltak
utolsó szavai annak az embernek, akit a világon a legjobban tiszteltem. Hatalmas
harag gyúlt bennem és bármi áron bosszút akartam állni Timothy haláláért.
Elindultunk a menedék felé.
Amint
beléptünk a menedékbe orrunkat megcsapta a halál szaga. Az ajtónál két őrt
állítottak a szektások.
- Állj! Kik
vagytok? Tagjai vagytok-e a Világvége Egyháznak?
- Nesze
neked világvége!
Mondtam és
fejbelőttem a sörétesemmel. A másik őr ordítva rohant felém tőrt rántva.
- A
világvégéért!! - ordította fanatikus hangon.
Steve
gyorsan reagált és a gépágyújával darabokra lőtte a szektatagot. Lassan
besétáltunk a menedékbe és az első szint tele volt szektatagokkal. Bedobtunk
három plazmagránátot és amint kicsit csökkent a harckedvük berontottunk és tűz
alá vettük őket. Rengeteg lövést adtak le ránk, de a páncél jóvoltából minden
lepattant rólunk. Fél perc múlva a szint hullákkal volt tele. Legalább harminc
szektatagot megöltünk a többi pedig a liftbe menekült. Hárman együttes erővel
felnyitottuk a nehéz liftajtót és lelőttünk mindenkit, aki benn volt. Lementünk
a második szintre, ahol mindenfelé szektatagok voltak és néhány városlakót
tartottak fogva. Csapásunk meglepetésként érte őket így igencsak sikerült
megritkítani soraikat. Amikor feleszméltek már csak néhányan voltak sértetlenek
ezért az életben maradtak megadták magukat. Odaléptem az egyikhez, aki valami
főnökfélének látszott. Letéptem a köpenyét, és ekkor megláttam a kezén az
atombombát formázó tetoválást. Ez a fickó az apám! A férfi, aki megerőszakolta
anyámat! Valószínűleg a háború zűrzavarában megszökött és beköltözött egy
menedékbe, amit a hívők pénzén vásárolt. A szekta hamisságát bizonyította hogy a
világvége éltetője mindezt csak a pénzért tette és a Winston elleni támadás is
csak a hívők meggyőzésére szolgált. A bosszú mindennél fontosabbnak tűnt. A
fejéhez emeltem a puskát és már éppen elsütöttem volna, amikor Joey szólalt meg:
- Ne Dave ne
lődd le!
- Meg kell
tennem! Ő az aki megerőszakolta az anyámat! Most pedig megfizetsz!
A ravaszhoz
nyúltam és meghúztam, de Steve elfordította a puska csövét a fickóról.
- Ne!
Biztosan van egy bázisuk, és ha ezeket megöljük még többen fognak jönni.
Gyökereiben kell elfojtani a problémát. Szedjük ki belőle a bázisuk helyét!
- Rendben te
rohadék hol a bázisotok?
- Nem mondok
nektek semmit! Főleg neked nem te fattyú! Anyád igazán finom falat volt!
Felhúztam a
sörétest és lőttem. A fickó felordított. A lövés a bal lábán kapta és a férfi
összeesett.
- Áhhh? te
szemét! Szétlőtted a lábam! A lábam!
- És most
újra kérdezem, hol van a bázis?
A fickó
válaszul leköpte a páncélomat. Újra felhúztam a sörétesemet.
- Most pedig
a farkad jön te buzi!
- Ne! Ne!
Kérlek ne! Elmondom, csak ne lőj, kérlek! A part mentén van innen északnyugatra!
A fejéhez
emeltem a puskát és lőttem.
- Ezt az
anyámért kaptad!
A harmadik
szinten voltak a város túlélői a társalgó szobában. A szektatagok éppen az ajtót
próbálták betörni. Hátbakapta őket a támadásunk és egy lendületes rohammal az
összes még harcoló szektatagot megöltük. A városlakók nem győztek hálálkodni és
örültek, hogy elmúlt a veszély. A munka nagyobbik része azonban még hátra volt.
El kellett pusztítanunk a bázisukat. Segítségre volt szükségünk ezért
visszatértünk a testvériséghez, ahol Gordon érdekes hírrel fogadott minket.
- Ha tegnap
értetek volna, ide talán láthattátok volna az idegent, aki felvételt kért a
sorainkba. Nagyon különös volt a páncélja alatt menedékruhát viselt és rendes
fickónak látszott. A testvériség általában ritkán vesz fel kívülállókat. Csupán
igen speciális esetekben, mint például amilyen a tiétek is volt ezért Marxson
olyan küldetéssel bízta, meg amit eddig még senki sem tudott teljesíteni.
Elküldte egy régi katonai bázisra, amit mi csak Izzásnak nevezünk. Onnan még
élve senki nem tért vissza. Na persze nem mintha holtan visszatért volna valaki.
Na szóval azt a fickót látnotok kellett volna!
-
Menedékruhában volt? Hányas számú?
- Nem tudom.
A páncéltól nem látszott. De folytan valami vízcsippről kérdezgetett.
Mindenesetre érdekes.
Marxson
érdekes dolgot adott tudtunkra. Az utóbbi időben sorra eltűnnek a karavánok,
mintha valami vadászna rájuk. Egyesek hatalmas zöldbőrű humanoidokról számoltak
be, akik nehézfegyverekkel voltak felszerelve és szervezetten támadtak. Sajnos
ezzel a problémával nem volt időnk foglalkozni ezért nyugtáztuk és rátértünk
jövetelünk fő céljára, miszerint segítséget szeretnénk kérni tőlük. Marxson a
segítségünkre bocsátott egy szakasz paladint és a paladinok vezetője Rhombus is
velünk tartott tekintve a küldetés fontosságát.
A bázist hamar megtaláltuk és a paladinok segítségével teljes mértékben megsemmisítettük a Világvége Egyházának ezt a bázisát. Az adatbankjukban tárolták a további templomaik koordinátáit. Az épületet felrobbantottuk és eltüntettünk minden nyomot, ami a templom valaha volt létét a legcsekélyebb mértékben is jelezné. A többi kirendeltséget békén hagytuk ugyanis ezek nem jelentettek potenciális veszélyt ránk nézve. A támadást a bosszúvágytól fűtött ?apám" szervezte. Az egyház maga jóval kevésbé drasztikus eszközöket használt az ?ige" terjesztésére. Jamestown-ba visszatérve összeszedtük minden értékünket és eltüntettük mind a menedék mind, pedig a város összes nyomát. Mindenkit megkértünk, aki tudott városunk helyéről vagy bármilyen jelenlétünkről, hogy ne beszéljen senkinek a létünkről. Mindenki a legteljesebb mértékben megfogadta a titoktartást. Elvándoroltunk északra mindaddig, amíg az egykor volt Kanadába nem érkeztünk. Itt letelepedtünk és egy új tárost alapítottunk, amit Timothy tiszteletére Timothy City- nek neveztünk el. Anyám az újbóli letelepedés után még hosszú évekig élt és állmában halt meg 96 évesen. Steve feleségül ment egy helyi lányhoz Rose-hoz és három gyerekük született. Mind a mai napig barátok vagyunk. Joey lett a harci oktató a városban és ő képezte ki mind a rendőröket mind, pedig a helyi katonaság tagjait. Amanda és én összeházasodtunk és hat gyermekünk született. Az erőpáncél és plazmatechnológia birtokában már meg tudtuk védeni településünket. Ma ünnepelem a századik születésnapomat és szerettem volna, ha mások is megismerik az életem történetét, és nem felejtik el az 1-es számú menedék lakóit.
2004. 05.
10.-26.
Davell
Köszönöm hogy elolvastad! Remélem jól szórakoztál!