Álmok valósága
Koós Tibor

És újból álmodom.
Biztosan álmodom, hiszen itt van.
És szeret.
Érzések kavarognak bennem, jók és rosszak.
És ekkor a harmónia, mint az álmom… szertefoszlik.

Belép a szobába. Tudom, hogy ő az, megérzem jelenlétét. Igen, most már pontosan tudom, hogy ő az. Felém lép, majd megáll előttem. Rövid, szőke haja arany szikraként csillog. Igéző zöld szempár irányul rám. Érzem, hogy szeret. Odalép hozzám, kezeit átkulcsolja a nyakamon. Tombol bennem az érzés, a szeretet. Mélyen a szemembe néz és zölden ragyogó szeme is, csak azt kiáltja: Szeretlek!
Megcsókol. Ajkai finom puhák, teste hozzám simul. Érzem testének melegségét.
Aztán felébredek. Már megint. A fenébe is, megint csak álom volt!

Tél van. A hó nagy pelyhekben szállingózik. Kilépek az utcára és érzem az arcomon a csípős hideget. Felhúzom arcomra a maszkom, az majd megvéd a hidegtől. Legalábbis ezt gondolom. Felcsapom a vállamra a karabélyt és nekiindulok. Már négy napja nem találkoztam senkivel. De, talán jobb is. A lerombolt utcán, bombatölcsértől bombatölcsérig haladok, lassú tempóban. Az ember sosem tudhatja, mikor öntenek a nyakába több kiló ólmot. Igen, az kínos lenne. Nem kéne idő előtt megpusztulni! Az egyik romos házban megpihenek; a helyiség valaha egy konyha lehetett, de a nukleáris háború teljesen megváltoztatta a környéket. Újból szállingózni kezd a hó. Felnézek az égre, ahol csak fehérséget lehet látni, a felhők teljesen eltakarják a Napot. Franknek már rég itt kellene lennie! Nekidőltem az egyik megmaradt falnak. Az idei tél lesz az elmúlt hét év legkeményebb tele. Már most is elég hideg volt. Leültem az egyik elszenesedett gerenda végére és rágyújtottam. És elgondolkoztam néhány dolgon.

A kis pihenő nem árt, egy ilyen veszélyes környéken. Mindenhol mutánsok, rablóbandák és kannibálok hemzsegnek a térségben. Ez a terület a Testvériség térképein is csak úgy van bejelölve: Halálzóna. Ez valójában egy találó név, itt tényleg minden halott. A Halálzóna is egy volt a sok város közül, ami elpusztult a nagy atomháború során. Hogy mit keresek én itt? Az Acél Testvériségének harcosa vagyok. Ez a katonai szervezet modern keresztes lovagként tartja fenn a rendet az első nukleáris vihar óta. Ölni jöttem a Halálzónába, ahol már úgyis minden halott. Egy rablóbanda vezérét kellett likvidálnom, miközben Frank egy mutánsfészket takarított ki.

Ekkor zajra lettem figyelmes, mutánsok hörgéséhez hasonlított. Kezem a gépkarabély markolatára fonódott. Kibiztosítottam és kidugtam a fejem az egykori konyha fala mögül. A lakóházak után egy tér terpeszkedett el, nagy átmérővel, közepén egy nagy angyalszoborral. A hó még mindig esett. Az angyal úgy tízméteres lehetett, fejét lehorgasztva állt ott, mintha, minden halott lélekért imát mormolna. Fekete testét pár helyen fehér hó lepte, máshol pedig kosz, hamu, a talpazatnál pedig, plazma égette lyukak, díszelegtek rajta.
Egy ember alakot pillantottam meg a szürke, ködös hóesésben. Homályos mozgással és gyorsan közeledett. Egy ilyen helyen sokszor ez jelentette az ember halálát. Óvatlanul közlekedni az egy dolog, de egy ilyen helyen ez egyenlő a halállal.
Megállt és lihegve lehelte ki tüdejéből a meleg levegőt, ami nagy párafelhőt eredményezett.
Előkapta a kését és csak ekkor vettem észre, hogy egy tucat alak bontakozik ki a hóesésből. Mutánsok, és az őslényi szintre visszafejlődött kannibálok hordája közeledett az alakhoz. Úgy ötven méterre lehettek, de a hóesés nagyon befolyásolta a látótávot. Felpattintottam az FNC -re szerelt távcső lencsevédőit és belenéztem. A kis lencsék közelebb hozták a világot. A szálkeresztet az alak felé irányítottam és meglepődve vettem észre, hogy a Testvériség harci páncélját viseli.

Ekkor lendült előre az őt bekerítő horda egyik tagja, de őt a jövevény mellkason szúrta és gyorsan végzett vele. A gennyes, fekélyes, ijesztően elmutálódott csorda másik tagja a földre lökte, de a katona felkelt és átvágta az egyik hólyagos torkát, ahonnan gennyes vér bukott elő. Hangos hörgések és üvöltések rázták meg a halott környéket, megszakítva az eddigi csendet. Egyre több alak bukkant fel, egyikőjükön pedig észre vettem valamit, amitől kirázott a hideg. Egy sisak volt, egyik fele betörve, véresen, mutatta a külvilágnak viselőjének tetves fejét.
Éreztem, hogy szorult helyzetben van a harcos, ezért közbeavatkoztam. Vállamhoz emeltem a karabélyt és lőttem. A fegyver hátrarúgott, majd egy üres rézhüvelyt böfögött fel magából.

A támadó vadember meglendítette a kezében szorongatott kőbaltát. Majd nekirontott a katonának. Abban a pillanatban nagy dörrenés támadt és egy izzó fém szelte át a hópelyheket és a csőtől a célpontig levő távot. A horda felfigyelt a dörrenésre, de a katonához legközelebb álló vadembernek hatalmas vörös rózsaként szétnyílt a feje. A hó keveredett a véres agyvelővel.
A következőt mellbe lőttem, az is kifeküdt. Hármat lőttem még le, mikor az egyik mutáns meglendítette hatalmas fagerendának is beillő botját, és egyetlen ütéssel letaglózta a katonát. Úgy esett össze, mint a kártyavár.
- B...meg! -szaladt ki ajkaim közül. A hátizsákomat otthagyva szaladtam ki a havas utcára és a mutánsok felé rontottam. A gépkarabély tűzváltója átkattant sorozatra.
Az idő lelassult számomra. A hópelyhek iszonyatosan lassan hullottak a föld felé a fehér égboltról. BLAM! BLAM! BLAM! BLAM! Törtek elő a fegyverem csövéből az acélmagvas lövedékek. Párat elkaszált a sorozatom, néhányat csak megsebesített. Nem volt időm újratölteni az FNC -t, a vállamra dobtam futás közben, és elővettem a Berettámat. Pár lövéssel végeztem a hordával. A sisakost arcon lőttem, sárgás fogak szilánkjai és vörös vér fröccsent a vadember arcából. Nesze neked seggfej! Meglepődve támadott rám még az utolsó mutáns, egy nő, de ez hasztalan öngyilkosság volt. Tekintetébe félelem költözött, ez arcomra fölényes mosolyt csalt.
Háromszor lőttem. A Beretta felugatott és a három golyó hatalmas sebességgel csapódott a meglepett és dühös ellenfelembe. Félrerántotta testet, kioltva belőle minden életet és egy méterrel arrébb keményen a földhöz csapta.
A hóesés kicsit megerősödött.

Eltettem a pisztolyom és lehajoltam a katonához. A fegyvere mellette feküdt véresen a hóban. A sisakon egy repedést láttam csak. Letérdeltem mellé és óvatosan kikapcsoltam a sisak hevederét. Már korábban is észrevettem, hogy elég egy cingár fickó az illető, olyan, hogy a vasággyal nyomja a hatvan kilót. Óvatosan megemeltem a fejét és lassan, vigyázva leszedtem a sisakot. Az ellenzőtől nem sokat láttam, de majdnem felugrottam ijedtemben.
- Ez egy nő! -pislogtam magam elé. Manapság a nők is tudnak kemény harcosok lenni, a Testvériségben is vannak páran. De ő valahogy más volt, törékeny volt.
Rendesen megijesztett a véres arca, de ez a fejsérülésekkel együtt jár. Mármint a vér, nem az, hogy majdnem összerosálja magát az ember. Nem fogja elhinni nekem senki, de ő volt az. Az álmomból. Rövid, szőke haja ugyanolyan vakítóan szép, mint álmomban. Levettem a kesztyűmet, nem akartam finom arcához a durva szövettel hozzáérni. Megvizsgáltam a pulzusát. Rendben! Csak elájult, semmi vészes. A fejsebe, ami majdnem a halántékánál volt, erősen vérzett. Véres ujjaimmal kerestem gyorsan egy köteg kötszert, amit a kabátom egyik zsebében hordok és a lány homlokára helyeztem.
A hó most már valósággal szakadt.

Megfogtam és nagy nehezen sikerült úgy felnyalábolni, hogy a Berettámat is használni tudjam. A hatalmas téren, a romokon keresztül, szinte futva közlekedtem. Egy biztonságosnak tűnő házban leraktam, és visszamentem a hátizsákomért. Bele is telt fél órába, mire visszaértem. A ház pincéje még épnek tűnt, ezért ott alakítottam ki a kis táborhelyünket.
Két órával később megérkezett Frank. Vastag ruhája tetején harci páncélt viselt, akárcsak én. Álarca az arcán lógott, szemüveget viselt, hogy megvédje magát a hóvihartól. Jobbjában lengette a Jackhammer típusú automata shotgunját.
- Hello Jake - azzal ledobta a hátizsákját az enyém mellé - milyen napod volt?
- Na mégis baszki, szar. Szarabb, már nem is lehetne! -mondtam. Leült a kis tábortűz mellé és egy konzervet vett elő magának. Megpillantotta a lányt, akiről már lehúztam a páncélt és letöröltem az arcáról a vért. Egy vászonzsákon feküdt, feje alá raktam egy égett függönydarabot, persze csak gondosan összehajtva, nem akartam, hogy a korom hozzáérjen fehér bőréhez.
- Ő meg ki a fene? -bökött a kanállal a lány felé.
- Ami az igazat illeti, nem tudom. A Testvériség harci páncélját viselte, mikor rátaláltam, és segítettem neki.
- Megvesztél? Ilyen páncélokat a Kansasnél lévő bunker felszámolása óta szabadon lehet szerezni. -Akárhogyis, úgy éreztem, igaza van ennek a vén kurafinak velem szemben. Amit a páncélokról mondott az is igaz. Nem attól féltem, amit mondott, hanem attól, hogy újabb csalódás fog érni… és ezt végképp nem szeretném.
Bíztam Frankben és az érveiben. Frank a csoportban is a legjobb barátom, mondhatni ő az egyetlen ezen a porráégett sárdarabon, aki rászolgált arra, hogy barátomnak nevezhetem. A többiek csak csapattagok, na jó, be kell vallanom ők is jó arcok, de csak haverok.
- Mi lesz vele?
- Velünk jön a Gammába. -mondtam Franknek két falat között, majd előkerestem egy üveg Nuka - Colát a hátizsákból és felnyitottam. A földön heverő lány megmozdult, halkan felnyögött és felkelt.
Pontosabban felugrott, kezemből egyetlen gyors rúgással a falhoz csapta az üveget, ami száz darabra robbant szét. A következő rúgást, már ki tudtam védeni, de rendesen belém rúgott. Sajogni kezdett a bal vállam. Láttam, hogy Frank a lány mögé ugrik és lefogja. Kis termete ellenére is úgy csapkodott és ficánkolt, mint egy százhúsz kilós kommandós. Jobb karomra támaszkodva felkeltem és a lányhoz léptem. Még mindig dobálta magát, ennek ellenére tenyereimet az arcára fontam és hangosan rászóltam: - Mi a fenét csinálsz? -még mindig dobálta magát, szinte már üvöltöttem - Nézz a szemembe!

A zöld drágakőként csillogó szempár ide - oda cikázott, majd lassan megállt és belemélyedt a tekintetembe. Majdnem nevetséges helyzet volt, ugyanis már kezdtem hasonlítani egy vademberre, négy napja nem borotválkoztam, és sűrű borosta fedte az arcomat. Mégis a helyzet röhejességén kívül elfogott valami más is. Mintha, szerelmes lettem volna. De ki hisz manapság, ebben a felperzselt világban, a szerelemben.
A lány, akinek még mindig nem tudtuk meg a nevét, már nem kapálózott, ezért Frank elengedte. Csak állt velem szemben, szemeink egymást fürkészték. Istenem, csodaszép ez a lány! Elengedtem az arcát és hátraléptem egy lépést, amikor ő megingott, és a karjaimba zuhant. Megint elájult. Óvatosan lefektettem a pokrócra és Frankhez fordultam.
- Adjak neki nyugtatót? -kérdeztem Franket, közben a lányt néztem. Sok képessége közül a gyógyítás csak az egyik.
- Hát, ha hazáig akarod hurcolni? - Megfordult és elindult kifelé, megmarkolta a Jackhammert és eltűnt a szemem elől, de még hozzáfűzte. - Kimegyek szétnézni, ha fél óra múlva nem jövök vissza, ne is számíts rám.
Pár perc múlva felébredt a lány és újból nekem ugrott. Ledöntött a hideg pincepadlóra és birkózni kezdtünk. Haja rövidsége ellenére lobogott. Már kezdtem unni a dolgot és letepertem. Azt hiszem koppant is a feje a padlón egy kicsit.
- Mi lenne, ha megnyugodnál? -kérdeztem halkan, közben a zöld szempár újból foglyul ejtett. Bevallom, hogy élveztem egy picit a kialakult helyzetet, de jó szándékom jeléül lemásztam a lányról és leültem a pislákoló tűz mellé.
- Nem akarunk bántani. - mondtam - A nevem Jake.
Látszott rajta, hogy fél, ezért próbáltam nyugodtan viselkedni. Furcsa érzések kavarogtak bennem, jók és rosszak. A pár másodperces csendet ő törte meg.
- Nicole vagyok. - mondta, hangjából kétely tükröződött, de így is tetszett nekem, mármint a hangja. De különben is, azt hiszem teljesen belezúgtam. Csodálattal figyeltem minden mozdulatát. Nem éreztem magam ennyire boldognak soha.

Megkínáltam egy kis Nuka - Colával és beszélgetni kezdtünk. Elmesélte, hogy hogyan került ide, a springfieldi Halálzónába. Cserébe meséltem neki Srapnelről, meg a bandájáról a Razor Klánról, meg arról is hogyan költöztek be a Springfield fegyverüzembe, és a tragikus halálukról. Golyót röpítettem a főnökök fejébe.
Ekkor Frank lépett be a pincébe. Izgatottnak tűnt.
- Gond van, vendégeink vannak.
- A Razor? -kérdeztem, de már fel is vettem a hátizsákot és az FNC -t a földről.
- Azt hiszem, de nem akarom őket itt bevárni. Hogy vagy? -kérdezte Frank Nicole -tól, aki gyorsan, a kabátjára próbálta a páncélt felküszködni.
- Jól, Nicole vagyok. -mutatkozott be.
- Örvendek hölgyem, Frank a becsületes nevem. -mondta és megmarkolta a Jackhammert.
Hó már legalább húszcentis volt, a hóvihar elillant, olyan hamar, amilyen hamar csak jött. Sötétedett, nappal sem lehet sokat látni a felhők miatt, éjszak meg végképp semmit sem.
Árnyékok lopóztak a kihalt utcákon, elbújtak falak kocsi roncsok és kráterek mélyére. Vadásztak.

A Razor, mint mindegyik rablóbanda vad, törvényen kívüli emberekből állt. A klán tagjainak ruhája eltérő volt, mondhatni egyedi. Nagyrészük mindenféle szemétből tevődött össze. A nők acéllemezzel megerősített fűzőt, hosszúszárú csizmát és egyebeket viseltek, csak egy dolog volt közös az öltözékükben. A páncéljuk bal mellén díszelgett a fűrészkorong grafikája, ami a hovatartozást jelezte.
A férfiak közül, pedig voltak olyanok, akik golyóálló mellényt viseltek, persze acéllemezekkel megerősítve, egy modernkori lovagi páncéllá ötvözve. Voltak olyanok, akik régimódi gázálarcokat és sisakokat viseltek, mások, pedig irokéz hajviselettel büszkélkedtek. De a fűrészkorong mindegyik jövevény ruháján ott díszelgett. Gyorsan, összehangoltan tűntek el a fedezékek mögött.
Frank jobbra nyitott és eltűnt az egyik felborított Ford hátuljánál. Én és Nicole még a pincét rejtő házban kuporogtunk. Odanyújtottam a Berettámat és másik kezemben két teli tárat.
- Sajnos, nincs több. - mondtam egy kissé szomorú hanglejtéssel - Be kell érned ezzel, légy takarékos.
Válaszként egy angyali mosolyt kaptam, ez megerősített.
- Maradj mögöttem, bármi történjen is. - ez már szerelemittas mondat volt. Micsoda nő! Ha ezt megússzuk…
Ekkor egy lövés hozott vissza a valóságba. Frank lőtt, a Pancor Jackhammer hatalmas erővel dörrent és nagy szemű sörétet okádott csövéből. Ez a shotgun a legjobb közelharci fegyverekhez tartozik, amik valaha is léteztek a világon. Csigatárjában, ami a markolat mögött helyezkedik el, harminc lőszert képes tárolni, majd ezeket egy shotgunt megszégyenítő módon, iszonyatosan gyorsan a célba lőni. Egy ilyen fegyverrel még a szart is ki lehet lőni az emberből, és akkor még nem is beszéltem az esetleges fejlövésről! Nem mindennapi dolog lenne, az egyszer biztos; eltűnne az illető fej a brutális roncsolódástól.
A hozzá legközelebb levő bandatagra lőtt. Éppen akkor, amikor az át akart ugrani egy kisebb törmelékhalmot. Ilyen közelről a sörét koncentráltan és elemi erővel csapódott a testébe és hátralökte. Az élettelen test lebukfencezett a halom aljára és elterült.

Vadkan a társának védelmében előbukott a fedezéke mögül és célzás nélkül tűz alá vette Ingramjával Frank fedezékét, ami egy téglákból álló törmelékhalmot jelentett. Sorra koppantak le és csapódtak a téglarakásba a 9,65 - ös golyók.
Gondolkodás nélkül a felbukkanó alakra lőttem, mellkasából hatalmas vérpermet fröccsent, vörösre festve a havat és a mellette kuporgó másik Razort. Nem sokat láttam a szitáló hótól, de még így is meg lehetett állapítani, hogy nyakig benne vagyunk a lében. Leemeltem egy repeszgránátot az övemről és kihúztam a biztosítót.
- Ha eldobom, futunk! - mondtam Nicole - nak és dobtam. Nem vártam meg, mire felrobban a gránát, hanem kiugrottam az utcára és futva lőni kezdtem. A sorozat végig kopogott pár ideiglenes fedezéken, de nem ölt meg senkit, ekkor felrobbant a gránát.
Az egyik Razor halálos sebet kapott, a repesz letépte a bal karját könyöktől lefele és feltépte nyakán az ütőeret. Így vérzett el egy autóroncs mögött.

Futva tüzeltem, amíg át nem értem az utca másik oldalára. Nicole pár lépéssel lemaradva futott mögöttem, vadul rángatta a Berettának a ravaszát. Ekkor vettem észre, hogy a küzdelembe bekapcsolódik egy M60 - as géppuska is. Sajnos, nem a mi oldalunkon.
A golyók átláthatatlan hálóján próbáltunk keresztüljutni, a lövedékek csak centikre süvítettek el mellettünk, volt olyan is, ami belekapott a bélelt kabátomba és kitépett egy kis bélést, amikor távozott. A sorozatok végigsöpörtek a földön, apró föld és kőgejzírekként kitörve.
Valósággal repültem az ugrástól és folyamatosan lőttem a levegőben. Az FNC csöve vörösödni kezdett, de tovább okádta az acélmagvasokat. Elértük a fedezéket, egy felborított Ford kisteherautót. Nicole is beugrott mellém. Gyorsan egy teli tárat löktem az FNC - be.
Szemem sarkából láttam, hogy Frank fedezéket felé repül valami. Egy gránát!
Frank éppen egy gödörbe guggolt, amikor a plazma gránát az ölébe pottyant. Eldobta a Jackhammert, minta tűzforró lett volna és megkereste a gránátot. Tudta, hogy csak másodperceken múlik az élete. Megmarkolta, majd nagy ívvel áthajította egy leomlott faldarab mögé, két mit sem sejtő bandataghoz.
Az egyik tagot valósággal kiemelte a detonáció a fal mögül, hogy méterekkel arrébb érjen földet az összeégett hullája. A másikat, egy fiatal nőt, meg lángra lobbantott a plazma nagy lángja. Égve szaladgált körbe - körbe, miközben testét emésztette a tűzgolyó.

Pár méterrel távolabb, két agyatlan bandatag nem törődve társaik halálával hangos nevetésben törtek ki, majd az egyik az égő nő felé mutatott és felkiáltott:
- Nézzd, ott a tűzember!! Haaahhhaa!
A kis közjátékot nem láttam, az utca túlsó felén lévő ház felé futottam. Ugrottam, gurultam, cikcakkban futottam, közben próbáltam folyamatosan lőni. Még a Ford mögött behajtottam a karabély válltámaszát, így viszonylag gyorsabban tudtam vele az ellenséges tüzet viszonozni. Beugrottam az egyik bombatölcsérbe, de nem számítottam arra, hogy a szűz hó alatt egy vastag jégréteg lapul. A katonai bakancsom megcsúszott és dobtam egy hátast az árokban.
- Picsába! - nyöszörögtem a gödör alján. Felemeltem a fejem, éppen hogy kilátszott a tölcsérből. Megláttam Franket, hogy már nem a Jackhammerrel lövi a bandát, hanem zsákmányolt magának egy M60 - ast. Nicole felé fordítottam a fejem és pont láttam, hogy az árkom felé tart. Mozgása lelassult, lábait lomhán rakta egymás után és csigaként közeledett. Felemeltem a fegyverem és felálltam a gödörből, a puskát csípőm mellett tartva meghúztam a ravaszt. Azután gyorsan visszabuktam, mert egy hosszú sorozat húzott el a gödör szélén.
Nicole - t néztem, már közelebb ért és akkor történt meg. Mozgás közben érte a találat. A bal oldalán ütött magának lyukat a golyó és nem messze a gerincétől távozott. A lány még lépett kettőt, majd elterült a hóban.
Hírtelen nem érdekelt semmi, még a gépfegyverek dörrenése, a bandatagok halálsikolyai sem. Csend lett, mintha megsüketültem volna. Csak álltam a tölcsérben és Nicole - t néztem. Azt vártam, hogy felkel, idesétál hozzám, átölel és megcsókol. Azt vártam, hogy kimondja: Szeretlek!
De semmi ilyen nem történt, csak feküdt a hóban.

Nem akartam elveszíteni, felkeltem a gödörből és elindultam felé. Lassan ballagtam a lány felé. Frank, mintha mondott volna valamit, de nem hallottam. Halk suttogás tört elő szájából. Mikor ránéztem, csak azt láttam, hogy mozog a szája, de hang nem jön ki rajta.
Átsétáltam a golyózáporon, odaértem hozzá. Jobbról egy Razor kiemelkedett a fedezéke mögül, lenge mozdulattal állt meg az FNC csöve a bandatag mellkasán és meghúztam a ravaszt. Már csak tizenöt töltény volt a tárban, egyetlen sorozattal a férfira ürítettem. Az meg dobálva magát, egy másodpercig úgy festett, mintha táncolna, visszagörnyedt a fedezéke mögé. Eldobtam a karabélyt és felemeltem Nicole - t.
Frank teljes erejét beleadta az üvöltésbe.
- Mit csinálsz? Fedezékbe! - és ujja ránehezedett a géppuska ravaszára. A hevederből egyre fogytak a lövedékek, hogy a csövet elhagyva a fedezékekbe, vagy a bandatagokba csapódjanak.
Bevittem Frankhez az egyik házba.
- Ugye meg tudod menteni? - kérdeztem tőle, de csak ő vette észre, hogy arcomon egy könnycsepp gurul végig. - Mond, hogy igen! - parancsoltam rá.
- Mindent megpróbálok. - mondta, azzal nekilátott a sebet ellátni.
Megfogtam a géppuskát és kiléptem az utcára, arcomon éreztem a csípős hideget. Lőttem, gyilkoltam, vér fröccsent a hóra. Agyonlőttem vagy egy tucat embert, eltalálták a bal vállam, de mentem tovább, mint egy gép. Gyilkoltam tovább, mint egy megállíthatatlan halálosztó.

Közben könnyek csillogtak arcomon.
Már semmi sem érdekelt. A világ eltompult körülöttem. Robbanás hallatszott, nem is tudom, honnan. Arra emlékszem, hogy belökött egy gödörbe, ahonnan csak a tér felé láthattam ki. Ott volt; az angyal. Imát mormol mindenkiért, Frankért, értem és Nicole - ért.
A hó szállingózni kezdett. Én meg csak feküdtem a gödörben és az angyalt néztem. A csuklyája eltakarta az arcát, de innen lentről, ilyen szögből tisztán láttam. Igen ő volt az. Nicole, arcán egy könnycsepp gurul végig. Angyal, egy embertelen világban, ahol a háború; a háború sosem változik!
A kép egyre homályosodott és sötétült, majd elmúlt, mint egy álom.
Álmodom, biztosan, hiszen itt van velem. És szeret. Valójában ezt az egészet csak álmodtam. Közel hajol hozzám. A fülembe suttogja a nevem.
- Jake. - hallom lágy hangját - Jake! - kiált rám.
És ekkor a harmónia, mint az álom… szertefoszlik…

Kinyitom a szemem, fény vesz körül. Körbenézek és meglátok egy ismerős arcot. Amie az, a bunker főorvosa. Közel hajol hozzám.
- Jól vagy Jake? - kérdezi lágyan. Torkom száraz, kérdezni akarok tőle, mindent. Főleg azt, hogy csak álom volt e az egész, de nem jön ki hang a torkomon, csak
egy. Nem lehet, nem és nem! Nem lehet, hogy csak álmodtam!
- Nicole?
Rám mosolyog.
- Jól van, és te is pár nap múlva jobban leszel, de most pihenj.

Minden rendben, teljesen meggyógyultam. Éppen a szobámban pakolok, amikor nyílik az ajtó. Belép a szobába. Tudom, hogy ő az, megérzem jelenlétét. Igen, most már pontosan tudom, hogy ő az. Felém lép, majd megáll előttem. Rövid, szőke haja arany szikraként csillog. Igéző zöld szempár irányul rám. Érzem, hogy szeret. Odalép hozzám, kezeit átkulcsolja a nyakamon. Tombol bennem az érzés, a szeretet. Mélyen a szemembe néz és zölden ragyogó szeme is, csak azt kiáltja: Szeretlek!
Megcsókol. Ajkai finom puhák, teste hozzámsimul. Érzem testének melegségét.
Lágy hangon megszólal:
- Boldog karácsonyt szerelmem.
„Egy angyal, egy olyan embertelen világban, ahol a háború; a háború sosem változik!”