Angel

Angel még egyszer, utoljára hátranézett, majd lekuporodott egy nagyobb szikla mögé és keservesen sírni kezdett. Percekig rázta a sírógörcs, miközben homályosan hallotta a hangokat, melyek kísértették. Soha ne menj a fákon túlra kislányom, nem biztonságos! Édesanyja hangja elhalványult, egy új hang nyomult be tudatába, az öreg, félkarú Bob bácsié. Szörnyek lesik minden lépésedet, hatalmas, félelmetes szörnyek! Soha nem alszanak, minden bokor mögül lesnek rád! Felfalnak egészbe, kislány! Még fel sem eszméltél, de máris rákvacsora lettél! Emlékképek tolultak Angel agyába: játékos délután anyuval, fogócska a testvérkéivel, véget nem érő mesék a tűz mellett a foghiányos Bob bácsival. A törzs többi tagjával tulajdonképpen nem is érintkezett. Mindig csodálta a csupa izom vadász férfiakat, a fáradhatatlan nőket és a harmóniát, amiben a falu már hosszú évek óta élt. Még jobban csodálta azonban az időről időre megjelenő idegeneket. Csillogó páncélok, puskák és csodálatos gördülő masinák! Autóknak hívták őket. Angel minden álma az volt, hogy egyszer egy ilyen csodával furikázik körbe a végtelen pusztaságban. Ezekre pakolták fel az elcserélt portékákat, általában gyümölcsöt, kikészített állatbőröket, efféléket. Így szerzi be a falu a puskákat és az elektromos szerkezeteket.

Angel nem tudta volna megmondani, ki csinál jobb üzletet, túl fiatal volt még és sokkal jobban lekötötte figyelmét a faluból való szabadulás lehetősége. Megismerkedett egy idegen nővel a legtöbbet arra járó kereskedőkonvojból, akitől sokmindent megtudott a külső világról. Azon belül is egy szervezetről. Az Acél Testvériségéről. Erről a hatalmas, erős szervezetről, amely mindenhol ott van és összetartja a fennmaradt világunkat. A nő elmondta neki, hogy bárki csatlakozhat, aki megfelel a követelményeknek. Mikor Angel fellelkesedve közölte, hogy ő is csatlakozni akar, a nő csak nevetett. Az Acél Testvérisége nem kislányoknak való. Gondolj rájuk úgy, mint a világunk őreire. Vigyáznak ránk, és reményt adnak nekünk. Hatalmas, erős emberek, félelmet és kegyelmet nem ismerő katonák, akik életüket a jobb célnak szentelték. És ez a jobb cél nem más, mint az Emberiség. A nő nem volt hajlandó többet elárulni, elhárította Angel minden további kérdését és elvonult. A kislány néha könnyeket vélt felfedezni a nő szemében, mikor erről beszélt. Bár még soha nem látott egyetlen tagot sem, máris teljes szívéből szerette a Testvériséget és elhatározta, hogy minden áron csatlakozik. Nem marad itt tétlenségre kárhoztatva a pusztában, gyíkbőrt pucolva, kétfejű teheneket terelgetve. Nem ez az ő sorsa. Amíg nem elég nagy, addig is hasznossá teheti magát a Testvériségen belül. Elvégre főzni, mosni és takarítani is kell valakinek, nem? Ezzel az elhatározással az este megszökött kicsiny családjától, batyujában kevés élelemmel és vízzel, egy szál csúzlival eljött otthonról, hogy elébemenjen a sorsának.

Mire Angel idáig eljutott gondolatban, kezdett hajnalodni. Felkelt a földről, ahol eddig kucorgott, leporolta magát és elindult abba az irányba, amerre a kereskedők menni szoktak. Most már nem volt benne kétely. Mellét büszkén kidüllesztve, öles lépésekkel haladt a poros úton, haját meg-meglibbentette a hajnali szellő. Megállíthatatlannak érezte magát. Amíg meg nem hallotta a hangot. Furcsa, kerregő zajt fújt feléje a szél. Egy pillanatra mintha vérvörös szemeket pillantott volna meg a bokrok mögött. Szörnyek lesik minden lépésedet, hatalmas, félelmetes szörnyek. A furcsa zaj egyre erősödött, de nem bírt megmozdulni a félelemtől. Soha nem alszanak, minden bokor mögül lesnek rád! Egy hatalmas és rémisztő alak bontakozott ki a sötétből. Egy skorpió. Félméteres ollókkal. Felfalnak egészbe, kislány! Ekkor verejtékben fürdő teste végre alávetette magát parancsának, megpördült és futásnak eredt. Rohant, ahogy csak bírt és nem mert hátranézni, mert félt, hogy a szörny a sarkában lesz. Futott, míg fel nem bukott egy kiálló gyökérben és el nem vágódott a köves talajon. Csúnyán megütötte magát, de nem érzett fájdalmat, hanem a fülét hegyezte. Síri csend honolt, a távolban egy gekkó kurrogott föl a virradó nap láttán. Angelből hatalmas sóhaj szakadt ki. Majd utoljára, meghallotta a kurrogó hangot, ezúttal fülsértő hangerővel. Esélye sem volt a menekülésre, hirtelen éles fájdalmat érzett a hátában és bizsergés futott végig gyenge testén. Homályosuló öntudattal nyugtázta, hogy élete most véget ér. Könnycsepp gördült végig az arcán. Még fel sem eszméltél, de máris rákvacsora lettél! Mire a könnycsepp a földre pottyant már elszállt belőle az élet.

by Sztorm