A TEMETŐ HARMADIK

Erre fognak jönni! Érzem. Egy hete, hogy keresem őket, követem a nyomaikat, és amikor beértem őket eléjük kerültem. Mint egy vadászaton, de a vad ezúttal nem gekkó vagy mutánspatkány. Annál jóval veszélyesebb állatfajta: Ember. Illetve az, ami egy emberből marad holmiféle katonai-vegyszer injekció és letális dózis sugárzás után: Szupermutáns. Ami talán a valaha volt legocsmányabb fajzat az egész földön. Csak pár évtizede múlt, hogy valami elmebeteg egy egész hadsereget gyártott belőlük. Akkor rajtavesztettek de szétszóródott hordáik még mindig csámborognak a sivatagban. A túlélő települések és a karavánok legnagyobb pechére birtokolják mindazt az arzenált, amit annakidején a fegyverraktáraikba rejtettek. Azok, akiket éppen be akarok cserkészni valószínűleg szintén cipelnek magukkal néhány igen kellemetlen nehézfegyvert. Kifejezetten ajánlott volna a lőtávon kívül maradni! Legalább is az Ő lőtávukon kívül...

Erről eszembe jutott a fegyverem. Egy világégés előtti kiszolgált Dragunov mesterlövész puska - külön megérne egy mesét, hogy miként keveredett fel ide északra a valamikori Dél-Amerikából - de ezzel van rá némi esélyem, hogy egyesével kicsináljam őket, mielőtt megtalálnának. Persze csak azért, mert ez is meg van buherálva mint manapság szinte minden. Atavisztikusan hat a digitális képerősítővel ellátott kristálylencsés távcső és a lőpor helyett plasztik-töltetű skulók mellett a bordázott, fa tus meg a mechanikus závár, de 2000 méterig pontlövő és 3500-ig halálos. Tulajdonképpen ez a csúzli is jól érzékelteti az egész atomháború előtti "régi" és a sugárzásból újjászületett "új" világ keveredését. Mindenhol romok, amelyeken új "épületek", bádog bódék állnak, gépek amiken rozsdás kábel-kupleráj pótolja az eredeti áramköröket. Egyedül a valamikori Acél-testvériség fejlesztett új technológiákat a világégés után. De ahogyan a megerősödő városok miatt elvesztették a befolyásukat, úgy szóródott szét minden tudásuk és találmányuk az új világban, és úgy keveredett össze a régi az újjal valami egészen bizarr kotyvalékká.

A távcsővel végigpásztáztam a terepet. 1000-1100 méterre húzódik a sivatag határa egy Ény-Dk irányú sziklafal, mögötte kilométerek tucatjain keresztül kőgörgeteg és sziklabarlangok sokasága. Könnyű fedezékek és kiismerhetetlen rejtekutak labirintusa. Ott esélyünk sem lett volna elkapni őket. De ha kiérnek a legközelebbi szurdokból a nyílt terepre, akkor nem lesz mi mögé elbújjanak. Itt enyém lesz a pálya. Beletúrok az övtáskámba és előveszek egy ampulla koffeint. Tudom, hogy ezt a fajtát injekcióban adják, de ki nem állom a tűket ezért feloldom egy kis vízben és felhajtom. Nem volna túl szerencsés dolog elbambulni olyankor amikor néhány gépágyúval felszerelt gyilkológép csámborog a közeledben. Az elmúlt héten láttam, hogy mire képesek. Kiégett farmok, felkoncolt karavánok és puffadó vagy cafatokká lőtt hullák jelezték a nyomaikat. Nem volt céljuk. Élelmet, felszerelést eleget zsákmányoltak az első rajtaütéseikkel, az utóbbiakat már csak az eszméletlen öldöklés miatt csinálták. De elkövettek egy hibát! Évről-évre ugyanazon az útvonalon fosztogatnak. Aki tehette elmenekült előlük. Ahogyan az a tucatnyi farmer is aki a családjával együtt Renoba húzódott, hogy felfogadjon egy bandát aki megvédené őket. Összeszedték - szánandóan kevés - motyójukat, amit árúba tudtak bocsátani, és elkezdtek kocsmáról-kocsmára házalni fegyveresekért. Senki nem állt kötélnek pláne akkor nem amikor megtudták kikkel kellene szembeszállniuk, ráadásul amit cserébe kínáltak az csak néhány háború előtti hulladék és pár kosár fonnyadt gyümölcs volt. Szegénységük egyben a szerencséjük is volt! Ha atomcellákkal és drog hegyekkel kajtatnak emberek után, akkor sem az oldalukra kaptak volna fegyvert, hanem a halántékukhoz... Én is elhajtottam volna őket a fenébe. Malacuk volt, hogy a csicskásommal futottak össze, Ő dumált rá a bulira.

A csicska egy félig-meddig kimosakodott nomád törzsi harcos, a neve is valami törzsi nyelvtörő ezért én csak Kopónak hívom. Valahol északon szedtem fel amikor arra kísérgettem a brahmin-hajcsárokat. Piát és drogot koldult egy karaván állomáson. Néhány Jet-függő barom éppen azzal szórakozott, hogy összerugdalja szerencsétlent. Sosem szenvedtem, ha magatehetetlen fajzatot kínoztak - talán mert régen engem is vertek már így - beleköptem a "szórakozásukba". Kettőt leütöttem hátulról, a harmadiknak a pofájába dugtam a .223-as stukkerem csövét, hogy a drogtól beszűkült agyával felfogja mekkora is az a lyuk ami esetleg a homlokán lehet... Hálából azóta rajtam lóg a csóró kölyök. Persze az eset után a szokásosnál jobban kellett a hátam mögé figyelnem de nem sokáig, mert a balsorsuk legközelebb is az utamba vezérelte őket. Két hónap múlva a három drogos is benne volt abban a bandában ami ki akarta rámolni az egyik reddingi Arany-karavánt. Pechük volt, Kopóval mi is a kísérők között voltunk. Az egyiknek Ő vágta át a torkát bosszúból a többi golyót kapott.
A másik srác aki velem lóg prózaibb indokkal csapódott mellém. Kibaszták a reddingi bányákból és verekedésért kitiltották a kocsmákból is. Örülhetett, hogy az ottani sherifftől nem kapott golyót a fejébe! Bekunyerálta magát egy karavánhoz azóta velem lóg. Midway a neve. Egész pofásan megtanult bánni a gépkarabélyokkal és a nagy kaliberű pisztolyokkal. Az utóbbi időben már Kopót is tanítgatja a .223-as használatára. Bár csórikámmal elég sok dolga lesz, mert még mindig szívesebben vesz a kezébe valami bozótvágó halefot mint stukkert. Egészen jól összeszoktam velük az elmúlt 1-2 évben.

Hirtelen mozgást érzékelek. De nem a várt irányból! Valami közeledik a levegőben a hegygerinccel párhuzamosan. A levegőben?! Ez meg mi a Brahmin picsája? Egy bazi nagy madár volna? Az nem lehet ilyen gyors. A fenébe is, hisz' itt a távcsövem! Villámgyorsan ráemelem a csúzlit és majdnem elejtem döbbenetemben. Egy wertibird?! Egy repülő szerkezet. Kölyökként láttam róla képeket, és felnőtt fejjel hallottam róla sztorikat, de eddig egyetlen egyet sem láttam működés közben. Ki az istennek lehet repülő járgánya manapság? A következő kérdés, hogy mi a fészkes gombafelhőt akar itt a sivatagban? A "kik lehetnek rajta?" kérdésére nem keresgélem a választ, mert a wertibird a nagy háború előtt sem volt egy kifejezetten polgári közlekedési eszköz... Fedezéket kell találnom amilyen gyorsan csak lehet! Néhány falmaradvány van tőlem keletre vagy 150 méterre. Nyomás! Üvöltve hívom a társaimat.
- Lapuljatok le és futás a falakhoz!
- Mi van? Jönnek? - ordítja vissza Mid.
- Egy faszt! Vendégek a levegőből! Most rohanj!
Nem érti de látja, hogy eszeveszetten iszkolok ezért jobbnak látja ha ő is szedi a lábát. Kopó már a falak árnyékában hasal. Az isten sem érti ezt a fickót. Amilyen szerencsétlen a városokban olyan profi idekint.
- Ba'meg Kopó! Akkor voltam egy barom amikor nem hajtottam el a hülye földtúróidat!
- Mi va? Gyűtek meg a ződek?
- Rosszabb. Nézzetek ki, hogy mi jön északnyugatról!
Kopó látta meg először és remegni kezdett. Mid ekkor vette észre. Azonnal vissza is hasalt.
- Basszus! Mi a picsa ez?
- Gépmadár! Repülő madara démonoknak!
Kopó hangja olyan síron túli volt, hogy mindketten oda kaptuk a fejünket.
- Ba'meg Kopó te ismered ezt a csotrogányt?
- Igen. - motyogat - Mesétek sámánok róla. Vasbőrű, sebezhetetlen démonok vannak a gyomrába és, ho' mikor leszáll akkó okádik tüzet meg halált.
Olyan szürke volt és úgy remegett, mint egy sugárbeteg de folytatta.
- A törzsemet gyilkolászta meg egy ilyen gépmadár. Leszát falunkba, másztak ki belőle a démonok. Nagyobbak vótak egy emberné és hatalmas koponya vót a fejük. Színes fényeket kezdtek villogni és meggyulladt mire világítottak. Ember, kunyhó vagy bármi! Láttam, hogy mennek át bántatlanú a tűzön is. Én csak azé menekütem meg, me' vótam vadászni. A Falu mellett erdőből láttam gyilkolászást. Mire visszamentem, má' voltam élve csak én.
Elhallgatott és a fejét átfogva motyogni kezdett a szellemeihez.
Felvillant bennem, hogy eddig egyszer sem kérdeztem meg a kölyköt, hogy mi a frászt keresett a karavánállomáson. Hát ezért lógott ott. Viszont végre megértettem, hogy kié lehet a gép. De a lehetőség olyan hihetetlen volt, hogy nem tudtam magamban tartani.
- Te Midway! Hallottál már az USA-ról?
- Az az ország ami itt a Háború előtt volt? Igen valamit. Asszem ők csinálták a világégést...
- Igen. De nem az ország, hanem a hadserege. És az USA hadserege pontosan ilyen repülő-járgányokat használt. Sőt! Láttam egy régi holofilmet, amin katonákat mutogattak akik egy speckó cuccba voltak beöltözve, amit Erőpáncélnak neveztek. Fekete volt és ellenállt a legtöbb fizikai behatásnak. De ami a lényeg, hogy a sisakja egy stilizált halálfej-szerűség.
- Azt akarod mondani, hogy ennek a szerencsétlennek a bandáját egy atomháború előtti hadsereg katonái nyírták ki? Na ne röhögtess!
- Nem biztos, hogy az a hadsereg de valaki aki hozzájutott a felszerelésükhöz. Hallottál az NCR-től nyugatra lévő kifosztott katonai bázisról? Lehet, hogy valahol van egy éppen maradt bázis amire valaki rátette a kezét.
- Lehet, de most inkább azt mond meg, hogy mi a fenét csinálunk?
Kinézek a fal takarásából. A gép kétség kívül ott van a gerinc felett, de most lassabban közeledik, úgy tűnik, hogy széles ívben fordulózik a sziklák felett. Belém csap a felismerés: Ez keres valamit vagy valakit!
- Figy' Midway! Ezek szintén vadásznak valamire. Cikk-cakkban fésülik át a sivatag és a sziklák szélét. Ha így haladnak, akkor kb. negyed óra múlva érnek velünk egy vonalba. Lehet, hogy ők is a zöldfejűeket kajtatják?
- De miért keresnék éppen azt a bagázst akire mi is vadászunk?
- Mittomén, csak egy megérzés. Nézd! Ez itt tudtommal senkiföldje. Legalábbis mindenki így tudja... Pontosabban mindenki aki járt erre és élve kikerült innen, hogy beszéljen róla. De mi van akkor ha a környék ezeknek a fegyvereseknek a területe? Mi van, ha a zöldeket - velünk együtt - betolakodónak nézik?
- Akkor cseszett nagy gázban vagyunk. A járgány nem úgy néz ki, mint amit könnyen ledurranthatnánk. És amit Kopó mesélt az alapján az utasai sem piskóták.
- Ennyi. Eddig jutottam én is. Mást nem tehetünk, mint várunk és figyelünk, hátha elhúznak a búsba. Addig is próbálj lelket verni ebbe a marha Kopóba! Én tovább lesem őket.

Óvatosan kikémlelek. A puska távcsövét felfelé nem merem használni, nehogy - a fényvédő ellenére - megcsillanjon a napfényben. Már szabad szemmel is jól ki lehet venni a gépet. A két oldalsó "karon" lévő forgószárnyak eszeveszett sebességgel pörögnek és egyre közeledik, de a formáján - és a feltűnésén - kívül eddig semmi ijesztő nincs benne. A gép ereszkedett. Csak enyhe duhogásként hallatszott el hozzánk ahogy a forgószárnyai a levegőt keverik. Pontosan ahhoz a szurdokhoz közelít, amiből én is várom a "célpontjaimat". De attól egy kicsit északabbra tart egy sziklakiszögelés felé. Taktikusak. Elrejtik a gépet a sziklák mögé, hogy ha megindul a hirig akkor ne eshessen baja. Mi legalábbis ezt tettük a karavánok igás-brahminjaival, ha előre tudtunk egy támadásról.
- Na mi van? - Mászott mellém Midway.
- Ne nagyon nyújtogasd a nyakad, mert éppen leszállnak. Sikerült észretérítened ezt a hülyegyereket?
- Nem nagyon. Hasal és a földhöz szorítja a fejét. De jobb így, mint ha össze-vissza futkorászna a pániktól. Mit gondolsz minket is észrevehetnek?
- Nem tudom. De úgy tűnik, hogy igazam lesz és tényleg a mutánsokra hajtanak. Pont oda tették le a masinájukat ahonnan én is várom a bagázst. Várj! Csend! Nem hallom a gép hangját.

Mindketten kilesünk. Mid csak a szemét meresztgeti de én megint a távcsövet használom. Az oszladozó porfelhő közepén sejteni lehet a gépet, és még valamit. Mozgó testeket amik félkör alakban távolodnak a géptől, majd megállnak. A por lassacskán kezd leülepedni és fokozatosan bontakoznak ki belőle az alakok. Döbbenetes. Heten vannak, pontosan úgy néznek ki, ahogyan a holofilmen láttam és ahogyan az előbb Kopó leírta őket. Vaskos, embernél magasabb fémpáncélok amiken semmi sem árulkodik arról, hogy egy élő embert takarnak. Félelmetesen néznek ki, és nem csak a méretük miatt, hanem az ormótlan kezükben tartott fegyverek miatt is. Nem kell hozzá különösebb tudományos ismeret, hogy felismerjem az energiafegyvereket. Korábban elvétve láttam egy-kettőt de olyan ritkák és drágák voltak, hogy eszembe sem jutott felhajtani egyet. Most viszont - bár a típusait nem tudnám megmondani - de itt markolják őket szinte az orrom előtt. Visszahúzódok. Magamban tovább fűzve a korábbi gondolatsort: Ha ezek a cuccok sértetlenül vészelték át az atombombákat, akkor valahol szépen akkurátusan le voltak tárolva. Tehát valószínűleg nem csupán egy-két darab van belőlük. Sem a gépből, sem a fickók cuccaiból... És bárki is birtokolja őket, biztosan nem hagyja parlagon heverni. Ha megint valami elmehagyott kezébe kerültek és felfegyverez velük egy hadsereget vagy akár csak pár tucat martalócot, akkor csak nehézfegyverekkel lehetne megállítani őket. Ami manapság még elég kevés van a túlélő településeken.
Hoppá! Nehéz fegyverek! Hát ezért keresik a mutáns bandát! Korábban már rájöttem, hogy ez brancs - Kopó a nyomaik alapján hatra saccolta a számukat, plusz négy-öt ghoul aki velük lóg - egy leszakadt csapat a lehet az NCR és Reno közötti hegyekben kóborló nagyobb hordának. Ezek szerint ez a halálbrigád - ha valóban azok aminek gondolom őket - csak a konkurencia létszámát akarja csökkenteni.

Eddig tartott az okoskodásom, amikor ismét kilesek. Rendezett alakzatban elindultak a szurdok szája felé. Magabiztosan és összeszokottan mozognak, egy hátra figyel kettő-kettő jobbra és balra kettő pedig előre. Klasszikus gyémánt alakzat, pontosan úgy, mint az NCR-i Rangerek csinálják - eleget voltam szabad zsoldos a karavánjaik mellett, hogy megismerjem ezt a taktikát - 360°-os megfigyelést tesz lehetővé és legalább ketten tudnak fedezőtüzet adni amíg a többiek fedezékbe húzódnak. Ez a formáció katonai kiképzésről a mozgásuk pedig éles gyakorlatról árulkodik. Amikor elérik a szurdokot, kettéválnak és jobbról-balról behúzódnak a sziklák takarásába, majd fél térdre ereszkedve mozdulatlanná váltak. Várakoznak.
- Na mi van odakint? Erre jönnek?
- Nem. Várnak a szurdok két oldalán.
- Akkor még most húzzunk innen a fészkesbe, amíg másra figyelnek!
- Nem nyert. Itt csak délnek vagy délnyugatnak mehetnénk. Arra meg több-tíz kilométeren át puszta van, csak fel kell szálljanak és kiszúrnak minket. Egyedül a sziklák között bírnánk elbújni, de túl messze vannak és oda sem tudunk észrevétlenül eljutni.
- Akkor most mi a fasz lesz?
- Hirig. Úgy számoltam, hogy egy órán belül ideérnek a mutánsok. Az, hogy ezeket az új fiúkat is ide ette a fene azt jelenti, hogy nem tévedtem. Biztos, hogy egymásnak esnek majd. De hogy mi lesz a vége? Azt még a nomád sámánok sem jósolnák meg. Most tartsd rajtuk a szemed, én megyek visszapofozom Kopót a szellemei közül.
Átmászok a nomádhoz. Az most is folyamatosan motyog és torokhangú szavakat kántált - tényleg úgy, mint ha imádkozna - de egy szavát sem értem. Félig ülő helyzetbe rántom és belebámulok az arcába. Egy kicsit felfigyel, de látszik rajta, hogy nincs itt.
- Figyelj kölyök! Jól figyelj! Nem lesz semmi baj.
- De jönnek ide és mi is gyulladunk meg...
- Nem. Nem jönnek ide, a mutánsokat keresik ők is.
- Akko' menni! Menni innen el!
- Nem bírunk, úgy tényleg meglátnának. Most csak lapulhatunk.
- Lapulni? Mint patkány? Bújni, hogy meg ne lássanak?
- Inkább, mint a radskorpió. Lapulni, de ha meglátnak akkor harcolni.
- Nem tudunk harcolni démonnal!
- Dehogynem! Mi fegyveretek volt amikor jöttek?
- Fegyver? Vót lándzsa, kés, kő...
- És most mid van? Mi van nekem vagy Midway-nak?
- Messzehordó. Hangos cső, puska.
- Igen. És kiket csináltunk ki ezekkel? Rablókat, mutánsokat és vadállatokat. Valahogy ezeket is le lehet velük győzni.
- Aszondod?
- Azt. Csak szedd össze magad. - veregettem meg a vállát.
Előre szóltam Midnek
- Midway van valami elöl?
- Mozgás a szurdoknál.
- Ok. Gyere ide te is.
- Mi van?
- Kupaktanács, Kopó észretért.
- Navégre...
- Összefoglalom a helyzetet. Ezek a fickók egyenlőre nem ránk hanem a zöldfejűekre pályáznak. Valószínűleg ők is megvárják amíg azok eltávolodnak a szurdok szájától és akkor hátba támadják őket. Tudjátok ti is, hogy milyen genya volt kinyírni a mutánsokat amikor valamelyik karavánnak nekimentek. Szal valszínűleg ezeknek is meggyűlik a bajuk velük. Ha malacunk van, akkor profitálhatunk is a buliból. Bármelyik banda húzza a rövidebbet a másik egy laza hullarablás után továbbáll. Ha sokan maradnak, akkor meghúzzuk magunkat és összekaparjuk amit itthagynak. Ha kevesen, akkor megpróbáljuk kicsinálni a maradékukat és visszük az egész szajrét. Na mit szóltok hozzá?
- Marhaság, de mást én sem tudok mondani. - morogta Mid
- Ha a démonok maradnak élve akko' mi lesz? - suttogta Kopó
Nem tudtam válaszolni, mert fegyverropogás szakított félbe.
- Ba'meg kezdődik.

Kopó visszahasal a fal tövébe, mi Midway-el odavetődünk a széléhez.
Odakint már állt a bál. Úgy volt, ahogy gondoltam. A mutánsok kb. 200-300 méterre távolodtak a szikláktól, amikor hátba kapták őket. Hamar észrevehették a támadóikat, mert azoknak nem sikerült őket mattolni egy sorozattal. Tényleg hat szupermutáns és öt ghoul, illetve most már csak öt-négy mert kettő már fekszik. Vonszolnak maguk után egy lemezekből összetákolt kordét - valószínűleg egy néhai kereskedőtől "örökölték" - de nem tudják fedezékként használni, mert a mögötte lévő területet be tudják lőni a támadóik. Három mutáns mellmagasságban tart egy-egy forgócsöves gépágyút, üvöltve kaszálnak a támadóik felé. A ghoulok féltérdre ereszkedve vadászpuskát és karabélyokat használnak. A másik két mutánsnál olyasmit látok aminek nagyon nem szeretnék a torkába nézni. Vállról indítható rakéták.
Na ez érdekes lesz. Az egyik éppen betölt. Fél térdre ereszkedve rövid ideig céloz és indít. A szeretetcsomag pontosan a négyes csoport közepébe vágódik, a robbanástól szétrepülnek a páncélos alakok... A por belep mindent, a másik csoportból a fénycsíkok - asszem lézer - és a vastagabb szakaszos nyalábok - ez meg talán plazma - a rakétás mutáns felé kezdenek csapkodni. Közben a hármas csoportból hanyatt dől az egyik. De a többi állja a folyamatos golyózáport - szinte látom, ahogy lepattognak róluk a skulók - ami még a sziklákat is faragja mögöttük. A másik oldalon két ghoul bukik fel, az egyik lángol a másiknak cafatokká megy a felsőteste. De mi a picsa? A felrobbantott bagázs feláll! Mindent kibírnak ezek? Na jó csak három áll fel a negyedik szétszakadt a rakétától. Közben néhány sugárnyalábtól meggyullad a kordéra felhalmozott cucc. A mutánsok sem hülyék, tudják ha így maradnak akkor ki lesznek csinálva. Az egyik marha hátrafordulva felénk int, a többi folyamatos tüzelés mellett eltávolodik a taligától és hátrálni kezd. Bassza meg! Ezek is kiszúrták a romokat. Ide akarnak visszahátrálni! A faszért nem a sziklák felé indulnak? Persze, mert akkor nem távolodnának a támadóktól és azok eléjük vághatnak.
Elég kevés esélyük van 6-700 métert megtenni ebben a pokoli tűzben. A másik rakétás közben elereszti a saját küldeményét. Úgy látszik ezek is összeszokott banda, mert a másik csoportot hajítja nyakon. Őket nem kapja telibe, viszont a sziklát ami mellett állnak, azt igen. Ez is majdnem olyan jó, mint ha telibe kapja őket. Az omlástól nem tudnak másra figyelni.
A gépágyúsok hátrálnak. A másik rakétás felbukik, de azonnal talpra áll és nyújtózkodik a csúzlija után. A ghoulok rákapcsoltak. Már nem vaktában lövöldöznek, hanem gondos célzással próbálnak valami gyenge pontot találni. Talán nekik sikerül, talán a gépágyúsoknak de az egyik páncélos elejti a puskáját - veszettül kotorászik másik fegyverért - egy másikat sorozat kap derékon. Has magasságban széthasad a páncélja és vér fröcsög alóla. Rángatózás nélkül dől hátra. Az egyik gépágyús zöldfejűnél kifogy a heveder. Letérdel és a hátáról leakaszt egy teli rakaszt. A másik kettő, mint a vadállat kaszál tovább. Közben a rakétások is őrült sebességgel töltenek. A szikladarabok közül előmászók megsorozzák őket. Az egyiknek köddé válik a feje és elvágódik, a másikat égett szélű lyukak pettyezik de még áll. Eddig csak 100-150 métert hátráltak, de a páncélosok is elindulnak utánuk. A buli végkifejlete már nem kétséges. Nem érnek el idáig. Nem mint ha drukkolnék nekik vagy vágynék a társaságukra... De maguk után húznák a támadóikat is, őrájuk meg végképp nem vágyom. Ekkor a megmaradt rakétás végre felkapja a "kályhacsövét" és újabb szeretcsomagot küld a páncélosok közé. Robbanás és repkedő alakok, de a találat eredményét megint elfedi a por. A gépágyúsokat is lassan kicakkozzák a sugárnyalábok. Közben váltanak, most egy másik tölt. Csapkodnak körülötte a sugarak, egy telibe kapja a vállát. A fazonnak elszáll a karja, de nem áll le! Felmarkol egy rakétát a fejetlen mutáns mellől és futni kezd a páncélosok felé. Az a kettő amelyik áll közülük, az őrá figyel. Megszállott egy fajzat, de nem hülye! Amíg őt lövik, levegőhöz jutnak a többiek - korcolnak is szépen hátrafelé - közben a gépágyúsok töltenek. Már csak egy ghoul hátrál és három mutáns. A porfelhőből kiválik az előbb felrobbant két fickó. Ők is a kamikázét lövik, az nem bírja tovább és pofára dől - estében ráborul a kezében tartott rakétára - felrobban. Most négy-négyre állnak de ez abszolút nem egál...
Ki kellene egyensúlyozni az erőviszonyokat... Kibiztosítom és felhúzom a csúzlimat.
- Mit csinálsz te marha? - sziszeg rám Mid.
- Le akarok szedni egy páncélos fickót. Próba szerencse.
- Hülye vagy? Nem azt dumáltad, hogy ülünk a seggünkön a végéig? Most mit kísérletezel?
- Nem vesznek észre. A zöldfejűeket lövik, ebben a golyózáporban azt sem fogják tudni, hogy honnan jön a lövés. Hátha találok egy gyenge pontot rajtuk...
- És ha igen? És a mutánsok megússzák? Akkor szerinted a keblükre ölelnek majd a segítségért?
- Biztosan nem fogják megúszni. Mindjárt elfogy a lőszerük, akkor pedig nyekk lesz nekik. Na húzd le a fejed!
- Cseszd meg! A faszért kellett veled jönnöm! Miattad fogok ittdögleni. Valami szuperpáncélos, háború előtti kibaszott halálgép fog kinyírni...
- Kuss! Ha parázol, akkor tárazgasd ki-be a páncéltörő skulóidat, attól majd megnyugszol. Én megpróbálom.
- Fasz! - összegezte rólam a véleményét Mid.

Célt keresve emelem fel a csúzlit. A mutánsok kb. 350-400 méterre vannak tőlem szerencsések vagy marha kitartóak, hogy idáig eljutottak de egyre esetlenebbül mozognak a sérüléseiktől. A négy páncélos fazon még mindig jön előre, és szorgalmasan küldözgetik sugaraikat a zöldfejűek felé. Az egyik abbahagyja a tüzelést és az oldalára aggatott cuccok közül egy energiacellát kezd lerángatni. Most figyelek fel rá, hogy nekik is tölteniük kell. Az akit bámulok, ekkor kap egy sorozatot a bal térdébe. A robbanástól megrongálódott izület nem bírja tovább, és a távcsövön keresztül tisztán látom a felhasadozó lábpáncélt. Amaz felborul és hasra esik de tovább tököl a fegyverével. Ekkor meglátok valamit amitől egy a csata eleje óta motoszkáló gondolatom új megvilágításba kerül: Miért nem hasalnak le a páncélosok? Nehéz a cucc, vagy ennyire bíznak a védelmükben? Egy frászt! Felülről sebezhetőek!!! A mellpáncél és a sisak között 4-5 ujjnyi rés van. Nem sokat teketóriázok, a digitális távmérő szerint 514 méterre fekszik a fickó. Állítok az irányzékon, gondosan kitámasztva célzok - nem nehéz, mert a fazon olyan tehetetlen hasmánt, mint egy hátára borított bogár - és meghúzom a ravaszt. A lövés milikkel megy mellé - kicsit balra és lefelé - a vállvédőjéről kap gellert. Most már kalkulálok vele jobbra fel célzok a sisak szélére - ha onnan kap gellert, akkor is bemegy - és újra lövök. A lövedék betalál a nyak és a váll között. Egy rándulás és a fickó mozdulatlan lett.
- Egy megvan!!!
- Hogy csináltad? - dúródik mellém Mid.
- Felülről sebezhetőek. Hasra esett és elkaptam a sisak és a páncél között.
- Ba'meg ezzel nem vagyunk kisegítve. Megkérjük őket, hogy lesznekszíves hasrafeküdni? Különben is, ha elesett akkor a te skulód már csak kegyelemlövés volt.
- Jó van. Húzz arrébb!- emeltem a vállamhoz a puskát.

Igaza van Mid-nek, ez sikerült, de mit tudok tenni az állókkal? Arra kicsi az esélyem, hogy még egyet megborítsanak a mutánsok. Pláne, mert éppen most borul fel a megmaradt rakétás. Éppen befejezte a töltést és féltérdre ereszkedett amikor ellövik a csípőjét, a bal lába leszakadt. Oldalt borul mint egy élére állított deszka. De mit csinál ez? Ennyire szívós állatot én még nem láttam, az oldaláról hasra fordul és a hátára húzza a kályhacsövet. Ez a marha lőni fog! Mocskosul össze fogja égetni a lábát, bár láthatólag ez Őt már abszolút nem érdekli - mondjuk engem sem érdekelne a helyében. Rézsút keresztbe tartja a rakétavetőjét, így nem tud rendesen irányozni vagy már nincs is eszméleténél - Idáig látni, hogy a páncélosok mellett fog elmenni a rakéta - de hirtelen mind a három őt kezdi lőni. A felszabadult két gépágyús kihasználja az időt és felváltva betáraznak - nincs több rakasz a hátukra aggatva - amikor a haldokló mutáns utoljára még elsüti a fegyverét.
Igazam van elmegy mell... Az anyád! A rakéta lángcsóvája után kapom a távcsövet. Ez az állat utoljára a wertibirdet célozta meg!!! Abból a szögből már ő is láthatta. Ezért lőtte mind a három csak őt amikor felismerték a szándékát. Ekkor csapódik be a rakéta. A mutáns fickó már a kilövés másodpercében halott volt, de ha túléli ezzel a lövésével sokáig dicsekedhetett volna. Talaj közelben a 600 méterről csak félig kilátszó gép jobb oldali "karját" és a rajta lévő forgószárnyat kapta el. Ehhez hozzájön a sziklaomlás amit a robbanás okoz... Egyszóval miután itt végez, a halálbrigád gyalog lesz kénytelen hazasétálni. És, hogy végez az most már biztos. Az egyetlen megmaradt ghoulnak elfogyott a lőszere, futva menekül. A megmaradt páncélosok taktikát változtanak. Koncentrálják a tüzet. A ghoul felsőteste lángba borul. Ketten maradnak gépágyúsok és egyre rövidebb sorozatokat eregetnek.
Megpróbálok én is beleszólni a játékba. Hárman maradtak a páncélosok, egy kivételével - amelyik húzza a bal lábát - sértetlennek tűnnek. Hirtelen ötlettől vezérelve - ha nem tudod megsebezni, foszd meg a fegyverétől - megcélzom az egyikük fegyvert tartó kezét. Egymás után célzok és lövök, váll - nem jó - könyökhajlat - ez sem - csukló - elmozdul de újra próbálom - csukló másodszor. Éés király vagyok! Kicsavarodik a keze - így nem bírja használni a puskáját - elejti a hasznavehetetlen csúzlit.
- Még egy megvan!
- De mind a három áll még.
- A leghátsót lefegyvereztem.
- Nagy cucc! Attól még mindjárt lehentelik az utolsó kettőt is és itt lesznek az orrunk előtt!
- OK. Ne foss! - zártam le a vitát.
Egy gépágyú elhallgat. Elfogyott a lőszer - szinte hallom ahogy üresen kattan a zár - A zöldfejű elhajítja és sántítva indul az elesett rakétás testéhez. Ha eléri, akkor lesz még egy esélyük... Közben a társa megáll és próbálja fedezni.
Megcélzok egy másik fegyverest, eleve csuklóra célzok. Balra...még egy kicsit...na még... A fegyvertelen félúton sem jár amikor egyszerre csap bele két nyaláb. Feketére égve borul arcra - már persze arra ami megmaradt az arcából - ekkor elhallgat a másik gépágyú is. Én pont meghúzom a ravaszt. A beállt csendben messze visszhangzik a lövésem. Mellé!
- Bassza meg! Lebuktam! - rántom vissza a fegyverem a fal takarásába.
- Mondtam te marha, hogy ne kísérletezz!!! - csattan fel Midway.
- Akko most jönnek ide démonok? - Nyöszörgi Kopó.
- Még egyáltalán nem biztos. Ha nekik is csak fele annyira cseng a fülük, mint nekem akkor visszhangnak hiszik... - de magam sem bízom ebben.
- Nehogy kidugd a fejed! - szól Mid.
- Basszus! Akkor honnan tudjuk meg, hogy jönnek vagy sem?
- Mittomén! Húzzuk be a seggünket és kotródjunk a legtávolabbi sarokba...
- Kussoljatok! Én akkor is kinézek.
Azzal elkezdek kúszni a fal túlsó végéhez. Ott talán más szögben tudok kifelé figyelni. A fegyvert nem merem kidugni mert most már feltűnő volna, de óvatosan kilesek egy résen. Amazok közelednek a mutánshoz. Az bár eddig úgy tűnt feladta a harcot, rájuk vicsorít és előrelendül. A páncélos nem tér ki előle - a hülyét mindjárt elsodorja az a benga mutáns - de ez úgy látszik, hogy nem túlzottan izgatja. A mutáns ütésre emeli a kezét, de a páncélos gyorsabb! Csak egy sima kocsmai parasztlengőnek látom azt ami a mutáns támadását megakasztja, de a zöldfejűt métereken át csúszik hátra. Ekkora pofont én nem láttam - legalábbis embertől még nem - azt a kétmázsás állatot egy ütéssel megfektette. Kényelmesen odaballagnak mind a hárman és körbeveszik a kiütött mutánst. Az egyik térdelő helyzetbe rántja és lezavar neki pár pofont - valószínűleg a gyengébbek közül, mert nem loccsan szét a feje - és lehajolva a képébe bámul. Valahogy olyan érzésem van, mint ha vallatnák, legalábbis a módszereik arra utalnak. Odahajol az egyik, utána üt, megint odahajol, és megint üt. Néhány percig elszórakoztatják magukat ezzel de a mutáns közben hevesen rázza a fejét - bármit is kérdeztek tőle, nem akar válaszolni rá - hibás döntés. A háta mögött álló páncélos felemeli a fegyverét és közvetlen közelről tarkón lövi. Nem szép látvány...
- Mondd már, hogy mi van odakint! - suttog Mid.
- Csak jó, hogy figyelem őket?
- Ne baszogass!
- Lelőtték az utolsót is és most egymással dumálnak. - morgom hátra.
Valami - lehetőleg tőlem távolodó - mozgást várnék tőlük, de egy helyben állnak. Csak annyit látok szabad szemmel, hogy egymás felé fordulva dumálnak és amelyiket lefegyvereztem a másik kettő felé mutatja a kezét. Erre azok az oldalukon kezdenek matatni. Az oldalukon?! Az oldalukra vannak csatolva az energiacellák. Ezek újratöltik a fegyvereiket!
- Kapjátok össze magatokat srácok!
- Jőnek ide? - kérdezi Kopó
- Igen. Midway te is készülj! Támadni fognak!
- Mit basszak nekik? Gondolod, hogy árthatunk nekik amikor a mutáns banda is csak hármat bírt kinyírni?
- Meglátjuk! Már ők sem olyan fittek mint a hirig elején voltak!
Nincs értelme tovább bujkálni, újra tárazom és kidugom a fegyvert. Most alaposabban megnézhetem őket, egynek én lőttem szét a csuklóját, egy húzza a lábát és - biztosan egy rakétától - megrongálódott a mellpáncélja, a harmadik sértetlennek tűnik. Az utóbbi kettőnél van még fegyver.
- Midway mondom a leosztást! A bal szélsőnek sérült a mellpáncélja és a bal lába, az a tied. 200 méternél szólok majd, addig hagyd őket! A jobboldali az enyém. A hátsónak nincs fegyvere, azzal ne foglalkozz! Kopó te most meghúzod magad! Ha 100 méteren belül érnek, beszállsz és lövöd őket a pisztolyoddal!

A távolság 302 méter, Mid-nek még lőszerpocséklás volna tüzelni rájuk, de nekem már most kell, mert 100 méter alatt bajos lesz távcsővel lőni... Becélzom a sisakját az enyémnek - folyamatosan ing és mozog minden lépésre - el kell kapnom a ritmust. Célzok, lövök de lepattan. Nem lőnek vissza, keresik a pozíciómat. Töltök - célzok - újra ugyanoda, megint geller. Most már viszonozzák a tüzet. Meg kell álljanak a lövéshez, de ilyen távolságból még össze vissza puffogtatnak. Hol lehetne megsebezni őket? Repülni nem tudok, lehasalni meg nem fognak, hogy a nyak-résen lőhessek be. Talán... A szemeik? Ez az! Fejnek kell lennie a sisak alatt, és a kilátás miatt nem lehet ugyanúgy páncélozva mint a test! Meg kell várnom amikor legközelebb megállnak tüzelni.
272 méter, megálltak. Most! Nincs időm sokáig célozni, de meghúzom a ravaszt. Talált! A lövés félre csapja a sisakot, de a fickó visszafordítja a fejét. A jobboldali szemrést árnyékoló lemezt gyűrtem össze. Nesze semmi fogd meg jól! A fazon érzi, hogy gond lehet, ezért vadul rángatja a ravaszt és próbál eltalálni. Ebből a távolságból még én vagyok a nyerő... De ha közelebb jönnek akkor gáz lesz! Tíz-húszméterenként megállnak és egyre jobban belövik magukat arra az oldalra ahol hasalok. Szorgalmasan lövöm a fickó sisakját és az izületeit. Nem sok eredménnyel. Átüvöltök Mid-nek.
- Midway! 210 méter! Te jössz!
Nem térdel fel, hasalva kezdi a sajátját lőni. Egyes lövéssel akkurátusan szinte unottan rángatja a ravaszt. A páncélosok meglepődnek az új lövész felbukkanása miatt. De gondolkodás nélkül megosztják a tüzet. A fegyvertelen harmadik kihúzódik a tűzvonalból.
Újra célba veszem a saját delikvensemet. Már nem áll meg, csak lassít és igyekszik midig előrehajtani a sisakját. Ezek szerint tényleg sebezhető a szeme. Újra megáll megsorozza a fedezékemet, a becsapódásoktól már betondarabok hullanak körülöttem a fal is egyre forróbb. A delikvensem felnéz, és lő... Illetve lőne! Lemerült a csúzlija! Kotorászni kezd egy újabb energiacelláért. 132 méter - kurva közel értek már - gondosan célzok és várom, hogy felnézzen a csúzlijáról. A sisaknak már a karcolásait is ki tudom venni, hatalmasra nagyítja az optika. Egyetlen pillanatra fogom csak látni a szemrést, mielőtt tüzelni kezd és nekem pont a közepét kell eltalálnom. A váll elmozdulásából látom, hogy irányba fordítja a fegyvert, - gondolatban követem a kezét miközben végig a sisakon tartom a hajszálkeresztet - most emeli fel és együtt emeli vele a fejét is. Amint felnéz, lőni fog... Egy sötétebb folt - a fényvédő lemez - úszik be a képbe...
- Dö-gölj-Meg! - szűröm a fogaim között és meghúzom a ravasz.
Egy pillanatig azt hiszem, hogy ismét kudarc, de... Nem lőtt! Felüvöltök örömömben!
- Megvagy te szemét!
A fickó meginog majd, mint ha lassított felvételen volna, hanyatt dől. Nem hallom a döndülést, ahogy földet ér de a port jócskán felveri.
- Midway! Hallod? Elkaptam!
- Látom is ba'meg! De az enyémet is látom még.
Befogom a sántát. A váll melletti sérülésre célzok a mellpáncélján - takarja a fegyvert tartó karja - inkább a vállára tüzelek - Lepattan.
100 méteren belül került, oda sem nézve hátraszólok.
- Kopó emeld fel a segged, és lődd őket!
Még pár méter és a távcső csak akadályozni fog a célzásban. Annyira közel hozza majd a célt, hogy a legkisebb mozdulatot is nehéz lesz követni. Miért nem lő még Kopó? Nincs időm hátra nézni.
- Magad uram, ha szolgád nincsen - morgom - és becélzom az utolsó fegyverest. Éppen megáll és leengedi a fegyverét, tisztán látszik a vállnál felszakadt páncélja. Becélzom - Midway sorozatot kezd lőni és kiabál valamit - nem figyelek rá. A célra koncentrálok - Mid fegyvere elhallgat - biztosan tölt. Én meghúzom a ravaszt. Talált! A fazon is meginog és felborul.
- Ez is meg... - akarom üvölteni, de elakad a szavam.
Egyetlen képpé állnak össze az elmúlt másodpercek részletei: A páncélos leengedte a csúzliját nem akart lőni, Midway kiabált és elhallgatott a fegyvere... Hol a harmadik???

Ekkor ér a rúgás. Villámgyorsan pörögni kezd körülöttem a világ, - vagy én gurulok? - nincs időm elmélkedni rajta, nekicsapódom egy keresztfalnak. Próbálok levegőt venni, de nem megy. Fuldoklom, a rekeszizmaim begörcsöltek és nem engednek fel - közben a hányinger is kerülgetni kezd - ocsmány egy érzés. A fájdalom ködén keresztül felpillantok és meglátom a sérült kezű páncélost. Ott áll, ahol az előbb én hasaltam. Hogy a fenébe került ide? És mi van a többiekkel? Midway ernyedt testét látom a fazon háta mögött halott vagy eszméletlen. Kopó eltűnt, talán elmenekült... De hová? Végre engednek az izmaim, tudok lélegezni! Ennek örömére hányni kezdek. Az öklendezés végén egy kicsit megkönnyebbülök, nagy hörgő slukkokban kezdem nyelni a levegőt. A fazon szinte kényelmesen sétálgat a falak között. Megvizsgálja a tüzelőállásomat és felveszi a puskámat, ezt alaposabban körbenézi majd a fal tövébe dobja. Megriadok, hogy elbassza az optikát - ez már megszállottság gondolom - mindjárt meghalok, de még most is a fegyveremért aggódom. Fegyver! Megtapogatom az oldalam, igen ott van még a 14mm-es stukkerem. Talán így van még egy esélyem, csak jöjjön közelebb...
Megpróbálom magam valami normálisabb pózba tornászni, közben igyekszem a hátam mögé rejteni a stukkeremet. Baszott nagyot rúgott belém a fickó, mert a fájdalomtól alig tudok mozogni. Lassan odalép hozzám és lehajol, - nem tudom, hogy megütni vagy megmotozni akar - itt az alkalom. Szánalmasan lassú a mozdulat amivel megpróbálom ráfogni a stukkert, az ő reakciója viszont villámgyors. Olyan pofont kapok, hogy szó szerint a fal adja a másikat. Amíg fekve a fejemet fogom, ő nyugodtan leszakítja az oldaltáskámat és felveszi az elejtett pisztolyomat. Szinte kényeskedve méregeti a kezében a 14mm-es kézi ágyút, majd egy laza mozdulattal mindkettőt a puskám mellé hajítja.
- Felállni! - csattan a parancsa, valami kongó fémes hangon.
Nagyon nem hiányzik most a testmozgás, de egy újabb pofon még kevésbé... Nagy nehezen, a hátamat a falhoz feszítve felkínlódom magam álló helyzetbe.
- Neved? - kérdezi.
- Dragunov - hazudom nyöszörögve, bár vannak páran akik tényleg így hívnak a puskám után.
- Hol a többi mutáns? - csattan a következő kérdése
- Nem tudom, nem vagyok mutáns.
- Hazudsz! - csattan fel, és hogy ezen véleményének nyomatékot adjon, lezavar egy újabb pofont. Visszazuhanok a fal tövébe. Hirtelen annyi csillagot kezdek látni, hogy az éjszakai égbolt ahhoz képest matt fekete félgömb.
- Nem látszik rajtad a mutáció de segítettél a bandának. Legalább két társamat megölted és szétlőtted a csuklómat! - Valahogy nem tudok igazán osztozni a gyászában. Elfoglal a saját közelgő halálom fölött érzett részvét.
- Felállni! - üvölti megint. Hogy nem süketül meg a hangjától abban a konzervdobozban?
- Minek? - nyögöm - Úgyis újra leütsz.
Nem felel, egyszerűbb megoldást választ. Lehajol és a nyakamnál fogva egy könnyed mozdulattal álló helyzetbe ránt. Ilyesmire emberi izmok nem képesek. Kezdem sejteni, hogy a páncél miatt lehet ilyen erős.
- Újra kérdezem. Merre táborozik a többi mocskos mutáns?
- Mittomén...
Oldalba vág. Rá kell döbbennem, hogy a sérült kezével fogni ugyan nem tud, de ütni még igen. Kb. most törhette össze azt a pár bordámat ami épségben megúszta a rúgását. Ismét elakad a lélegzetem. Így bármit kérdez is, nehéz lesz rá válaszolnom.
- Honnan jöttetek?
- New... New Reno-ból. - köhögöm fel a szavakat.
- Az csak egy korcs település. Ott nincsenek mutáns csapatok.
Újra megüt, ugyanott. Hiába számítok az ütésre, megint rosszullét kerülget.
- Még egyszer utoljára megkérdezem. Honnan jöttél mutáns?
Hörögve teliszívom a tüdőmet - Egy két bordavég csúnyán beleállhat, mert istentelenül fáj a légzés - és fröcsögve az arcába üvöltök.
- Baszd meg te állat! Verjél agyon, akkor sem vagyok mutáns! Kémcsőbe baszott lombikporonty vagyok a 8-as menedékből!
Ezen egy kicsit meglepődik, mert lazábbra engedi a szorítását. De pár pillanat múlva újra megroppantja a nyakam.
- Ha tényleg géntiszta ember vagy, akkor nem tudom milyen gusztustalan perverzió miatt álltál ezeknek a mocskoknak az oldalára. De amiért ránk támadtál akkor is halált érdemelsz ha nem vagy mutáns. Pokolra veled! - Emeli ütésre a kezét.
De ekkor én a légszomjtól vörös fejjel nem az öklét figyelem, hanem a válla mellett Kopót bámulom. Honnan a pokolból került ez elő? És még ő emlegetett démonokat? Mikor őt, magát is csak valami túlvilági hatalom segíthette ilyen közel anélkül, hogy meghallottuk volna. A kezében a Mid-től kapott .223-as stukkert szorongatja, egyaránt kész a támadásra és a menekülésre. Mi a fene hajtja előre, amikor az egész hirig alatt nyüszített a rettegéstől? A "reménybeli" hóhérom ekkor érzi meg a közeledő nomádot - vagy csak szimplán felfigyel a háta mögé szegeződő tekintetemre - elhajít mint egy rongybabát és megpróbál hátrapördülni. Kopó a röppályám megkezdésének pillanatában rugaszkodik el és lendületből felugrik a páncélos hátára. Amaz fordulás közben olyan mozdulatot tesz, mint ha legyet hessegetne a válláról, de a kis nomád szilárdan megkapaszkodik a hátán. Mielőtt elvesztem az eszméletemet, még látom amint Kopó a .223-ast beszorítja a sisak tövéhez. A fegyver csattanását már nem hallom...

Az első érzés ami tudatosul benne, az iszonyatos fejfájás. Ismerős az állapot, megint sokat vedeltem Wrighték moslék pálinkájából. Kicsivel később rádöbbenek, hogy gyakorlatilag minden porcikám fáj, a fejfájás csak nagyságával előzi meg a többit - még össze is vert valami barom? A számban nyálkás zseléként állt össze az alvadt vér, - azt csodálom, hogy nem fulladtam meg tőle - erőlködve kiköpöm de nem valami hatásosan, mert érzem ahogy végigfolyik az államon. Vajon melyik renói patkánytanyán lehetek? Valaki szólongat és hülye fejjel még rázni is kezd. Ütéstől tartva ösztönösen összegörnyedek... Múlnak a másodpercek de az ütés késik, viszont már kezdek emlékezni, hogy ki és miért vert össze: mutánsok, tűzpárbaj, felém csörtető páncélos alakok a célkeresztben, és egy felemelkedő vasököl. Lassan összeáll a kép. Ekkor döbbenek rá, hogy még mindig csukva a szemem, megpróbálom kinyitni - úgy érzem mint ha egy duzzadt hólyag volna az arcom egyik fele - meg sem lepődöm, hogy csak az egyik szemhéjam nyílik fel. A fénytől hirtelen elfelejtkezek a fejfájásról - ez jobban fáj - de ahogy hozzá szokik a szemem és kezd formát ölteni a környezetem úgy áll helyre a korábbi állapotom. Tiszta szívemből kívánom minden ellenségemnek, hogy ilyen pocsékul érezze magát! A szemem elé táruló látványtól más elsírná magát - egy araszról belebámulni egy félvad nomád tetoválásokkal borított képébe nem túl biztató - de én speciel örülök neki. Kopó térdel előttem, és folyamatosan dumál hozzám:
- Főnök lenni Oké? Kelni fel főnök!
- Ja! Persze... Mi... mi volt?
- Én ölni meg démont! Én állni bosszút faluért! - Szóval ez hajtotta előre a srácot, gondolhattam volna, hogy nem engem akar megmenteni.
- Köszönöm... Nagy vagy. Mi van Midway-el?
- Él, de van nagyon rosszul.
- Meg kell néznem. Segíts felállni!
Kopóra támaszkodva nagy nehezen talpra állok. A lábaim ugyan nem törtek el de a csípőmet eszméletlenül beverhettem, alig tudok lépni. Hagyom magam oda támogatni a fekvő társunkhoz. Le akarok mellé guggolni, de valahogy csak egy idétlen térden állást sikerül összeszerencsétlenkednem. Megtapogatom a pulzusát és végigvizsgálom sérülések után. Külsérelmi nyomok iszonyatos verésre utalnak, de amit én kaptam az alapján kb. két maximum három pofontól került ilyen állapotba. Az egyik karja biztosan eltört - rongyként lóg az oldalán - a belső sérülések megállapításához pedig nem értek. Hátraszólok a tébláboló nomádnak:
- Kopó hozd ide a hátizsákomat!
Mint rendesen, most is van nálam elsősegély cucc, hogy ha kell kéznél legyen. Hát ha most nem kell akkor soha. Előszedem a cuccost, van két szuper stimpack - ahogy Mid-et elnézem, neki kellene mind a kettő - és négy normál. Az egésszel az a baj, hogy a szuper stimpack-tól ki is nyúlhat a delikvens. A normál csak egy nagyobb antibiotikum löket de a szuper immun-drog. Úgy indul be tőle az immunrendszer, mint az érzőidegek a Jet-től. Ha egy ilyet bevesz valaki, akkor csonkolt lábakkal is hazasétál, de ha elmúlik a hatása akkor szarabbul lesz mint előtte. A reddingi doki ezt emlegette immunrendszeri sokknak, csak akkor értettem meg, hogy miről beszélt amikor egy karavánvezető így patkolt el. Na mindegy. Egy élete, egy halála, kap egy normált meg egy szupert, plusz egy rögtönzött sínnel felkötöm a kezét. Magamnak is beadok egy normált, talán elég lesz arra, hogy lábra álljak. Utána amennyire lehet kényelmesen nekidőlök a falnak, amíg hatni kezd a gyógyszer. Közben magamhoz intem a nomádot.
- Kopó!
- Igen Főnök?
- Hozd ide a puskámat, utána indulj el és szedd össze a zöldfejűek meg a páncélosok fegyvereit és zsebeld ki őket! Amit nem bírsz el azt hord össze egy kupacba, ha Midway jobban lesz, akkor mi is megyünk utánad.
- Oké! Utána jönni ide vissza?
- Nem. Behurcolkodunk a sziklák közé, mielőtt ennek - intek a páncélos hullája felé - ideeszi a fene a haverjait.
Kopó eliramodik én pedig megint hátradőlök. A csúzli átvizsgálása közben összeszámolom, hogy mennyi lesz a zsákmány a két bandából. Oda lyukadok ki, hogy lövésem sincs hogyan fogjuk az egészet elcipelni innen. Még egészségesen is belegebednénk a súlyába, nem hogy így péppé verve. Lassan egy ötlet körvonalazódik az agyamban de elhessegetem, mert Mid kezd magához térni.
- Mi... mi történt? Hol vannak a fickók? - Úgy látszik hasonlóan élheti meg az észheztérést, mint én.
- Elpatkoltak. A sérült lábú odakint, a másik itt rozsdásodik - intek a hátam mögé.
- Kiabáltam, hogy az oldalunkba került de ahogy látom téged is elintézett. Nagyon pocsékul nézel ki.
- Te is örülhetsz neki, hogy ötnapi járóföldre nincs tükör!
- Ja. Hogy nyírtad ki?
- Nem én voltam, Kopó csinálta ki.
- Az a kretén? Hogy a fenébe?
- Amíg a fazon bucira pofozta a fejem, addig a hátába került és közelről telipakolta .223-as skulókkal.
- Ügyes. Most merre van?
- Kizavartam hullarabolni. A kérdés inkább az, hogy te lábra tudsz-e állni?
- Én oké leszek, de hogyan tovább?
- Éppen azon filóztam én is. Összeszedjük amit lehet, talán a zöldfejűek kordéja sem égett porrá azon elvonszolhatjuk a cuccainkat. De várj csak egy percet!
Újra eszembe jutott a korábbi gondolat, ezek a fickók a páncéljuktól voltak embertelenül erősek. Mi volna, ha magamra venném valamelyik hulla páncélját? Röhögve elcipelném az egész cuccot kordéval mindennel együtt.
- Midway! Jobban vagy már? Kellene a segítséged.
- Mihez?
- Levetkőztetni ezt a hullát.
- Mi a francot akarsz csinálni a hullával?
- Vele semmit, csak a páncélja kellene. Valamit tudhat a szerkó, amitől ezek ilyen marha erősek voltak. Ha nekem is összejön, akkor megoldódik a cipekedési problémánk.
- Oké! Mondtál ma már hasonszőrű hülyeséget és az bejött. Próbáljuk meg.
Feltápászkodtunk a fal mellől, stimpack-tól mind a ketten jobban vagyunk már - bár ez a jobban, eléggé viszonylagos állapot - és odasántikálunk a páncélos testéhez. Nagy nehezen ülő helyzetbe rángatjuk a falnál ahol korábban engem pofozott. Utána alaposan körbe nézegetem, hogyan lehetne kihámozni a gönceiből. Hamar rájövök, hogy az egész három részből áll egy lábrészből, egy felsőből és a sisakból. Hál' istennek amikor Kopó lelőtte a fazont, nem roncsolta össze a sisak zárját, ami a mellpáncél mögött van. Először ezt emelem le róla, miközben Mid az épp kezével támasztja a testét, hogy el ne dőljön.
Amikor lehúzom a sisakot, majdnem hanyatt esek a megdöbbenéstől. A páncélos "pasas" nem is pasas! Rövid katonásra nyírt hajat viselt, de az arcvonásai egyértelművé teszik, hogy nő.
- Ba'meg, nem hiszem el! Ez egy nő! - kiált fel Mid.
- Igen látom. Amikor szövegelt akkor olyan torz volt a hangja, hogy én is férfinak gondoltam.
- És ez intézett így el minket?
- Ezek szerint igen. Na mindegy, rámoljuk le róla a cuccot!
A felsőrészt nehezebb leoldani, mert le kell hozzá fektetnünk, hogy kinyissuk a zárját. Egy kicsit szerencsétlenkedek vele, mert a kezei miatt nehéz leráncigálni de ez is lekerül róla. Végül a hóna alá nyúlva a nőt húzom ki a lábakból. A páncél alatt katonai kezeslábast visel - persze rangjelzések nélkülit - és még dögcédulája sincs, mint a NCR-i Rangereknek. Tovább nem nagyon foglalkoztat a csaj, jobban érdekel a páncélja. A felsőrész vérmocskos ugyan, de belülről nem sérült meg, a skulók csak bementek a nőbe, de nem jöttek ki belőle. Egy darab ronggyal kitörlöm a nagyját az alvadt vérnek és elkezdek belekászálódni.
Fekve próbálkozom, mert Mid egy kézzel nem bírja feladni a felsőrészt. Mikor magamra küzdöm és összezárom a derekánál, halk dünnyögéssel beindul benne valami motorszerűség.
- Lépj arrébb, megpróbálok talpra állni.
De az első percekben csak kalimpálok, mint egy bogár. A cucc minden mozdulatomat felerősíti és néha egy hirtelen mozdulat szinte kificamítja az izületeimet. Azután apránként ráérzek a használatára, óvatos lassú mozdulatokkal kezdem mozgatni a végtagjaimat. Először az épp páncélkarra támaszkodok utána a sérültre, mind a kettő megtart. Majd lassan, hogy fel ne boruljak, magam alá húzom a lábaimat. Sikerül felállni! Most jött második lecke, meg kell tanulnom járni benne. Kétszer alaposan pofára is esek, mire összejön.
- Csinos gönc, de ha Kopó meglát ebben, akkor téged is lelő.
- Jó hogy eszembe juttatod! Menj ki és ha közel van, akkor ints neki, hogy jöjjön vissza.
Tovább gyakorlom a járást. Pár perc múlva hátrafordulva szembe találom magam a döbbent nomáddal.
- Mi az? Nem láttál még fehér embert?
- Főnök lenni démon?
- Egy frászt! Ott hever a démonod - intek a nő hullája felé - Ez csak egy páncélruha.
- Nem démon lenni vasból, csak ruhája?
- Igen. És ha sikerül sötétedés előtt összepakolni meg elhurcolkodni innen, akkor te is kaphatsz egy ilyen vasruhát.
- Nekem ugyan nem kő démonok ruhája!
- Majd meglátjuk. Most szedjetek elő a cuccok közül kötelet és kössetek rám hámot belőle. Utána kimegyünk és a nehéz cuccokat rám aggatjátok a többit bepakoljátok a hátizsákokba. Ez beletelik vagy két órába úgyhogy nyomás!

Az elkövetkező órákat azzal töltjük, hogy minden hullát végigjárunk. A páncélosokat kihámozzunk a gönceikből és összeszedjük a mutánsok nehézfegyvereit. A végén úgy nézek ki, mint egy lábon járó fegyverbolt, közben folyamatosan az eget kémleltem,- jobb az óvatosság - nehogy meglepjen egy másik gép. Abban biztos vagyok, hogy valakinek fel fog tűnni a hiányuk. De ki tudja, hogy mennyi idő múlva kezdik keresni őket? A mutánsok kocsija nem égett le, túl kevés volt rajta az éghető cucc - bár minden kaja meg felszerelés használhatatlan lett - de még gurul. Amíg én lepakolok rá és átráncigálom a wertibird roncsaihoz, addig Mid és Kopó minden mozdíthatót kirámolnak a gépből. Eszméletlen mennyiségű cucc volt benne. Kaja, energiacellák, tartalék fegyverek és drogtól kezdve a rádiókon keresztül a stimpack-ig minden mi szem-szájnak ingere. Még ezekkel is elszórakozunk egy jó órát mielőtt végre bevonszolom a kordét a közeli szurdokba. Estig annyit kell mennünk a sziklák közé amennyit csak lehet. Végül mikor besötétedik találunk egy sziklaüreget ahová be tudom húzni a kordét és ahol minden irányból - főleg felülről - rejtve maradunk. Pont mire egy kissé biztonságban vagyunk Midway-t előszedi az immunsokk és elájul. Kopót kiküldöm, hogy amennyire lehet igyekezzen eltüntetni vagy legalább összezavarni a nyomainkat. Ezután úgy-ahogy ellátom Mid-et és elalszom, mint akit leütöttek.

Később:

Erre fognak jönni! Érzem. Egy éve, hogy keresem őket, követem a nyomaikat és nyomozok utánuk. Mint egy vadászaton, de a vad ezúttal nem gekkó vagy mutánspatkány. Annál jóval veszélyesebb állatfajta: Ember. Illetve olyan ember aki high-tech fegyverzettel az éppen csak talpra álló emberiség feletti uralomra tör. Ez a fajta ember a valaha volt legocsmányabb fajzat az egész földön - leszámítva talán a szupermutánsokat. A valamikori atomháború előttről itt maradt felszerelések, megint valami elmebeteg kezébe kerültek és kisebbfajta hadsereget szerelt fel velük. A túlélő települések legnagyobb pechére, most terjeszkedni akarnak és ehhez a legegyszerűbb utat, a vérfürdőt fogják választani. Azok akiket éppen be akarok cserkészni csak egy négyfős járőrcsapat, de már Ők is romba dönthetnének egy egész falut. Mindenkinek kifejezetten ajánlott volna a lőtávukon kívül maradni! Legalább is mindenkinek akinek nincs az övékéhez hasonló felszerelése...

Midway túlélte az immunsokkot és felépült, Kopóval együtt itt térdelnek mellettem egy-egy erőpáncélban. Külön vígjáték volt amíg a nomádot beledumáltuk a cuccba. Én pedig - bár megtartottam az öreg Dragunovomat - de beleszerettem az energiafegyverekbe. Szereztem egy ugyanolyan digitális optikát, mint a régi csúzlimon van és ráoperáltattam az egyik zsákmányolt lézerre. Hihetetlen előny, ha a lövés nem ír le parabolika ívet! A cucc amit az első találkozáskor zsákmányoltunk kisebb vagyonnal ért fel - nem is győztük elhessegetni a lejmolókat és kinyírni a ránk vadászó gengsztereket. Amit csak lehetett pénzzé tettünk, de lé egy jó részét arra költöttem, hogy minél többet megtudjak a páncélosokról. Így tettem át a működési körzetemet New Reno-tól nyugatra. Lent délen NCR-magasságában van egy San Francisco nevű város a tengerparton. Ott telepedtem meg. Szerveztem néhány karavánt NCR és San Fran között, de inkább csak hobbiból és hogy ne jöjjek ki a gyakorlatból. A bolt beindult, de nem kötött le. Mielőtt megölt volna az unalom az egészet ráhagytam egy helybeli fazonra, cserébe néha tejel ha betévedek ellátmányért. Én pedig a társaimmal visszatértem a sivatagba. San Frantól északra rátaláltunk a páncélosok egyik bázisára. Mostanában errefelé abajgatjuk a járőreiket. Egy haldoklótól már a szervezetük nevét is sikerült megtudni: ENCLÁVÉ.

Momentán tizenöt kilométerre, délre vagyunk a bázisuktól. Keletről idelátszik egy távoli hegygerinc, nyugatra pedig alig öt kilométerre húzódik a tengerpart. Körben dombokkal ritkán tarkított félsivatag. Ideális terület egy rajtaütéshez. Mid-re hagyom a terepfigyelést és visszahúzódom a dombgerinc mögé.
Északról várjuk a járőrt. A szokásos útvonalon fognak jönni, mindig ugyanarra. Én viszont nem esek abba a hibába mint a néhai mutáns banda. Gondosan ügyelek rá, hogy ne legyen rendszer a támadások helyszíneiben. Bár hónapról hónapra szűkebb körben csapunk le, soha nem támadunk kétszer ugyanott. Talán ezért is nem indítottak még hajtóvadászatot ellenünk... Pedig okot azt bőven adtunk rá.

Midway ekkor szól hátra a távcsöve mögül.
- Megjöttek, 1500-ra vannak. Vonalban haladnak, nem számítanak támadásra.
- Oké. Leosztás az ilyenkor szokásos. Én 800-nál kezdem őket lőni, te 300-nál szállsz be. Kopó te pedig akkor, ha élve belül jutnak 100-on.
- Én és Démonölő harcolunk! - üt hangos kongással a mellére Kopó.
- Rendben, de szokj már le arról a hülyeségről, hogy Démonölőnek hívod azt a nyavalyás .223-ast!
Mid megint hátraszól.
- Gáz van! Alakzatot váltanak. Lehet, hogy észrevettek? Mégsem! Újabb bagázs keletről 2000-en
- Hagy nézzem. - mászok mellé és emelem fel a puskámat.
A járőr oldalt fordult és támadó helyzetbe állítják a fegyvereiket. Tovább fordítom a távcsövet abba az irányba amerre a fickók néznek. Megértem az alakzatváltás okát.
- Floaterek és Kentaurok, legalább nyolc-tíz. Midway szerinted azok is észrevették őket?
- Biztosan. Ez nagy hirig lesz, jól megizzadnak majd a fiúk.
- De leszünk megint mi nevető harmadik. - szólal meg Kopó.
A beszólásán elröhögjük magunkat, de vigyorogva csak ennyit teszek hozzá:
- Nem öregem! Mi a Temető harmadik leszünk.

Sniper, 2004.04.30.
baltasar@freemail.hu