Boldog Karácsonyt!

2161 december 24.
22-es számú menedék

David felemelte sajgó fejét és kinyitotta a rájuk száradt vértől összetapadt szempilláit, majd lassan körülnézett. A menedék étkező termében volt 20-30 társával együtt. A többiek vagy nem voltak maguknál vagy keservesen zokogva meredtek maguk elé. De volt ott még valami, egy leírhatatlan borzalom, amit David még életében nem látott. A lény kb. 3 méter magas volt és tarkopasz. Testét undorító sárgás-zöld bőr fedte, amin ruházatként összeszíjazott fém és bőrdarabokat viselt. Kezében egy akkora géppuskát tartott, amilyet David eddig csak történelmi hololemzeken látott.
Hitelen kinyílt az ajtó, majd három másik szörnyeteg lépett be a terembe. A középen haladó magasabb és izmosabb volt a többinél és valami furcsa páncélzatot viselt.
A hármas csoport hirtelen elindult David felé. A három mutáns (David így nevezte el őket) egyre közeledett, majd leültek a David mellett lévő asztal köré.
- Hát főnök ez elég könnyű menet volt – szólalt meg a hozzá legközelebb ülő mutáns.
- Igazad van Frank. Volt már nehezebb gyűjtésünk is.
Eközben David meredten figyelte őket, nem tudta levenni a tekintetét a mutánsokról.
- Hé, főnök – szólalt meg a Franknek nevezett mutáns – a friss hús kihallgat minket. Menj szépen aludni! – mondta Davidnek, majd röhögve fejbe rúgta szerencsétlent.
David ismét elájult…

Arra eszmélt, hogy valaki az arcát törölgeti egy nedves ronggyal.
- Jól vagy? – kérdezte egy ismerős hang.
Kinyitotta a szemét, most már könnyebben, mint előzőleg. Kate guggolt előtte, a mindig optimista és vidám Kate, ám most az ő arcát is a félelem és a kétségbeesés uralta. David a falnak támaszkodva ült, mellette a három mutáns még mindig beszélgetett.
- Jól vagy? – kérdezte a lány még egyszer.
- Túlélem – válaszolta – És Te?
- Csak néhány karcolás, semmiség.
- Akkor jó.
David arca a tömeget fürkészte és egyre idegesebb lett.
- Kate, nem tudod hol van Lisa és Mary? Nem látom őket!
Kate arca elkomorult.
- David, nem tudom, hogy mondjam el…
- Mondd, hogy élnek, kérlek, mondd, hogy élnek!
- David, sajnálom. A szemem láttára lőtték le őket. Épp hozzátok igyekeztem, hogy biztonságba vigyem őket. Az egyik szörnyeteg el akarta őket hurcolni, de Mary ellenállt neki és ekkor az az izé… Sajnálom.
David az utolsó néhány szót nem is hallotta, csak üresen bámult maga elé. Percek teltek el így, de neki óráknak tűntek.

Hirtelen harsány hangon megszólalt egy mutáns:
- Látnotok kellett volna azt szukát. Úgy védte a kölykét, mintha az élete függne tőle. Kár, hogy nem voltatok ott, amikor szitává lőttem, ott sikítozott, hogy „Segíts David, segíts!”. Szegény David. Már soha nem tud segíteni a kurváján, hehehe.
De David ekkor már talpon volt. Ökölbe szorított kézzel indult el a röhögő mutánsok felé, majd gondolkodás nélkül a mutánsra vetette magát. A mutánst váratlanul érte a támadás, így képtelen volt a védekezésre. David, ott ütötte, ahol érte. A mutáns felállt a székéről, majd hatalmas kezével megragadta David fejét. Brutális erejének köszönhetően a mutáns karjának egyetlen mozdulatával a földhöz vágta Davidet, majd izmoktól dagadó lábát mellkasára tette, amitől a bordái fájdalmasan reccsentek és röhögve kérdezte:
- Csak nem Davidhez van szerencsém? Hát barátocskám őszintén sajnálom ha összetörtem a lelkivilágodat – mondta, majd fölkapta Davidet és visszadobta Kate mellé.
David feje nagyot koppant a falon és orrából megeredt a vér, de ezúttal nem ájult el. David nekitámaszkodott a falnak, majd halkan zokogni kezdett. Elvesztette Lisát és Maryt, a két embert akit legjobban szeretett az egész világon. Üresnek érezte magát. Nem látta értelmét a további életnek.

Így töprengett mikor egy ismeretlen gépies hang csatlakozott be a mutánsok egyhangú társalgásába. A mutánsok körül megfagyott a levegő.
- Delta-gyűjtő csoport! Jelentést kérek! – a hang egy rádióból jött ami a mutánsok által körülült asztalon feküdt.
A mutánsok vezére megragadta a készüléket, megnyomott néhány gombot, majd beszélni kezdett.
- Itt a delta-gyűjtő csoport, főhadnagy úr. James hadnagy vagyok, uram.
- Jelentést kérek James hadnagy.
- Uram, a gyűjtés sikerrel járt. Két órával ezelőtt érkeztünk meg a menedékhez. A kapunál Hank tizedes hatástalanította a menedék biztonsági rendszerét, így könnyedén bejutottunk. Az emberek nem is számítottak a támadásra, így nem volt alkalmuk a védekezés megszervezésére…
- Kitűnő hadnagy. Hány újoncot sikerült toborozniuk és mekkorák a veszteségeink?
- 59 életképes emberi egyedet sikerült elfognunk, uram, veszteségeink pedig minimálisak. Csupán 4 bátor harcosunkat vesztettük el.
- Nagyszerű. Akkor induljanak el minél hamarabb a bázishoz, hogy az újoncokat minél hamarabb kiképezhessük, hehehe.
- Igen, uram. Azonnal indulunk. Adás vége – a mutáns kikapcsolta a rádiót.
- A picsába! – kiáltott fel az egyik mutáns – azt hittem itt maradhatunk még vagy egy-két napot. Ehhez képest azonnal össze kell cuccolni és lelépni. Hát ez elég nagy kibaszás.
- Tudom, Tom – szólalt meg a James nevű mutáns – de a parancs az parancs. Tereljétek össze az embereket és szedelőzködjetek, egy óra múlva indulunk. Világos?
- Igen, uram - mondták kórusban a mutánsok.
- Helyes…

- Jól van seggfejek. Indulás kifelé! – csendült fel kb. egy óra múlva Frank hangja.
Dave felállt, majd elindult az ajtó felé, amikor elhaladt Frank mellett a mutáns idétlenül a képébe vigyorgott.
Ahogy haladtak a folyosókon, egyre több szanaszét heverő holttestre bukkantak. Dave a legtöbbjüket felismerte, bár volt, olyan amelyet a golyó ütötte sebek, teljesen eltorzítottak. Dave útközben csak két mutáns holttestét látta. Így meneteltek a vértől vörös folyosókon.
-Te Dave – súgta oda neki Kate – nem a kijárat felé megyünk! Nézd, épp az ellenkező irányba tartunk.
Dave meglepődve tapasztalta, hogy Katenek igaza van. Ahelyett, hogy a kijárat felé mentek volna, fogvatartóik a menedék legmélyebben fekvő pontja felé vezették őket. A… Davenek nem volt ideje befejezni a gondolatmenetet, mert a tömeg hirtelen felmorajlott. Ő csak ekkor vette észre, hogy egy terembe jutottak, a felvigyázó termébe. A menedék vezetője felkoncolva feküdt a terem közepén, teljesen meztelenül, testét golyó ütötte sebek százai borították, feje a testétől egy-két méterre egy késsel a bal szemében feküdt.
- Óh istenem csak ezt ne – suttogta Kate – Apa! – majd zokogva a földre hullott.
Dave odament hozzá, fölsegítette, majd átölelte.
- Gyere menjünk – mondta.

Elindultak a menedék kijáratához a tömeggel. Kis idő múlva az emberek újra megálltak, sokan sírni kezdtek, mások csak szörnyülködve összesúgtak. Dave utat tört magának a tömegben, de ezt még abban a percben megbánta. A folyosó közepén két élettelen test feküdt Lisáé és Mary-é. Mary lehetetlen testhelyzetben feküdt a földön, ruhái leszaggatva, nyaka kifordulva, mellkasán több sérülés. Mellette feküdtek Lisa. Vagyis ami megmaradt belőle. Az aranyos kis copfos kislány, most derékban kettészakítva terült el anyja mellett, kezében még mindig görcsösen szorongatta kedvenc játékát, egy barna kis Teddy macit. Dave zokogva rohant oda hozzájuk, noha tudta, hogy már nem tud rajtuk segíteni. Percekig gyászolta szeretteit, ám ekkor a tömeg megint elindult. Többen is odamentek hozzá felsegíteni, de ő nem fogadta el a segítséget. Felállt és elindult a többiekkel. De utoljára még benézett a 28 évig otthonául szolgáló kabinba. Bennt az aznap délután feldíszített karácsonyfa égősora bágyadtan világított. Alatta néhány becsomagolt ajándék, amiket soha senki nem fog felbontani.

Néhány perc múlva elérték a kijáratot. A hatalmas acélkapu olajozottan nyílt meg előttük és a menedéklakók először életükben kiléptek a napfényre.

by Soldius