Veszett Farkas

1/3: Isten hozott a háborúban.


(Egy fallout -szerű világban játszódó post apokaliptikus novella. Próbálom minél jobban visszaadni egy igazi világvége hangulatát, szóval készüljetek fel, mert elég kemény lesz...)

Sose gondoltam, hogy megtörténik. Főleg így... még az értettségim se volt meg. De már úgyse kell. A szüleim hiába kérdeztem, hogy mi fog még történni, nem adtak normális választ. Apa a háborúba ment, de azt se tudom, hogy hova. Anya... anya.. sincs már velem. Egyedül voltam.
Az embereket körülöttem nem ismertem, és nem tudom, hogy meddig maradhatok velük. Egy 16 éves fiú vagyok, és nem érek túl sokat. Tegnap találtam rájuk... alig vártam, hogy végre túlélőkkel találkozzak, de nem így képzeltem. Még sosem éreztem ilyet. Nem örültek nekem, mert nem érek semmit. Csak hátráltatom őket. Mindenkinek volt valami szomorú története, de senki nem mondta el nekem. Csak sejtéseim vannak.
Ott volt az a 20-25 év körüli csaj például. Aki épp a pólyás gyermekét dédelgette. Olyan szép arca van, és annyi szomorúság van benne. Szerintem a barátja is háborúban van, mint apa. És szerintem ő is sejti, hogy mind halottak. Öngyilkos akció...
A pólyában pedig a gyerek. Csak a lány nem érezte a szagát. A gyermek sosem sírt, nem volt éhes, nem kellett tisztába rakni.
A férfiak, és néhány nő - gondoltam a barátnőjük - reggeliztek. Én nem kaptam belőle. Csakúgy, három másik ember. Mi voltunk a felesleges emberek. De nem szóltak hozzánk. Hogy menjünk el, vagy ilyesmi. A lány viszont kapott kaját, egy nagydarab férfi - talán az apja - hozott neki kenyeret.
A templom, amiben voltunk, még sértetlen volt. A festett ablakokon keresztül beszűrődő reggeli fény bevilágította a termet. Irónikusnak tartottam, hogy ilyen szar helyzetben vagyunk, és a templomban húzódtunk meg. Nem mintha haragudnom kéne Istenre -szerintem senki nem haragudott rá-, csak furcsa. Le se szartuk, hogy hol vagyunk. Ikonok, szent képek, a kereszt... a kereszten például épp ruhák száradtak. Vagy csak oda lettek hajítva.

A vezetők felálltak, és kisétálltak a buszhoz. Én elkezdtem parázni, hogy vajon felszállhatunk-e rá. Nyugatra kellett menni. Mert az utolsó híradó szerint Ázsiából sok ember fog jönni, és agresszívak lesznek az éhezéstől.
Felálltam, és én is kimentem. Az öregbácsi is így tett, és az ikrek. Előreengedtem őket az ajtón, Majd mikor láttam, hogy felmehetnek a buszra, én is követtem őket. Mi ültünk hátulra.

Az út során szinte elviselhetetlen volt a bűzlő csecsemő szaga. Órákig mentünk, és összesen 10-20 másik autót láttam. Meg egy nagy embertömeget. Nem csatlakoztunk hozzájuk, hiszen minél többen vagyunk, annál több élelemre van szükségünk. Mi ezt a stratégiát választottuk. Jónak is tűnt, hiszen a busz raktere tele volt kajával, vízzel, kólával, meg amit találtak. A városokat nagy ívben elkerültük, nem akartunk összetűzésbe keveredni a bepánikolt emberekkel.

Miközben egy távoli város felett lebegő füstfelhőt néztem, azon gondolkoztam, hogy hogyan lehetne hozzájutni az élelemhez, vagy hogy lehetne magam hasznossá tenni. Hamarosan egy rendőrautó tűnt fel mögöttünk, szirénázva. A buszvezető lelassított, majd leállt. Kisebb pánik söpört végig a csoprton, felrázva tagjait. Egyedül a csaj maradt közömbös.
A rendőrautó megállt a busz előtt, majd kiszállt a vezetőnk. Egy egész izmos tag, szőke hajjal, és határozott vonásokkal. Még jóképűnek is lehetne nevezni.

- Közúti ellenőrzés. -Hallatszott kintről. Ezt követően harsány kacaj.
- Hát... egy túlélő csoport vagyunk, és nyugatra tartunk. - Válaszolt remegő hangon a vezetőnk, majd ismét röhögést hallottam.

Az autópálya mellől, pár száz méterrel arrébb a beszakadt védőkorláton keresztül két terepjáró gurult ki, majd felénk közeledtek, és úgy álltak meg, hogy az egész utat lezárják.

- Papírok?
- Van élelmünk. -Rövid csend következett.
- Jó válasz. De nekünk a busz is kell. - A levegőt éles csattanás rázta meg. Egy pisztolylövés.
- Na emberek, kifelé a buszból!

Szó nélkül megindult a tömeg, utoljára a csaj a halott gyerekkel, és én. Lennt mindenki a földön fekvő halottat nézte. A zsaruk is, a túlélők is, mindenki. Teljesen élettelenül, kicsavarodottan feküdt, arccal a föld felé, egy kisebb vértócsában. Koponyáján látszott a lyuk, ahol a golyó távozott.
A terepjárók utasai közeledtek felénk. Egyiküket felismertem. Kicsi a világ... apa egy régi ismerőse volt.
- Fúj, bazze'! Mi ez a bűz?
Fájdalmas csend következett. Mindenki tudta, hogy mi, csak az az egy zsaru nem, aki az elsütött fegyvert tartotta kezében. Mikor végre ő is észrevette, felnevetett.
- Te undorító szuka! - Majd megütötte a lányt. - Dobd a földre.
Társai meghökkenve néztek rá.
- Dobd a földre!
A lány térdére rugott.
- Dobd a földre, picsa.
Elkomorodtam. Feldühödtem. Hogy lehet valaki ekkora tahó?
Egy újabb fülsértő csattanás térített magamhoz. A magas, szálkás férfi, apa ismerőse fejbelőtte kegyetlen társát. Kissé korosodó szemein látszott, ahogy egymást követik az érzelmek. Hátralépett, és társaira nézett. Semmi ellenvetést nem tapasztalt.
- A gyereket eltemetjük. - Mást nem tudott mondani.
A lány szomorúan bólintott. Úgy tűnt, valamiért visszanyerte öntudatát.
- Van ásó a terepjárókban.
Egy vöröshajú férfi visszakocogott az autókhoz.

Most még nem tudtam igazán, mi az az éhezés. Csak éhes voltam. De nagyon. A két hulla, és a kisgyerek szaga ellenére. Nem tudtam másra gondolni. Legutóbb másfél napja ettem, de akkor sem eleget.
- Hé, én téged ismerlek, nem? -Szólított meg a rablók új vezetője.
- Igen, apukámat ismerte.
- Bence fia vagy, igaz?
- Igen.
- Nos, én József vagyok. -És kezet nyújtott, borostás arcát kis mosolyra húzva.
- Bence.
- Hát... elég idétlen helyzet... nem lehet mit csinálni. Fogytán van az élelem. Az emberek hamar elkapkodták.

Körülbelül fél óráig beszélgettünk, és már egész jól összehaverkodtunk, mikor a szembejövő úton hatalmas sebességgel elhúzott mellettünk egy kisebb személyautókból álló konvoj, motorosokkal a nyomában. Pedig már egész megfeledkeztem az utóbbi napokról. A lány gyermekét is eltemették, és a szeles idő miatt a bűz mérséklődött. Mivel a dzsippek csak a mi oldalunkat blokkolták, gond nélkül elszálguldottak mellettünk. A motorosok elég vad emberek benyomását keltették, fél kezünben automata fegyverek voltak, láthatólag csak arra vártak, hogy beérjék az autókat.
Az volt a szerencsénk, hogy a két forgalmat korlát, és sövény választotta el, így nem lett volna értelme megkockáztatniuk, hogy leálljanak miattunk. Pedig fegyveres fölényben lettek volna.

- Ideje továbbállni. - Állt fel nehézkesen József, majd a másik csapat egyik emberéhez fordult. A földön fekvő halott vezér testvére lehetett. - Az élelmetek egy részét elvisszük.
- Mi lenne, ha csatlakoznánk. - Szólt, könnyeivel küszködve.
- Elég élelmet hagyunk. - Mondta József oda se figyelve, miközben a már korábban felnyitott csomagteret vizsgálta. A többiek elég hamar elfogadták vezérnek. Most fegyverüket készenlétben tartva álltak a túlélők közt.
- Együtt többre mennénk. - Próbálkozott tovább, mire az új vezér mélyen a férfi szemébe nézett.
- Elég szar helyzet van. Jó embereknek tűntök. Ezért hagyunk itt élelmet. De többet ne várj tőlünk.
- Ketten betörhetnénk egy kisebb városba. De még Budapestre is mehetnénk. Nincs messze.
- Józsi, igazuk van... - Szólt az egyik fegyveres.
- A városok veszélyesek.
- Feltápoljuk egy kicsit a kocsikat valamelyik faluban. A doki ért hozzá. - Mutatott a lány feltételezett apjára.
József gondolkozott.
- Rendben. De figyelni foglak.
- Persze. Nem gond. - Már nyújtotta is a kezét, egy halvány mosoly kíséretében.
A bandavezér viszonozta a mosolyt, és megrázta a kezét.

József jobb vezér volt, mint az előző. Adott szendvicset, de nem csak nekem, hanem az öregnek, és az ikreknek is. Nem mintha panaszkodtam volna, egyszerűen a legközelebbi kajálásnál mi is kaptunk. És ezt senki nem kérdőjelezte meg. Szarul is éreztem magam. Ami viszont jó volt, hogy az út alatt elkezdtem beszélgetni az öreggel, meg az ikertestvérekkel. István bácsi, Tamara, és Peti. Az öreg 70 éves volt, Tamaráék pedig nyolc évesek. A hátterükről annyit tudtam meg, hogy az István bácsi, és a testvérpár nem volt rokoni kapcsolatban. Többet nem mertem kérdezni. A háború nem volt a témák közt, sem a jövő. A múltról beszélgettünk, a régi szép időkről. A hangulat a halott gyermek eltemetése után egyértelműen javult, néhány kisebb társaság poénkodni is kezdett. A banda a rendőrautóval, és a terepjárókkal utazott továbbra is, így a túlélők nyugodtan átbeszélhették a terveiket. A doki hol a lányával próbált beszélni, hol pedig a buszvezetővel, és a régi vezér testvérével pusmogott valamiről.

Hamarosan a romos Budapestre értünk, ahol már láttunk embereket, de nagyon elszórva. Amilyen hamar csak lehetett, kerestünk egy nyugodt parkolót.

Másnap hajnalig ott maradtunk. A környéken szereztek áramot, és a buszban lévő szerszámokkal szétkaptak néhány autót a parkolóban, hogy karosszériájukat a mi autóink megerősítésére használják. Benzint is szívtunk az autókból, gyarapítva ezzel a terepjárók hátsó ülésein lévő tartalékokat. József adta nekem ezt a munkát, amit a vöröshajúval, és egy másik taggal együtt végeztem. Nagyon örültem. Egy olyan munkát kaptam, amit a bandával együtt végezhettem. Mégis hasznomat veszik.
Ahogy beesteledett, mindenki aludni tért. Ahogy észrevettük, egyre több ember szivárgott vissza Budapest külvárosába. Emiatt, és mert még mindig nem bízott a túlélőkben, a banda vezetője őröket állított.
Szar érzés volt úgy feküdni a buszban, hogy kinnt emberek mászkáltak, akik akármelyik pillanatban úgy dönthettek, hogy megtámadnak minket. Ráadásul sok ember. Még a környező falvakból is idesereglettek, hogy feléljék a város tartalékait. Csakhogy valószinűleg az fogytán volt. Arról beszéltek a buszban, hogy a belvárosban hatalmas harcok lehetnek. Itt kinnt minden csöndesebb és fegyveres őreink is vannak, de még így is rémisztő volt. Sokáig nem is tudtam elaludni...

Csörömpölésre ébredtem. Innen a közelből. Még mindig sötét volt, de az ég már kezdett világosodni. A távolból üvöltések, nevetések, sikolyok hallatszódtak.
Felültem és kinéztem az ablakon. Két őrünk eszméletlenül feküdt a földön. A három túlélő pedig - a sofőr, a vezér tesója, és a doki - épp a busz másik oldala felé tartott, ahol a bejárat volt. Fegyverrel a kezükben.
Engem még nem vettek észre. Óvatosan lehúztam a fejem, majd a busz bejárat felőli oldalán kikémleltem. Nem messze innen voltak a terepjárók, és az utolsó őr. - egy széken szunyókálva.
Seggfej - gondoltam magamban. - Már az első napon elalszol.
Amilyen gyorsan csak tudtam, négykézláb nesztelenül elrohantam a nyitott bejárati ajtóhoz, kiléptem, és az őr mögé bújva ébresztgetni kezdtem. Ekkorra a szemem már hozzászokott a sötéthez, és kétségbeesve vettem észre, hogy a fényviszonyok már túl jók.
- Ébredj, már, hé! - Szóltam a vöröshajúnak. De ekkorra már felbukkant a három túlélő a busz orránál.
Idegesen kivettem a tag kezéből a pisztolyt, mely így is majdnem kiesett kezéből.
- Basszameg, ki van biztosítva? - Most fogtam a kezembe fegyvert életemben először. Ez csak úgy eszembe jutott.
- Mit csinálsz ott, kölyök? - Suttogta a doki.
- Ébresztő!!! Gáz van! Gáz van! - Ordítottam, miközben a terepjárók egyike mögé vetődtem.
- Bazze'! - Hallottam, ezt egy lövés követte, majd üvegcsörömpölés.
- A terepjáró alatt kikukkantottam, merre vannak most a merénylők, egyikük lábára céloztam, majd meghúztam a ravaszt. - Semmi nem történt.
Még egy lövést hallottam, majd megvizsgáltam a pisztolyt. Egy kis fogantyút találtam rajta, elfordítottam, így egy kis piros rész vált láthatóvá.
Ismét céloztam, és lőttem. A fegyver visszarúgott, de nem talált.
Újabb lövések. Én is lőttem. A három tag a földre esett. Két másik férfi - az utolsó kettő a túlélők közül, persze az öregen, Petin, és rajtam kívül- szaladt le a buszról, ők is kaptak egy-egy golyót valahonnan. Rövid csend következett, majd a fejem fölött kivágódott egy ajtó.
Ráléptek a hátamra, és egy fegyvercsövet nyomtak a nyakamhoz.
A fegyvert, ahogy tudtam, kidobtam az útra, hogy az ismeretlen is lássa.
- Gyere ki. -Szólt, majd levette a lábát hátamról.
Kimásztam, és félve a tag szemébe néztem. Közben egy másik bandatag, és József felmentek a buszra, és átvizsgálták a környéket. Szomorúan láttam, hogy a vöröshajú is meghalt. Ő is jó embernek tűnt.

Mikor mindenki lehiggadt, elmeséltem a történetet. Úgy döntöttek, hogy igazat mondok, máshogy nem tudták elképzelni, hogyan kerülök oda. Mikor befejezték a kihallgatásom, megvizsgáltam a halottakat, de szomorúan vettem tudomásul, hogy egyiküket sem találtam el. És megtudtam, hogy a másik két őr halott volt, és a ferde orrú bandatag is, aki rendőr ruhában volt.

Épp a város "bevételére" készültünk, mikor hirtelen hatalmas villanás vakított meg egy pillanatra. Ösztönösen becsuktam a szemem. De így is minden fehér volt.
- Mi a fasz?! -Mondta maga elé az egyik bandatag.
A következő percek teljesen összefolytak számomra. Azt tudtam, hogy nagyon féltem, és félig vakon teljes erőből rohanni kezdtem az épület felé, mely köztem, és a város közt volt.
Az emberek ordibáltak, de nem hallottam őket. Aztán rájöttem, hogy miért. A hatalmas morajlás miatt. Az ablaküvegek kitörtek, a szél kisöpört minden kacatot az ablakokon, én meg csak kuporogtam ott a földön. Nem mertem felnézni.
A hangzavarban, potyogó holmik, szemetek, kitudja mik közt feküdve izzadni kezdtem. Szívem nagyon gyorsan vert, nem tudtam mi történik. Élek-e még, vagy meghaltam. Kívülről láttam a testem. Láttam, ahogy a többiek fekszenek mellettem. A lány is. Aztán megint éreztem a meleget. Nagyon erősen. Szinte fájt. Úgy gondoltam, hogy ha ezt érzem, akkor biztos élnem kell. Mikor elhaltak a zajok, felemeltem a fejem.

Túléltem. Nem akartam elhinni, de az úton heverő limlomokon kívül minden ugyanolyan volt, mint előtte. Bár a szemben lévő épület fala mintha kicsit kormos lett volna. Én meg ültem a földön, teljesen sértetlenül. Csakúgy, mit a többiek. A csendet sírás törte meg. Egy női sírás. A távolból. Fájdalmasan hangzott. Majd egy ordítás, és mint ha valami kegyetlen zenei mű lenne, egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Fájdalmas kiáltások, segítségkérések, gyereksírás. Nem tudtam, hogy honnan jönnek.
- Mindenki az élelemhez, és vízhez. Pakolni! - József hangja erős volt, és határozott.
Én álltam fel elsőnek. Vártam, hogy a főnök is felálljon, és kinyissa a busz rakterét.
- Át kell pakolni a terepjárókba. Minél hamarabb.

Bár gyorsak voltunk, a városiak észrevették, hogy mennyi cuccunk van. Hárman felénk közeledtek.
- Vissza. Förmedt rájuk az egyik bandatag.
Ők rohanni kezdtek. A férfi felé.
A tag az egyik lábára célzott, de nem találta el. Ők addig ideértek, és leteperték. Én ráugrottam az egyikre, két ujjammal szorítottam a gégéjét, bal karommal pedig kezeit próbáltam lefejteni az őrünk karjáról.
Közben egy másik tag, és József is a segítségünkre sietett. Mikor a helyzet uraivá váltunk, elkergettük őket.
- Siessetek. - A főnök csak ennyit mondott, de miközben visszavelé sátálltunk, rámmosolygott. - Szép volt, barátom.
Erre vártam napok óta, de most csak egy halvány mosollyal válaszoltam.
A távolban beszélgetések, jajgatások, és káromkodás hallatszott. Mikor már majdnem végeztünk, nyolc-tíz ember szaladt felénk. Kis csapatunk azóta egy tucatnyira csökkent, és csak 3 harcképes férfi maradt. Meg én. Tüzelésre emelték fegyverüket, mire ők megálltak.
- Spóroljatok a lőszerrel. - Súgta a főnök a másik kettőnek.
- Tudsz vezetni? - Fordult felém.
- Nem hiszem...
- A francba. Fogd ezeket. - Két pisztolyát átnyújtotta nekem.
- És Rocker, te vezeted a másik terepjárót.

A motorok gond nélkül felbőgtek, és mindenki beszállt a terepjárókba. Utoljára a én, és a megmaradt fegyveres férfi.
Kifelé mentünk a városból, nagy csend közepette. A túlélő idősebb, és kevésbé idős nők egy mukkot se szóltak, csendesen pityeregtek, férjük/barátaik halála miatt. Örülhettek, hogy velünk jöhetnek. Csak a lány nem sírt, akinek nem rég temettük el gyermekét. Először dél felé indultunk, de senki nem tudta pontosan, hogy merre. Közben József elmagyarázta nekem a fegyver kezelésének alapjait.

Körülbelül fél órája hagyhattuk el a várost, mikor három másik autó tűnt fel mögöttünk. Sejtettük, hogy kik azok. A teletömött autókkal nehéz volt manőverezni - pedig elég sokat kellett, mivel még nem értük el az autópályát. Így sajnos hamar utolértek. Nekik nem voltak fegyvereik, ennek ellenére nagyon agresszívan közeledtek.
Az volt a stratégiájuk, hogy elszakítsák egymástól a két autót. Egy élesebb kanyar után ez majdnem be is jött. A mi autónk volt elől, és láttuk, ahogy Rocker lefékez, és épp az útjelző tábla előtt megáll. Hátra kellett tolatni, hogy be tudja venni a kanyart. Mi nem tudtunk azonnal visszafordulni, mert a legjobb autójuk a nyomunkban volt, és többször belénkjött hátulról. Csak fokoztosan tudtunk lefékezni.
Sajnos mostanra már minden pisztolyban csak egy-egy tár volt, 4-5 golyóval. Nekem, és a főnöknek volt egy-egy pisztolyunk, a két másiknak kettő-kettő.
József, és én kiszálltunk, és közvetlen közelről arcon lőttük az autó két utasát. Azonnal összeestek. Mi gyorsan a másik terepjáró felé rohantunk. Ketten már a másik autónkat támadók közül is meghalatak, de öt ember épp azon volt, hogy kicsavarja a vezető, és anyósülésen ülő fegyveresek kezéből a pisztolyt.
- Állj. - Szólt József, kicsit még szaladtam, de visszanézve láttam, hogy ő már céloz, tehát elálltam az útból. Két lövés, két támadó a földre hullt. Így végre lőhetett a vezető is, kitépte magát a meglőtt emberek szorításából, és végzett a három társát támadó férfival.
Odarohantunk hozzájuk, majd meggyőződtünk róla, hogy minden ok. Ekkor azonban felbőgött a terepjárónk motorja, majd csikorgó gumikkal elindult. A négy nő ült benne.
- A francba. Róluk megfeledkeztünk. Mi legyen, főnök?
- Fuck. Mindegy, hagy menjenek. Csak az ital volt ott. Azt még szerezhetünk.

Így elfoglaltuk a minket támadó két férfi autóját - most vettem észre, hogy egyikük arca megperzselődött a bombától -, átszállt hozzánk a két ikerpár is, így folytattuk utunkat. Épp akkor indultuk, amikor valami fehér, hószerű anyag kezdett hullani az égből. Felhúztuk az épen maradt ablakokat, a törötteket pedig ruhákkal tömtük be.
Fél órás hallgatás után én törtem meg a csendet.
- Szerinted meddig mehetünk el nyugaton?
- Hogyhogy?
- Mikor állítanak meg a határőrök? Ausztriánál? Vagy Németországnál?
- Mostmár szerintem nincsenek határok.
- Mit kéne tenni, hogy túléljük?
- Nem tudom.
- Ha keletről elindul ide egy hadsereg, magyarországon gyorsan átjutnak. Alig maradt itt élelem.
- A krumpli még a földben van. Van víz is...
- Nem lesz elég.
- Akkor nem tudom. - Úgy tűnt, mintha teljesen máshol járna az esze.
- Min filózol, főnök?
Csendben maradt. Majd hosszas gondolkozás után megszólalt.
- Én Békéscsabára megyek. Ott él a barátnőm.
- Mi? Az nyugaton van, nem?
- Ezért szóltam. Egy hónapja szakítottunk. A távolság miatt, meg mert féltékeny voltam. De most... talán együtt lehetnénk.
- Nem fogod megtalálni. Már biztos elment onnan. Ő is nyugatnak tart... jobb esetben.
- Rájöttem, hogy szeretem. Meg fogom találni.
Miközben ezt kimondta, kirakta az irányjelzőt, és leállt. Az ikrek szótlanul ültek hátul.
- Valamit el kell mondanom. - Fordult az értetlenkedve kiszálló terepjáró utasai felé.
- Mi van főnök? Miért megyünk Kecskemét felé?
- Az a helyzet, hogy itt elválnak útjaink. - Hosszú szünetet tartott. - Én keletre megyek. Ti nyugatra. Minél hamarabb cseréljetek autót, ha rám hallgattok. Vagy mossátok le a port róla.
- Nem mehetsz keletre. Nem tudhatod, mi van ott. - Motyogta Rocker.
- Valószinűleg ott van a csajom. És engem csak ez érdekel. - Mondta ellentmondást nem tűrően.
- Mi nem követünk. - Szólt a másik, rövid szünet után. - Ugye tudod?
- Igen. Nem is engedném. Csak adjatok egy kis benzint, meg élelmet.
- Persze. Biztos vagy benne? Lehet, hogy találkozunk vele, mondjuk... a Balatonnál, vagy...
- Hmm... - Mosolygott keserűen József. - Szép is lenne. De ahhoz túl nagy ez az ország. Minél hamarabb el kell indulnom.
- Főnök, ne... - Szóltam. Elkezdtem apámként tekinteni rá, annyi mindent tanultam tőle. És tőle éreztem azt először a háború óta, hogy érek valamit. Ő segített ahhoz, hogy férfivá váljak. Igazi túlélővé, ne egy olyanná, aki csak véletlenül van még életben. De képtelen voltam ezt szavakba önteni.
Nem szólt semmit.

Én csak álltam ott a többiekkel, míg ő átcipelt egy kannát, meg egy szatyor szendvicset. Tiszteltem azért, hogy ilyen idősen ennyit kockáztat barátnőjéért. Beszállt az autóba, és amilyen gyorsan csak tudott, elindult. Pár másodperc múlva már nem is láttam. Ismét eltűnt az utolsó ember, aki a múltamhoz kötött. Ismét egyedül voltam. De mostmár több voltam valamivel. Erősebb voltam, mert már tudtam, hogyan kell embert ölni. És akármilyen szarul is hangzik, de most ez volt az egyik legfontosabb dolog.

Veszett Farkas

2/3: Farkasok ideje


(Egy Fallout -szerű világban játszódó Post Apokaliptikus novella második része. Próbálom minél jobban visszaadni egy igazi "Világvége" hangulatát, szóval készüljetek fel, mert elég kemény lesz... keményebb, mint az előző.)

Csak álltam ott a hóesésben, egy rágót bontogatva, 22 évesen, és épp azon gondolkoztam, milyen rég nem ettem már. Pedig nagyon megörültem, mikor az egyik romos kisboltban rátaláltam erre, és 20-30 társára. Ez is a régi időkhöz kötött. Azóta egyszer sem rágóztam. Abban reménykedtem, talán majd eszembe jutnak gyerekkori emlékeim.
Amikor ismét eszembe jutott ez a gondolat, a rágó íze már elment. De én még mindig csak az éhséget éreztem, és fáztam.
- Éhes vagyok. - Szólalt meg mögöttem egyetlen megmaradt útitársam, Csaj. Nagyon szép lány volt, fekete hajjal, és kedves arccal. Bár nagyon összetört lelkileg a háború szörnyűségei miatt, mostanában már egyre jobban volt. Szükség is volt épelméjűségére. Egyébként azért hívtam így, mert mikor megismertem, sokáig nem szólalt meg. A többiek szintén nem ismerték előtte, így mindenki csak "a csaj"-nak hívta. Azóta persze már dumáltunk sokat. És mivel nem hívhattam "a csajnak", egyszerűen a Csaj nevet adtam neki. És ez nem zavarta. Még viccelődünk is ezzel. Bár nem sok témánk volt. Ehhez hasonlóak.
- Azok ott mik? - Kérdeztem tőle. Szemeim nem voltak túl élesek.
- Nyomok.
- Nézzük meg.
Közelebb érve láttam, hogy lábnyomok. A havas talaj miatt könnyű volt kivenni őket. Egyértelmű volt, hogy követni fogjuk.
- Kik lehetnek?
- Túlélők. - Kis szünetet tartottam. - Nem tudom.

Esetlenül követtük a lábnyomokat, ahogy az egyenetlen talajon haladtunk vastag kabátainkban, sapkával, és sállal a fejünkön. Mint két eltévedt pingvin. Idegennek éreztük magunkat ebben a világban. Egy szót se szóltunk egymáshoz az út alatt, mint legtöbbször. Csak a hidegre, és az éhségre tudtunk koncentrálni. Hol fagyott lábujjaim, hogy korgó gyomrom, hol sajogó izmaim gátoltak abban, hogy méggyorsabban menyjek. Ám amíg az egyikre gondoltam, a másikról legalább megfeledkeztem. Így ment ez már hetek óta. A különbség az volt, hogy mostmár semmi élelem nem maradt. Miután régi vezetőnk elment keletre a barátnőéjért, az öreg István bácsinak eltört a lába és otthagytuk az ikrekkel, tizennyolcadik születésnapomon pedig a két idősebb férfi hagyott ott minket - Rocker, és Filo -, egyre nehezebb lett az életünk. És most jutottunk el odáig, hogy semmi tartalékunk nem maradt.
- Éhes vagyok.
Én oda se figyeltem. Oldalra néztem, hogy tud-e még jönni, majd mentem tovább.

Csaj feltartotta a kezét.
- Várj, Főnök. - Súgta oda nekem. - Látom őket.
- Hol?
- Az ott távol... az a sötét rész.
- Azok ők?
Épp egy nagy kiterjedésű havas részen voltunk. A távolban egy beomlott épület falai. A furcsa foltokat az épület tövében láttam. Levettem a kesztyűmet, elővettem a pisztolyom, és leelenőriztem, hogy minden rendben van-e.
- Akkor alszanak igaz? - Mondtam közben.
- Hát... de az is lehet, hogy minket figyelenk.
- Mit csináljunk?
- Nem tudom. Éhes vagyok.
- Mindegy, sétáljunk közelebb, de óvatosan.

Közelebb érve jobban láttam, mi a helyzet. Ketten voltak. Két férfi. Nem túl sok cuccal.

- Még egy lépés, és lövök. - Szólalt meg az egyik, miközben én hunyorogva figyeltem, hogy csukva van-e a szemük.
Egy másodperc alatt elmúlt az éhségem, az ereimben végigáramló adrenalin pedig a lábujjaim hegyéig felfűtötte testem. A pisztolyban három golyó volt, de az a tag is szorongatott valamit a kezében.
- Hé... hé... békés szándékkal jöttünk.
- Tünés.
Két lépést hátráltam.
Majd mikor Csaj is követni kezdett, elindultam, de még mindig nem fordultam meg. Pisztolyom végig a kezemben volt, de én nem szegezhettem a tagra. Nem tudtam mit tenni.
Mikor már elég messze voltam, arccal előre haladtam tovább. Még mindig nagyon erősen dobogott a szívem.
- Éhes vagyok.
- A kurva életbe, én is. - Nem hangosan mondtam, csak úgy magamnak. Csaj tudta, hogy nem rá vagyok mérges.
- Hogyan jutha... - egy lövés szakította félbe. A golyó épp köztünk ment el. Én a földre vetődtem. Később Csaj is.
- Szaladj... szaladj! - Suttogtam.
Csaj. Felállt, és riadtan hátrálni kezdett. Majd kétségbeesve futni kezdett. Aztán rohant. Esetlenül, és gyengén. Közben hallottam, ahogy az egyik megközelít. Ahogy a hasamon feküdtem, pisztolyom a combom alatt volt.
- Hé... ez még él. Nem találtad el. - Szólt vissza a társának. Biztos visszafordult közben. Cselekednem kellett volna. De az első alkalmat elszalasztottam. Halál fia vagyok. - Gondoltam.
Bár nem hallottam semmit, hirtelen félrefordultam, ami a nagy ruha miatt elég nehezemre esett.
Egyet lőttek. Nem talált.
Térdre emelkedtem, és oldalra vetődtem, fejemet lehúzva, majd lőttem a távolabbira, akinél a fegyver volt. Körülbelül tíz méterre volt tőlem.
Ő is rámlőtt. Ő nem talált, én igen. Valahol mellbekaptam.
Tovább szaladtam, olyan kiszámíthatatlanul, ahogy csak tudtam.
Lőttem mégegyet. A bal karját találtam el. Sajnos a másikban fogta pisztolyát. Kis sérülés, de ekkorra már nem bírta elviselni a fájdalmat, és összecsuklott.
A közelebbi tag - szakállával a fantasy regények törpéire emlékeztetett - ekkorra utolért, én pedig megpróbáltam lelőni, de túl hamar húztam meg a ravaszt. Így legalább talán vége a lőfegyveres harcnak. Kissé még meg is nyugodtam.
A férfi súlyos volt, de sokkal alacsonyabb, mint én. Egy ütéssel kezdett, amit valamennyire hárítani tudtam bal karommal. Azért eltalálta az arccsontom. És a lendülettől ráadásul a földre kerültünk.
Jobb térdemmel megpróbáltam legördíteni magamról, de úgy szorította a felsőtestem a hóba, hogy lélegezni is alig tudtam. Féregszerű mozgással végül sikerült alóla kicsúsznom, és pisztolyom is erősen szorítottam. Mikor elég jó pozícióba kerültem, felkönyököltem, hogy én kerüljek felülre. Őt úgyis csak a pisztolyom érdekelte. Lábammal kitámasztottam, és bal kezemmel a fejét a földbe nyomva próbáltam kiszabadítani a pisztolyt. Közelharcban még jó hasznát vehetem.
Sikoltást hallottam. Egy harmadik tag üldözni kezdte Csajt. Nem tudtam elképzelni, honnan került oda. Bár lehet, hogy hárman voltak, hisz libasorban haladtak a nyomok. Legközelebb jobban meg kell vizsgálom. Ha lesz legközelebb... bosszankodtam magamban, míg próbáltam meggátolni, hogy levegő jusson a tag tüdejébe.
Egyre jobb helyzetbe került, ahogy mérlegeltem. Mi van, ha meg akarja ölni, mielőtt megerőszakolja... mi van ha Csaj túl erősen ellenkezik majd? - Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jutottak eszembe.
Majd nagynehezen elengedtem a fegyver markolatát, és kiszabadítottam a kezemet is. Mintegy búcsúzásul felállás közben gyomorszájon rúgtam a szakállas seggfejet, ez használt a legjobban. Láthatóan megviselte a tagot.
Tettem pár lépést, majd visszafordultam. Először alkarjára rúgtam, amit védekezésül tartott ki, majd az arcát kezdtem rugdosni. Így hamarosan áttért a feje védésére, és el is vakult kicsit a sártól, és hótól, ami bakancsomról került a szemébe. Próbált menekülni, de ahogy négykézlábbra állt, adtam egyet az oldalába is, majd seggberúgtam, és végül a hátába tapostam sarkammal. Ezután annyira belemelegedtem, hogy a végén kapott még a gerince is, a feje is, és egyre könnyebb volt kritikus pontokra találni. Arra hamar rájött, hogy a pisztoly már üres, így könnyen elvettem tőle. Közben megint eszembe jutott, hogy minél hamarabb el kéne menni innen, már csak azért is, mert ki tudja, hogy a fegyveres férfi életben van-e még, és van-e még golyó a fegyverében, másrészt Csaj miatt. De a törpét - nem mintha olyan nagyon alacsony lett volna - nem hagyhattam itt. Még elveszi a társa fegyverét. Minél gyorsabban megpróbáltam agyonverni a pisztoly markolatával. Ütöttem a halántékát, a tarkóját, a koponyáját, de semmi nem történt. Kezdtem kétségbeesni, mikor végre - valószinűleg a fájdalomtól - elájult a férfi.
Ekkor indultam végre hulla fáradtan Csaj nyomába. Már nem sikoltozott. Gondolatban elkezdtem szidni magam önzőségemért. Bár szerencsére emlékeztem, merre futott. És a nyomok aránylag könnyen követhetőek voltak.
Út közben ledobáltam magamról a téli cuccokat, csak a vastag nadrág volt rajtam, meg egy póló, és a pisztolyt is magammal hoztam. Hamarosan megtaláltam őket. Csaj egy nagy kört próbált leírni, így most - egy más irányból ugyan - de ismét a csata színhelye felé tartott.
Minél hamarabb, és minél inkább a csupasz fák, és kisebb dombok közt rejtőzve próbáltam eléjük keülni. Mikor Csaj észrevett, felém kezdett rohanni, és így, hogy lopakodtam valamennyire, a bandatag is elég közel volt már. Így ráemelt pisztolyom láttán nem futott el, hanem megállt. Ő is tudta, mennyire nagy érték a lőszer. Ezt a csatát pedig már úgyis megnyertük. Így volt rá esély, hogy nem lövöm le.
- El lehet menned, ha gondolod. - Mondtam. Nem igazán találtam most a megfelelő szavakat. De a fekete, tüsi hajú srác arcán nyoma se volt mosolynak.
- Nincs lőszered.
- Te tudod. - Mondtam, még mindig lihegve.
- Én tudom.
- Ha így is lenne... akkor is ki tudnálak nyírni. - Ez megfelelt a valóságnak, a tag negyven-ötven kiló lehetett, és körülbelül 170 cm. Olyan magas, mint a törpe. Én súlyban egy tizessel több - pedig sokat éheztem -, és jó egy fejjel magasodtam fölé.
- Ki tudnál nyírni, mi?
- Húzz el innen, te köcsög.
- Nincs golyó a fegyverben.
Nem válaszoltam. Csak néztem rá szigorúan. Lassan még a harci kedvem is kezdett visszajönni.
- Rendben.
Bizonytalan pillantást vetettem Csajra. Ő még mindig az elmúlt izgalmak hatása alatt volt. Arra gondoltam, hogy meg kellene ölni ezt a srácot. Egyébként is álltunk őrt éjszakánként, de ez a kis seggfej mégnagyobb figyelmet igényelne.
A tag már sétállt egy ideje. Elkerülve a korábbi csatateret, abba az irányba tartott, amerre a romos ház is volt. Én utána rohantam. Először lassan, majd mikor észrevett, teljes erőből.
Egy ideig úgy tűnt, mintha csökkenne a távolság, de ő sajnos jobb hosszútávfutónak bizonyult. Egy ideig még követtem, de később egyértelművé vált, hogy értelmetlen. Fáradt voltam, fáztam, fájt a lábam is. Megálltam, és visszafordultam Csajért.
- Miért hagytál egyedül?
Nem tudtam mit mondani. Közelebb léptem, és megöleltem. Talán öt éve ismertem már, de még egyszer sem öleltem meg. Ő is átkarolt. Megnyugodott. Tudtam, hogy még bármelyik férfi gondot jelenthet, még mindig. De nem érdekelt. Hosszú évek óta egy más világban jártam. Ahol csak ő létezett, és én. Sokáig álltunk így. Nem tudom, meddig. Megcsókoltam. Mivel régóta nem ettünk, és ki voltunk fáradva, mindkettőnknek rossz szájíze volt. De ez egyikünket sem zavarta. Folytattuk...

Később nagyon szarul éreztem magam. Csak Istennek köszönhettem, hogy nem lőttek le. Tíz méterre volt tőlem a fegyveres, és elhibázta. A másodikat még rá lehetne kenni a szerencsére, de... elbasztam az utolsó esélyem, és még akkor is felállhattam, hogy aztán végezzek mindkettővel. És hogyan hálálom meg? Ketten a földön fekszenek, egyikről se tudom, hogy él-e. A harmadik pedig akármikor lecsaphat. Még a cuccokat se kutattuk át a háznál.
Szörnyű lelkiismeretfurdalás gyötört. Felálltam, felvettem a kábátaim, és a ház felé intettem a fejemmel.
- Menjünk, nézzük meg a cuccokat.
Ő csak feküdt ott, a ruháin.
Elsétálltam a cuccokért, nagy ívben kikerülve a két hullát. Ahogy láttam, még mindig ott feküdtek. Már kezdett sötétedni, úgyhogy elkezdtem gondolkozni a tűzrakáson is. Felértem a cuccaikhoz. Ruhák voltak náluk főleg, meg egy sátor... ahogy láttam. Az egyik táskában kutatva egy távcsőre bukkantam.
Pont erre volt szükségem. Kíváncsian emeltem a két férfi felé.
- Bazze' - Mondtam magamnak. - Ez még él!
Az férfi volt az, aki két golyót is kapott. Épp Csajt nézte. A hó körülötte véres volt, és alig tudott lélegezni. Pisztolyát még mindig a kezében szorongatta. De ugyanúgy feküdt ott, ahogy összeesett a találataim után. A másik arccal a földben feküdt. Meghalt.

Két óra múlva már lobogott is a tűz, hála a benzines öngyújtómnak. Almát ettünk. Egyedül ez volt náluk. Nagyon nagy csalódás volt, de be kellett érnünk ennyivel. Csaj kedve valamivel jobb volt, bár a gyümölcstől csak mégjobban megéheztünk.
- Nem tudom elhinni, hogy ők is éheztek. - Mondta csaj. - Nem lehet, hogy van valami szállásuk, és itt csak felderíteni voltak a környéket?
- Holnap követjük a nyomokat... ha még marad belőlük valami.
A lány közben rövid haját kisöpörte a szeméből, és belenézett a távcsőbe.
- Él még? - Kérdeztem.
- Aha. - Bólintott szomorúan. - Nem szemétség ez?
- Patthelyzet. - Vágtam rá. - Ha odamegyünk, lelőhet. Én nem kockáztatok. A jobb keze még teljesen ép. És különben is, sokszor elájul. Már nem érez akkora fájdalmat.
- Lehet.
Látszott rajta, hogy voltak még érvei, de tudta, hogy úgyse fogunk odamenni hozzá.
- Éhes vagyok.
- Én is.
Sírni kezdett. Én pedig gondolkozni. Akármit mondanék, nem tudnám felvidítani. Egyre inkább elkezdtem foglalkozni egy gondolattal. De nem tudtam, hogy mondjam el neki.
- Tudok szerezni kaját. Lehet, hogy nem túl finom. És ahhoz el kell fordulnod... Titok. - Tudtam, hogy érteni fogja. Sokáig hallgatott. Majd rámnézett.
- Te nem vagy normális.
- Tudok egy helyet nem messze. Hozok onnan.
- Akkor se! - Felemelte a hangját.
- Rendben... rendben.

Sokáig csendben maradtunk. A tűz melegített minket, és volt elég fa a környéken. Mindenféle. Kínzott az éhség. Akármivel próbáltam elterelni a gondolataim.
- Éhes vagyok. - Szólalt meg ismét.
- Hozok kaját.
- Jó.
Csaj felállt, és a ház romjai mögé ment.
Már teljesen sötét volt. Én is távolabb mentem a tűztől, hogy hozzászokjon a szemem a sötéthez. A hold azért elég fényt adott.

Szemeimhez emeltem a távcsövet. Csak annyit láttam, hogy a fegyveres nem mozog. Közelebb mentem. A hó kicsit ropogott még a lábam alatt, de nem volt túl hangos. Folyamatosan néztem, hogy mozdul-e valami, de semmi nem történt. Lassan odaértem hozzá, és óvatosan megnyomtam pisztolya tárjának gombját. Egy üres fémdoboz csúszott ki belőle. Megfogtam a férfi bőrét. Hideg volt. Átkutattam a holttestet. Találtam nála öt lőszert, úgy tűnt, passzoltak a tárba. Viszont más nem volt. Egy késre vágytam volna. Megnéztem a szakállast is, de nála se volt semmi. Jobb ruháikat leszedtem róluk, majd a fegyveres hulláját cipelni kezdtem a tűz felé.
Kínkeserves munkával megperzseltem a lábát, bicskámmal folyamatosan lekapartam az elszenesedett bőrt, majd kivájtam a szemeit. Még éhesebb lettem. Miközben vártam, hogy elszenesedjen kicsit a térde körül, beszélgettem kicsit Csajjal, aki még mindig a romok mögött volt, majd visszamentem a törpéért. Neki is kivájtam a szemeit. Mikor végre a lábszár eléggé megégett, elkezdtem "leműteni" a combról.

Pár perc múlva kicsit arrébb cipeltem a megcsonkított testet, az élelmet pedig átvittem a ház mögé.
- Elkészült. Kérsz ilyet? - Mutattam felé a szemgolyókat. Meglepetésemre ő is ínycsiklandozónak találta.
Vágtam neki a vádliból is. Próbáltam arra gondolni, hogy ez csak egy darab hús, mégis szörnyű érzés volt elfogyasztani. Nem is bírtam többet enni, mint pár harapást. Ő sem evett sokkal többet. A szemeket viszont mind megettünk.
Kimostam a szám hóval, majd segítettem Csajnak nagyjából felverni a sátrat, aztán őrködtem. Ez már megszokott volt. Én őrködtem olyan hajnalig, ő pedig hajnaltól reggelig. Egyik se volt túl kellemes, fennt maradni éhesen és fáradtan, magamra maradni a gondolataimmal, vagy reggel kelni, szintén éhesen, és félálomban fagyoskodni.

Másnap frissen ébredtem. És elég korán volt még. Csaj szomorúan ült a tűz mellett. A hullát nézte. Gondoltam, hogy ez kellemetlenül fogja érinteni.
- Jó reggelt. - Mondtam.
- Jó reggelt.
- Éhes vagyok.
- Ok. -Bólintott megértően. - Én nem eszek.
Ez könnyebben ment, mint gondoltam. A gyomrom kitágult, és mégtöbb élelmet követelt. Nem volt már olyan kellemetlen az éhség, de végre jól akartam magam érezni.
A tegnap megmaradt lábszárat újra a tűzre raktam. Még mindig nem ettem meg az egészet, de azért meg voltam elégedve magammal.
- Tovább kéne mennünk. - Mondtam. - Meg mit szólnál, ha este is mennénk? Hogy esetleg lelhaggyjuk azt a seggfejet.
- Jó. Merre megyünk?
- A szállásukat megnézhetnénk.
- Az úgyis valószinűleg a városok felé van...
- Aha. Lehet, az egyik város az. És már van öt töltényem.
- De lopjunk továbbra is.
- Persze.

A következő nap reggelére elértünk az első kisvároshoz. Sőt, inkább falunak nevezhetném. A neve nem lényeges. Úgyse jegyezzük meg. Annyi várost átkutattunk már. A nyomok is ide vezettek. A szemben jövő, libasorban haladó három ember nyoma, és egy a település felé. Átadtam a távcsövet Csajnak.
- Látsz valamit?
- Semmit, főnök.

Még mindig lopakodva körbejártuk egy kicsit a helyet. Fáradtak voltunk, mivel egész éjjel gyalogoltunk, de az esetleges siker felpörgetett minket kicsit. Az egyik kisebb utcából könnyen ráláttunk az egyik kertesházra, melynek teraszán ruhák száradtak, és elég sok nyom volt körülötte. Megkértem Csajt, hogy maradjon itt, amíg én teljesen körbejárom a falut, hátha a lábnyomokból fel tudom mérni, hányan lehetnek.

Szerencsére két helyet is találtam. Egyik valószinűleg a fáért kiküldött férfi nyoma volt. Egy frissen kidöntött fiatal fa volt itt, és látszott, hogy már fargcsáltak belőle. Az összes lábnyom itt egy embertől származott. A másik egy sokat használt útnak tűnt, még a hó alatt is minden jel arra utalt, hogy ezt az utat mostanában nagyoin sokszor megjárták különböző emberek. Mivel annyiféle nyom volt itt, és szinte mindegyik elég sérült volt már, csak a megérzéssemre tudtam hagyatkozni. Öt-hat emberre tippeltem. És a legutóbbi nyomok mintha inkább befelé vezettek volna.
Mikor körbeértem, visszamentem Csajhoz, megosztani vele az információkat.
- Kb. féltucatnyian vannak. Láttad őket?
- Nem. De biztos itt vannak valahol. Csak még talán alszanak.
- Közelebb mehetnénk. Mivan, ha ez a megfelelő alkalom? - Kérdeztem.
- Főnök. Te sosem tanulsz a hibáidból, mi?
- Nem tudom, mit kellene tenni. Vagy elszalasztok egy lehetőséget, vagy túl hirtelen cselekszem.
- Igen, ez igaz. - Nevetett fel. Talán napok óta először. - Akkor halgass rám: Amíg van időd dönteni, gondolkozz, és légy türelmes. Ha nincs idő, cselekedj!
- És most van időnk, mi?
- Ahogy mondod. Főnök.
- Van terved?
- Várunk.
- Okay, chief.
Ismét nevetett. Ezt a pár percet valóban nem lett volna okos ötlet elrontani. Végre jókedvű volt. De annál inkább hajtott előre a kíváncsiság, hogy mi lehet a házban. Egy biztos, ott meleg van. Talán van élelem is. És ha esetleg... levadászhatnám őket - gondoltam. Csaj, egy ház, élelem, meleg... alig bírtam magammal. De a lány ebből semmit nem vett észre.

- Nézd! Kijöttek. - Váltott témát hirtelen. Pedig hónapok óta először a régi időkről beszélgettünk. Rajzfilmekről.
- Látom.
- Ketten vannak. Az egyik a srác, aki a két másikkal volt. - Mondta, miközben a távcsövét figyelte.
- Baró.
- A másik nagyon ismerős... áh, nem. Nemtudom honnan. Lehet valamelyik szinészhez hasonlít...
- Fegyverük van?
- Nem látom.
- Kijött mégegy, igaz? - Kérdeztem hunyorogva.
- Aha, még csak az ajtót nyitotta ki. Elég agresszívnek tűnnek. Van valami a fejükön. Katonai sisak. Mármint a két másiknak.
- Idióták.
- Ja. Mi lenne, ha majd közelebb lopakodnánk, és... várj! - Mosolyodott el. - Ezek füveznek.
Én is nevettem.
- Ez könnyű lesz. Remélem szívnak eleget. - Mondtam.
- Ja.
Megint nevettem.
- Azért figyeljünk. Nem hiszem, hogy a kis feketehajú nem figyelmeztette őket.
- Okay, chief. - Utánozta a hangom. Egyre jobb kedvre derült. És ez engem is ösztönzött. Mégis jó vezető vagyok. Hamarosan talán teletömheti a hasát valami kajával, amit a három túlélőtől lopunk. A világ legboldogabb embere leszek.

Épp ahogy terveztük, elég jól kiütötték magukat. Egy-egy székben ücsörögtek, és hangosan nevettek egymás hülye poénjain. Leraktuk a nagyobb cuccainkat, melyek akadályoztak a mozgásban, csak a pisztoly volt nálam, amit két napja szereztem. Hátulról kerültük meg a házat. Egy kis tükröt használtunk, amivel kikémleltük, hogy hol vannak, és mit csinálnak.
Ügyesen kinyitotta egy bicskával az egyik ajtót, amíg én figyeltem, majd bemászott. Én is követtem. A szoba falusias jegyeket hordozott magán. Porcelántányérok a falon, edények a konyhaasztalon, találtunk kenyeret is, a tűz mellett pedig egy patkány friss holtteste feküdt.
- Héj, bazze! - Hallottam kinntről.
Egyikük felállt, és bejött a házba. Szerencsére az ajtó nem a konyhába nyílt.
- Kifelé. - Mondtam halkan társamnak, és mivel én voltam közelebb, kiugrottam az ablakon.
Épp ekkor lépett be a tag is a szobába. Csaj is az ablakhoz szaladt, de ekkor a férfi már előkapta fegyverét.
- Há'akkurvaéletbe!!!! - Üvöltött.
A lány leugrott az ablakból.
Lövés dördült.
Lány összeesett. Nem akartam elhinni, de egy nagy véres lyuk volt pontosan a kisagya helyén. Még két lövés dörrent el. Hirtelen rámtört a sírás. Nagyon erősen. A ház oldalához futottam, és ott kezdtem el pityeregni. Nem bírtam magammal. Nem tudtam feldolgozni, hogy mi történt. Arra gondoltam, hogy ez nem történhetett meg. Azonnal kiugrottunk, ahogy bejött. Be voltak szívva. Direkt figyeltük, hogy egy helyben ülnek-e.
De Csaj mégis ott feküdt a földön, élettelenül.
Egy puffanást hallottam.
- Héjjakurva. - Mintha elesett volna.
Kihajoltam, és figyeltem az épp feltápászkodó férfit. A sisakja a földre esett, úgyhogy fejbelőttem. Ezután előrerohantam a ház mellett, hogy megnézzem, ott vannak-e még a teraszon. Épp ekkor lépett be a házba a kis feketehajú. De engem nem vett észre. A másik pedig már bennt volt.
Felugrottam a teraszra, és mögéjük kerültem.
Egyikük se fordult hátra. Ott álltak a konyha bejáratánál. Fejbelőttem a kicsit, aztán a másikhoz léptem, és sisakja alatt tarkójába eresztettem egy golyót, úgy, hogy az áthaladt agyának nagy részén.
Egyszerre estek össze. Megfeledkezve Csajról ezután minden szobát átkutattam. Sehol senki.
Kinéztem az udvarra is, majd hátulra, de senki nem közeledett. Ezután kikönyököltem a konyhaablakon, és érzelmek nélkül bámulni kezdtem a lány fejét. Minden véres volt körülötte. Csak néztem őt, és semmilyen gondolat nem jutott eszembe. Meghalt. Vége. Úgy éreztem magam, mint aki meghalt, mégis az élők közt maradt. Nem éreztem éhséget, nem fáztam, nem szomorkodtam. Mégis ott álltam az ablakban, sértetlenül. Nem voltak céljaim. Meghalt a lány, akivel egy csapatban voltam. A csapat mostmár én voltam. De mit ér egy test, ha a fele halott?
Álltam ott, könnyek nélkül, azon gondolkozva, hogy mi minden veszett el. Próbáltam feleleveníteni Csaj utolsó mondatait. "Okay, chief."
Meg: "Amíg van időd dönteni, gondolkozz, és légy türelmes. Ha nincs idő, cselekedj!" Ezt mondta. Én cselekedtem. Ő is. Időben kiugrottunk. És vártunk is. Sokat.
Megint sírtam.
A férfiak hulláit fejjel lefelé felkötöttem a ház oldalára. Kettőt közülük még régről ismertem. Ők is a csapatunk tagjai voltak. Rocker, és Filo. Ha tudták volna, hogy Csaj az és én, vagy mi tudtuk volna, hogy ők azok, minden máshogy lett volna. A sisak, meg a festett arcuk miatt miatt nehéz volt felismerni őket.
De nem tudtuk. És ők se tudták. Megölték Csajt. Megölték a csapatot. Ezért ellenségeim lettek. Nem tudtam mit kitalálni büntetésükre, ezért lógattam őket fejjel lefelé.
Csaj holttestét pedig elástam. Nem sikerült túl mélyre, a fagyos talaj miatt, de talán így se szimatolják ki a patkányok. Mert mostanában már csak tőlük kellett tartani. A kutyák nagy részét már megették az emberek. A patkányok viszont többen voltak, mint valaha.
Az egész napot a házban töltöttem. A döglött patkányból, és két szemből húslevest főztem, és kenyeret ettem hozzá. Átkutattam a házat. Baltát, hátizsákot, egy edényt, és egy sisakot, valamint töltényeket, néhány érdekes jegyzetet, és egy nem rég rajzolt egyszerű térképszerűséget vettem magamhoz. Élelmet, és egy kulacsot is, természetesen.
Ahogy kivettem a jegyzetekből, a térkép egy várost jelölt, ahol túlélők éltek. A banda onnan rabolgathatott ezt-azt.
Mivel nem bírtam a hullák mellett aludni, akármilyen fáradt voltam, úgy döntöttem, elindulok a város felé, egy jobb élet reményében.

Üres fejjel ballagtam, vezettek a nyomok is, meg a térkép is egyértelmű volt. Néha hosszú percekig megfeledkeztem arról, hogy Csaj nincs velem. És mindig, mikor valamit mondtam volna neki, újra összetörtem. Térdre rogytam, sírtam, a levegőt öleltem, a hóba fetrengtem. A gyomrom tele volt, ez is mindig eszembe juttatta, hogy nincs már velem.
Mikor esteledni kezdett, messze letértem az útról, majd kivettem a sátrat. Egy cölöpöt se vertem fel, csak kitömtem ruhákkal, és úgy próbáltam aludni benne. Tűz se volt, és őrt sem állítottunk. Én pedig csak forgolódtam. Nem tudtam elaludni. Arra is gondoltam, vissza kellene mennem a sírhoz.

Arra keltem, hogy szinte vízbe úszik az egész sátor. A nap kinnt erősen sütött, a megolvadt hólé, és izzadságom miatt teljesen befülledt minden. Koszos hajam is összevissza állt. Már az első másodpercekben emlékeztem, hogy mi történt tegnap. Így, hogy már aludtam is rá egyet, tudtam, hogy valóban megtörtént. Csaj mostmár csak a múltban élt. Eleven seb volt még mindig, de végre elkezdett gyógyulni.
Leellenőriztem az élelmet, hogy még mindig a sátor mellett van-e, majd kiteregettem a cuccokat, felmértem a károkat. Szerencsére nem büdösödött be nagyon. Csendesen ültem egy nagyobb kövön, amíg eléggé megszáradtak, majd mindent összepakoltam, és átgondoltam az utat. Minél több várost szerettem volna érinteni. Most, hogy volt elég lőszerem, nyugodtan elkezdhettem vadászni. Igen... többé nem lopok. Csak elveszek. Az utolsó két eset is ezt támasztotta alá: nem éri meg.
Csaj biztos megérti.

Valamiért a nyomok is többé-kevébé úgy vezettek, ahogy én is akartam menni. Kicsit kacskaringósan, de legalább így érintették a városokat. Mindegyik előtt hosszasan kémleltem az utcákat, és házakat a távcsővel, magányosan. Az egyetlen gond az volt, hogy minden ki volt fosztva. Pénz, edények, ékszerek, kések, és egyéb közelharci fegyverek voltak, de ami nekem kellett, élelem, vagy lőszer nem volt sehol. Benzinről nem is álmodtam. Egyik házból kifelé jövet észrevettem egy biciklit. Kifejezetten hegyi utakra volt készítve. Még ez se hatott meg. A sok kacatot problémás lett volna ezzel szállítani.

Persze nem vizsgáltam át az összes házat. Minél gyorsabban el akartam érni a túlélőkhöz. Két nap alatt ott is voltam. Egy kis falu volt, kisebb, mint a többi. Olvadó jegű kis patak csordogált mellette, mely csodásan festett a napsütésben. Őket is körbejártam, figyelgettem kicsit, milyen emberek lehetnek. Békésnek tűntek. Egy fekete szakállas, nagy termetű férfi volt a vezetőjük. Ujjatlan farmerkabátja volt, alatta egy sötét pulóvert viselt. Hátán volt egy puska. Vadászpuska, vagy ilyesmi.
A központi tér szélén állt egy ütött-kopott autó. Karosszériája kicsit meg volt piszkálva, a kerekei körül leszedték a borítást, és mintha magasabb felfüggesztést is adtak volna neki. Bár el se tudtam képzelni, hogy régen milyen autó volt ez. De úgy tűnt, nemrég használták.
Gyerekek szaladgáltak az udvaron, két copfos lány, egy szőkehajú, és egy fekete, meg egy szintén fekete hajú, borzos fiúcska. Összesen 6-7 nő volt még a faluban, és 3 férfi.
Ami meglepő volt, hogy csirkék rohangáltak mindenfelé. Évek óta nem láttam csirkét.

Két pisztolyom is volt, teli tárakkal. Kétszer hét golyó. Amíg van időd dönteni, gondolkozz, és légy türelmes. Ha nincs idő, cselekedj! - Jutott eszembe.
- Okay, chief. - Morogtam az orrom alá.
Megszabadultam minden rongytól. A szokásos póló-bőnadrág-bakancs felszerelésben, egy pisztollyal a jobb kezemben, a véres sisakkal a balban, a távcsővel meg egy másik pisztollyal a nadrágomban, lassan egyre közelebb lopóztam, majd megint vártam egy kicsit. Ezt nem bízom a véletlenre.
Mikor végre elértem az egyik ház mellé, hallgatózni kezdtem. Egy nő volt bennt. Valami házimunkát végzett - így tippeltem. Mégegyszer körülnéztem, és beléptem az ajtón. Egy negyven év körüli, szőke nő állt bennt. Dobbantottam kettőt, hogy még időben észre vegyen, és ne sikoltsa el magát.
- Csönd. Nem akarok balhét. Kövess. - Mondtam halkan, szerencsére vette a lapot.
Vele együtt leguggoltam, majd lopakodni kezdtem kifelé, folyamatosan figyelve az egyetlen szoba ajtaját, és a bejárati ajtót. Kikémleltem, hogy észrevettek-e, majd ahonnan jöttem, kissé még hátráltam.
- Ingrid! - Hallottam távolról.
A ház falához támasztottam a hátam, magam előtt tartva a nőt. Mérges német szavakat hallottam. Talán mert a nőt nem találta a konyhában.
- Okay, come here! - Nem nagyon találtam az angol szavakat, de reméltem, hogy megérti, amit mondok. - Ingrid is with me.
A férfi hátrajött, még nem riadóztatta a többieket. Azon az oldalon közelített, amelyikről számítottam rá. Így rögtön szembe fordulva vele, a nőt magam elé tartva nyugodtan tudtam beszélni.
Nem a főnök volt az, de ez is elég erősnek tűnt. Pisztolyát szorongatta. De nem emelte rám.
- I'm a friend. - Kezdtem.
Nem hitt nekem. De szerencsére beszélte az angolt. Kipróbáltam a magyart is, de azt nem értette. Elmagyaráztam neki, hogy a sisakot viselőket megöltem. Furcsa arcot vágott.
Rávettem őket, hogy hármasban induljunk el a főtér felé. Én mindig úgy helyezkedtem, hogy ne lehessen mögém kerülni. Mikor észrevettek, mindenki kicsődült a térre. A főnök emelte rám egyedül puskáját. Pedig volt fegyver a harmadik férfinél is, meg két nőnél. A két kislány egy csinos nő mögé bújt. A kisfiút nem láttam sehol. Beálltam az egyik épület falához.
Tárgyalásba kezdtünk. Az angol volt a közös, egy nő egész jól beszélte, bár én csak alapszinten. Elmagyaráztam mégegyszer, hogy megöltem a rablókat. A probléma csak az volt, hogy ő kereskedőknek hívta őket. Ez megmagyarázta az emberek furcsa viselkedését a véres sisak láttán. Ledobtam a földre, majd a másik pisztolyt is a kezembe vettem. Próbáltam elmagyarázni, hogy megpróbálták megerőszakolni a barátnőmet, de csak rontottam a helyzetemen.
Zajt hallottam felülről. Láttam, hogy egy gumiabroncs készül éppen rám esni.
Félrerántottam a nőt, de így szabadon maradt egy kis rész az oldalamból. Valaki elsütötte a fegyverét, ezért én magam elé rántottam Ingridet, közben tüzet nyitottam két férfire, a főnökre, a fegyveres nőkre, és akit értem. Mire az abroncs leesett a földre, nagy részük halott volt.
Mivel volt egy élő pajzsom, nem lőttek többet.
Ha nincs idő, cselekedj!
Tudtam, hogy kegyetlen dolog, de ez egy hatalmas esély a győzelemre. Az életben maradt, csirkékkel együtt menekülő embereket próbáltam becélozni, mielőtt újabb fegyverekkel jönnének ki. Ekkor az Ingrid nevű nő megpróbált tökön rúgni. Gond nélkül hárítottam, de mégsem engedhettem meg magamnak ilyesmit. Lelőttem őt is.
Szinte mindenkit lemészároltam. Volt, aki még élt, ám látszott, hogy ők se húzzák sokáig, és ezeknél úgy tűnt, nem volt fegyver.
A régi jól bevált taktikával berohantam egy ház mögé. Épp időben. Egy golyó csapódott a falba, nem messze tőlem.
- A francba!
Épp kifújtam volna magam, amikor a fiú ugrott a nyakamba a tetőről, teljesen megvadulva, sírástól eltorzult arccal.
- Te rohadt kis köcsög! - Tudtam, hogy gyerekkorban az ember sok hülyeséget csinál. Tudtam, hogy talán én is így tettem volna. Egy gyerek csak nehezen tudja felmérni a helyzetet. Pedig senki se halt volna meg! Ez a kis vakarcs megfosztott az utolsó esélytől, hogy ember maradjak...
Mindez egy másodperc alatt futott át az agyamon. A szemébe néztem. Láttam a lelkét, és a szomorúságot. Aztán láttam valamit, amitől megrémültem. Könnyes szemein keresztül láttam, hogy mindent ért. Hogy mit tett, és hogy mi lesz a büntetése. Ő is belelátott az én lelkembe. Látta a múltam. És sajnált engem.
Újabb lövés. Hangosabb volt, mint eddig akármi, amit hallottam. A testemben valami szilánkokra tört. Könnyeim folyni kezdtek, és alig kaptam levegőt.
A halott testet óvatosan a földre fektettem. Tudtam, hogy nem haragszik rám. Sajnál. És én se haragudtam rá. Én is sajnáltam. De meg kellett halnia. Túl nagy hibát vétett. Családja ellen, maga ellen, és ellenem.
Szaladni kezdtem. El, minél távolabb. Valaki még hátra volt. Pár méterrel arrébb ösztönösen bevetődtem egy rég nem használt autó mögé. Éreztem, hogy lőni fog. A golyó így megint célt tévesztett. Én gyorsan kikémleltem egy rozsdás nyíláson keresztül. A csinos, rövid fekete hajú nő épp visszafelé rohant, hogy ő is fedezéket keressen. Túl lassan szaladt. Akármennyire lassan csináltam, a pisztoly egy pillanat alatt szemeim elé emelkedett. Sajnáltam, hogy így kellett lennie. De nem várhattam tovább. Túl kellett élnem. Kezeim kicsit sem remegtek.
Pontosan a háta közepébe lőttem. A két kislány anyja holtan csuklott össze.

Felálltam, és ismét körözni kezdtem a falu körül. Sehol senki. Csak halottak az utcán. Mindenki meghalt. Mostmár senki nem hiányzott, csak a két kislány.
Sejtettem, hogy problémát fognak jelenteni.
Visszamentem, és baltámmal megadtam a kegyelemdöfést a csirkeszarban fekvő haldoklóknak. Nem találtam náluk több töltényt. A puska teljesen üres volt, valószinűleg csak elrettentésül volt a férfinál. Minden csak illúzió volt. Utolsó lőszerüket akkor használták el, amikor épp bevetődtem az autó mögé. Nem kellett volna meghalnia a nőnek. A két kislány anyjának.
Minél hamarabb tovább kellett állnom. Nem tudtam, hányan lehetnek távol, de a nyomok több emberre utaltak. Talán vadásznak, vagy gyűjtögetnek a régi világ romvárosaiban. Talán...

Az egész falut átkutattam, de sehol nem találtam a kislányokat. Találtam viszont több kanna benzint, és mégtöbb élelmet. Ezután kipróbáltam az autót. A slusszkulcs szerencsére benne volt. Megszokásból mosolyogtam egyet, a tökéletesen duruzsoló motor hallatán.
A kocsi csomagtartójába bepakoltam egy nagy zsák gabonát, három kenyeret, és két frissen levágott csirkét. Lehoztam a korábban földön hagyott cuccaim, a sártat, a ruhákat, majd idegesen hívogatni kezdtem a lányokat. Nem kerültek elő. Magyaráztam nekik angolul, és magyarul, de nem értem el semmit. Megnéztem őket a padlásokon, felgyűrtem a szőnyegeket is, de sehol se találtam őket.

Végül megelégeltem a várakozást, és dühösen felbőgettem a motort. A kerekek kipörögtek, én pedig könnyes szemekkel folytattam utam a soron következő városok felé.

Egyedül voltam. Lassacskán kezdtem megtanulni a háború törvényeit. Minden egyes leckéért hatalmas árat fizettem. És minden egyes lecke után elvesztettem valamit régi énemből.

Veszett Farkas

3/3: A háború vége


(Egy Fallout -szerű világban játszódó Post Apokaliptikus novella utolsó része. Ebben a részben már kialakulnak az új népek, városok, és az emberek lassan elfelejtik a régi világot...)

Mostanra már mindent tudtam. Több hibát nem követtem el. Az emberekkel csak ritkán beszéltem. Az új csapatom hat tagú volt. Én. A kocsim. A fekete pisztoly. A szürke pisztoly. A puska. És Csaj, a távcső. Az ő lelke volt benne.
Körülbelül tizenöt-húsz év telt el azóta. Negyven éves lehettem, de nem öregedtem még. Csak megerősödtem. És mostanában alig éheztem. Hetven kiló egész jónak számított. Legalábbis az áldozataimhoz képest.
Tavasz volt, mostanában egyébként is elég fáradékony voltam. Úgyhogy az autó motorjának monoton zúgása miatt kicsit elbambultam, és csak késve vettem észre az út közepén álló két autót, két-három kilóméterre innen. Egy kisteherautót, és egy fekete sportkocsit. Persze mindkettő látott már szebb időket is.
Mi az ott, Csaj? - Kérdeztem.
Emberek. - Mondta.

Ráléptem a tengelykapcsolóra, jobb kezemmel pedig szemeimhez emeltem a távcsövet. Nem láttam senkit.
Levadászom őket.
Jó.
Közelebb gurultam, kezemben mostmár a szürke volt. Sehol senki. Elértem az autókig, de olyan volt, mintha régóta itthagyták volna őket. De háború utániak voltak, az biztos. Hiszen többször jártam már erre. A háború előtti autók kerekei ráadásul általában le voltak eresztve, és mostanra már mind letolták az út menti részekre. Rozsdásak voltak, és valamennyire már elmerültek a sárban. Ezek viszont felfújt kerekekkel, aránylag friss festéssel álltak az úton.
Kikerültem őket, volt még egy rövid szakasz, ahol elfértem.
Bummm!
Valami nagyon hangosan robbant. Az autó alatt. Ráléptem a gázra. Az autó gyorsult. Leellenőriztem a féket, sajnos egyre gyengébbnek tűnt. Amíg haladtam, hangos kattanásokat is hallottam. Öt-hatszáz méterrel később a kézifékkel együtt óvatosan lefékeztem az autót, majd visszafordultam. Ahogy sejtettem. Banditák...
Egy jól öltözött, bőrkabátos alak rohant fekete autójához, és már indította is a motort. Ahogy verejtékezni kezdtem, farmerom és szakadt pulóverem ismét átnedvesedett, felerősítve a mocsok, és az izzadság szagát. Gázt adtam, és kicsit a műszerfal alá húzódtam, ha esetleg rámlőne. Én épp akkor lőttem, amikor beindult a járgánya.
Mivel nem talált, ismét lőttem. Ezt is megúszta. Elhaladtam mellette. Vissza a kis résen. Úgyse robban mégegyszer. Azon gondolkoztam, vajon konkrétan az énrám fáj-e a foga. Napokig - ha nem hetekig - kellene várni arra, hogy erre vetődjön egy autó. Nem is volt túl sok belőlük, és inkább a kisebb utakon használták őket.
Engedtem, hogy megközelítsen. Hátrafordultam, de ő lőtt először. Egyik kerekem bánta. Idegesen próbáltam visszavenni az irányítást a kocsi fölött, de végül inkább megállítottam, mielőtt baj történik. Elszálguldott mellettem. Felkaptam Csajt, és a feketét, majd kiszálltam. A szemem sarkából láttam, ahogy a másik autó is elindult.

Rohanni kezdtem az út melletti erdőbe, és fedezéket kerestem. A sportkocsi visszatolatott. A férfi a másik oldalon szállt ki, és elbújt autója mögött. Ekkor viszont megérkezett a társa a kisteherautóval. Egy hájas férfi volt, szakadt melegítőben, és mocskos ingben.
Ő nem volt ilyen elővigyázatos. Céloztam a szürkével, és lőttem. Elsőre talált. Fejen, ráadásul. Rongybabaként hullt a földre.
Visszahúzótam egy fa mögé, majd lehasaltam. Szememhez emeltem a távcsövet. A feketeruhás férfit nem találtam sehol. Nagy ívben kerülve - ügyelve arra, hogy a fák, és bokrok takarásában maradjak - szaladni kezdtem egy új búvóhely felé. Találtam is egy kisebb magaslatot, ahol takarásban is lehettem, meg aránylag beláttam a környéket. Láttam előző búvóhelyem, az autókat, és egy nagy részt a környékből. Nem is kellett nagyon figyelnem arra, hogy ne mozogjak, úgyhogy időnként a hátam mögé is kikémlelhettem. Főleg az aljnövényzetnek köszönhettem a védelmet, de ahol én feküdtem, ott nem volt semmi, csak rothadó falevelek, így mikor mozogtam, a csalán, és dudva nem mozgott velem.

Nagyon rég óta feküdtem ott, és kémleltem a környéket. De az autó még mindig ott volt. Ekkor végre meghallottam azt, amire vártam. Valahol a hátam mögött, egy kis domb felől jött a zaj. Arra fordítottam a fejem, de még mindig nem láttam semmit. Csaj se. Ugyanúgy figyeltem a többi neszre is, hátha ez csak valami madár volt. De ekkor felbukkant a feje. Valószinűleg körözött körülöttem, úgy próbált rámtalálni. De én találtam meg először. Elég közel volt, bár kezeim remegtek az izgalomtól.
Bumm! - Egy lövés.
Bumm!
Bumm!
Hátratántorodott, egy fatörzsnek dőlve. Rámnézett.
Bumm!
Elővettem a feketét. De ő már nem nézett. Válla egyre gyorsulva csúszni kezdett, majd összeesett a fa tövében. A Távcsővel leellenőriztem, hogy tényleg meghalt-e.
Rutinos mozdulatokkal átkutattam a ruháját. Kitáraztam a pisztolyát, majd hanyagul az arcára dobtam, végül elvettem a díszes kését, meg a kulcsát is. Kürüljártam a környéket, benéztem a két autóba, majd mikor meggyőződtem róla, hogy sehol senki, átkutattam a dagadtat is. Nem passzolt a képbe. Vajon mit kereshetett itt egy profival?
A fekete autó hátsó ülésén egy egész késkollekciót találtam. Egyébként az egész nagyon hasznosan volt berendezve. Tele volt lőszerrel, robbanó szerkezetekkel, ékszerekkel, sok kulaccsal, és gondosan összecsomagolt élelemmel. Szalonna, szárított hús, szárított gyümölcsök, és kenyér. Eléggé túlélőmániás tagnak tűnt, úgyhogy átvizsgáltam az autót, esetleges csapdák után.
Egyre jobban bírtam a srácot. Az autója alja meg volt erősítve. Igen szép, és aprólékos munkát végzett, aki csinálta. Átvizsgáltam a motorháztető környékét, és meghúztam a nyitószerkezet fogantyúját. Ezután - bár sose csináltam még ilyet - egy bottal emeltem fel a tetőt, elhajolva az esetlegesen kicsapó lángnyelvtől, vagy golyóktól, nyílvesszőktől. Nem lepődtem volna meg.
De minden simán ment. Az egyetlen biztonsági berendezés a riasztó volt. Még mindig kifogástalanul működött. Hátul, a szintén megerősített falú csomagtaróban - melyet ugyancsak nagy óvatossággal nyitottam fel - több kanna benzint, és egy rádiót találtam.
Nem nagyon értettem hozzá, de bekapcsoltam. Megnyomtam a legszimpatikusabb gombot, majd beleszóltam.
- Haló, haló.
Semmi válasz nem érkezett.
- Haló, haló.
Épp lecsapni készültem a tetőt, mikor valaki megszólalt.
- Ki vagy?
- Bence. - Furcsa volt ismét kimondani a nevem. Talán tizenhat éves lehettem, mikor utoljára hallottam. És beszélni is rég beszéltem mással...
Megint csönd. Én kezdtem magam furcsán érezni.
- Ti kik vagytok? - Kérdeztem.
- Hol van a fejvadász?
- Öööö... mindjárt jön.
- Ki vagy te?
- Hát... utazó.
- Megölted?
- Nem.
Megint csend.
- Hol vagytok? - Kezdtem ismét.
- Mi történt a fejvadásszal? És mi történt Fasirttal?
- Semmi.
- Te vagy a Veszett Farkas. Igaz?
- Hát... nem.
Újra elcsendesedtek, és hiába próbálkoztam többet.
Veszett Farkas... Kezdett összeállni a kép. A biztonság kedvéért átkutattam a kisteherautót is. Ebben nem volt élelem, se fegyverek. Benzin is csak a tankban volt. Viszont ékszereket találtam. Egy zsákban voltak. Arannyakláncok, és drágakövek. Úgy festett, mintha ez lenne a fejvadász fizettsége.
- Hűbazze'! - Mondtam magam elé.
A kesztyűtartóban találtam egy régi térképet. Tollal rárajzoltak, a régi városokat besatírozták, az újakat pedig bekarikázták, vagy X-szel jelölték meg. Még a neve is oda volt írva néhánynak. A legnagyobb karika mellett is ott állt egy név: Amnesia.
Ismertem már a várost. Egy tábla szerint Ingolstadt volt valaha a neve. Én mindig is Amnesia-nak ismertem. Egy város, melyben még én is megittam már egy-két sört. Németek, magyarok, és kínaiak "éltek" itt főleg. De legtöbben csak átutazóban voltak. Ekkora települést a háború óta nem láttam. Egy régi város romjaira épült, ám aránylag jó állapotban volt. Nem sok kedvem volt visszamenni. Balé balhé hátán. Volt, aki direkt azért ment oda. Megszerezni az utazók értékeit. Az utazók pedig kalandért, és szórakozásért. Tele volt a város naplopókkal, őrültekkel, és drogosokkal. Épp ezért a dealerek is ott találtak otthonra, csakúgy, mint a tolvajok, és harcosok. Ezek az emberek pedig az üzletembereket vonzották oda. Én élelemért, vagy benzinért mentem mindig, és ékszerekkel fizettem. Aztán legtöbbször gyorsan távoztam. Töltényem volt elég, de sose adtam volna el belőlük. Egy golyó gyakran egyenértékű volt egy élettel, egy autóval, egy nyugodt éjszakával, vagy egy rakás ékszerrel. És sose tudhattam, mikor fogynak el.
Most információ kellett. Arról, hogy ki akar engem eltenni láb alól. Gyakran szereztem ellenségeket, de mindig ugyanúgy oldottam meg a problémát. Öltem, mielőtt engem ölnek meg. Ez működött. Ezért voltam még életben.
Így csináltam ezt már... több, mint tizenöt éve. Nehéz volt egyedül, de nem fogadtak be egy közösségbe sem, így mióta Csaj meghalt, teljesen magamra maradtam. Féltem az emberektől, és ők is féltek tőlem. Nem éreztem szomorúságot emiatt. Az emberek és törzsek nagy része, akikkel eddig találkoztam, általában hamarosan meghaltak. Vagy én öltem meg őket, vagy valaki más. Én pedig még mindig éltem.

Visszamentem a fekete autóhoz, kidobáltam a késeket az útra, majd beindítottam a motort. A kijelzők szerint minden jól működött. Mikor kiszálltam, a régi autómhoz mentem, és egy műanyag csövet vettem elő. A kisteherautó, és a kocsim tankjából leszívtam az összes benzint egy üres kannába, letoltam őket az útról, majd mindent bepakoltam az új autóba. Felbőgettem a motort, és megfordultam a kocsival.
- Hát akkor, irány Amnesia. - Mosolyogtam a távcsőre.

Nem kellett sokat mennem, hamar jött egy kis elágazás, ahol leértem egy igen rossz állapotban lévő úrta. Negyvennel gurultam végig, de nekem húsznak tűnt. Estére értem oda, ahol a város kezdődött.
Amnézia. Jó kis hely. - Mondtam cinikusan.
Ja. De nem csinálsz nagy balhét, igaz?
Persze. Vigyázok. Chief.
Csaj nevetett. Én is.
Behajtottam egy kisebb utcába. Itt még nem laktak emberek. Legalábbis régen így volt. Kiszálltam, és aktiváltam a riasztót. Egy bombaszerűséget gyömöszöltem a kocsi alá elriasztásnak, és ruhákkal tömtem be a kerekek mögött az egyik hátsó tengely, és a karosszéria közti részt. Észrevettem pár kölyköt. Teátrálisam a magasba emeltem a feketét, és leellenőriztem, hogy meg van-e töltve. 6+1 golyó. A kissrácok gyorsan felszívódtak.
A fegyvert becsúsztattam a farmer, és a szíj közé, csöve a zsebemben ért véget. Mély lélegzetet vettem, majd elindultam, mielőtt mégtöbben felfedezik a járgányt. Farzsebemben is egy-egy teli tár lapult, nálam volt még a díszes kés, a szürke, Csaj a nyakamban, és néhány ékszer. Csendesen ballagtam a kereskedőhöz, Hans-hoz. Bár az itt élő embereknél ügyesebb, és okosabb voltam, senkinek nem akartam felkelteni az érdeklődését. Csendesen vonultam végig, az árnyékos részt választva. Elhaladtam egy húszévesekből álló banda előtt, mindegyik tag engem figyelt. Én nem néztem a szemükbe. Taknyok. Az volt az idegesítő, hogy egy szempillantás alatt megölhettek volna. Ha balszerencsém van. Márpedig én nem bíztam a szerencsémben.
Két utcányit kellett sétállnom, míg végül elértem Hans üzletét. Egy német férfi volt az, törte a nyelvünket, de a keletiek elől idevándorló magyarok miatt nagy nehezen megtanulta. Sose éreztem azt, hogy szivesen lát, de sejtettem, hogy jó ember lehet.
Az üzlet sajnos zárva volt. Pedig Hans itt volt éjjel-nappal. Talán meghalt. Engem csak az bosszantott, hogy új embert kell keresnem. Megpróbáltam a kocsmában. Mégbeljebb mentem a városban, undorodva lépkedtem az emberek közt. Részegek, szájhősök, naplopók. Egyik jelentéktelen épület előtt egész sok ember gyűlt össze. Beléptem a korhadó ajtón, a lábam ragadt a földhöz. Körülbelül húsz ember lehetett az épületben. Kértem egy sört egy két centis aranylánc-darabért cserébe, és leültem az egyik magányos férfihoz.
- Üdv. Tudsz valamit a Veszett Farkasról?
Valamit németül magyarázni kezdett. Majd látva arcom, lekezelő stílusban folytatta.
- Nem tudok semmi. De hallottam már a nevet.
- Hol hallottad.
- Itt.
Belekortyoltam a sörbe. Kenyérdarabok úszkáltak benne, és elég meleg volt. Én inkább löttynek hívtam volna, ha rajtam múlik. Majd mivel nem folytatta, felálltam.
- Danke. - Mondtam.
A pulthoz sétálltam. Bár kicsit tartottam a csapostól. Ő már sokszor látott. Lehet, hogy sejt valamit.
- Mi kell?
- Hallottál már a Veszett Farkasról?
- Igen.
- Érdekel.
- Leszarom. Mit érdekel téged Veszett Farkas? A fél fogára se lennél elég.
- Legalább mondd el, mit tudsz róla?
- Te is meg akarod ölni?
- Nem. Valakit fel akarok bérelni.
- Nincs neked annyi cuccod. Egyébként az egyik falu már felbérelte Swarzot. Ott. Az a nő ott a faluból jött. - Mutatott egy fegyveresre. - Kell még sör?
- Majd kell. - És a félig teli korsómra mutattam.

Közelebb léptem a nőhöz. Valami amazon-féleségnek néztem. Vékony volt, de szálkás, és magabiztosság sugárzott belőle. Csípőjén lazán átkötve egy pisztolytáska lógott. Feszes nadrágja, és bő pólója kihívó volt, de a fegyver elég komolynak tűnt. És lemertem fogadni, hogy .50 -es golyó kell bele.
- Üdv. Szólítottam meg.
- Mi van?
- Veszett Farkasról szeretnék kérdezni...
- Mi közöd hozzá?
- A csapos mondta, hogy a falud már küldött utána fejvadászt.
- És?
- Csak érdekel, hogy mi van.
- Igen, küldött.
- Van már hír?
- Nincs. De kérdezd meg inkább őket. Én nem tudom. - Majd vigyorra húzta száját. - Mer'? Veled is kibaszott?
- Veletek mit csinált?
- Hé, én kérdeztem előbb.
- Semmit.
Felhúzta a szemöldökét.
- Ki a fasz vagy te?
- Senki.
- Senki, akinek semmit nem ártott Veszett Farkas. Jó volt veled beszélgetni.
- Hol van a falutok?
- Miért érdekel?
- Tudnom kell, ha meghalt.
- Zoltán vezeti a falut. A főúton kell Magyarország felé menni, a kiégett kamionnál pedig jobbra lemenni. Onnan már csak az úton kell menni. De azt ajánlom, siess. - Rejtélyes mosollyal nézett rám. Szép arca volt. De a ragadozó tekintete jött be a legjobban.
- Miért siessek? - Próbáltam barátságosan viszonozni a mosolyát.
- A németekkel csinálunk egy kis balhét ott.
- Érdekes.
Felnevetett. Nem tudtam, hogy épp most akar-e behúzni a csőbe, vagy komolyan beszél.
- Mi bajod a faluddal?
- Köcsögök! És gyengék. Csak azért vártunk eddig, hogy elkapják Veszett Farkast. De két nap, és támadunk.
- Okos. Mekkora esély van rá, hogy elkapják?
- Nagy. Egy fejvadászt küldtek rá. Azok nem hibáznak.
- Nem ismerem a falut, de...
Megvetően fújt egyet.
- Mihez értessz?
- Pisztolyok, puskák... Ilyesmi. - Ittam egy kortyot a sörből.
- Érdekel a munka?
- Ja.
- De a fegyvereidet te hozod.
- Persze.
- Nem ígérek semmit, de ha holnap este itt leszel, talán elviszünk. És talán kapsz valamit a zsákmányból. Van kocsid?
- Nincs.
- Nem gáz.
A söröm végére értem.
- Rendben. Itt leszek. Akkor holnap. - Letettem a korsót az egyik asztalra.
- Viszlát, holnap.

Kisétálltam. Mély levegőt vettem, majd a kocsimhoz siettem. Még senki nem figyelt fel rá. Arra gondoltam, talán most... most megtalálom a fajtám. Hatástalanítottam a riasztót, a bombát visszaraktam a csomagtartóba, a ruhákkal együtt. Beültem, és a kietlen külvárosba hajtottam.
Egy leégett kertesház garázsát nagyjából kitakarítottam, és beálltam a kocsival. Itt senki nem találja meg.

Másnap délutánig ott voltam, ettem, ittam, aludtam, figyeltem a környéket, gondolkoztam, és énekeltem. Elég hamar elérkezett az idő. Hátamra vettem a puskát, övembe dugtam a szürkét, és a feketét, valamint egy hátizsákot is magammal hoztam, kevés élelemmel, és vízzel. Zsebeimben tárak, és 7.62-es golyók voltak. Persze Csajt se felejtettem ott.

Az út hosszú volt, de szerencsére még ott találtam a csapatot. A kocsma előtt álltak, egy nagyobb téren, elég távol egymástól. Olyanok voltak, mint én. Mindenkinek megvolt a kedvenc tárgya, fegyvere. Mindegyiken látszott, hogy az utóbbi éveket végigharcolta. Volt egy mesterlövész is. Még életemben nem láttam mesterlövész puskát. Ezzel le lehet mészárolni egy egész hadsereget. Ők mosolyogtak. Tudták, hogy én is egy vagyok közülük. Egy túlélő, aki nem tisztel semmilyen törvényt, erkölcsöt, elvet. És ezért voltunk még életben.
A kocsma ajtajánál felbukkant az amazon is. Ő volt az egyetlen nő. Eszembe se jutott, hogy árulónak nevezzem. Egyszerűenértette, hogy mennek mostanság a dolgok. Persze ha engem árult volna el, megöltem volna, és a hulláját fellógattam volna, fejjel lefelé.
A velem egykorú, barna hajú férfi megszólalt. De németül, úgyhogy semmit sem értettem. Úgy tűnt, hozzám nem szólt. Odamentem a csajhoz.
- Csövi. Mit mondott a tag?
- Semmit. Nem érdekes. Gyere velünk.

A vezérrel az élen elindultunk egy másik utcába, ahol egy hatalmas teherautó-szerűség, meg három motor várt ránk. A teherautó teteje le volt vágva, és egy fémkémény nyúlt az égbe a vezetőfülke mögött.
Hárman felszálltak a motorokra, én 4 emberrel a teherautó platójára, a lány és a főnök pedig a teherautó utasterébe másztak. Ketten a gyengén lobogó tüzet táplálni kezdték, hogy felforrjon a hatalmas boilerekben lévő víz, majd pár perc múlva betoltuk a monstrumot, és nehézkesen elindultunk.
Az egyre erősödő szél ellenére nagyon meleg volt hátul, és nem is ment túl gyorsan a jármű. Véleményem szerint egyszerűbb lett volna biciklivel mennünk, de nem akartam akadékoskodni. Meg úgyse tudtam németül.

Még mindig elég sötét volt, de azért már kezdett hajnalodni, mikor megérkeztünk. A többiek arcán egyre gyakrabban láttam, hogy idegesen vigyorognak, ahogy egymást vizsgálták. Mikor végre leugrottunk a platóról, és mindenki leellenőrizte a fegyverét, pár ember molotov-koktélt készített elő. A távolban egy nemrég épült város körvonalai rajzolódtak ki. Átvágtunk a város előtti szántóföldön, de félúton egy lövés dörrent. A földre vetettem magam.
Aztán még egy, és még egy.
Valaki megpróbált visszarohanni, pedig a többiek már szintén a földön voltak. Egy lövés eltalálta.
- Bassza meg! - Mondtam. De a mesterlövészünk már ki is szúrta a lövés leadóját, és leszedte.
Távcsövemmel a távolt kémleltem. Egyre több ellenséget fedeztem fel a föld szélén lévő bokrok mögött rejtőzve.
Elővettem a puskát, és én is lőni kezdtem, mint ahogy a többiek. Sokan csak vaktába.
Az ellenséges lövések elhalkultak, úgyhogy tovább kúsztunk. Elértünk a bokrokat. Innen már láttuk a várost körülvevő fém-és betonkerítést. És láttuk azt is, hány embert szedtünk le. Három férfi. Ruházatuk, és fizikai felépítésük alapján nem tűntek túl képzettnek a harcokban. Inkább parasztok lehettek.

Tovább haladtunk, én mentem utoljára. Pár rúgással ledöntötték a védőfal egy részét. Egy újabb lövés leterítette a mesterlövészünket. Láttam az arcát, mert esés közben visszafordult. Talán én voltam az utolsó ember, akit látott. Kétségbeesve próbálta visszafogni az erős vérzést a torkán. De úgy tűnt, nem szenvedett sokáig.
Újabb lövést hallottam, ez nem talált el senkit. Fedezékbe ugrottunk.
Az egyik német vállán felmászott egy kicsit távolabbi ház tetejére egy másik, majd onnan folytatta a lövöldözést. A ház fala a védőfal egy része volt. Én megkerülve a falut egy megint más irányból próbáltam bevenni azt. Halkan kitéptem néhány fémelemet a falból, így sikerült észrevétlenül bejutnom. A puskát ledobtam, és a két pisztolyt vettem elő. Az egyik ház felé lopakodtam, berúgtam az ablakát, majd hátrébb szaladtam. Semmi reakció. Közben hallottam, ahogy beljebb új tűzharcok alakulnak ki.
Távolabb mentem, és egy másik ablakot rúgtam be. Egy lövés volt a válasz. Intettem az egyik arra járó molotov-koktélosnak.
A férfi közelebb lopakodott, és rámvigyorgott. Én az ablak alatt a másik oldalra lopakodtam. Fejemmel jeleztem, hogy cselekedjen. Ő mégjobban vigyorgott, majd benzines gyújtójával lángra lobbantotta az üvegből kilógó rongyot, és bevágta az ablakon.
Gyorsan behajoltam, és lőttem. A lángoló terület egy fotelt kezdett felégetni, de az ellenfél megzavarásán kívül nem tett nagy kárt. Szinte azonnal visszalőttek, de messze elkerülték a fejem. Az én lövésem viszont talált. Bentről káromkodás, és kétségbeesett ordítás halatszódott ki. Két ember is volt talán. Bólintottam a németnek, hogy ő jön. Előkapta a fegyverét, és belőtt párat. Két lövés is válaszolt, de egyik se találta el. Mivel ezután nem lépett vissza az ablak mellé, hanem bután vigyorgott a hullákat nézve, mentem a következő épülethez.
Egy ajtó vágódott ki nem messze tőlem. A kilépő férfi pont a másik irányba rohant. Még arra is volt időm, hogy meggyőződjek róla, hogy ez egy falusi, és nem a társaim közűl való. Hátbalőttem. Egy német lépett ki a következő sarkon. A férfi valószinűleg őt akarta volna lelőni. Én rámosolyogtam a bandatagra, aki szintén ezen gondolkozott, a földön fekvő embert nézve. Röhögött, majd folytatta útját.
Hátranéztem, ekkor egy edény esett a vállamra. Hatalmasat koppant, és a fülemet majdnem letépte. Egy pillanatra lebénultam a fájdalomtól. A következő elől épp el tudtam ugrani. A két szintes ház tetejéről dobált valaki.
Bevetődtem az ajtón. Sehol senki. A lépcsőn elkezdtem felfelé lopakodni, mindkét fegyvert az esetlegesen előbukkanó ellenségekre tartva. Mikor felértem, csak egy nőt láttam. Épp az utcát figyelte, majd megfordult. Ilyedt szemeiből könny folyt végig bájos arcán.
- Fel a kezekkel.
Ő kétségbeesetten felém dobott még egy edényt. Félrerúgtam. Kezdett idegesíteni. Ugyanakkor izgatni. Fegyvertelen volt. Sírt, és félt tőlem. Már csináltam ehhez hasonlót. Eddig mindig megbántam, de úgy gondoltam, hogy most nyugodtan megtehetem. Hiszen majdnem megölt. A szürkét kitáraztam, hagytam, hogy tárja a földre hulljon. Csajjal együtt leraktam az asztalra. Ennyi jár nekem.

- Nem, ez nem ő! Ich bin sicher! Er ist eine...
- Er ist Szürke Farkas.
Ezekre a beszélgetés-foszlányokra lettem figyelmes. Az alsó szintről szűrődtek fel. A lány arca közömbös volt, még vele voltam, de most furcsán nézett rám. Hogy kerülhet szóba Veszett Farkas? Újra betáraztam a fegyvereim, és kikémleltem az erkélyen.
Ketten álltak kinnt, mit sem sejtve. A feketével célbavettem őket, és lőttem. Nem volt nehéz. Két német elterült a proban.
Gyorsan a lépcső felé fordultam. Senki. Ismét az erkély. Egy harmadik közeledett feléjük.
Ismét a lépcső.
Bumm!!!
A lövéstől megtántorodtam, és a fekete a földre esett.
Bumm!!!
A seb fájdalmas volt, de sikerült félreugranom.
Bumm!!!
Sikerült eltalálnom. A bal kezemben tartott szürkével.
Bumm!!!
A tetőbe lőtt, ahogy a lépcsőn gurulni kezdett lefelé. Kezdett homályosodni a látásom. Jobb kezemen áthaladt a töltény, és oldalamban átt meg. A pulóvert, és a pólót épphogy átszakította. Felkarcsontot nem ért, csak bordát. De talán az se tört el.
Hörögve borultam térdre.
Az amazon rohant fel kétségbeesve.
Bumm!!!
Nem talált. Megzavarodva a pisztolyáért nyúlt.
Bumm!!!
Őt is oldalba kaptam. De neki nem érte a karját. A fegyver a tokban maradt. Ő is térdre rogyott, és vért köpött. Aztán megcsúszott, és legurult a lépcsőn. A francba. Ezt nem kellett volna.
Kilestem az erkélyen. A két hulla mellett már nem volt ott az utolsó életben maradt bandatag. Csengett a fülem a lövésektől, ezért nem is hallottam a lépteit. Lépcső. Erkély. Lépcső. Kijjebb lopóztam az erkélyen, és lenéztem. A férfi a pisztolyát két kezében fogva nézett épp az alsó szintre.
Bumm!!! Bumm!!! Bumm!!!
Összeesett. Visszamentem a szobába. A meztelen nő riadtan nézett rám. Azt hitte, ő következik. Látásom rendbejött, de karom nagyon fájt. A szemébe néztem. Ő letépett egy darabot a szoknyájából.
Még mindig őt néztem. Közelebb jött, és elszorította a sebet a karomon. Sokáig ültem ott, és gondolkoztam. Szörnyű gondolatok jutottak az eszembe. Felálltam, és mivel hallottam még nyögdécselést, a lépcsőhöz lopakodtam. Egy lövéssel végeztem a vezetőnkkel. Észre se vett engem. Csajt az asztalon hagyva lesétálltam az udvarra. Csak a szürke volt nálam. Hangokat hallottam a szemben lévő házból. Mikor beléptem, egy gyerek holttestét láttam, félig a falnak dőlve. Meg egy németet. Valami szalmából készült ágyon feküdt, fegyvertelenül. Beszélt hozzám valamit.
Odaléptem hozzá, és fejbelőttem. Csak az utolsó másodpercben tudta meg, hogy mit akarok.

Ledobtam mellé szürkét.
Kisétálltam a városból. Párszáz méterrel később ledobtam a hátizsákom. Majd a tárakat a zsebemből. Ismét egyedül voltam. A csapat meghalt. Sejtettem, hogy már nem lesz hátra sok. Hátrahagytam a fegyvereket, a mesterlövész puskát is. Napokig sétáltam, fogalmam sem volt merre. Éhes voltam, és fájt a karom, lelkem pedig darabokban volt. Tudtam, hogy már sosem leszek csapatban. Egy magányos szörnyeteggé váltam. Veszett Farkassá, a túlélők rémévé. Meghalt mellettem mindenki. Jó, és rossz, gyenge és erős. Mint minden veszett állatra, rám is halál várt. Imádkoztam Istenhez, hogy minél hamarabb érjen véget. Érjen véget az egész értelmetlen létem.

Arra vártam, hogy elüszkösödjön a karom. Négy nap múlva egész rondának tűnt. Ennek ellenére valamennyire már tudtam mozgatni. A forró aszfalton állva zajt hallottam, az erdő felől. Felkaptam a fejem, de nem láttam semmit. Közelebb lopóztam. Nagyon éhes voltam, azt reméltem valami patkány.
Egy nyílvessző suhant el mellettem. Ekkor egy teljesen beiszapozott férfit láttam meg. Már nyúlt is a következő nyílvesszőért. Szaladni kezdtem felé. Épp akkor értem hozzá, amikor ismét felajjzotta íjját. Reptében elkaptam a vesszőt, jobb kézzel.
Így viszont nem tudtam felhasználni a lendületem, hogy ledöntsem a lábáról. Előtte feküdtem, a jobb karom fájlalva. Belém rúgott. Én felálltam, mint aki meg sem érezte, majd bal vállammal állba vágtam, ő hátraesett a mögötte lévő bokorba. A késéért nyúlt. Egy másik rohanni kezdett felénk, láttam őt a távolban a szemem sarkából.
Ráfeküdtem a férfira, és próbáltam torkonharapni. Szabad bal kezével a szemeim vette célba. Becsuktam a szemem, elhajoltam, és megpróbáltam felállni. Közben hasára léptem. Így ő elő tudta húzni a kését, és el is gáncsolt.
Esés közben torkon térdeltem. Ő elengedte a kését, majd fuldokolni kezdett. Ekkor ért mögém a másik, egy fegyvertelen, és kisebb vadember. Rávicsorogtam, majd felvettem a kést. A kisember felkapott egy nagyobb fadarabot, és hozzámvágta. Oldalba kapott, a golyó által ütött seb alatt, mégse fájt. Felé léptem, és a karjába rúgtam.
Ő hárított, majd megmarkolta a jobb kezemen lévő rothadó sebet.
Felordítottam, elgáncsoltam, és úgy estem rá, hogy a combjába térdeltem, a bal kezemmel pedig - amiben a kés volt - ököllel a tüdejére ütöttem. Még mindig bírta, és markolta a sebem. Ekkor a kést lassan a bordái közé nyomtam. Sokáig bírta a bőre, de egyszercsak átszakadt, és ő fájdalmasan felordított. Elengedte a karom.
A másik közben magához tért, és rámvetette magát. Én időben oldalra fordultam, így elég hamar kiszabadítottam magam az öleléséből, majd gond nélkül a hátába vágtam késem. A medencecsont fölé. Fájdalmasan vonaglott társán, aki alig bírta ledobni magáról, így én nyugodtan leszúrhattam mindkettőt.

- Fuck. - Lihegtem, majd leszedtem a kötést. A seb bedagadt, de nem történt komolyabb baja.
Pár óráig a holttestükkel maradtam, nyers húsukat, és a szívüket ettem, majd továbbálltam a késsel. A hátralévő napokban kis csapdákat készítettem, és az így elejtett patkányokkal táplálkoztam. Csak mentem tovább, folytattam utam. Napokig haladtam, dél felé. Éheztem és szomjaztam is közben, találkoztam egy kutyafalkával, akik elől elrohantam.
Karomat egyre jobban mozgattam, a golyót az oldalamból már rég kiszedtem, és úgy tűnt, túlélem az egészet. Szakadt cipőben, egy késsel az oldalamon, fáradtan és éhesen érkeztem el az első faluhoz, amit utam során láttam.

Egy régi nagyvárosra épült kis település volt. Az első ember, akit megláttam, egy középmagas, jól táplált, fekete hajú férfi volt. Emlékeztetett "zarándokutam" előtti énemre. Profinak tűnt, kegyetlennek, és ügyesnek. Egy pisztoly volt nála, és egy pillanatra se vette le rólam hideg kék szemeit. Közelebb mentem.
- Ki vagy?
- Veszett Farkas.
- Nem ismerlek. Honnan jöttél?
- Sehonnan. - Tettem felé egy lépést.
Rám elemlte fegyverét. Megijedtem. És dühös voltam rá. Nem hagyhattam, hogy ő öljön meg. De arcomon ő semmit nem látott. Zavarodottan, és szánalmasan néztem rá. Egy pillanatig gondolkozott, majd leengedte a fegyvert.
- Éhes vagy, mi?
Előkaptam a késem, rávetődtem, és bal kézzel az oldalába vágtam a pengét. Ő lőtt egyet, de senkit nem talált el. Torkon haraptam. Lőtt mégegyet, ugyanoda. A kést kivettem belőle, és a seb mellé szúrtam. Ezután lefejtettem ujjait a pisztoly markolatáról, és arrébbrúgtam fegyverét.
- Éhes vagyok. - Mondtam.
Emberek sereglettek ki az utcára. Mind fegyvertelen. Jó embereknek tűntek. Újabb késszúrás. És még egy, és még egy.
Négykézláb a pisztolyért kúsztam, majd felálltam.
- Rám támadott. - Kiáltottam nekik. - Én barát vagyok. Friend.
Egyikük közelebb jött.
- Üdvözlet, idegen. Ő Johnny volt, városunk őre. - Az őr szót szinte köpte.
- Sajnálom.
- Nem, nem. - Folytatta. - Kihasznált minket. Neki volt fegyvere, nekünk nem. És nem akartunk kockáztatni.
- Miért nem öltétek meg álmában?
- Rossz ember volt, mégse tudtuk volna megölni. Ebben a faluban még senki sem ölt embert. Ő vigyázott ránk, nekünk pedig csak élelmet kellett neki adnunk. De így, hogy most halott, hálásak vagyunk neked.
Furcsán néztem rá.
- Kaphatnék élelmet? - Kissé félve kérdeztem, de nagyon éhes voltam.
- Persze, idegen. Gyere velünk. Az én nevem László.
- Én... az "Idegen" elég lesz?
Mosolygott.
- Persze. Bemutatlak a főnökünknek.
Bólintottam, mire egy pincébe kísértek. Lennt egy öregember ült, magányosan iszogatott.
- Főnök, Johnny meghalt. Ő itt az idegen, aki megölte. Azt mondja, barát.
- Gyere közelebb, barát... - Mosolygott. - Ismerős vagy nekem.
Én közelebb léptem, és arcát vizsgáltam. Mikor felismertem, egy ideig csendesen álltam, és nem tudtam megszólalni. Mosolygós arcán könnyeket láttam. Az én szemeim is könnybe lábadtak. József... a régi csapatból... a csapat nem halt meg. Csajra gondoltam, meg a Rockerre, és Filora... a csapat él.
- Bence. Hát te is túlélted...
Térdre borultam, szörnyen éreztem magam. Mint egy fiú, elárult apja előtt. Közvetlenül ellene nem vétettem, de arra gondoltam, hogy ő annyi jóra tanított, még az alatt a rövid idő alatt is, amíg a csapat vezére volt. Én pedig hagytam meghalni az öreget, az ikreket, megöltem Filot, és Rockert. Végül egy hidegvérű gyilkossá váltam.
- Szörnyű... - Suttogtam elvékonyodó hangon. - Szörnyű.
- Tudom.
- Meghalt, mindenki... valakit én öltem meg. - Egyre több szó kívánkozott ajkaimra.
- Nem kell elmondanod. Csak így élhetted túl.
A vállamra tette a kezét. Én viszont mindent el akartam neki mondani.
- De én... én gonosz vagyok. Megerőszakoltam nőket, megöltem ártatlanokat.
- Nem. Te csak túléltél.
Könnyeim a poros földre hulltak. Zavart, hogy nem mond semmit. Nem mondta ki, ami a nyelvén volt... talán félt tőlem... talán azt tervezi, hogyan öljön meg... talán...
Hátraforultam, és előkaptam fegyverem. Egy férfi állt ott késsel. Riadtan hátrált, mikor felálltam. Felemeltem a pisztolyt, és lőttem. A golyó mélyen behatolt az agyába. Az öreghez fordultam, és elfolytott dühvel a hangomban a fülébe súgtam:
- Veszett Farkast nem ölheted meg...
- Bence... Bence higgy nekem, te csak túléltél... Ülj le. Jól vagy?
Én dühösen a földre csaptam. Hátranéztem, a férfi ott ült az egyik korhadó bárszéken. Eldobtam a pisztolyt.

Adtak nekem inni, és enni. A főnök lánya ellátta a sebem. Igazából nem a lánya volt. József nem találta meg a szerelmét. A lányt csak örökbe fogadta. Most olyan huszonnyolc éves lehetett, annyi mint Csaj, amikor meghalt. Csak ennek a lánynak a haja szőke, alakja teltebb volt. Laurának hívták. Évekkel később Laura szült nekem egy gyermeket, ekkor már én voltam a főnök. Halála után Józsefet eltemettük, és a várost "József Ajándékának" neveztük el. Mire megöregedtem, a város kétszáz lelket számolt. A fiam, Róka által vezetett harcosainknak hála, mi váltunk Amnézia után a legerősebb várossá, és messze a legbiztonságosabbá.