Az óriási kitörés röntgensugárzása 2008. augusztus 22-én érte el a Föld közvetlen 
környezetét, s rögvest mûködésbe is hozta a NASA Swift mûholdjának automatikus 
szenzorait. Mindössze 12 óra múltán az ESA XMM-Newton ûrobszervatóriuma is betájolta a 
forrást, s elkezdte a röntgenadatok gyûjtését, melynek eredményeként minden eddiginél 
részletesebben lehetett spektroszkópiai úton nyomon követni egy magnetár kitörésének 
lefolyását. A több mint 4 hónapig tartó folyamat során a nagy mellett még kisebb kitörések 
százait is megfigyelték.
    A magnetárok a legerõsebb mágneses térrel rendelkezõ objektumok az Univerzumban. 
Olyan neutroncsillagokról van szó, melyek mágneses mezeje három nagyságrenddel haladja 
meg a "normál" társaikét. A körülöttük kialakuló tér mintegy 10 milliárdszor erõsebb a Föld 
mágneses mezejénél, s nagysága például azzal is érzékeltethetõ, hogy ha egy magnetár 
valamilyen csoda folytán hirtelen megjelenne a Hold távolságának felénél, azaz a Földtõl 
körülbelül 200 ezer kilométerre, mágneses tere az emberiség által használt összes 
plasztikkártya minden adatát egy pillanat alatt törölné.

Fantáziarajz egy magnetárról, a Világegyetem legerõsebb mágneses terû
objektumáról.
[NASA]

    A szóban forgó, SGR 0501+4516 katalógusjelû magnetár távolsága körülbelül 15 ezer 
fényév, s a kitörés detektálásáig ismeretlen volt a kutatók elõtt. Az elképzelések szerint a 
megfigyelthez hasonló kitörés akkor következhet be, amikor az instabillá váló mágneses tér 
következtében átszakad a magnetár kérge, s így az alatta lévõ anyag - hasonlóan a földi 
vulkánkitörésekhez - szabadon áramolhat ki, ráadásul a saját konfigurációját változtatni 
képes mágneses térrel történõ kölcsönhatása tovább növeli a felszabaduló energia 
mennyiségét. Tehát tulajdonképpen a neutroncsillag rengései által megzavart mágneses tér 
okozza az energiakitöréseket.
    Itt jött a képbe az INTEGRAL (International Gamma-Ray Astrophysics Laboratory), 
ugyanis 5 nappal a nagy kitörés után olyan nagyenergiájú röntgensugárzást detektált a 
forrás irányából, ami az XMM-Newton érzékelési tartományán kívül esett. Ez azért érdekes, 
mert ez az elsõ eset, hogy ilyen átmeneti röntgenemissziót sikerült megfigyelni. A 10 nap 
után eltûnõ sugárzás oka valószínûleg a mágneses tér konfigurációjának átrendezodése 
volt.

Az SGR 0501+4516 katalógusjelû magnetár INTEGRAL mûhold által észlelt
nagyenergiájú (18-60 keV) röntgenemissziója 2008. augusztus 27-én
(balra), illetve a forrás röntgenképe 2008. szeptember 5-én (jobbra).
[ESA/XMM-Newton, Rea és tsai]

    A magnetárok kitörése következtében annyi energia érheti el a Földet, mint amit bolygónk 
a napflerekbõl kaphat, holott elõbbiek a Galaxis távoli tartományaiban vannak. 
A magnetárok kialakulására két elképzelés létezik. Az egyik szerint eleve erõs mágneses 
térrel rendelkezõ csillagok pusztulása után visszamaradt kisméretû objektumok. Ezzel az a 
gond, hogy a kellõ erõsségû térrel bíró csillagok nagyon ritkák, a Tejútrendszerben 
mindössze néhány ismert belõlük. A másik lehetõség az, hogy egy normál csillag halála 
közben a felpörgõ magja hozza létre a rendkívüli mágneses teret a dinamóhatás 
eredményeként. Az említett probléma ellenére a témával foglalkozó csillagászok többsége az 
elsõ változatot favorizálja, aminek viszont az igazi bizonyítéka jelen kutatás vezetõje, Nanda 
Rea (University of Amsterdam) szerint az lenne, ha erõs mágneses terû csillagok 
halmazában azonosítanának egy magnetárt.
    A Tejútrendszerben jelenleg 15 magnetár ismert, az SGR 0501+4516 az ún. ismétlõdõ
lágyröntgen-kitörõk (Soft Gamma-ray Repeaters) közé tartozik. A kutatók azt tervezik, hogy 
az XMM-Newton segítségével a következõ évben is észlelik, remélve, hogy a kitörés utáni 
nyugodt állapotában is meg tudják figyelni.

     
    Szerzõ: Kovács József 
                    2009. szeptember