Neveléstörténet

Irodalom

Tankönyv:

Magyarné Sztankovics Ilona: Neveléstörténet. Comenius Bt., Pécs, 1999.

Ajánlott irodalom:

Mészáros István – Németh András – Pukánszky Béla: Neveléstörténet. Bevezetés a pedagógia és iskoláztatás történetébe. Osiris Tankönyvek, Bp., 2004.

Németh András - Pukánszky Béla: A pedagógia problématörténete. Gondolat, Bp., 2004.

Mészáros István – Németh András – Pukánszky Béla (szerk.): Neveléstörténet. Szöveggyűjtemény.  Osiris Kiadó, Bp., 2003.

Kéri Katalin (szerk.): A tudás kapui. Mozaikok a nevelés történetéből. Tárogató Kiadó, Bp., 1995.

I. ŐSKOR
A nevelés ősi formái

A mindennapi élettől elkülönült, szervezett oktatás kezdetben nem létezett, a kőeszközök készítésének fortélyai apáról fiúra hagyományozódtak át.

Ebben a korban a nevelés hagyományőrző, asszimilációs funkciója dominált.

A nevelés, a tapasztalatok átadása, az életszabályok közvetítése fokról fokra szervezettebbé vált. Arra a kérdésre, hogy milyen sajátosságokkal rendelkezett ez a nevelés, elsősorban az összehasonlító etnográfiai kutatások segítségével adhatunk választ.

Játékos keretek között folyt tehát az életre való felkészülés.

A tanulás módszere az volt, hogy a gyerekek anyjuk vagy apjuk munkáját figyelve és utánozva sajátították el a gyakorlati készségeket.

Őskor

Az utánzáshoz itt már a bemutatás, a "szemléltetés" módszere társult.

A nevelés alapformái az élet egészébe integrálódtak. Kezdetben nem létezett elkülönült oktatás-nevelés; a tanításnak, tapasztalatátadásnak ezt a primitív formáját maga a társas élet kényszerített ki.

A gyermekek tanítgatását a közösség felnőtt tagjai kezdetben munkamegosztás nélkül végezték, nem téve különbséget saját és mások gyermekei között. A nevelés az egész közösség nyilvánossága előtt folyt, és egyformán kiterjedt a törzs minden egyes gyermekére.

A kikristályosodó kultúra, a viszonylag szűk körű tudásanyag teljes egészét adták át gyermekeiknek. Így hagyományozódott át nemzedékről nemzedékre mindaz, amit lassanként birtokba vettek a természetből.

Az intézményes nevelés csírái

A törzsi közösség keretei között élő fiatalok életében fordulópontot jelentett egy szertartás. A beavatás (iniciáció) alkalmával be kellett bizonyítaniuk, hogy kiállják a felnőttség próbáját, testileg-lelkileg felkészültek a felnőtt életben reájuk váró megpróbáltatásokra.

Meg kellett győznie a törzs többi tagját arról, hogy bátor és ügyes vadász; fegyelmezetten tűri a megpróbáltatásokat, a fájdalmat; akaratát képes korlátozni, ha a közösség érdeke úgy kívánja.

Elsősorban fizikai erőkifejtést igényeltek ezek a próbák. Arról is számot adtak az iniciáció szertartása alatt, hogy mennyire ismerik a törzs eredetmítoszát, hagyományait, a rituálé előírásait, egyszóval: hogyan állják meg helyüket a felnőttek világában.

Az intézményes nevelés csírái

A testi nevelést a törzs hagyományainak, magatartást szabályozó normáinak, eredetmítoszának megismertetése egészítette ki. Az "oktatást" a felnőttek egy csoportja végezte a varázsló, a sámán irányításával.

A nevelői gyakorlat egy része térben és időben elkülönült, levált a törzs mindennapi életéről. Kiválasztott személyek végezték a viszonylag rövid időtartamra sűrített képzést. Természetesen nem a mai értelemben vett tantárgyakat tanultak itt a fiatalok, hanem komplex, életszerű ismeretköröket.

Nem "iskola" volt ez a szó szoros értelmében, de az intézményesülés bizonyos csíráit már tartalmazta ez a képzési forma.

II. ÓKOR
Nevelés a folyammenti kultúrákban

Az ősközösség felbomlását követően a rabszolgatartó termelési mód megjelenése új lehetőséget teremtett az emberi kultúra fejlődésének.

Az ókori Kelet hatalmas rabszolgatartó birodalmai ott jöttek létre, ahol ehhez a természet is kedvezett.

A Nílus, a Tigris és az Eufrátesz, az Indus, a Gangesz és a Sárga folyó termékeny völgyei lehetővé tették a mesterséges öntözésen alapuló földművelést.

Nevelés a folyammenti kultúrákban

A matematika, a geometria, az asztronómia, az orvoslás - ezek a köznép elől rejtett, misztikus köntösbe öltöztetett tudományok - művelői a vallástannal (teológiával) együtt a papok lettek.

Az írásbeliség kialakulása lehetővé tette az ismeretek egyre bővülő körének a megörökítését, s ez megkönnyítette a tudás, a kultúra áthagyományozását. Az írás terjedése fontos szerepet játszott az államgépezet működésében is.

Mezopotámia

Mezopotámiában az első civilizáció a suméroké volt, első településeik a Kr. e. VII. évezredben létesültek a "folyamköz" déli részén.

Önálló városállamokban éltek, a későbbi évezredekben előbb az akkádok, majd a babiloniak igázták le őket. Szerepük a művelődés és a nevelés történetében kiemelkedő: ők teremtették meg a IV. évezred végén az írástudók képzését szolgáló első intézményeket, az írnokképző "templomiskolákat".

Az iskolák fennállását bizonyítja, hogy a nagy ásatásokkor (Nippur, Fara) megtalált ékírásos agyagtáblák között sok a tanulmányi jellegű gyakorlószöveg.

Mezopotámia

Természetesen nem a szó mai értelmében vett "iskolák" voltak ezek. A tanítást vállaló írnokok a legelemibb módszerekkel (utánzás, gyakoroltatás stb.) adták át tudásukat tanítványaiknak.

 A gyermekek csoportosítása nem életkorok szerint történt, a tanítás tervét pedig maga az élet diktálta.

Az írástudó hivatalnok, az írnok társadalmi elismertsége itt is - akárcsak a többi ókori kultúrában - rendkívül magas volt. A templomokban és az állami élet hierarchikus rendjében egyaránt vezető szerepre tehetett szert az, aki az írás olvasás készségét birtokolta.

Az írnokpálya több lépcsőből állt: a "kis írnok" kifejezés a tanulót jelölte. Az írnokiskola elvégzése után inasévek következtek, majd "írnokká" nevezték ki őket. A legkiválóbbak "főírnokká", sőt királyi "főjegyzővé" is előléphettek.

Mezopotámia

Mezopotámiában a Kr. e. II. évezred elejétől kezdve kétféle írnokképzőt ismertek. Az alapképzést, tehát az írást, olvasást, számolást és elemi tudományos ismereteket a "tábla háza" (Édubba) nyújtotta. Ez a köznép fiai előtt is nyitva állt.

A magasabb képzés színhelye a "bölcsesség háza" (Bét mummi) volt. Rendkívül erős volt a kulturális tradíciók tisztelete, a képzés hagyományőrző szerepe. A "tábla házá"-ban igen nagy gondot fordítottak a sumér nyelv tanítására, akkor is, amikor az már holt nyelvvé vált.

A sippari templom mellett talált iskolaépület és a tantermek méretei igen szerények. Feltehetően csak rossz idő esetén használták, a tanítás általában az iskola udvarán folyt. A tanulók a tanító lábainál ültek.

Mezopotámia

A tanítót, a "mestert" a "nagy testvérek", vagyis az idősebb diákok segítették munkájában. Igen gyakran alkalmazott módszer volt a testi fenyítés. A tanító mellett működő felügyelők szinte csak ezt a fegyelmező eljárást ismerték.

Az idősebbek oktatásának anyaga szakosodott, differenciálódott annak függvényében, hogy milyen életpályára készültek. Énekes, zenész, ráolvasó, pap, királyi írnok, "jegyző", orvos: ezek voltak a legnagyobb becsben tartott foglalkozások.

Miután az írásbeliség a gazdasági élet minden területén megjelent, feltételezhető, hogy a lakosság nagyobb hányada rendelkezett az írás olvasás alapvető készségével. A nőket sem rekesztették ki a művelődés lehetőségéből, az írnoki pálya előttük is nyitva állt.

Mezopotámiában a Kr. e. II-I. évezredben kialakult egy független értelmiségi réteg. A "tábla házá"-nak tanárai ekkorra már csak az oktatással és a tudománnyal foglalkozó, szellemi tevékenységből élő szabad emberek voltak.

Egyiptom

Az egyiptomiak a világot teremtése óta változatlannak és változtathatatlannak hitték. Az emberi élet és az együttélés szabályai is a genezissel együtt keletkeztek. Aki ezeket megsérti, büntetést érdemel.

A gyermekek nevelésének legfontosabb célja: az örökérvényű normáknak, az istentől származó igazságnak a megismertetése. A gyermeket ebbe a statikus világba, ebbe az örökkévaló megingathatatlan rendbe kell "belehelyezni", belenevelni.

A gyermekeknek Egyiptomban minél hamarabb felnőtté kellett válniuk, s a felnőttek életszabályai szerint kellett élniük.

Egyiptom

Az egyiptomiak érdeklődtek a gyermekkor sajátosságai iránt, foglalkoztatta őket gyermekeik sebezhetősége, esendősége. Ez a virágzó, gazdag birodalom megengedhette magának a növekvő népszaporulatot. Tiltották a csecsemőgyilkosságot - szemben az ókori népek többségével, amelyek gyakran "tették ki" a nem kívánt, vagy éretlennek ítélt csecsemőket (mindenekelőtt a lányokat), magukra hagyva így a tehetetlen újszülötteket.

Az újszülötteket általában nem pólyázták be, ez is figyelemre méltó kivétel azoknak a népeknek a szokásaival szemben, amelyek a csecsemőket szorosan "gúzsba kötötték", hosszú ideig mozdulatlanságra kárhoztatták. Talán Egyiptom fejlett gazdagsága is magyarázza a pólyázás mellőzősét: a tehetősebb szülőknek itt több idejük volt arra, hogy gyermekeikkel foglalkozzanak.

A gyermekeket általában három éves korukig szoptatták, maguk az édesanyák foglalkoztak velük, de az előkelő családok dajkát fogadtak a csecsemők mellé. A kisgyermekeket ruhátlanul járatták a szegény és gazdag szülők egyaránt. A kicsik babával, labdával, fából készült állatfigurákkal játszottak, a nagyobbak körében pedig a különféle (bábokkal és táblákkal játszott) társasjátékok voltak közkedveltek.

Egyiptom

Akárcsak Mezopotámiában, az ókori Egyiptom államapparátusának működtetésében is kiemelkedő szerep jutott a különféle rendű és rangú írnokoknak. A királysírok építésekor ők ellenőrizték a munkáslétszámot, ők vették át naponta a szerszámokat, és a munkások járandóságát is nekik kellett kifizetniük.

Az írás, olvasás művészetét a legrégebbi időkben az írástudó szülők maguk adták át gyermekeiknek. Gyakran tapasztalt írnokok, hivatalnokok mások fiait is magukhoz vették (mintegy "örökbe fogadták"), s így avatták be őket lépésről lépésre az írnoksághoz szükséges ismeretekbe. 

Hivatásos nevelők kezdetben tehát nem voltak, de az írástudók, nagy tudású közhivatalnokok egy része körül fokozatosan létrejöttek a tanulócsoportok. Így alakult ki - Mezopotámiához hasonlóan - az intézményesülő oktatás egy sajátos formája, az "írnokképző", az írnokok "iskolája".

A tanítást vállaló írnokok a legelemibb módszerekkel (utánzás, gyakoroltatás stb.) adták át tudásukat tanítványaiknak. 

Egyiptom

A számolás-mérés, a csillagászat, a földrajz és a vallás elemeit sajátították el a gyerekek. Az írás tanulása igen fáradságos munka volt, nagyfokú koncentrációt igényelt. A gyerekek többnyire ötéves korukban kezdtek hozzá, s esztendőkig tartott, míg megtanulták. A legszigorúbb fegyelem követelésével ösztönözték őket munkára. "A gyermek füle a hátán van, és csak akkor hall, ha megverik" - tartotta a korabeli közmondás. A verésen kívül az engedetlen gyermeket úgy igyekeztek tanulásra bírni, hogy lábait összekötözték.

A gyerekek lelkére tehát a szavak közvetítésével próbáltak hatni, erkölcsi szózatok, intelmek útján. Ha ez nem segített, a legelterjedtebb nevelési módszert, a verést alkalmazták.

A négy-öt évig tartó elemi képzést és alapvető erkölcsi nevelést nyújtó írnokképző intézet ("írnokiskola") látogatása után a fiatalok egy-egy nagy tudású mester famulusaként (segédeként) nyertek alapos, hosszú évekig tartó szakképzést. A fiatal tiszviselő-jelöltből többnyire csak a húszas évei közepére válhatott alaposan képzett szakember, aki "már megtalálta saját nevét", s méltó állását.

Egyiptom

Nagyobb városok (mint Memphis, Theba, Heliopolis) templomai mellett működtek a magasabb műveltséget nyújtó papi szemináriumok. A leendő papok itt a rituálé szabályaival, teológiával, szent könyvekkel foglalkoztak, de sor került a természettudományokra is. Később, a Kr. e. első évezredben már megjelentek az orvosok képzésével foglalkozó intézetek is.

A legelőkelőbbek gyermekeiket a fáraó udvarába küldték. Itt több évig tartó "apródi" szolgálat teljesítése közben részesültek a kiváltságos udvari nevelésben.

Egyiptomban a tanulás lehetősége elvileg a nőket is megillette, mégis kivételnek (s épp ezért nagy dicsőségnek) számított, ha egy lány magasabb műveltségre tett szert. Ez többnyire csak a hercegnőknek, királynőknek jutott osztályrészül.

India

India már az Ókorban is a föld egyik legsűrűbben lakott területe volt. Az Indus folyó völgyében kibontakozó kultúra virágkora a Kr. e. III. évezred végére, a II. évezred elejére tehető. E korai civilizáció megteremtői - a dravidák - ismerték az írást, nagy városokban éltek. A dravidák virágzó kultúrájának a Kr. e. II. évezred közepe táján északnyugati irányból benyomuló indoeurópai törzsek hódítása vetett véget. Letelepülésük után a meghódítottaktól szigorúan elkülönült uralkodó osztályt képeztek. Az őslakóktól világosabb színű bőrük alapján különböztették meg magukat.

A származásbeli eltérés az évszázadok alatt mereven zárt kasztok kialakulásához vezetett. Az uralkodó osztályt a bráhmanok (papok) és a kszatriák (katonai előkelők) alkották. A betelepült árja közrendűek tömegei képezték a vaiszják kasztját. A leigázott őslakók és elszegényedett hódítók milliói lettek a negyedik kaszt tagjai: a páriák.

India

A hindu művelődés középpontjában a Védák - az óind nyelven írt szent könyvek állottak. Nyelvükből alakult ki a szanszkrit, amely fokozatosan az irodalom és a tudományok nyelve lett.

A Védák legfontosabb tartalmát az indiai kasztok kialakulásának története alkotta. A brahmanák ezekből a szent könyvekből tanulhatták meg az isteneiket dicsőítő himnuszokat, a vallási szertartások szövegeit. A második és harmadik kaszthoz tartozók csak a Védák egyes fejezeteivel ismerkedhettek meg, míg a páriák számára szigorúan tiltott volt a szent tudomány.

A magasabb ismeretekből a lányok is ki voltak zárva.

India

Bráhman-iskola. A legfelső kasztbeli gyerekek kilencéves korukban kezdtek tanulni és általában 12 évig oktatták őket. Évente négy-öt hónapot töltöttek tanítójuk házában, ahol szigorú szabályok szerint éltek. Kivették a részüket a ház körüli munkákból. Eközben megismerkedtek az írás-olvasás tudományával, mesékbe foglalt erkölcsi tanításokat sajátítottak el. Később filozófiát, csillagászatot, és művészeteket tanultak. Az oktatás módszere a szigorú emlékezetbe vésés, a memorizálás volt. Kerülték a testi fenyítést, ehelyett éheztetéssel, hideg vízben fürdetéssel vagy a tanítástól való eltiltással büntették a gyerekeket.

India

Kszatrija-iskola. Számukra a tanítás 12 éves korban kezdődött. Lakhelyük szintén a tanító pap háza volt. Alapoktatásuk megegyezett a bráhmanokéval. Tanító célzatú mesékkel is megismerkedtek a Pancatantra gyűjteményéből. Később hadászattal, a kormányzás tudományával és a törvényekkel foglalkoztak. Megismerkedtek a mezőgazdaság, az állattenyésztés és a kereskedelem alapjaival is. Jövendő harcosokról lévén szó, képzésükben kiemelt szerepet kaptak a katonai gyakorlatok.

Vaiszja-iskola. E kaszt gyermekei 13 éves korukban kezdték a tanulást. Mesterséget tanultak apjuktól vagy valamelyik rokonuktól. Emellett megismerkedtek az írás-olvasás alapjaival, a számtannal, a levelek fogalmazásának gyakorlatával.

Brahmanizmus

   A brahmanizmus világfelfogása szerint a bennünk lévő mikrokozmosz és a külvilág makrokozmosza megbonthatatlan egységet alkot. Minden egyes lénynek megvan a maga helye ebben a rendben, melyhez eltéphetetlen szálak fűzik. Aki tehát saját lelkét megismeri, az egyúttal ismeretet szerez az egész világról. A megismert lélek benső harmóniájának megteremtése - ez az önnevelés legfontosabb feladata.

Buddhizmus

Teljesen más alapokra helyezte a nevelést a buddhizmus megjelenése.

A hagyomány szerint Szidhárta Gautama királyfi (Kr. e. 560-480) elhagyva családját az aszkéták életmódját választotta. Hét esztendő elteltével élte át a "megvilágosodás" élményét, s így lett Buddhává. Az az emberi szenvedés foglalkoztatta gondolatait, amelyet a földi élet javai után való törekvés vált ki. Lemondással, türelemmel az evilági élet értékeinek tagadásával az ember eljuthat az istenségben való teljes feloldódás élményéig - hirdette.

A buddhizmust a kasztrendszer passzív elutasítása jellemezte, de ez egyben mindenféle változtatást célzó fellépés mellőzésével párosult. Ez a világnézet minden embert egyenlőnek és jónak tartott, s így a tömegek művelésére-nevelésére is gondot fordítottak.

A buddhista papok tanítóként jelentős érdemeket szereztek az írásbeliség terjesztésében.

Buddhizmus

A buddhista iskolák a kolostorokban működtek. A szerzetesnek szánt gyermekek 8 éves korukban kerültek ide, s 20 éves korukban avatták fel őket.

Világiak is járhattak ide, és tanulhatták a papoktól a buddhista műveltség nyolc legfontosabb tantárgyát: a logikát, metafizikát, szertartástant, matematikát, csillagászatot, az orvostudományt, a páli és a szanszkrit nyelvet.

Mindemellett megtanulták a lélek belső harmóniájának megteremtését. Ez képessé tette őket arra, hogy a mindennapi ellentétek világában is az egységbe ötvözés, a kiegyenlítés lehetőségeit keressék.

Kína

Az ókori Kína különleges helyet foglalt el a keleti civilizációk között. A Kr. e. III. évezredben kibontakozó kínai kultúra lényegesen eltér a többitől. A hatalmas területi kiterjedés egy sajátosan zárt, befelé forduló világgal párosult. Éppen ezért Kína - egyébként igen fejlett - kultúrája nem gyakorolhatott jelentékeny hatást más népek civilizációjára.

A jól szervezett kínai iskolarendszer belső életét sajátos szempont határozta meg: a különböző hivatali beosztásokhoz, tisztségekhez és rangokhoz szigorú vizsgák során át vezetett az út. Így végső soron ezek a vizsgák szabták meg a tanított ismeretek körét is.

Kína

Alapiskolák. A kínai iskoláztatás alapját az alapfokú iskolák alkották. A falvakban vándortanítók magániskoláikban oktattak, a városokban a kormány létesített ilyen intézményeket. Az oktatás ingyenes volt. Alapiskolába 5-től 10 éves korig jártak a fiúgyermekek, befejezésekor pedig vizsgát tettek. A tehetősebb családok leányait magántanítók oktatták.

A tanulás - tekintettel a rendkívül bonyolult kínai szókép- és fogalomírásra - igen nagy erőfeszítést igényelt. Több ezer írásjegyet kellett elsajátítani. Az alapkészségeken túl a természetre, az emberre és a társadalmi együttélésre vonatkozó ismeretek szerepeltek tanítási anyagként. A legelterjedtebb módszer a szövegek szó szerinti memorizálása volt.

Egyiptomhoz hasonlóan Kínában is meg voltak győződve arról, hogy az értelem szintjén elsajátított, bemagolt erkölcsi parancsok, etikai normák egyúttal a gyermekek viselkedését is alakítják.

Kína

Középfokú képzés a járási, tartományi iskolákban.

Vizsgával záruló, 10-től 14 éves korig tartó képzés folyt ezekben az intézetekben. Az oktatásért itt már tandíjat kellett fizetni.

A tanulók ezen a szinten már nem annyira a mechanikus emlékezetbe véséssel, hanem a klasszikus szövegek értelmezésével, magyarázatával foglalkoztak. Az ősi Kína hagyományait, értékrendjét közvetítő művek tanulmányozásának nem csupán a tudás gyarapítása volt a célja, hanem az érzelmi beleélés képességének fejlesztése és az erkölcsi érettség kialakítása is.

Felsőfokú képzés: állami tisztségviselők (mandarinok) képzése. A háromlépcsős állami vizsgarendszerre való előkészítés a tartományi iskolákban folyt.

Kína

Független külső hivatalok szervezték a versenyszerű keretek között zajló vizsgákat. A jelöltek nem használhattak segédletet, "puskát", akit csaláson értek, keményen megbüntették, nem tölthetett be semmilyen hivatalt többé ("elvesztette arcát"). Az írásbeli dolgozatot a külvilágtól elzárva egy lepecsételt ajtajú fülkében több napig írták. A legkiválóbb jelöltek elnyerték a hivatalnoki rangot és a vele kapcsolatos nemesi rend fokozatait. Vizsgán a bukás nem jelentett életre szóló kudarcot, megbélyegzést. A sikertelen vizsgázók bámulatos kitartással jelentkeztek évtizedeken át a nagy megmérettetésre.

Alapfokú vizsgákra két-három évenként került sor a kerületi hivatalok rendezésében. Előbb egy verset, majd egy fogalmazványt kellett írni klasszikus szent szövegek idézeteinek felhasználásával. Ha ezt a próbát a jelölt kiállta, akkor a "virágzó tehetség" címet viselhette, de hivatalt még nem kapott. Általában a jelentkezőknek csupán tíz százaléka tette le sikerrel ezt a vizsgát.

Kína

Sokkal keményebb erőpróbát jelentett a tartományi hivatalok négy-öt évenként rendezett középfokú vizsgája. Ennek tétje a "kitűnő tehetség" cím és egy magas hivatali tisztség volt.

Tizenhárom évenként került sor a birodalmi hivatalok vizsgáira. Több ezer résztvevő közül választották ki tizenhárom nap alatt azokat, akik kiérdemelték a "legkitűnőbb tehetség" megkülönböztető rangját. Jutalmul a legmagasabb hivatali állásokra pályázhattak, Kína legbefolyásosabb szervezeteinek tagjai közé kerülhettek. A legjobbak a császár udvaráig is eljuthattak.

Kína

Kínában a magasabb műveltség birtokosai nemcsak elméleti tudásra tettek szert, hanem kialakították magukban az önvizsgálat, az önalakítás, a belső harmónia megteremtésének képességét is. A terjedelmes szövegek emlékezetbe vésése után az ősi könyvek erkölcsi tanításainak értelmezése, a régi hagyományokban való elmélyedés, a múltban való feloldódás morális támpontokat, "kapaszkodókat" nyújtott a művelt embereknek.

Az ókori Kelet nagy kultúrái közül Kínában figyelhető meg leginkább a hagyományok kultusza. A régiek iránti alázat és a szinte kritika nélküli tekintélytisztelet magyarázza, hogy már gyermekkorban a szülők, az idősebbek és feljebbvalók iránti feltétlen engedelmességre nevelték őket. A lakosság nagyobb részének, több százmillió szegénynek - akik az iskoláztatás költségeit nem tudták megfizetni - be kellett érnie a családi neveléssel.

Az európai kultúra bölcsőjénél: antik görög nevelés (Kr. e. XIII-IV. sz.)

Az európai kultúra fejlődésének történetében az antik görögök szerepe rendkívül jelentős. Ez a fiatal nép - a mükénéi elődök kultúrájának közvetítésével - sok szállal kapcsolódott az egyiptomi, babiloni, perzsa és zsidó civilizációhoz.

Zsenialitásuk titka abban rejlik, hogy miközben értékek tömegét asszimilálták, a felhalmozás nem vált káosszá, hanem fokozatosan harmonikus szintézissé ötvöződött saját kulturális értékeikkel.

Antik görög nevelés

E korai időszak, az ún. "homéroszi kor" nevelési gyakorlatáról viszonylag keveset tudunk. A fiúk nevelésének és művelődésének legfontosabb színtere a háború és a népgyűlés volt. A legfontosabb nevelő "iskola" maga az élet volt: a hétköznapi élet gyakorlatában tettek szert ismeretekre, s alakítottak ki készségeket. A fiataloktól elvárták az idősebbek feltétel nélküli tiszteletét, s az általuk közvetített értékekkel, eszmékkel való teljes azonosulást.

A gyermekek első nevelő közege maga a család volt, és első nevelőjük saját édesanyjuk. Lányok esetében a nevelés köre ennél tágabbra nem is igen bővült: anyjuk irányításával tanulták meg a ház körüli teendőket. Legfőbb erkölcsi erényük - amint azt Odüsszeusz felesége, Pénelopé is példázza - az állhatatosság, a kikezdhetetlen házastársi hűség volt.

Az évszázadok során a görög nevelés ideáljaiban és gyakorlatában olyan fejlődés ment végbe, melyet leginkább két polisz, Spárta és Athén nevelésügyének kissé részletezőbb bemutatásával érzékeltethetünk.

A spártai nevelés
(Kr. e. VIII-IV. sz.)

Az archaikus Spárta a Kr. e. VIII-VI. században a görögség egyik kulturális centruma volt, s a többi polisszal élénk kapcsolatot tartott fenn. Viszonylag rövid virágzás után a második messzéniai háborút követően a Kr. e. VII. században egyszeriben minden összeköttetést megszakított a többi városállammal.

Az uralmat a katonai arisztokrácia ragadta magához. Ennek az osztálynak a hatalma Lükurgosznak a Kr. e. VIII. században szentesített törvényein alapult. Lükurgosz a következőképpen kívánta biztosítani az uralkodó osztály egységét.

Elrendelte, hogy

    a) a kiváltságos osztály tagjai azonos nagyságú földdel rendelkezzenek;
b) étkezésük közösen történjék;
c) gyermekeik egységes állami nevelésben részesüljenek.

Spárta

Spárta ekkor már felvette a hagyományosan ismert "katonai rendőrállam" arculatát, ahol a nevelés legfőbb célja az állandó harci készenlétre való felkészítés volt. Olyan kíméletlen harcost akartak formálni a gyermekekből, aki mindenkor képesek az uralkodó pozíció megvédésére. Szükség is volt erre, hiszen a perzsa háborúk idejére (Kr. e. 492-449) az uralkodó osztály tagjainak száma 8 ezer körül mozgott, ez a kisebbség állt szemben az állandóan lázongó helóták 200 ezres tömegével.

Az állandó harckészségre való nevelés együtt járt az egyéniség teljes elfojtásával, a gyerekekben rejlő egyéni sajátosságok megszüntetésével.

A spártai harcost a testi erőn és az edzettségen túl fanatizmus jellemezte. Szükség esetén képesek voltak gondolkodás nélkül, mindenféle erkölcsi megfontolást félretéve, gátlástalanul cselekedni.

Hogyan tudtak gyermekeikből ilyen kíméletlen harcost faragni? A polisz vezetőinek joga volt beleszólni a polgárok legszemélyesebb magánügyeibe is. Így például a házasságkötés feltételeit is szabályozták, hogy egészséges gyermekek születhessenek. Az újszülöttel nem saját szülei rendelkeztek, hanem az állam.

Spárta

A csecsemőt édesapja "karjába vette és elvitte a Leszkhé nevű helyre, ahol a törzsek vénei összegyülekeztek és megvizsgálták a kisdedet. Ha egészséges alkatú és erőteljes csecsemő volt, utasították az apát, hogy nevelje fel, egyben pedig kijelöltek neki egyet a kilencezer spártai parcellából. De ha idétlen vagy nyomorék volt, bedobták a Taigetosz Apothetai nevű szakadékába - azzal a meggyőződéssel, hogy nem előnyös sem a gyermeknek, sem az államnak, ha egy születésétől kezdve gyenge és életképtelen ember életben marad. Ezért fürdették meg az asszonyok az újszülöttet borban és nem vízben, hogy kipróbálják szervezete életképességét."

A gyermekek nevelésére igen nagy gondot fordítottak. A csecsemőket - akárcsak az egyiptomiak - nem pólyázták be, azért, hogy testük szabadon fejlődjék. Szervezetüket fokozatosan edzették, egyre nehezebb erőpróbák elé állították őket. Már a kisgyermekeket is hozzászoktatták ahhoz, hogy ne féljenek a sötétben. Sírniuk sem volt szabad.

A fiúk családi nevelése hétesztendős korukban befejeződött, ekkor táborokba kerültek, melynek vezetőjét paidanomosznak (gyermekfelügyelő) nevezték Itt közös nevelésben részesültek. Csoportokba osztották őket, s vezetőikké a legértelmesebb és legbátrabb fiúkat tették. A többiek zokszó nélkül engedelmeskedtek nekik.

Spárta

A nagyobbacska fiúk haját lenyírták, mezítláb járatták őket. Tizenkét éves koruktól kezdve egész évben ugyanabban a köpenyben kellett járniuk mosdatlanul. Fekhelyük szalmazsák volt, melybe ők maguk törtek puszta kézzel nádat. A rendkívül szigorú testi nevelésen túl értelmüket csak annyira képezték, amennyire az egy jó katonának szükséges volt.

A lopás nem számított bűnnek, de akit rajtakaptak, alaposan elverték. A spártai fiúk írni-olvasni, számolni alig tanultak meg. Fontosnak tartották viszont gondolataik egyszerű, világos, szabatos kifejezését. Vezetőjük kérdéseire tömören, lényegre törően kellett válaszolniuk. (Innen ered a "lakonikus beszéd" kifejezés: Spárta államának neve Lakedaimón vagy Lakónia volt.)

A "lakonikus beszéd" nem csak a gondolatok tömör és elmés megfogalmazására utal, hanem arra is, hogy a beszédmód kifejezi a spártaiak gondolkodásmódját. Az egyik legismertebb spártai mondás szerint egy spártai anya a következő szavakkal küldte harcba fiát, miközben pajzsára mutatott: "Vagy ezzel (térj haza), vagy ezen (hozzák haza holttestedet)." Jellemző ez a mondtat a városállam érdekét a szülői érzelmek elé helyező spártai mentalitásra.

Spárta

Az ifjak erkölcsi nevelésének középpontjában a hazaszeretet, a fegyelem, az idősebbek tisztelete és az engedelmesség állt mint követendő érték.

A feljebbvalóknak való feltétel nélküli engedelmességet, a parancsok kétkedés nélküli végrehajtását követelték meg azok a gyakorlatok is, melyeket krüpteiának (rejtőzködésnek) neveztek.

A fiúk húszéves korukban lettek - kitűnően képzett katonaként - a hadsereg tagjai. Ekkor már megnősülhettek, de harmincéves korukig nem a családjukkal, hanem a kaszárnyában éltek. "Asztaltársaságokba" nyertek felvételt, ahol az idősebbekkel együtt étkeztek (szüsszitia), hogy ott szabad emberhez méltó viselkedésre nevelődjenek. A férfiak csak harmincéves korukban költözhettek családjukhoz, viszont katonakötelesek maradtak egészen hatvanesztendős korukig.

Spárta

A spártaiak - Lükurgosz törvényének szellemében - nagy gondot fordítottak arra, hogy a nevelőtáborok vezetői tisztségét egy arra érdemes férfi töltse be. Paidanomosz mindig olyan ember lett, aki megfelelő nevelői képességekkel rendelkezett.

A spártaiak érdeme, hogy a lányok nevelését is szívügyüknek tartották. Szinte a fiúkkal egyenértékű képzésben részesítették őket. Ők is megtanultak sebesen futni, ugrani, birkózni, dárdát és diszkoszt hajítani. Mindezt elsősorban azért, hogy jövendő gyermekeik erős, edzett, egészséges szervezetben foganjanak meg. Másfelől az sem volt mellékes szempont, hogy a férfiak távollétekor - hadjáratok idején - nekik kellett vállalniuk az otthon védelmét.

A spártai nevelés - ez a befelé forduló, zárt életmódon és az állandó készenléten alapuló pedagógiai rendszer - a görög kultúrában csak az érem egyik oldalát jelentette. Nem lenne teljes a képünk, ha nem vizsgálnánk meg az athéni nevelést, mely sok tekintetben ellenpontozta, másfelől pedig kiegészítette a dórok nevelési gyakorlatát.

Az athéni nevelés (Kr. e. VI-V. sz.)

A polisz vezető rétegét Athénban tehát - a hellén születésű arisztokraták mellett - a legmagasabb jövedelemmel rendelkező polgárok alkották. Hajótulajdonosok, kereskedők, vállalkozók, ipariüzem-tulajdonosok jutottak így hatalomhoz. Ők álltak szemben a csupán alapvető polgárjogokkal (szavazati jog, a népgyűlésen való részvétel joga) rendelkező szabad emberek tömegeivel. A rabszolgák - akiket pusztán tárgyaknak, "beszélő szerszámok"-nak tekintettek - semmiféle joggal nem rendelkeztek.

Az athéni állam legkiemelkedőbb vezetői - mint például Drakón, Szolón vagy Periklész - a szigorú jogalkotáson túl a kultúra, a művészetek pártfogását is szívügyüknek tekintették.

Az oktatásból elvileg mindenki kivehette részét, noha - Spártával ellentétben - ezen a téren semmiféle központi, állami szabályozás nem érvényesült. A taníttatás mégis inkább csak a tehetősebbek gyermekire korlátozódott a magánoktatásért fizetendő tandíj miatt.

A kiváltságokkal rendelkezők, a vagyonosok arra törekedtek, hogy gyermekeikből "jó poliszpolgár" váljék. Felfogásuk szerint ehhez megfelelő műveltséget kellett elsajátítani. E műveltség két részből állt:

Athén

1. Szakmai műveltség. A jó poliszpolgár ügyes kereskedő, sikeres vállalkozó volt. Az ehhez szükséges ismereteket, készségeket szüleitől sajátította el. A mesterség apáról fiúra hagyományozódott át.

2. Általános műveltség. Ezt mindenekelőtt a közéleti szereplések tették szükségessé. A jó polgárnak határozott elképzelése volt saját poliszának helyzetéről, jövőjéről. Képes volt arra, hogy véleményét logikus érvekkel alátámasztva kifejezze, gondolatait meggyőző szavakká formálja. A népgyűléseken, a bíróságokon és a közszereplés egyéb alkalmai során tudott vitatkozni polgártársaival, okfejtését példákkal is alá tudta támasztani. Ehhez ismernie kellett népének történelmét, a mitológia mondáit, a klasszikus költők és írók műveit, tehát általános műveltséggel kellett rendelkeznie.

Athén

Hétéves koruktól magántanítókhoz küldték a gyerekeket, akik tovább folytatták a családban elkezdett nevelést és megfelelő képzésben részesítették tanítványaikat. E képzés összetevői a következők voltak:

1. Múzsai képzés. Ezen belül:

Grammatikai-irodalmi képzés, ami az olvasás, írás, számolás tanulását, és irodalmi művek tanulmányozását jelentette.

Kithara-képzés, vagyis a hangszerjátékkal kísért énekelt versek tanulása, és a tánc.

2. Gümnasztikai képzés: torna, sport és a kifejező mozgás művészete.

A gyerekek nevelése-oktatása, a képzés tartalmainak átadása különféle iskolatípusokban történt:

a) Grammatikai "iskola": A hétéves gyermekeket elvitték a grammatisztész házába. Itt először az alapkészségek elsajátításával foglalkoztak. Társaival együtt megtanulta az olvasást, az írást és a számtant.

Mai "pedagógus" szavunk eredete is a görögöknél keresendő. Azt a rabszolgát nevezték "paidagogosz"-nak, aki a gyermekeket a magántanítóhoz kísérte, és aki - műveltebb rabszolga lévén - segítette őket az otthoni tanulásban. A későbbi korokban feladatköre bővült: a gondjaira bízott fiú erkölcsi nevelője is lett.

Athén

b) Kithara-"iskola". A múzsai képzésen belül a költészet oktatása mellett fontos szerepet játszott a zenetanítás is. Ez a kithara tanítójának, a kitharisztésznek a házában történt. (A kithara leginkább a mai hárfához hasonlatos húros hangszer.) Később e hangszer kísérete mellett énekelték a lírikusok műveit. Tánctanítás is folyt a kitharisztész házában: a kardalokat énekelve és táncolva adták elő.

c) Palaisztra ('birkózásra kijelölt hely'): Az előbbiekkel párhuzamosan hétéves koruktól kezdve a gimnasztikai képzést biztosító palaisztrába is elkísérték a gyermekeket. A tornatanítás, a testgyakorlás színtere volt ez. A testnevelő irányításával a küzdősportok (birkózás, ökölvívás) és a könnyűatlétika különféle ágait gyakorolták itt a fiúk.

d) Gümnaszion (gümnosz = 'meztelen'): Az idősebb a gümnaszionban folytatták a testgyakorlást. Olyan épület volt ez, amelyben - a fedetlen és fedett futópályák mellett - különféle céloknak megfelelő helyiségek kaptak helyet. A vetkőzésre, tisztálkodásra szolgáló szobák mellett később megjelentek az előadótermek és a könyvtárak is. Hamarosan magasabb szellemi tanulmányokat is folytattak itt a fiatalok.

Athén

   A görögök hittek abban, hogy az egészséges, ép testben valóban erkölcsileg fejlett, tehát "ép" lélek lakozik. Másként fogalmazva: Szép, esztétikus test csak szép, tehát etikailag kifogástalan léleknek adhat otthont. Ezt nevezték a görögök a "kalokagathia" elvének, amely szerint tehát a "szép" és a "jó" harmonikus egységben létezik. ("Kalosz" görögül azt jelenti: "szép", "agathosz" jelentése pedig: "jó".) Az athéniak nem azért edzették testüket, hogy egy bizonyos területen rendkívüli eredményeket érjenek el.

Athén

A nevelés fontos színterei voltak Athénban a megszerveződő baráti társaságok összejövetelei, a szümpozionok. A résztvevő fiatal fiúk a bölcsebb, tapasztaltabb polgárokkal folytatott kötetlen beszélgetések során tehettek szert újabb ismeretekre.

Az érett fiúk a különféle "iskolákban" elsajátított meggyőző beszéd, az ékesszólás művészetének birtokában már beléphettek az athéni közélet küzdőterére, a népgyűlés színhelyére (agora), hogy ott gyakorolják állampolgári jogaikat.

Az athéni lányok nevelése ettől eltérő képet mutatott. Többségüket csak a háztartási és gazdasági ismeretekre tanították meg: anyjuktól tanulták a varrást, a kötést, a fonást és a szövést. Olvasni és írni általában csak szüleiktől vagy dajkájuktól tanultak meg valamelyest. A politikai élet nyilvánossága zárt világ volt számukra. Legfőbb ékességük a hallgatás, s életük legfontosabb színtere a lakóház idegenek elől zárt női lakosztálya, a günakeion volt.

Athénban nagy gondot fordítottak a gyermekek lelkületének, jellemének formálására, a nevelésre. Nem elégedtek meg a tanított anyag mechanikus bevésésével, ennél többre törekedtek.

A hellenisztikus nevelés (Kr. e. 336 - Kr. e. 30)

A hellénizmus kezdetét általában Nagy Sándor uralkodásától (Kr. e. 336-323) számítjuk, végét pedig az év jelenti, amikor Augustus meghódította a görög fennhatóság alatt álló Egyiptomot (Kr. e. 30.). Ez a viharos háromszáz esztendő a görög kultúra kisugárzásának, szétterjedésének időszaka. A Nagy Sándor hódításainak eredményeként makedón és görög uralom alá került népek magukba szívták, asszimilálták a hódítók által közvetített kulturális javakat. A műveltség fogalma az egyre inkább kitáguló "lakott világban" összekapcsolódott a görög nyelv és kultúra ismeretével.

A hellenisztikus kor nevelése és oktatása is figyelemre méltó tartalmi gazdagodáson ment keresztül. Új "iskolatípusok" jelentek meg, s a régiekben átadott tudás tartalma is módosult.

Hellenisztikus nevelés

a) Az elemi oktatás színtere a minden városban működő didaszkaleion lett. Általában 7-14 éves korú gyerekek jártak ide. Részint magániskolák voltak ezek, de már megjelentek a városok által fenntartott intézmények is. Az elemi iskola többnyire egyetlen szegényesen berendezett szobából állt, itt tanított az iskolamester: a grammatisztész vagy didaszkalosz. Munkáját fizetségért végezte, ezért - a korabeli mentalitásnak megfelelően - igen kevésre becsülték. A tanító javadalma a tanított gyerekek létszámától függött. Bárki taníthatott külön képesítés nélkül, csak az olvasáshoz kellett értenie. A napi tanítási idő - közbeiktatott szünetekkel - virradattól napnyugtáig tartott. A gyerekek olvasni, írni és számolni tanultak a didaszkaleionban.

b) A középfokú oktatás színtere a grammatikai iskola volt. A grammatikosz ('irodalomtanár') vezetésével itt már megkezdődött a klasszikus írók és költők - mindenekelőtt Homérosz - műveinek beható tanulmányozása.

Hellenisztikus nevelés

c) Továbbra is működtek a gümnaszionok, az eredetileg testnevelésre szolgáló pompás épületegyüttesek. Szerepkörük gazdagodott: a test nevelése mellett a szellem gyarapodását is szolgálták már. Hatósugara is bővült, funkciójuk átformálódott: egyre inkább egyfajta "kulturális centrummá" vált: mindenki betérhetett ide, akinek kedve volt előadásokat hallgatni vagy a könyvtárban olvasni.

d) A felsőfokú képzés színterei azok a filozófiai iskolák is, melyek a híres bölcselők köré tömörülő fiatalokból szerveződtek. Kiemelkedett ezek közül Platón iskolája, az "akadémia". A híres filozófus Akadémosz parkjában a természetben, a gondolkodásban érvényesülő általános törvényszerűségekről beszélgetett, vitatkozott a köréje sereglett fiatalokkal. Hasonlóképpen tanított Arisztotelész az athéniak kedvelt "peripatosz"-án ('sétáló hely, sétány'), a Lükabéttosz nevű dombon sétálgatás közben magyarázva, vitatkozva tanítványaival.

A filozófiai "iskolákban" a fiatalok előbb egy általános filozófiatörténeti bevezetést kaptak, majd az iskola saját filozófiai rendszerével ismerkedhettek meg. Az iskola vezetőjével folytatott beszélgetések során vitatni is kellett annak tanait, nézeteit. Így is fejleszteni kívánták a görögöknél olyan nagyra becsült vitakészséget.

Nevelés az ókori Rómában
(Kr. e. VIII- Kr. u. V. sz.)

Az ókori Rómában másféle eszmények vezették a gyermeknevelést. Nem "önzetlen műveltséggel" akarták egyéniségüket gazdagítani, hanem képessé akarták tenni őket az állami célok szolgálatára.

A "vir bonus", a "jó ember" a rómaiak eszménye, aki rendelkezik a "virtus" férfias erényeivel. Képes arra, hogy - köztisztviselőként - segítse a központi akarat érvényre jutását az egész birodalomban. Ha kell, megvédi az impérium határait, s ha lehetőség nyílik rá, új provinciákkal gyarapítja Róma "örök dicsőségét".

A római nevelés évszázadai alatt - bizonyos hangsúlyeltolódásokkal - ez az eszmény érvényesült.

Róma

A római nevelés korszakai

A római nevelés történetét három korszakra bontva vizsgáljuk:

A nemzeti-családi nevelés kora

az iskolai oktatás elterjedésének időszaka

a császárság ideje alatt a birodalmi iskolák térhódítása

Róma

Ebben - a kezdetektől körülbelül Kr. e. 300-ig tartó - korszakban intézményes nevelés még nem létezett, a gyermekeket és fiatalokat a család, a katonáskodás és a közélet színtere: a Fórum nevelte.

A régi római család - a göröggel ellentétben - rendkívül zárt egységet alkotott, melyben az apa megkérdőjelezhetetlen hatalommal rendelkezett (patria potestas). Az édesanya feltétlen tisztelete jellemezte ezt a korszakot, ő biztosította a család belső egységét, nyugalmát. Miután az apa újszülött gyermekét a földről magához emelte - ez volt az ősi kifejezése annak, hogy magáévá fogadja - elkezdődött a gyermek családi nevelése.

Hétéves koráig édesanyja volt első nevelője. A szeretetteljes gondoskodáson túl tőle tanulta meg az ősi hagyományokat, a vallás legfontosabb tanait, a fegyelmezett magatartás normáit. Azután, hogy elmúlt hétéves, édesapja vette át nevelését, oktatását. Megtanította írásra, olvasásra, számolásra, s a gyakorlati élet legfontosabb szabályaira, elsajátíttatta vele a XII táblás törvényeket, melyek a rómaiak kötelességeit tartalmazták.

Róma

Az intézményes nevelés kialakulása

Ez Róma nagyhatalommá válásának korszaka. (Kr. e. 300-tól Görögország meghódításáig, Kr. e. 146-ig tart.) A műveltség megszerzésének eddigi keretei - a család, a katonaság, a Fórum - már nem bizonyultak elegendőnek. A hódító Róma érintkezésbe lépett más népek kultúrájával, műveltségével, mindezeket a hatásokat befogadta, asszimilálta.

Erre az időszakra tehető az intézményes nevelés fokozatos térhódítása. Elsősorban a görög kultúra hatására jelennek meg az első magániskolák, s felváltják az addigi alkalomszerű, családi oktatást-képzést.

A rómaiak egy része igen erősen ragaszkodott a hagyományokhoz, s erős rosszallással vette tudomásul a nevelés addigi patriarchális rendjének fokozatos felbomlását.

Róma

A "ludus" (ludus litterarius). A rómaiak átvették a görögök iskolarendszerét, és szinte semmit sem változtattak rajta. Az alapkészségeket - az írást, olvasást, számolást - a "ludus"-ban, ebben a kis magániskolában tanulták a gyermekek. A szülők tandíjat fizettek gyermekük oktatásáért. Alapiskola minden városban volt.

Érdemes felfigyelni rá: a "ludus" eredeti jelentése: kellemes foglalatosság, játék. (Az elemi ismeretek tanítójának neve: "ludimagister".) Ez a görög "szkolé" latin megfelelője, amely azt jelentette a görögöknél is: szívesen végzett, gyönyörködtető tevékenység. A középkortól kezdték ezt a görög szót latin formájában is használni: schola. Ez a szóalak került át a magyar nyelvbe is egy "i" eléje illesztésével, s így lett a szkólából "iskola".

A tanítás a "ludus"-ban - akárcsak hellén megfelelőjében a didaszkaleionban - meglehetősen szegényes körülmények között folyt: sokszor az utcából elkerített részt alakítottak ki iskolai célra. A gyermekeket a tanulással eltöltött évek száma szerint osztották csoportokba. Naponta - egy ebédszünet közbeiktatásával - körülbelül hat óra hosszat tanultak.

Róma

A játékos módszerek mellett a római kisiskolákban rendkívül szigorú fegyelem uralkodott. Gyakori fegyelmezési eszköz volt a fűzfavessző (ferula) és a szíjkorbács. A "kemény római jellem" kialakításához mindezeket szükségesnek vélték.

Grammatikai iskola. A Kr. e. III. század első felében dél-itáliai görög magántanítók nyitották meg az első grammatikai iskolákat. Tizenegy-tizenkét éves fiúk jártak ide, akik már tudtak írni, olvasni, számolni. Latin és görög nyelvtanon kívül költészetet és irodalmat tanultak itt - elsősorban Homérosz, Vergilius , Horatius műveit.

Retorikai iskola. Ahogy összetettebbé, szövevényesebbé vált a köztársaság politikai élete, úgy növekedett az igény a megfelelő szónoki-retorikai képzettséggel rendelkező szakemberek iránt. Tizenhat éves korukban kerültek a római fiatalok a retorikai iskolába, ahol a grammatikai iskolában tanultakra épülő szélesebb műveltséget szerezhettek. A szónoklattanon kívül a korabeli közélethez kapcsolódó ismeretköröket is tanultak itt.

Róma

Az iskolarendszer szétterülésének korszaka

Ez a Kr. e. 146-tól Kr. u. 476-ig terjedő időszak az iskolarendszer kiszélesedésének korszaka. Az eddig kialakult iskolák megerősödtek, s kiegészültek az újonnan szervezett jogi iskolákkal. Időközben ugyanis megváltozott a képzéssel szemben támasztott társadalmi igény. A hatalmasra duzzadt római birodalom területén kialakult az állami közigazgatási hivatalok széles hálózata. Róma rendelkezéseit, a központi akaratot ezek közvetítették a legtávolabbi provinciákba.

A birodalom, a császár érdekeit ebben a kiterjedt rendszerben a köztisztviselők, a hivatalnokok képviselték. Igen sok köztisztviselőre (orátor, görögösen: rétor) volt tehát szükség, akik az általános műveltségen túl jogi ismeretekkel is rendelkeztek. Milyennek képzelték el az ideális köztisztviselőt, orátort?

Róma

a) Nyelvi képzettséggel. (Jól kellett beszélnie latinul és görögül, járatosnak kellett lennie a grammatika, retorika és dialektika tudományában.)

b) "Tudományos" képzettséggel. (Ismernie kellett az aritmetika, geometria, asztronómia és zeneelmélet elemeit.)

c) Szilárd erkölcsi tartással. (Magatartásában érvényesülnie kellett a szó és tett egységének.) A császárkori Róma különböző iskoláiban tehát már rendszerbe foglalt tudományokat tanultak a fiatalok.

Róma

   Ezek egyik része szóval, szöveggel kapcsolatos. Ilyenek a grammatika (nyelvtan), a retorika (szónoklattan) és a dialektika (logika). Másik részük a számviszonyok különböző megjelenési formáival foglalkozott a filozófiai általánosítás szintjén. Az aritmetika (mennyiségtan), geometria (mértan), az asztronómia (csillagászat) és a zeneelmélet tartozott ide. Ezek alkották a "hét szabad tudományt", vagy más szóval a "hét szabad művészetet". (Septem artes liberales - az "ars" tudományt és művészetet egyaránt jelentett.) Azért "szabad" tudományok ezek, mert a rómaiak felfogása szerint csak szabad emberekhez méltó a velük való foglalkozás.

Róma

Róma magába szívta, asszimilálta a görög kultúra hatásait és ezek nyomán egy sajátosan római "arcélű" kultúrát teremtett. A görög "kalokagathia" eszménye itt a hasznosság elve alá rendelődik, és a nemzeti elhivatottság eszméje veszi át a vezető szerepet. Olyan kultúrára, olyan művészetre volt Rómának szüksége, amely alkalmas világhatalmi törekvéseinek igazolására, nemzeti kiválóságának bizonyítására.

A római ember gyermekeit "vir bonus"-szá akarta nevelni, olyan "jó ember"-ré, aki rendelkezik a megfelelő általános és szakműveltséggel. Tudását ugyanakkor kizárólag jó ügy érdekében használja fel. Felismerték ugyanis, hogy a műveltség, a képzettség a rossz veszélyeit is fokozhatja: ragyogó szónok a rossz célokat is jó színben tüntetheti fel. (Emlékezzünk a szofisták virtuóz retorikai bravúrjaira!) A "vir bonus" előtt álló "jó ügy" pedig nem lehet más, mint a birodalom érdekeinek önzetlen szolgálata.

Róma

Mivel a nők Rómában jelentősebb közéleti szereplésre nem számíthattak, a lányok nevelése nagymértékben különbözött a fiúkétól. Erényes feleségekké, gondos édesanyákká kellett válniuk, s az ehhez szükséges tudást a családi nevelés keretei között sajátították el. A szegényebb polgárok leányai ugyan együtt jártak a "ludus"-ba a fiúkkal, hogy ott sajátítsák el az írás, olvasás, számolás alapjait, de magasabb iskolákba nem kerültek. A jómódúak lányai otthon édesanyjuktól és házitanítójuktól szereztek irodalmi és zenei műveltséget.

A római nevelés közvetítő szerepe miatt is jelentős: egységes oktatási rendszert honosított meg a birodalom távol eső tájain. Közvetítette a legtávolabbi provinciákba a római és a hellenisztikus kultúrát. Ugyanakkor a jövő is ezekben az iskolákban érlelődött: Itt tanultak az egyre jobban terjedő - s 313-tól kezdve államvallásként elismert - keresztény vallás első ideológusai is.

A korai kereszténység és a nevelés

Jézus Krisztus színre lépésével új fordulatot vett az európai ember, az európai kultúra története. Szélsebesen terjedt az "evangélium" (jó hír) a Megváltó születéséről életéről, csodálatos tetteiről. Követőinek száma nőttön-nőtt. Palesztinában, Ázsiában, majd Itáliában egyre-másra szerveződtek a keresztény közösségek. Tagjaik azt hirdették, hogy nincs különbség ember és ember között, a hívők Isten előtt egyenlők - a római császárt istenként tisztelni viszont halálos bűn. Ez a tanítás váltotta ki háromszáz esztendőn át a megtorlás iszonyatát: keresztények ezreit végezték ki vagy vetették vadállatok karmai közé.

A legelső jeruzsálemi keresztény gyülekezetek szegény hívekből állottak. Ez a hit kezdetben a kisemberek körében talált visszhangra, akik sorsuk jobbra fordulását a Messiás eljövetelétől várták. Tőle remélték a helyi hatalmasságok és a nagy elnyomó, a római birodalom megsemmisítését.

A korai kereszténység és a nevelés

A korábban üldözött keresztények helyzete alapvetően megváltozott, amikor Konstantin császár 313-ban - az úgynevezett Milánói ediktumban (rendeletben) - vallásszabadságot és különleges jogokat biztosított nekik. Ettől fogva a kereszténység egyre fontosabb szerepet játszott a római birodalom életében.

Konstantin a kereszténységgel akarta fokozatosan felváltani a pogány államvallást. A keresztre feszítés büntetését 315-ben megszüntette, a gyermekeket, rabszolgákat, földműveseket és foglyokat törvényekkel védte. Az egyházat anyagi támogatásban részesítette, és rendeletére 321-ben a vasárnap állami pihenőnap lett.

A korai kereszténység és a nevelés

Emberfelfogás, embereszmény

A keresztény embereszmény gyökeresen más, mint a görög-római. Az antikvitás embere élni akar, s eközben a teljességre törekszik. Testét-lelkét ennek érdekében fejleszti. Retteg a haláltól, boldogulását ezen a földi világon keresi. A korai kereszténység embere ezzel szemben a földöntúli élet felé fordítja figyelmét. Nem képességeinek harmonikus fejlesztésére törekszik, hanem arra, hogy halhatatlan lelkét megtisztítsa a földi élet szennyétől.

Szeretet, önfeláldozás, alázatosság, békére törekvés, lelkierő - ezek a vonások jellemezték a kereszténység emberét.

A korai keresztény nevelés jellemzői

A korai kereszténység nevelési elvei a fentebb bemutatott emberfelfogásból eredeztethetőek. Középpontban az akarat fejlesztése áll; a testi erők és az értelmi képességek kibontakoztatása ehhez képest másodlagos.

További lényeges jellemzője a keresztény nevelésnek az egyetemes jelleg. (A "katholikosz" görög szó jelentése: egyetemes, általános, minden népre kiterjedő.) Eszerint minden embernek joga van ahhoz, hogy a hit és a szeretet szellemében művelődjék. Társadalmi, faji és nemzeti különbségeken fölülemelkedve a korai kereszténység képviselői a nőknek és a rabszolgáknak is biztosítani akarták a kulturálódás lehetőségét.

Családi nevelés. A korai kereszténység nagyműveltségű bölcselői, az egyházatyák a hit terjesztésével összefüggésben pedagógiai kérdéseket is tárgyaltak műveikben. Ezek között is különösen nagy fontosságot tulajdonítottak a családi nevelésnek.

Arra is ügyeljenek a szülők, hogy gyermekük ne váljon emberkerülővé. A nevelés fontos eszköze a mese. Látható: a korai kereszténység egyházatyái fontos szerepet töltöttek be a gyermekkel kapcsolatos korábbi közömbös attitűd fokozatos átformálásában. Munkáikban lépten-nyomon felhívták a figyelmet arra, hogy a gyermek Isten halhatatlan lélekkel megáldott értékes teremtménye. Éppen ezért figyelmet, együttérzést, gondoskodást, oktatást-nevelést érdemel.

A korai keresztény nevelés jellemzői

Kathekéta iskolák. A keresztény közösségek új tagjaikat - mielőtt maguk közé fogadták volna őket - alapos vallásos oktatásban-nevelésben részesítették. A gyülekezetek tanítóinak kiképzésére már a II. századtól kezdve ún. "kathekéta-iskolákat" létesítettek. ("Kathekéta" volt a neve a keresztény gyülekezetbe lépni szándékozó felnőttek nevelőjének, oktatójának. Az oktatás gyakran 2-3 évig is eltartott.) A többéves előkészület időszaka alatt a jelölteket megismertették a kereszténység tanításaival és jellemformáló gyakorlatokat végeztek velük.

Szent Ágoston - és más egyházatyák - felfogása jelentősen hozzájárult annak a középkori keresztény nevelési elvnek a kialakulásához, miszerint a gyermek eredendően rosszra törekvő hajlamait a nevelőnek kell jó irányba fordítania. A nevelés voltaképpen folyamatos küzdelem a gyermek bűnös természete ellen. Mivel a gyermek lelkileg még fejletlen, képtelen a jó felismerésére. A fejlődés feltétele, ha magát feltétel nélkül aláveti a felnőttek akaratának, ha ellenkezés nélkül azt teszi, amit parancsolnak neki. Engedelmes, alázatos, tekintélyt tisztelő tanulók - s felnőttek - nevelésére törekedtek.

 KÖZÉPKOR
A klerikus műveltség átadásának intézményei

A nyugati szerzetesség igazi megalapozójának Nursiai Benedeket tartják, aki 529 táján Róma és Nápoly között, Monte Cassino hegyén alapított kolostort. Nővére, Szent Skolasztika követte példáját, zárdát hozott létre a közeli Piumarolában. Monte Cassino kolostorából rajzottak ki hosszú időn keresztül a bencés (azaz: Benedek-rendi) szerzetesek, hogy újabb és újabb kolostorokat hozzanak létre Európa-szerte. Így jutottak el hazánkba is a X. század végén.

Ebben a "sötét középkor"-nak nevezett zaklatott időszakban, a VI-VIII. században a kolostorok a nyugodt szellemi élethez biztosítottak kiegyensúlyozott körülményeket. Szükséges volt ehhez, hogy a szerzetesek a lelkigyakorlaton, szent könyvek olvasásán és a reájuk bízott gyermekek oktatásán kívül nehéz testi munkát is végezzenek. Műhelyekben, szántóföldeken, erdőkben és kertekben folyt a szorgos munka, a kolostorok fokozatosan gazdasági központokká váltak.

Frank birodalom - Iskolák

A VIII. század végére megszilárdult Európában az első hatalmas feudális állam, Nagy Károly frank birodalma. Miután a 800. esztendő karácsonyán a pápa Nagy Károlyt császárrá koronázta, az uralkodó hozzákezdhetett nagyszabású művelődési programjának a megvalósításához. Ebben az egész országra kiterjedő koncepcióban a kolostori, székesegyházi (káptalani) és plébániai iskolák kiterjedt rendszerét hozta létre.

„Új” iskola születik

A IX. század folyamán kialakult az iskolai oktatás maihoz hasonló rendje. A tanulócsoportok tervszerűen foglalkoztak a pontosan meghatározott tananyaggal. Az azonos tantárgyat tanuló gyermekeket tudatosan kialakított módszerekkel oktatták. Kibontakoztak a pontosan körülhatárolt tartalmú tantárgyak. Az egyes tanulócsoportok tananyaga fokozatosan egymásra épült, lehetővé téve a tervszerű haladást. Tankönyvek készültek. A tanulócsoportokat már az oktatást élethivatásnak tekintő szakemberek - klerikus tanárok - tanították.

A gyakorlati társadalmi igények hatására az új iskolarendszerrel párhuzamosan új tananyagrendszer alakult ki. Ez az új klerikus tananyag magába olvasztotta a "hét szabad tudomány" egyes tagjait. A VIII. században a Karoling-kor elméletírói két csoportra bontották ezt az ókorból örökölt tudományrendszert:

A trivium tagjai a szóval, a szöveggel foglalkozó tudományok: a grammatika, a retorika és a dialektika. A quadrivium alkotóelemei pedig a számviszonyokra vonatkozó ismeretanyagok: az aritmetika, a geometria, az asztronómia és a zeneelmélet.

Három tantárgy

Akik magasabbra akartak kerülni a klerikus pályán, azok további három "komplex" tantárggyal ismerkedtek meg behatóan:

Grammatika. Ennek a már régtől fogva ismert komplex tantárgynak a keretei között tanulták meg a részletes latin nyelvtant, a helyesírás, a kiejtés, a hangsúlyozás szabályait nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is.

Diktámen. Több szálból szövődött össze ez az ismeretkör. A tanulók ennek keretei között sajátították el a latin nyelvű írásművek fogalmazásának szabályait. Ez volt tehát a gyakorlati "írásművészet" tudománya.

Kompútusz. Ez a számokkal kapcsolatos ismeretek összessége volt a középkori klerikus műveltségben. Számtani műveletek, az elemi geometria szabályai, a csillagos ég ismerete tartozott körébe. A naptárkészítéshez - ez is a papok feladata volt - csillagászati számítások ismerete is szükséges volt.

Plébániai iskolák

A IX. sz. folyamán szerveződött a falvak plébániai oktatása, a plébániai iskola. Összegyűjtötték - akár a legalsóbb néprétegekből is - a tehetséges ifjakat, hogy alapvető ismeretekkel és gyakorlati készségekkel felvértezve pappá képezzék ki őket.

A plébániai oktatás tananyagát az olvasás (lectura) és az éneklés (cantus) alkotta. Az egyszerű falusi plébánosnak nem volt szüksége magasabb műveltségre. Az elemi szintű klerikus műveltség tehát gyakorlatra irányuló, praktikus ismeret- és készség-együttes volt.

A plébániai oktatás célja a klerikus-utánpótlás volt. A legalacsonyabb néprétegek számára ezen kívül - egészen a XVI. századig - nem létesítettek iskolákat.

Székesegyházi iskolák

Ezeket az iskolákat az egyházi központokban a püspöki vagy káptalani székhelyeken szervezték meg.

KÖZÉPKORI KLERIKUSMŰVELTSÉG ELEMEI:

Önálló szaktudományok

a)orvostudomány

b)egyházjog

c) filozófia-teológia

Komplex alaptudományok

a)kompútusz

b)diktámen

c)grammatika

Alsó fokú iskolás ismeretek

Olvasás

éneklés

A középkori egyetemek

Az egyetemek kialakulásával új korszak vette kezdetét a műveltség elsajátításának történetében. A XII. században némelyik székesegyházi iskolában a nevesebb tanárok köré az ifjak tömegei sereglettek, hogy előadásait hallgathassák.

Fokozatosan létrejött a hallgatók és a tanárok szabad egyesülete, az "universitas", azaz a mai egyetem őse. Az "universitas" szó a középkorban nem a tudományok egyetemességét, hanem a testület egységét jelentette: "universitas magistrorum et studiorum" (tanárok és hallgatók együttese). Az intézmény neve ekkor még: studium generale (vagyis "egyetemes tanulmányok"). Az első studium generale Bolognában jött létre 1088-ban.

A középkori egyetemek polgárai általában 6-10 esztendei szaktudományos stúdium után nyerték el a doktori címet. A fakultás élén - akárcsak ma - a dékán állott, a négy fakultás, tehát az egész egyetem vezetője pedig a rektor volt.

Egyetemtípusok

1. Párizsi típusú egyetem: Az egyetem rektorát a tanárok választották, de az egyházi hatóság (az egyetem kancellárja) erősítette meg tisztségében. Ilyenek voltak a francia, az angol és a német egyetemek.

2. Bolognai típusú egyetem: Itt az egyetemi polgárok választottak maguk közül rektort egy-két évre. Rektor csak egyházi rendhez tartozó (klerikus) lehetett, olyan, aki "tisztes erkölcsű, megbízható, higgadt és igazságos", legalább 25 esztendős nőtlen férfiú volt. Tanítási jogot ő adományozhatott. Az itáliai és a spanyol egyetemek követték ezt a mintát, de ilyen volt a rend a krakkói egyetemen is.

A világi nevelés

A középkor a rendi tagozódás kora. A rendiség nemcsak jogi tekintetben tagolta a társadalmat, hanem minden rendnek megszabta a maga sajátos foglalkozását. A középkor embere nem ismerte az univerzalitást. "Szakmai csoportok" jöttek létre: a tudományok művelője: a papság, a szabad emberek: katonák vagy (később) polgárok, a nem szabadok: jobbágyok.

Az előkelő világiak fiai a lovagi nevelés életszerű keretei között sajátították el mindazt, amire felnőtt életükben szükségük lehetett.

A lovagok nevelése

A középkor társadalmi rendjének alapja a földbirok, a feudum volt. A birtok tulajdonosának elsőrendű kötelessége volt, hogy mindazt, amit örökölt megvédje és gyarapítsa. Ehhez katonai erényekre: fizikai erőre, ügyességre, a fegyverforgatás készségeire volt szükség. A nemesi fiúgyermekeket ennek szellemében nevelték. A családi birtokot a legidősebb gyermek örökölte, a többi pedig a király, a fejedelem vagy más hűbérúr szolgálatába szegődött.

A lovag tehát az a nemesi származású - legtöbbször nem elsőszülött - lovas katona volt, aki fegyveres szolgálatait hűbérurának ajánlotta fel, s hűségéért cserébe jutalmul földbirtokot kapott. (Később a lovagok rendjébe alsóbb néprétegekből származó katonák is bekerültek.)

A XI. századtól - a feudalizmus megszilárdulásától - kezdve a fejedelmi udvarok többségében jelentős udvari kultúra keletkezett. A környékbeli nemes fiatalok itt gyűltek össze, hogy megismerjék a feudális társadalom szokásait, szert tegyenek azokra az ismeretekre és készségekre, amelyekre majdani életükben szükségük lehetett. Sajátos lovagi ideál alakult ki ezekben a kulturális központokban.

Lovagi nevelés

A lovagok nevelése gyökeresen eltért a klerikusok képzésétől. Mégis - talán a párhuzamok keresése miatt - a korabeli és későbbi írók a "septem artes liberales" mintájára "hét lovagi készség"-ről írtak. A lovaglást, úszást, nyilazást, vívást, vadászatot, sakkozást és az éneklést - feltehetően a hetes szám misztikája jegyében - foglalták egységesnek vélt rendszerbe. Ugyanígy elméleti konstrukció a lovaggá válás folyamatának három szakaszra bontása: apród gyermekkorban, fegyverhordozó ifjúkorban és lovag felnőttkorban.

Ha az ifjú elérte a 20-22 éves kort, a felnőttkor határát, s ha arra érdemesnek bizonyult, akkor pompázatos szertartással lovaggá avatták. Fegyverzete egyes darabjait: a sisakot a vérteket és a sarkantyút a püspök adta át neki, a kardját pedig hűbérura. A lovaggá ütés a fanfárok zengése közepette történt.

Lovagi nevelés

A lovagi nevelés a XII-XIV. században érte el virágkorát Európa-szerte. A középkorban az úri családok leánygyermekeinek nevelése eltért a fiúkétól. Többségük hamar elkerült otthonról: apácakolostorokban vagy más főúri családok lovagváraiban nevelkedtek.

Ezek az előkelő származású leánykák a várúrnő vezetésével sajátították el mindazt, amit egy feudális udvarház, egy nagy gazdaság vezetéséhez tudni kellett. Minél hamarabb meg kellett tanulniuk mindezt, mivel általában korán, 12 esztendős koruk táján férjhez adták őket.

A gazdaság vezetése a középkorban a nemesasszony feladata volt, míg férje a katonáival, fegyvereivel és lovaival foglalkozott. A várúrnő háztartásvezetői munkája nem volt könnyű, a tipikus középkori háztartásba ugyanis többnyire több tucat, nemritkán száz ember is beletartozhatott. Rokonok, szolgálók, védencek, papok - mindannyit etetni és öltöztetni kellett, ez volt a feudális várúrnő kötelessége.

A városi polgárság iskolái

A XIII. századtól kezdve a városi polgárság egyre nagyobb befolyásra tett szert. Ezzel párhuzamosan átformálódott a városi plébániai iskolák tananyaga: már nemcsak a pappá nevelés szempontjait vették figyelembe, hanem a kereskedő, iparos- és hivatalnokrétegek szükségleteit is.

A városi plébániai iskolák oktatója, az iskolarektor (rector scholae, magister scholae) volt. Többnyire egymaguk látták el valamennyi tanulócsoport oktatását, de a nagyobb városokban az énektanítás és a tanulók templomi szolgálatának megszervezése a kántor feladata volt. A felnőtt tanárok mellett több helyen segédtanítót (preceptor, informator, Geselle) alkalmaztak. Ezek nagyobb diákok voltak, akik a kezdők gyakoroltatásában segédkeztek.

Az iskolarektor a plébános felügyelete alatt állott, javadalmazását az egyház látta el, de egyes városokban a városi tanács is juttatott számukra bizonyos pénzösszeget.

Literátusok

A XIII-XIV. századra új, világi értelmiségi réteg, a literátusok rétege alakult ki Európa városaiban. A városi plébániai iskolákban, vagy később az egyetemek filozófiai fakultásán olyan komplex műveltséget szerezhettek, amelynek már gyakorlati irányultsága volt. A vallás, a tudomány, a törvénykezés, a hétköznapi ügyintézés, az orvoslás egyaránt helyet kapott benne. E műveltség birtokában a literátusok már nem törekedtek arra, hogy klerikusokká legyenek. Világi pályák várták őket. Lehetett belőlük például jegyző, tanító, tisztviselő, gazdatiszt, titkár, könyvelő.

A kézműves- és kereskedő rétegek gyermekei is megtalálhatók voltak a városi plébániai iskolákban. A mesterség fortélyait a céhekben, a műhelyekben sajátították el, az iskolában pedig az alapvető ismereteket: anyanyelvű írást, olvasást, esetleg latin grammatikát. Ez utóbbi ugyanis a társadalmi emelkedés, a magasabb rétegekbe kerülés műveltségbeli eszköze volt.

A magyar intézményes nevelés kezdetei

Szent István király megkoronázása idején egy forrongásban-átalakulásban levő, régi és új hit között vívódó társadalom élére került. Az új király felismerte legfontosabb feladatait: a magyar társadalom új, feudális struktúráját kellett kibontakoztatnia, a feudális államszervezetet kiépítenie, s mindehhez a gazdasági fejlődés alapjait lefektetnie. A jövő érdekében - hogy a magyar nép betagolódhasson az európai nemzetek közé - a kereszténység felvétele is szükséges volt.

A keresztény egyház szervezetének kiépítése együtt járt az egyházi iskolák megteremtésével, s ez kettős célt szolgált: klerikusokat képeztek, akik az egyházi szolgálat ellátásán túl világi értelmiségi funkciókat is betöltöttek. Szent István több kolostort alapított bencés szerzetesek részére. Ezek közül kiemelkedik a Szent Márton hegyi kolostor, amelynek első szerzetesei még Géza fejedelem hívására, 996-ban érkeztek ide.

Iskola is működött ebben a kolostorban: a bencések tervszerűen oktatták-nevelték a szerzetesi életet választó magyar fiatalokat. A Szent Márton hegyi kolostor szerzetesei közül később számosan lettek István király országépítő munkájának segítőivé.

A magyar intézményes nevelés kezdetei

Nagy Lajos - Vilmos pécsi püspök szorgalmazására - 1367-ben alapított egyetemet Pécsett. Ez az intézmény néhány évtized múltán megszűnt. Új egyetem létesült Zsigmond uralkodása alatt Óbudán, 1395-ben. Az oktatás valamennyi karon megindult, s az intézmény szoros kapcsolatot tartott fönn a bécsi egyetemmel: Az óbudai filozófiai fakultáson bécsi magiszterek oktattak, a bécsi egyetemen pedig óbudai bakkalaureusok. Ez az intézmény sem volt hosszú életű: 1414 után már nem található róla adat.

Az egyetem mind Pécsett, mind Óbudán a helyi székesegyházi iskolából fejlődött ki. A teljes egyetemi szervezet azonban egyik helyen sem tudott megerősödni (feltehetően a javadalmak hiánya és a külföldi egyetemek nagyobb vonzereje miatt), s nemsokára ismét káptalani iskolaként működtek tovább ezek az intézmények.

 RENESZÁNSZ ÉS HUMANIZMUS
A világ és az ember felfedezése (XIV-XVI. sz.)

   Az európai művelődés történetének a - hozzávetőlegesen - 1300-tól 1600-ig tartó időszakát nevezzük reneszánsznak. Ezt a fogalmat nemcsak művészeti stílusirányzatként foghatjuk fel, hanem korstílusként, civilizációs stílusként is értelmezhetjük. A világkép, az ideológia döntő változásának első állomása volt a reneszánsz, s ez a változás, ez a fölgyorsult fejlődés folytatódik majd a XVIII. századi felvilágosodás racionalizmusában. Az európai "Új Ember", az autonóm egyéniség a reneszánszban indult útnak, de a nagy Felszabadulást számára csak az angol és francia felvilágosodás hozza el.

A humanisták mozgalma

A XIV-XV. század Itáliájából indult el az a szellemi áramlat, amely az antik klasszikus szerzők újrafelfedezésével vált a reneszánsz kultúrájának meghatározó tényezőjévé. A humanisták mozgalmáról van szó.

Olyan kulturális - és ezen belül pedagógiai - program volt ez, amely a tudományoknak egy fontos, de igencsak körülhatárolt területét fejlesztette tovább. A "studia humanitatis", humán tudományok körébe a grammatika, retorika, történelem, költészet és erkölcstan tartozott.

Humanizmus

   A klasszikus humán műveltség megszerzését - a gyakorlatias célokon túl - az is ösztönözte, hogy hittek ennek nevelő, személyiséggazdagító hatásában. Az "ars humanitatis" a reneszánsz emberének szemében az emberhez méltó élet megteremtéséhez tudományok, művészetek összességét jelentette. Mindenekelőtt az antik klasszikus - görög és latin - szerzők műveivel való élményszerű foglalkozás "humanizáló", emberi értékekkel gazdagító hatásában bíztak. Az ókori görögökhöz hasonlóan a reneszánsz humanistái is hittek az esztétikai élmény jellemfejlesztő hatásában.

Reneszánsz

Néhány, a reneszánszra jellemző jelenségre hívjuk fel a figyelmet mindezzel kapcsolatban:

Az egyik az, hogy a reneszánsz az egyéniség érvényesítésének korszaka. Az egyéniség, az "Én forradalma" zajlott le ebben a korszakban, olyan forradalom, amely a sokoldalú, cselekvő Ént emelte piedesztálra.

Ez a jelenség szorosan összefüggött a középkori világkép reneszánsz korabeli hangsúlyeltolódásaival:

A középkor világfölfogása azon - az antikvitástól öröklött - szemléleten alapult, miszerint a létező dolgok szerves összefüggésben, szoros láncolatban állanak egymással. Ez az elmélet a skolasztikusok, mindenekelőtt Aquinói Szent Tamás (1225?-1274) filozófiájában teljesedett ki.

A skolasztikusok az egész világegyetemet egy hatalmas élő szervezet mintájára képzelték el, melyben minden mozgás, változás egy kiváltó okból, "végső mozgató"-ból ered. A világképben az ember szerepe módosult: addigi alárendelt szerepéből a középpontba került.

Reneszánsz

A reneszánsz emberét mindezek ellenére hiba lenne vallástalansággal, "pogánysággal" vádolni. A humanizmus nem vallási és nem is vallásellenes mozgalom volt, hanem egy olyan irodalmi és tudós irányzat, melyet nyugodtan követhettek anélkül, hogy vallásos témákról szót ejtettek volna. Egyfajta oldott, személyes jellegű "modern" vallásosság alakult ki, mely - az intézményesült, megmerevedett egyház közvetítő szerepét megkérdőjelezve - Isten és ember viszonyát egyre inkább személyes kapcsolatnak tekintette. Ez a folyamat - látjuk majd - a reformáció hitújító, megtisztulást hirdető mozgalmában csúcsosodik ki.

Segítséget nyújtott e művek megismertetésében az időközben elterjedő könyvnyomtatás. (Gutenberg az 1450-es évek közepén állította fel az első nyomdát.) Az első nyomtatványok iskolai tankönyvek, kegyes olvasmányok, prédikációk, ponyván árusított széphistóriák voltak.

Reneszánsz

A reneszánsz ember a természettudományok felé is újult érdeklődéssel fordult. A reneszánsz gondolkodói a konkrét érzékszervi tapasztalat, a vizsgálódás, a kísérletezés becsületét is helyreállították.

A reneszánsz ember jellemző vonása az univerzalitásra, mindenoldalúságra való törekvés. (A kor embertípusát olasz nyelven az "uomo universale" fogalma jelöli, s ez mindenoldalú embert jelent.) Az emberi tehetséget akkoriban még nem szorították a különféle mesterségek kalodájába.

A reneszánsz úri nevelés

A reneszánsz világfölfogása, emberképe, gyermekszemlélete legjobban a főúri gyermekek nevelésében tükröződik. Egyes humanista szellemű nevelők a középkor zord, rigorózus gyermekképén túllépve közvetlenebb, bensőségesebb viszonyt igyekeztek kialakítani neveltjükkel.

Nemcsak a nevelés stílusa tükrözte a reneszánsz emberközpontú szemléletét, hanem a tanítás anyaga is.

Ennek az eszményített embertípusnak első lényeges vonása a sokoldalúság. Az udvari ember legyen "uomo universale" (mindenoldalúan harmonikusan fejlett ember), lehetőleg minél teljesebben bontakoztassa ki a benne szunnyadó képességcsírákat.

Szelleme is sokoldalúan képzett. A humanisztikus műveltségben alaposan tájékozottnak kell lennie: jól kell ismernie a latin és görög írók, költők, szónokok és történetírók műveit.

Az "uomo universale" reneszánsz embereszményének megfelelő nevelés - mint láttuk - a főúri gyermekek és ifjak nevelésében teljesedett ki.

Academia Istropolitana

A magyar humanizmus egyik legnagyobb alakja Janus Pannonius nagybátyja, Vitéz János nagyváradi püspök volt. A Hunyadi-fiúk egykori nevelője, a későbbi esztergomi érsek már a század negyvenes éveitől kezdve fontos politikai pozíciókat töltött be. Nagy szerepe volt Mátyás király választásában, akinek azután közeli munkatársa lett.

Humanista felfogása és hazaszeretete egyaránt ösztönözte, hogy szorgalmazza a királynál egy új egyetem alapítását. (A korábbi magyar egyetemek - láttuk már - Pécsett és Budán egyaránt tiszavirág-életűnek bizonyultak.) Mátyás király a pápától kért az egyetem számára alapító bullát. II. Pál alapítólevelének kelte: 1465. május 19.

Az egyetem-szervező munka lelke Vitéz János volt, aki az egyetem kancellári tisztségét is viselte.

Az univerzitász színhelyéről 1467-ben született döntés, s még ugyanazon esztendőben megkezdődött az oktatás. Feltehetően mind a négy fakultás (filozófia, jog, orvostudomány, teológia) kiépült. Elsősorban a filozófiai ("ars") és a teológiai kart kívánták magas szintre fejleszteni.

Fennállásáról a legkésőbbi hiteles adat 1474-ből származik.

REFORMÁCIÓ ÉS ELLENREFORMÁCIÓ
Reformáció és nevelés

A XVI. század pedagógiájára, nevelésügyére két eszmeáramlat hatott elemi erővel.

Az egyik a humanizmus, mely a középkor klerikus műveltségének egyeduralmát megtörve ember-irányultságú kultúrát és emberléptékű pedagógiát hozott létre.

A másik a reformáció, amely az egyház hierarchikus tekintélyéhez kötődő kiüresedett hitélet helyett személyes indítékú, bensőséges, mélyen átélt vallásosságot - s ilyen alapozású pedagógiát - hirdetett.

A katolikus megújhodás (ellenreformáció) pedagógiája

   A katolikus egyház vezetői a tridenti zsinaton gyűltek össze, hogy egységesen lépjenek fel a terjedő reformációval szemben (1545, 1551-1552, 1562-1563). A zsinaton nem csak a protestánsok ellen hoztak határozatokat, hanem megszüntettek sok olyan katolikus egyházon belüli visszásságot is, amelyek méltán váltották ki a reformátorok ellenérzéseit és heves kritikáját. (Búcsúcédulák árusítása, a pápai udvar fényűző életmódja, szerzetesek egy részének erkölcsi kilengései stb.) A reformáció ellen a reformátorok saját fegyvereit fordították: az iskolák fölötti befolyás megszerzésével akarták a híveket visszatéríteni a katolikus egyházhoz.

Jezsuiták

A jezsuita iskolák már a mai értelemben vett osztály-tanóra rendszer alapján működtek. Egy osztályba az azonos életkorú és megközelítően azonos tudású gyermekek kerültek. Az oktatás központi tanterv és követelményrendszer alapján folyt, a tanulók teljesítményét év végenként vizsgákon értékelték.

A jezsuiták középiskoláiban szigorú fegyelem uralkodott, de a testi fenyítékhez csak legvégső esetben folyamodtak. A tanári tekintély korlátlan uralmát igyekeztek szeretetteljes magatartással, segítőkész bánásmóddal párosítani.

Jó érzékkel ügyeltek arra, hogy a szellemi erőfeszítésben elfáradt tanulók szükség esetén testmozgással, játékkal, szórakoztató feladatokkal pihenjenek. Arra törekedtek, hogy növendékeik számára az iskolai élet élményszerű időtöltés legyen, amelyben a szellemi koncentráció és a kikapcsolódást nyújtó szórakozás harmonikus egységet alkot.

Katolikus - protestáns

Figyelmet érdemel néhány jellemző eltérés a katolikus és protestáns kollégiumok között:

1. A katolikusok az elemi, a gimnáziumi és az akadémiai tagozatot külön szervezeti egységként kezelték. Külön létesítettek elemi ismereteket oktató kisiskolákat, külön gimnáziumokat és akadémiákat. A protestánsok ellenben egyetlen összefüggő intézménytípusba integrálták mindhárom szintet. Egy iskolába, a "kollégium"-ba járt az 5-6 esztendős, ábécét tanuló kisgyerek, és a 25-26 éves teológus.

2. Ez az egységes vertikum a protestánsoknál azt is lehetővé tette, hogy az akadémiai tagozat nagydiákjai segédtanítóként ("preceptor"-ként) közreműködjenek az elemi osztályok oktatásában. A jezsuiták ezzel ellentétben minden osztály élére felnőtt pedagógust állítottak.

3. Az akadémiai tagozat filozófiai osztályainak elvégzése után a protestánsok minden esetben kötelezővé tették a teológiai stúdiumot (a világi pályára igyekvőknek is). A katolikusok ezt csak a papi pályára készülők számára tartották szükségesnek.

4. A protestánsok - egészen a XIX. századig - nem szerveztek külön tanárképzőket. Közvetlen pedagógiai tapasztalatokat a "tógás" diákok (nagydiákok) preceptorként szerezhettek. A katolikusok viszont külön képzőkben foglalkoztak a középiskolai tanári pályákra igyekvőkkel. 

Iskoláztatás a Mohács utáni Magyarországon

A XVI. század közepének Magyarországára a teljes megosztottság volt jellemző. Az ország három részre szakadt: középső és déli részén a török volt az úr, a nyugati és északi területek Habsburg Ferdinánd uralkodása alatt álltak, s Erdély is hamarosan önálló fejedelemséggé vált. A területi szétdaraboltságot a feudális nemes urak egymás ellen vívott frakcióharcai tetézték.

A magyar katolikus egyház legfőbb vezetői a mohácsi csatatéren elpusztultak. A főpapság a tragédia után politikai küzdelmekbe bonyolódott. Ez is magyarázata lehet annak, hogy a futótűzként terjedő reformáció kezdetben nem ütközött a katolikusok ellenállásába.

A protestantizmus szélsebes hazai terjedését társadalmi okok is segítették. A hit reformátorai a vallás ősi, tiszta formáihoz akarták visszavezetni a népet és a földi javakban dúskáló, hatalmas gazdasági hatalommal rendelkező katolikus egyházat. Luther tanításai főként a királyi városok németajkú polgárai között leltek visszhangra, Kálvin elveit pedig a mezővárosok tehetős parasztpolgárai fogadták magukévá.

Hamarosan a lutheránusok (evangélikusok) és a kálvinisták (reformátusok) egyházakba szerveződtek, és elfoglalták helyüket - a megújuló katolikus egyház mellett - a feudális társadalom rendjében. A reformáció kezdeti forradalmi lendülete az 1570-es éveken Magyarországon is megtört.

A népoktatás

A század közepének társadalmi-politikai-ideológiai küzdelmei új igényeket támasztottak az alsó rétegek iskoláztatásával szemben. Ekkor már szükségesnek tartotta az uralkodó osztály, hogy lehetőleg minden nagyobb településen (városban és falun egyaránt), ahol van papi állomáshely, legyen világi rendű tanító is.

Három, egymással szorosan összefüggő cél elérése érdekében akarták a népoktatást megszervezni:

1. Elsősorban azért, hogy elfogadtassák velük saját felfogásukat arról, hogy a fönnálló társadalmi rend tökéletes, ennek megváltoztatása katasztrofális lenne az ő számukra is. Az alsó néprétegeknek ez az "állapotbéli" kötelességek teljesítésére való nevelése összefonódott a vallásos érzületre neveléssel.

2. Az uralkodó osztály egy szűk körű közvetítő réteget akart létrehozni a népoktatás útján. Olyan réteget, mely műveltsége révén képes arra, hogy az uralkodó osztály nézeteit, eszméit az alsóbb rétegek felé közvetítse, velük elfogadtassa.

3. Azok számára is szükséges lehetett az elemi ismeretek és készségek elsajátítása, akik megmaradtak örökölt státusukban. Így például a városokban a céhekbe igyekvő fiataloknak ebben a korban már tudniuk kellett írni, olvasni, számolni. Mindezek iskolai elsajátítása után került sor a speciális céhes képzésre, a szakmai ismeretek és készségek elsajátítására.

Katolikus iskolák

    Magyarországon első ízben az Oláh Miklós esztergomi érsek elnökletével 1560-ban összeülő nagyszombati zsinat rendelkezett a kisiskolák állításáról. E határozat a királyi Magyarország katolikus vallási ügyeivel foglalkozott, s kitért a népoktatásra is. A zsinat elrendelte, hogy minden plébániának tanítót kell alkalmaznia. Ha a falu szegény, akkor több település együttesen fogadja fel a tanítót. Ennek feladata, hogy a "betűismeret első elemeire" oktassa a falvakban élő gyermekeket. Szükséges továbbá a templomi szolgálathoz szükséges egyházi énekek tanítása is. A tanítónak írni is tudnia kell, hogy az arra alkalmas tanulókat ebbe a mesterségbe is bevezethesse. Fontos, hogy a tanító "jó tudományú és tisztes erkölcsű" ember legyen, hogy jó példája révén tanítványai "ne csak tanultakká váljanak, de becsületesekké is".

AZ ÁTMENET KORSZAKA: XVII. SZÁZAD
Johannes Amos Comenius pedagógiai szintézise

Jan Amos Komenský (1592-1670) (latinosan: Johannes Amos Comenius)

heidelbergi egyetem

a "tudományok tudománya", vagyis a pánszófia

legfontosabb műve a "Didactica magna" (Nagy oktatástan)

Comenius világszemléletének középpontjában a keresztény hit áll, de ennek talaján a hagyományostól eltérő, új gondolatok egész sorát fogalmazta meg. Kiindulópontja az, hogy az ember Isten teremtménye, s a földi élet után Istenhez tér vissza.

Comenius mélységesen hisz az ember alakíthatóságában, nevelhetőségében. Felfogása szerint minden gyermekkel eleve adott az eszesség, uralkodásra való képesség, a vallásos jámborság kibontakoztatásának lehetősége, ezért minden egyes gyermek nevelhető. De nemcsak nevelhető minden ember gyermeke, de nevelni is kell - abban a társadalmi közegben, ahová sorsa rendelte -, hogy e három adottság lehetőség szerint mindenkiben kiteljesedjék.

Comenius

értelmi, erkölcsi és vallásos nevelés

neveléssel a társadalmi bajok gyógyíthatók

a gyermekkorban oly mértékben nevelhető az ember, mint később soha - hangsúlyozza Comenius a Didactica Magná-ban

Comenius didaktikai és metodikai alapelvei a következők: a szemléletesség, a tudatosság, a rendszeresség, a következetesség és a tananyag koncentrikus bővítésének elve

A tanításban haladjunk

     1. az egyszerűtől az összetett,
2. a konkréttól az elvont,
3. a tényektől a következtetések,
4. a könnyűtől a nehéz,
5. a közelitől a távoli felé.

Nagy Oktatástanban négylépcsős iskolarendszert vázol fel, amelynek minden fokozata hat esztendeig tartó nevelést, képzést ölel fel:

     I. A kisgyermekkor iskolája az anyai öl;
II. a gyermekkor iskolája a tudományos játék, vagyis a nyilvános népiskola;
III. a serdülőkor iskolája a latin iskola, vagyis gimnázium;
IV. az ifjúkor iskolája az akadémia és külföldi utazások

Comenius

Comenius írta le elsőként részletesen a - máig is érvényben levő osztály- és tanórarendszert

 Comenius 1650-1654 között Sárospatakon élt. Itteni tartózkodása alatt lehetősége nyílott arra, hogy a hétosztályos pánszófikus iskolatervezetét a gyakorlatba is átültesse

"Szükséges, hogy a megismerés mindig az érzékszervekből induljon ki (semmi sincs ugyanis az értelemben, ami nem volt meg előbb az érzékekben). Mi más ez, mint az, hogy a tanítás ne a dolgok szóbeli elbeszélésével vegye kezdetét, hanem a reális megfigyeléssel

Orbis Pictus

A tudományok első magyar összegzője: Apáczai Csere János

Apáczai Csere János (1625-1659) - az államvallás 1691-ig a református lett

Apáczai 1643-1648 között volt a gyulafehérvári kollégium akadémiai tagozatának diákja

Apáczai - korabeli kifejezéssel élve - hollandiai egyetemekre "bujdosott", Franeker, Leyden és Utrecht egyetemein világhírű professzorok előadásait hallgathatta, Harderwijk újonnan alapított egyetemén pedig teológiai doktori címet szerzett

Apáczai 1651 szeptemberében megnősült, feleségül vette Aletta van der Maet utrechti polgárlányt

Hazatérte után a gyulafehérvári kollégiumba került

II. Rákóczi György megfosztotta Apáczait állásától, s elűzte Gyulafehérvárról,a száműzött tanár - I. Rákóczi György felesége, Lórántffy Zsuzsanna közbenjárásával - a kolozsvári református kollégium élére került

Hatalmas munkát végzett itt. Tanítványaival - akik között voltak Gyulafehérvárról őt követő diákok is - újjáépítette a tűz által elpusztított iskolát, tanított, tanulmányokat írt, harcolt papi ellenfeleivel, védekezett a rosszindulatú intrikák ellen. A túlfeszített munka felőrölte amúgy is gyenge egészségét. Tüdőbaj ("szárazbetegség") végzett vele 1659 szilveszterén. Fiatal felesége sem sokkal élte túl.

Apáczai Csere János

Fő művei

1. Magyar Enciklopédia. Apáczai múlhatatlan érdeme, hogy átfogó szintézisbe ötvözte kora tudományos eredményeit. Hatalmas vállalkozásba fogott: a XVII. század tudományainak teljes körképét igyekezett egy pedagógiailag elsajátítható műveltség-egészbe transzformálni.

Kezdeményezését az tette páratlanná, hogy mindehhez saját anyanyelvét, a magyar nyelvet hívta segítségül. Azt a nyelvet, amely abban a korban még nem rendelkezett a tudományok egyes fogalmait pontosan tükröző szakkifejezésekkel. Apáczainak ezért nyelvújító tevékenységet is kellett végeznie. Új magyar szavakat teremtett, kifejezéseket alkotott.

A fiatal tudós-pedagógus az Enciklopédia jelentős részét még hollandiai tartózkodása alatt írta. Az utolsó fejezeteket már hazulról küldte ki az utrechti nyomdába, ahol 1655-ben (1653-as évszámmal) jelent meg.

Apáczai Csere János

   Apáczai erdélyi iskolakoncepciója a beköszöntő beszéd alapján:

széles körű népoktatás,

hasznos ismereteket nyújtó középiskolák,

melyeket színvonalas, egyetemi rangú akadémia tetőz be

A felvilágosodás kezdetei
John Locke és a gentleman-nevelés

Az "újkor emberének" születését - a vallásos indíttatáson túl - a filozófiai gondolkodásban lezajló fejlődés is siettette. A reneszánsz "lobogását" és forrongását a XVII. század lehiggadása követte. A filozófiában is előtérbe került a természettudományos egzaktságra való törekvés.

Francis Bacon nevével fémjelzett tapasztalati-induktív eljárás másrészt egyre inkább teret hódított René Descartes matematikai alapokon nyugvó, deduktív levezetéseket előnyben részesítő racionalizmusa.

Angliában a felvilágosodás elsősorban az empirizmus áramlatát erősítette fel, noha - vele párhuzamosan - a racionalizmus és a szentimentalizmus is továbbfejlődött. Ennek az angolszász felvilágosodásnak a legnagyobb korai képviselője John Locke (1632-1704).

Milyen értékeket tart nélkülözhetetlennek az emberi boldogság eléréséhez? Az egészséget, a jó kedvet, a tudást, a jócselekedetet, valamint a "túlvilági örök, megfoghatatlan boldogság" reményét.

John Locke

Locke embereszménye a gentleman. A nemesi rendbe vagy a polgárság felső rétegeibe tartozó művelt úriember. A korábbiaktól eltérően tehát nem pap, nem tudós, nem katona, nem jogász, hanem olyan tehetős ember, aki jól tud a világban forgolódni, tevékenykedni.

A gentleman nevelésekor a következő célokat tartja szem előtt: 1. erős, egészséges test, 2. erényes, vallásos lélek, 3. praktikus ismeretek

A FELVILÁGOSODÁS GYŐZELME

A felvilágosodás gondolatvilágának jellemzője a liberalizmus, a szabadgondolkodás, amely az emberi értelem teljes autonómiáját, függetlenségét hirdeti. Tagadja a vallási dogmákat és az egyházat. A keresztény hitből csak azt fogadja el, ami az emberi ésszel felfogható és ami e felfogás szerint az erkölcsös élethez elegendő (Isten léte, a világ teremtése, a lélek halhatatlansága).

A liberalizmussal függ össze a felvilágosodás másik jellemzője: a deizmus. Hisz Istenben mint teremtőben, de azt vallja, hogy a Legfőbb Lény tökéletessége megköveteli, hogy a lehető legjobb világot alkossa meg. Az ilyen tökéletes világ pedig nem igényli az utólagos beavatkozást, "javítgatást". Következésképpen nem lehetséges sem a kinyilatkoztatás, sem pedig a csoda. Isten kultikus imádása fölösleges. Egyetlen követelmény az ésszerű alapokon nyugvó erkölcsös élet.

A francia felvilágosodás filozófusainak körében a deizmus képviselője volt Voltaire és - a pedagógiai gondolatai révén is méltán ismeretté vált - Jean-Jacques Rousseau.

Rousseau természetelvű pedagógiája

A tizennyolcadik századot joggal nevezték a "pedagógia századának". A felvilágosodás hívei mélyen hittek abban, hogy az ifjúság megújult szellemű, racionális nevelése a szebb jövendő garanciája.

Közéjük tartozott Jean-Jacques Rousseau (1712-1778) is, aki nemcsak filozófusként alkotott örökbecsű értékeket. Neveléssel-oktatással kapcsolatos gondolatai gyökeres változást (mintegy "kopernikuszi fordulatot") idéztek elő a pedagógiában.

Láttuk már, hogy a gyermekről alkotott középkorias felfogás átformálásában milyen fontos szerepet töltöttek be a reneszánsz moralistái. Tanításaik zöme azonban megmaradt az illemtankönyvek, a gyermekről szóló értekezések lapjain, s nem vált élő gyakorlattá. Rousseau könyve, az "Emil, avagy a nevelésről" viszont egyaránt forradalmasította a pedagógia elméletét és gyakorlatát.

Jean-Jacques Rousseau

az abszolút emberi értékekben való kiteljesedésre törekedett

Rousseau volt az, aki gyökeresen új alapokra helyezte a gyermekről, a gyermekkorról alkotott felfogást.

Sokat idézett tétele, így hangzik: a gyermek mint természeti lény eredendően jó, csak a társadalmi együttélés rontja meg. "Minden jó, amidőn kilép a dolgok alkotójának kezéből, de minden elfajul az ember kezei között" - ezekkel a szavakkal kezdi "botránykővé" vált pedagógiai regényét.

Jean-Jacques Rousseau

Rousseau neveltje gyermekként is boldog, hiszen nevelője nem kényszeríti felnőttes megnyilvánulásokra. "A természet azt akarja - olvashatjuk Rousseau-tól -, hogy a gyermek gyermek legyen, mielőtt felnőtt lenne.„ Másutt ezt írja - nem minden indulat nélkül: "Hagyjátok megérni a gyermekkort a gyermekben", hiszen ha felnőttnek születne, mint sokan szeretnék "ez a gyermekember tökéletesen hülye lenne, akarat nélküli báb".

Csak így lehet felnőttkorára ember a szó legnemesebb értelmében. Olyan ember, aki a boldogság, a szabadság és az erkölcsi erény jegyében képes életét irányítani.

Rousseau tehát mindenekelőtt embert kíván faragni Emilből. "Amikor majd kikerül a kezemből, nem lesz bíró, sem katona, mindenekelőtt ember lesz.„ Olyan ember, aki képes mindenütt megállnia a lábán ahová a "forgandó szerencse" veti.

Jean-Jacques Rousseau

Rousseau nem hisz az ész mindenhatóságában: "Az ész gyakran megcsal bennünket - mondja az emancipált értelem századában -, s bizony nagyon is megszereztük a jogot arra, hogy visszautasítsuk. Ám a lelkiismeret sohasem csal meg. Ő az ember igazi vezetője. Ami az ösztön a testnek, az a lelkiismeret a léleknek."

Rousseau "Emil"-jében tetőződött egy olyan folyamat, amely a reneszánszban kezdődött: a gyermek, a gyermekkor átértékelése, "emancipálása". Amíg évezredeken keresztül az elsajátítandó műveltség volt a figyelem középpontjában, s maga a gyermek is "a tudás körül forgott"; most új helyzet állt elő: a pedagógia a gyermek köré rendelődött.

A gyermeknek mindenekelőtt "meg kell lesni a természetét„

Elsősorban az érzelmein, a képzeletén keresztül akar hatni.

A gyermek spontán fejlődése zavartalan legyen.

Jean-Jacques Rousseau

A gyermeket "fallal" kell körülbástyázni, amely megóvja a társadalom káros hatásaitól.

Ezt a nevelést - melyet már a kortársai közül is sokan támadtak - nevezi Rousseau negatív nevelésnek.

A negatív nevelés nem ad erényeket, de megóv a bűnöktől, nem tanít meg az igazságra, de megóv a tévedéstől.

Nevelési körülmények megteremtése, olyan körülményeké, melyek mindenkor összhangban vannak a gyermek fizikai-lelki fejlettségével.

Rousseau: A nevelés tartalma és az életkori szakaszok

Első könyv: születéstől a beszédig (körülbelül kétéves korig) - testi nevelés

Második könyv: kétéves kortól tizenkét éves korig - az érzékszervek nevelése

Harmadik könyv: tizenkét éves kortól tizenöt éves korig - az értelmi nevelés

Negyedik könyv: tizenöt esztendős kortól a házasságkötésig - az erkölcsi nevelés

Pestalozzi pedagógiája - a kéz, fej és szív kiművelése

Az egyetemes embernevelés gondolatából indult ki a korszak kiemelkedő svájci pedagógusegyénisége, Johann Heinrich Pestalozzi (1746-1827).

Pestalozzi az ember etikai fejlődésének három fokozatát különíti el.

1. "Természetes állapot" foka. Az ember vágyai sokasodnak, kielégítésük egyre nehezebb. Küzdelem, gyötrődés az ember élete. Önzés, félelem, gyűlölet jellemzi ezt a szintet.

2. "Társadalmi állapot"  A társas együttélés, s ennek szabályozója, a jog megkönnyíti a szükségletek kielégítését. Az önzés, a birtoklásvágy, a hatalmi ösztön azonban ezen a fejlettségi szinten is jellemző az emberre. A társadalmi állapot éppen ezért labilis, bizonytalan.

3. Csak a "tiszta erkölcs" állapota nyújt az ember számára harmóniát. Ide mindenki egyéni erőfeszítéssel juthat el. De csak akkor, ha betartja az együttélés szabályait, s ha képes saját egoizmusát legyőzve másokat is elfogadni, szeretni.

Johann Heinrich Pestalozzi

Pestalozzi a nevelés történetében először intézményesítette a munkára nevelést.

Pestalozzi mindenekelőtt gyakorlati nevelő volt.

A szó szoros értelmében mindene volt a gyerekeknek.

Intézetében azt kívánta elérni, hogy a gyermekek, úgy éljenek, mint egy nagy családban.

A gyerekek sajátosságaira épít, egyéni fejlődésüket is figyelembe veszi.

Harmonikus egységbe ötvöződött az érzékszervi úton szerzett közvetlenül hasznos ismeretek nyújtása a gyermek képességeinek fejlesztésével.

Iskolaügy a felvilágosult abszolutizmus korában

A XVIII. század jelentős változásokat hozott a bécsi udvar politikájában. Mária Terézia sorozatos intézkedéseket foganatosított a Habsburg-birodalom egységének megszilárdításáért, a központosítás hatékonyságának fokozásáért. Ez az egységesítési törekvés a politika, a gazdaság, az ipar, a közegészségügy és az iskolaügy területén egyaránt érvényesült.

Magyarország pontosan körülhatárolt szerepet töltött be a Habsburg-birodalomnak ebben a központosított rendszerében.

Mária Terézia az 1760-as évektől kezdve már a felvilágosodás elemeit érvényesítette a központosított, abszolutisztikus kormányzásban.

A felvilágosult abszolutizmus az Európa peremén lévő államok sajátos kísérlete volt arra, hogy erőiket összpontosítva korszerűsítsék berendezkedésüket és működésüket az adott feudális rendszeren belül. Ez az irányzat a nemesi és egyházi kiváltságok, a rendi előjogok megnyirbálásával együtt is alapvetően a feudális uralkodó osztály felső rétegeinek érdekeit védte.

Mária Terézia és fia II. József

Mária Terézia - és fia II. József - a felvilágosult abszolutista kormányzati elveket érvényesítette a Habsburg-birodalom közoktatásának irányításában is. Ennek megfelelően a magyar közoktatást is igyekeztek egységes irányítás alá vonni. 

Az iskolai keretek között folyó oktatás-ismeretterjesztés fontos állami érdek. A néptömegekkel minden eszközzel - iskolával, tanítóval, tankönyvvel - tudatosítani kell, hogy az a társadalom a legjobb, amelyben ők élnek; az a hely számukra a legmegfelelőbb, amelyet ebben a társadalomban elfoglalnak; mindennek megváltoztatása végzetes lenne számukra és az ország egészére egyaránt.

A közvetlen hasznosság, az utilitarizmus elvének érvényesítése. Egyesek szerint a korabeli művészetekhez és szépirodalomhoz is értenie kell a nemesembernek, hogy hozzáértő mecénásként támogathassa a zene, a szépirodalom, a színház művelőit. De műveltségéhez hozzátartozik az is, hogy ismerje az új filozófiai és természettudományos irányzatokat.

Mária Terézia és fia II. József

A közvetlenül hasznos műveltség a városok egyre gyarapodó polgári rétegeinek érdekeit is szolgálta. Az iparosok és kereskedők mellett a polgárságon belül, fokozatosan megerősödött és differenciálódott a nem nemes, világi értelmiségi réteg. (A magasabb iskolát végzett, megfelelő hivatali állással rendelkező polgárokat "honorácior"-nak nevezték abban a korban.)

A felvilágosult abszolutista uralkodók a vallási türelem elvét kívánták érvényesíteni. Az egyes vallások szembenállását igyekeztek feloldani azzal, hogy a hívő emberre helyezték a hangsúlyt, nem pedig a dogmatikai és szertartásbeli különbségekre.

Az előbbiekből az következik, hogy az iskolaügy - Mária Terézia híres kijelentését idézve - "politikum", azaz államhatalmi kérdés.

Mária Terézia

Az iskolázás ettől kezdve már nem kizárólag az egyes vallásfelekezetek ügye, de nem is az egyes földesurak jótékonykodásának függvénye. Az uralkodó fenségjogába került, világi területre áttevődött, "laicizált" kérdés lett az iskolaállítás, fenntartás és irányítás ügye. Az állam továbbra is igénybe kívánta venni az egyházakat az iskoláztatásban, az oktatásban, de csakis saját központosított irányítása, felügyelete alatt.

Mária Terézia az 1770-es években a tanügy nagyszabású reformját hajtotta végre. Az 1773-ban feloszlatott jezsuita rend vagyonának jelentős részéből tanulmányi alapot hozott létre az alsó, a középfokú oktatás valamint az egyetem támogatására. A királyi katolikus iskolák függése az államhatalomtól ettől kezdve még nyilvánvalóbbá vált.

Az I. Ratio Educationis
1777.

A Ratio első ízben kísérelte meg egy olyan egységes oktatási-nevelési rendszer létrehozását, amely az állam, illetve az államhatalmat képviselő uralkodó felügyelete alatt áll. Az iskolák felekezeti jellegének és fenntartásuk feudális módjának megőrzésével.

A felvilágosult abszolutizmus tipikus gondolata ez: az uralkodó a jól szervezett közoktatás útján gondoskodik az állam jólétéről (a "közboldogságról").

A II. Ratio Educationis
1806.

Másfél évtizeddel azután, hogy az országgyűlés Művelődésügyi Bizottsága megkezdte munkáját, Budán 1806-ban napvilágot látott az új Nevelési-Oktatási Rendszer, a második Ratio Educationis. (Elődjéhez hasonlóan ezt is a király adta ki felségjoga alapján.)

A második Ratio csak a katolikus iskolák számára vált kötelező érvényűvé, a protestánsok - tanügyi autonómiájuk védelmében - kezdetben elutasítottak minden központosító törekvést. Később - éppen a Ratio hatására - ők is kidolgoztak egységesítő rendelkezéseket.

Általában elmondható, hogy ez a Ratio kijavította elődje hibáját. Egyszerűsítette a tantárgyi sokféleséget, lélektanilag megalapozottabbá tette a tantárgyak sorrendiségét.

Behatóan foglalkozott az egyetemmel is. Ennek filozófiai fakultása továbbra is megtartotta - a középkori hagyományokra visszavezethető - előkészítő szerepét. A filozófiai osztályok tananyaga itt már természettudományos ismeretekkel bővült. Erre épült a négyéves teológiai, hároméves jogi és ötéves orvosi kar.

A magyar iskolaügy fejlődéséhez mindkét Ratio Educationis jelentős mértékben hozzájárult. Mészáros István megállapítását idézve: "az elsőé az úttörés érdeme, a másodiké pedig a beteljesítés".

ISKOLÁZTATÁS ÉS PEDAGÓGIA A XVIII-XIX. SZÁZADBAN
A pedagógia önálló tudománnyá válásának kezdetei

    A pedagógia önálló tudománnyá válásához egyrészről a felvilágosodás gondolatvilága, Rousseau műveinek pedagógiai vonatkozásai és az azok nyomán megjelenő pedagógiai mozgalmak, továbbá a XVIII. század második felétől egyre jobban felgyorsuló szociális, gazdasági és politikai változások, másrészről a századforduló táján kibontakozó kritikai és az azt követő német idealista filozófiai rendszerek teremtik meg az alapokat. Ezeknek a széleskörű társadalmi-szellemi áramlatoknak a hatására a XVIII. század második felében jelent meg az igény a katolikus és protestáns teológiától elkülönülő rendszerezési törekvésekre. Így fogalmazódik meg a pedagógia, mint új tudomány, a hagyományos és új diszciplínákkal kapcsolatban álló, ugyanakkor mégis önálló karaktere.

Johann Friedrich Herbart (1776-1841)  lélektani alapozású pedagógiája

A nevelés célja Herbart szerint az erkölcsös magatartás kialakítása, az erkölcsi eszmék megvalósítása. Így válhat a növendék teljes emberré, nem pedig a konkrét hivatásra, szakmára való előkészítés útján. A cél tehát az etikus ember, olyan erkölcsös ember, aki a praktikus polgári erények birtokában jól megtalálja helyét a társadalomban.

A nevelhetőség körét nem szűkíti le: minden gyermekben kialakíthatók az erkölcsi eszmék. De csak akkor, ha céltudatos és tervszerű, szervezett nevelő hatások érik.

A nevelésnek három szakaszát különíti el:
- a kormányzást,
- az oktatást és
- a vezetést.

Johann Friedrich Herbart

Herbart pedagógiája kiemelkedő fontosságú állomása a nevelés történetének. Szilárd filozófiai alapokon nyugvó neveléstant dolgozott ki, amelyben a nevelés célját az etika, a hozzá vezető utat a pszichológia szabja meg. (Fontos fejlemény ez annak ellenére, hogy lélektani felfogása ma már túlhaladott.) Herbart oktatásmódszertana és tantervelmélete rendet vitt a korábbi - pusztán a szokáshagyományon alapuló - esetleges, ötletszerű tananyag-kiválasztásba és oktatási folyamatba. Azt sem felejthetjük el, hogy Herbart a neohumanizmus fénykorában - amikor a klasszikus nyelvi stúdiumok és a matematika állt az iskolai oktatás középpontjában -, az emberre és a természetre vonatkozó tudásanyag egyensúlyát kívánta megteremteni

A XIX. század első felének magyar neveléstörténete - óvodák

A század elejének a gazdasági-társadalmi fejlődése nyomán nálunk is jelentkezett az óvodák létesítésének igénye. A kapitalizálódó manufaktúrák egyre több munkaerőt igényeltek: férfiakat és nőket egyaránt. Megnövekedett azoknak a városi családoknak a száma, ahol az apa és az anya egyaránt munkát vállalt. Kisgyermekeik gondozása, nevelése megoldatlan problémaként nehezedett rájuk.

Az első hazai óvodát 1828-ban nyitotta meg Brunszvik Teréz a krisztinavárosi Mikó utcában.

Nem véletlen az "oskola" kifejezés használata. Brunszvik Teréz intézete (és az azt követők is) ugyanis nem a mai értelemben vett óvodák voltak, hanem - kisgyermekiskolák. Széles körű elemi oktatás folyt itt. Pestalozzi didaktikai elveinek szellemében.

Bezerédy Amália nevéhez kötődik az első falusi kisdedóvó létrehozása. 1836-ban a Tolna megyei Hidja-pusztán alapította uradalmi cselédek gyermekei számára. Kislánya, Flóri együtt járt ebbe az óvodába a szegény szülők gyermekeivel. Egy óvó és egy "segédnő" foglalkozott itt a 40-60 főnyi gyermekcsoporttal.

A fiatalon elhunyt alapítónő, Bezerédy Amália híressé vált alkotása az a könyv, melyet kislánya számára írt. A meséket, versikéket, gyermekjátékokat és dalokat tartalmazó, díszes kivitelű kötet "Flóri könyve" címen jelent meg 1839-ben. Tizenhat további kiadást ért meg.

Népoktatás

A falusi kisiskolák életében továbbra is jelentős szerepet játszottak az egyházak. Az évszázadok alatt kialakult szervezeti kereteket a két Ratio megerősítette, s a XIX. század elején gazdasági-társadalmi okok még nem tették szükségessé ezek megváltoztatását. Mind a katolikus, mind pedig a protestáns egyházak törekedtek arra, hogy minden faluban - a templom mellett - iskola is legyen.

Kettős cél érdekében működtették ezeket a falusi kisiskolákat. Egyrészt a vallás elemeit és az alapvető erkölcsi ismereteket oktatták itt, másrészt pedig a falusi papság utánpótlásáról gondoskodtak így.

Az iskolafenntartás továbbra is a hagyományos "feudális" módon történt. A tanító fő járandósága a telekhasználat volt, ezt egészítették ki a lakosság különféle természetbeni juttatásai. Közvetlen felettese a falu lelkésze volt.

A feudalizmus gazdasági rendjében nem volt társadalmi érdek az, hogy a jobbágy írni-olvasni-számolni tudjon, s hogy más tárgyakra oktassák. Egyéni érdeke sem követelte meg ezt: előnye nem származott belőle, munkáját e nélkül is el tudta végezni.

Népoktatás

A feudális gazdálkodás szerkezete sem tette lehetővé a tömeges oktatást: a jobbágy terhei ugyanis egész életére szóltak, s egész családjára kiterjedtek. A földművelési és más munkákban a gyermekek is részt vettek szüleikkel együtt. Ez volt az oka annak, hogy a gyerekek közül kevesen járhattak iskolába, csak azok, akinek segítségét otthon nélkülözni tudták.

A század elejétől kezdve azonban fokozatosan megerősödött egy olyan jobb módú, földtulajdonnal rendelkező jobbágyréteg, amely egyre jobban bekapcsolódott az árutermelésbe és kereskedelmi forgalomba. Ők éltek a Ratio nyújtotta lehetőségekkel: iskoláztatták gyermekeiket, mert egyéni gazdasági érdekük is így kívánta. A mezőgazdasági árutermelésbe ugyanis az elemi ismeretekkel már rendelkező parasztok eredményesebben tudtak bekapcsolódni.

További érdeme, hogy 6-12 éves korig minden gyermek számára kötelezővé tette az alsó elemi két osztályának elvégzését. Ennek elmulasztása esetén a szülők pénzbüntetését helyezte kilátásba.

Eötvös József, a polgári forradalom kultuszminisztere

1848 márciusa végre megteremtette a magyar társadalom gyökeres polgári átalakulásának feltételeit. Ezzel párhuzamosan megindította egy új magyar közoktatási rendszer kiépítését is.

Az 1848. évi XI. törvény elrendelte, hogy "minden bevett vallásfelekezet egyházi és iskolai szüksége közálladalmi költségek által fedeztessék", tehát közadóból. Ezzel megszűnt hazánkban az iskolafenntartás évszázados múltra visszatekintő feudális módja.

1948 tavaszára már megnőtt azoknak a tábora, akik a francia és porosz mozgalmak hatására az iskolaügyet teljesen el akarták választani az egyháztól, és felekezetektől független állami közoktatásügyet kívántak.

Vezetőjük Tavasi Lajos volt, a felekezeti iskolák tanárait tömörítő Nevelési Társaság létrehozója. Jelentős szerepet játszott az 1848 júliusában megrendezett pedagógustanácskozás, az első "közös és egyetemes tanítói tanácskozmány" megszervezésében és lebonyolításában.

Eötvös József törvényjavaslata

A jövőbeni iskolarendszer jellegét illetően a tanácskozás a következő alapelvet fogadta el: "Az álladalom állít iskolákat a tanszabadság teljes biztosításával."[57]

Ezek szerint az állam joga és kötelessége az iskolaállítás, az iskolák anyagi fenntartása, a tananyag és a tanításra vonatkozó követelmények átfogó előírása. De a "tanszabadság" értelmében nem szól bele, hogy ki hogyan, milyen szellemben oktat, ezt a helyi tantestületek bírálják el. A tanításra való alkalmasság kritériuma nem a felekezeti hovatartozás, hanem a pedagógiai képességek birtoklása.

Ennek az elvnek a gyakorlattá válása a különálló felekezeti iskolarendszerek megszűnését eredményezte volna. Csak egy iskolarendszert tartott elfogadhatónak: az államit. Ugyanakkor a község lakosságára kívánta bízni a döntést, hogy iskolájába milyen világnézetű tanítót hív, hogy felekezeti jellegű legyen-e - az egyébként állami fenntartású - iskola, vagy sem.

A tanítói gyűlés küldöttsége 1848. július 28-án átnyújtotta határozatait és ajánlásait Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszternek.

Az események azonban ekkorra már felgyorsultak: Eötvös már 1848. július 24-én a népképviseleti országgyűlés elé terjesztette a népoktatás rendezéséről szóló törvényjavaslatát.

A törvényjavaslat nem az alsó fokú oktatás részletes szabályozása, hanem keret: a népoktatásügy alapvető elveinek foglalata.

Az országgyűlés felsőháza 1848. augusztus 12-én tárgyalta a törvényjavaslatot. Úgy határozott, hogy részletes megvitatása nem időszerű: békésebb időkre kell halasztani.

Iskolaügy és pedagógia az abszolutizmus korában (1849-1867)

Népoktatás

A nevelés és oktatás fölött az állam gyakorolja a főfelügyeletet. Ez a felügyelet nemcsak az iskolára (katolikus és protestáns iskolákra) vonatkozott, hanem kiterjedt a házi oktatásra, a családi nevelésre is. Az államnak ebbe is joga volt beleszólni. A kormányzat következetesen törekedett arra, hogy minden gyermek részesüljön legalább annyi és olyan minőségű nevelésben-oktatásban, amelyet a népiskola nyújt.

Éppen ezért rendkívül szigorúan ellenőrizték a 6-12 esztendős gyermekek tankötelezettségének érvényre juttatását. A gyerekeket sok esetben csendőrrel vitették el az iskolába, s emellett a szülőket súlyos pénzbüntetésre ítélték.

Az 1850-es évek elején kezdetben továbbra is az 1845. évi helytartótanácsi rendelet, a "Magyarország elemi tanodáinak szabályai" maradt érvényben. Eszerint az elemi iskola két tagozatból áll: az alsó két osztályból és a felső tagozat három osztályából. Ezek közül az utolsó a gyakorlati pályákra lépő gyermekek számára nyújtott praktikus ismeretanyagot.

Abszolutizmus

A centralizált államszervezet eredményeképp a bécsi kultuszminisztérium volt a magyar közoktatásügy legfőbb irányítója. Innen kapták utasításaikat az egyes tankerületek és a melléjük rendelt iskolatanácsok. Az iskolaügy irányításában - többnyire az iskolatanácsokon keresztül - jelentős szerepet játszottak a katolikus egyházi hatóságok.

A protestáns egyházak iskolái ezzel szemben nehéz helyzetben voltak: a bécsi kormányzat felfüggesztette tanügyi autonómiájukat, iskoláik állami felügyelet alá kerültek.

A század ötvenes éveiben mindezekkel együtt a hazai népoktatásügy jelentős fejlődésen ment keresztül: az elemi iskolák száma 9000-ről 12437-re emelkedett.

Az 1850-es évek végére válságba jutott az osztrák abszolutizmus. A pénzügyi csőd (Magyarország és Itália megszállásának költségei) valamint a külpolitikai kudarcok (a franciákkal szövetséges olaszok elleni vesztes háború) bizonyos engedményeket eredményeztek a tartományként kezelt Magyarország oktatásügyében is. A tanügy újra a magyar Helytartótanács igazgatása alá került. Ezzel párhuzamosan csökkent a németesítő törekvések intenzitása.

Pedagógia és iskoláztatás 1867-1919 között

Az 1867-es kiegyezés új alapokra helyezte Ausztria és Magyarország kapcsolatát az Osztrák-Magyar Monarchián belül. A kiegyezési törvény (1867:12. tc.) kimondta a két ország önállóságát (külön kormányokkal, parlamenttel) és egyenlőségét, paritását. Ugyanakkor rögzítette az együttműködés módozatait is. A közös uralkodó - az időközben magyar királlyá koronázott Ferenc József - elismerte az 1848. évi törvényeket, és megalakította a felelős magyar minisztériumot, Andrássy Gyula gróffal az élen.

A korabeli ellenzők véleményével szemben ma már megállapítható, hogy a kiegyezés a maga korában reális kompromisszum volt, teljes egészében megfelelt az akkori társadalmi és nemzetiségi erőviszonyoknak. A magyar politika vezető rétege a nemzeti önállóságnak jóval nagyobb mértékét, az ország gazdasági felzárkóztatásának több lehetőségét kapta kezébe, mint Mohács óta bármikor.

A kiegyezés tehát lehetőséget teremtett a magyar társadalom polgári fejlődése számára, s - ezzel párhuzamosan - kedvező feltételeket biztosított a magyar iskolaügy korszerűsítésére, tartalmi-szervezeti modernizálására.

A népoktatási törvény
1868.

A kiegyezés után, az Andrássy-kormányban ismét Eötvös József, a egykori kultuszminiszter lett a Vallás és Közoktatási Minisztérium vezetője. A kultusztárca birtokosának szilárd elhatározása volt, hogy befejezi a magyar közoktatás polgári átalakítását - azt a folyamatot, amely 1848-ban elkezdődött.

Eötvös, a széles látókörű, nagy politikai és történelmi tapasztalattal rendelkező államférfi tudta, hogy a kiegyezés után más társadalmi-politikai viszonyokkal kell számolnia, mint 1848-ban. Akkor a polgári átalakítás egyes lépéseit a forradalmi tömegmozgalmak erői támogatták, most - a kiegyezés után - mindezt "felülről" kellett megszervezni és irányítani.

Eötvös az egész magyar közoktatás gyökeres átformálását tűzte ki célul, de ebben a többlépcsős folyamatban szerinte abszolút elsőbbséget élvezett a népoktatás ügye.

Továbbra is megoldásra váró probléma volt az államnak a közoktatás irányításában betöltött szerepe. A kiegyezés utáni népoktatási reformtervében Eötvös József e tekintetben is számolt a megváltozott történelmi-társadalmi helyzettel. Amíg tehát 1848-ban a "közös" (tehát felekezetközi) iskolákat tekintette alapnak, addig 1868-ban már a meglévő felekezeti iskolákat tudomásul véve és érintetlenül hagyva építi fel a népiskolák rendszerét. (Ne feledjük: ekkor még egyetlen állami vagy önkormányzati népiskola sem volt az országban!)

A népoktatási törvény
1868.

Eötvös tehát községi iskolák létesítését csak ott rendeli el, ahol nem működnek egyházi népiskolák.

Eötvös új törvényjavaslata 1868. június 23-án került a képviselőház elé, s - hosszas parlamenti vita után - csak december 15-én szentesítette a király. Ezzel megszületett Magyarország első népoktatási törvénye, az 1868:38. tc.

Kiemelkedő jelentőségű törvény ez a magyar népoktatás történetében. (A maga nemében Európa több más országát megelőzte: pl. Angliában 1870-ben, Olaszországban 1871-ben fogadtak el törvényt az általános tankötelezettségről.)

A népoktatási törvény
1868.

Pénzbüntetés terhe mellett kötelezett minden szülőt, hogy gyermekét hatéves korától tizenkét éves koráig iskolába járassa. Ettől kezdve lépett érvénybe Magyarországon az általános iskolakötelezettség (más szóval tankötelezettség).

A népiskolai oktatás ingyenességét - az 1848. évi tervezettől eltérően - nem mondja ki, de az igazoltan szegény szülők gyermekei "tandíjat nem fizetnek".

A törvény előírásainak érvényre juttatásához tovább kellett fejleszteni a már meglévő három-, négy és ötosztályos kisiskolákat (városokban és falvakban egyaránt): létrejött a hatosztályos elemi népiskola.

A népoktatási törvény
1868.

Új fejlemény, hogy a városi elemi iskola minden osztálya számára már külön tanítót ír elő a törvény, míg a falvakban csupán egy tanító foglalkozott a hat osztály tanulóival.

Eötvös nemzetiségi kérdésekben tanúsított türelmét, toleranciáját jelzi, hogy a törvény kimondja: minden gyermeket anyanyelvén tanítsanak a népiskolában.

Nagy gondot fordított a tanítóképzésre. A törvény előírta, hogy az ország területén 20 tanítóképzőt kell felállítani. A három évfolyamos képzőket gyakorlóiskolával kapcsolták össze azért, hogy "a növendék-tanítók gyakorlatilag képeztethessenek".

Lányok számára "tanítónő képező intézetek" létesítéséről rendelkezett. Itt a képzés ingyenes volt, s időtartama szintén három esztendő.

A hatosztályos elemi népiskola után, a 12. életévüket betöltött gyermekeknek "ismétlő iskolába" kellett járniuk. Itt már nem folyt mindennapos tanítás. Télen hetenként öt, nyáron két óra volt a kötelező tanítási idő.

A törvény létrehozza a felsőbb népiskolát, amely a hatosztályos elemire épül. Ilyen intézetet az ötezer lakosnál nagyobb lélekszámú helységekben kellett felállítani.

A népoktatás alakulása 1868-tól 1918-ig

Eötvös József tudta, hogy a törvény rendelkezéseinek végrehajtásához hatalmas anyagi befektetésre lesz szükség, és hatása is csak évtizedek múlva lesz érzékelhető. A népoktatási törvény nyomán jelentősen korszerűsödött a magyar elemi iskoláztatás, de a fejlődés hosszú folyamat eredménye volt. Eötvös munkásságának gyümölcse csak jóval halála (1871) után ért be.

Korabeli becslések és felmérések alapján, a törvény megjelenésének idejében a tanköteles gyermekeknek 48%-a járt iskolába. 1872-re ez az arány már 55%-ra módosult. A századforduló táján, 1896-ban 79% az iskolát látogató gyermekek száma, 1913-ban pedig már 93%.

A népoktatás alakulása 1868-tól 1918-ig

Eötvös József 1871-ben bekövetkezett halála után lelassult a magyar népoktatás korszerűsítésének folyamata.

A tankötelezettség végrehajtásának fogyatékosságát elemezték 1905-ben, a hatodik egyetemes tanítógyűlés küldöttjei. Adataik szerint 1000 tanköteles gyermek közül az I. osztályba jár 313, ebből a IV. osztályba 145 jut el, az V. osztályba 78, a VI. osztályba pedig 47. Az iskolák 67%-a teljesen osztatlan volt. Egy tanítóra átlagosan 61 gyermek jutott. A törvényes előírás szerinti tíz hónapot csak az iskolák egyharmadában tanították végig.

A magyar gyermektanulmányi mozgalom

A múlt század végén hazánkban is termékeny talajra talált a gyermek sajátosságait sokoldalúan tanulmányozó mozgalom: a pedológia, vagy - ahogyan Nagy László elnevezte - a gyermektanulmányozás. A gyermekre vonatkozó anatómiai, biológiai, szociológiai ismeretek összegzése mellett mindenekelőtt a kísérleti lélektan és az ennek talaján kibontakozó gyermekpszichológia szolgált e pedagógiai irányzat hátteréül.

Emellett jelentős ösztönzést jelentett e fejlődés számára Ranschburg Pál kísérleti lélektani laboratóriuma, amely 1899-ben kezdte meg működését.

Magyar Gyermektanulmányi Társaság

Hosszas szervezőmunka eredményeként - melyben Nagy László oroszlánrészt vállalt - 1906-ban végre megalakult a Magyar Gyermektanulmányi Társaság. Nagy László élete ettől kezdve szervesen összefonódott a gyermektanulmányi mozgalommal.

A gyermektanulmányozás elveit kívánta a gyakorlatba átültetni két olyan budapesti intézmény, amely a maga korában európai hírnévre tett szert. Az egyik a Domokos Lászlóné vezetésével 1914-1949 között működő "Új iskola", ahol 6-18 éves leányok tanultak; a másik pedig Nemesné Müller Márta 1915-1943-ig fennálló intézete, a "Családi Iskola". Ide 6-10 éves fiúk és lányok jártak.

ISKOLAÜGY ÉS PEDAGÓGIA A XX. SZÁZADBAN
Új pedagógiai és pszichológiai törekvések

   Az intézményes gyakorlatot - a hallgatás és leckefelmondás iskoláját - akarták megszüntetni a XX. század elején kibontakozó reformpedagógia képviselői. A helyébe lépő új iskolát az európai fejlődés más irányzataiban gyökerező gondolatban és társadalmi gyakorlatban vélték felfedezni. Az ezzel összefüggésben kibontakozó Herbart-kritika, és a "zárt iskolák" bírálata - a korábban már ismertetett új szellemi áramlatok (pozitivizmus, életfilozófia, kultúrakritika stb.) és társadalmi mozgalmak hatásán túl - legerőteljesebben két, egymással szoros kapcsolatban álló törekvésben, a pragmatizmus nevelésfelfogásában és a gyermektanulmányi mozgalomban jelentkezett.

John Dewey (1859-1952) pedagógiája

Dewey hitvallása: az iskola maga az élet

A gyermeket ezért az életre kell felkészíteni.

Szakítani kell a Herbart-féle "könyviskolá"-val, mivel abban nem alakítható ki a cselekvő ember - fogalmazza meg az éles kritikát.

Az életben nincsenek kész ismeretek, ott az embernek magának kell hasznosítható tudást szereznie. Ezért az ismeretszerzés készségének megtanítása a korszerű iskola alapvető feladata.

A kísérleti pedagógia

A kísérleti lélektan és a gyermektanulmány eredményeire épített új pedagógia a kísérleti pedagógia. Megteremtése két német pszichológus, a gyermektanulmányozó Wilhelm A. Lay (1862-1926) és Ernst Meumann (1862-1915) nevéhez fűződik.

Erre azért van szükség, mert a régi pedagógiából, - amely részben fogalmi, részben normatív tudomány jegyeit viselte - hiányzik az általa vizsgált normák hibátlan, kimerítő, tudományos megalapozottsága.

A kísérleti pedagógia így felfogva nem más, mint empirikus pedagógiai kutatás, amely a tapasztalati kutatás minden eszközét (tömeges vizsgálatok, kísérlet, megfigyelés, mérés, ankét, matematikai statisztika stb.) a pedagógiai vizsgálódás szolgálatába állítja.

Legfőbb módszere a pedagógiai kísérlet, amely a fejlődő és tevékeny gyermekre alkalmazott pszichológiai kísérlet.

A kísérleti pedagógia legnagyobb módszertani és tartalmi újítása az, hogy valamennyi pedagógiai problémát a növendékből kiindulva igyekszik megoldani.

Eduard Claparède

A gyermektanulmány és a kísérleti pedagógia egyik legkiválóbb képviselője a svájci Eduard Claparède (1873-1940).

A gyermektanulmány (pedológia) mint tiszta tudomány a résztudományok egész sorát foglalja magába (gyermekpszichológia, gyermekfiziológia stb.), olyan tudományokat, amelyek közvetlenül a gyermekre vonatkoznak.

Claparède felfogásában a kísérleti pedagógia nem más, mint a gyermektanulmány pedagógiai alkalmazásának tudományos rendszere. Ez abban különbözik a dogmatikus (teleológiai) pedagógiától, hogy nem vizsgálja azokat a célokat, ideálokat, melyeknek a nevelői tevékenységet irányítani kell.

Az így felfogott pedagógiai gyermektanulmány, a kísérleti pedagógia természettudományos jellegű.

A funkcionális nevelés

   A gyermekkornak biológiai jelentése - más néven funkciója van. A nevelő feladata éppen ezért nem az, hogy növendékét minél hamarabb felnőtté alakítsa azzal, hogy rákényszeríti a felnőtt ember gondolkodás- és viselkedésmódját; hanem, hogy lehetővé tegye a gyermek sajátos tevékenységének kifejlődését. Ebben tanulmányoznia kell a gyermek természetes megnyilvánulásait, hogy ezekhez tudja adaptálni nevelői eljárásait.

E. Claparède

Ezzel összefüggésben fogalmazódik meg a következő lényeges kérdés: mi a gyermekkor funkciója? Claparède válasza szerint az, hogy felkészüljön a felnőtt élet feladataira a sajátos gyermeki tevékenységformák: az utánzás és a játék segítségével.

A játék funkciója nem a jelenben, hanem a gyermek jövőjében nyer magyarázatot: "A játék nem a ma játszó gyermek, hanem a holnapi felnőtt viszonylatában lesz funkcionális. A játék «előgyakorlat».

Claparède az iskolának az alapvető sajátosságait az alábbiakban összegzi:

A gyermeket tegye célkitűzéseinek, módszertani megfontolásainak középpontjába.

Az ott folyó nevelés rugója - a jutalom várása helyett - a végrehajtandó feladat iránti érdeklődés legyen.

Az engedelmesség, külső fegyelem helyét foglalja el a gyermek munkavágyából fakadó belső fegyelem.

Hagyja megélni a gyermekkort, tartsa tiszteletben annak sajátosságait, fejlődési szakaszait.

Az ott folyó oktatás ne haszontalan ismeretanyaggal töltse tele a gyermek fejét, hanem fejlessze értelmi és erkölcsi funkcióit.

Az iskola legyen aktív, használja ki a gyermek cselekvési vágyát, támaszkodjék a játékra.

Életszerű munkatevékenységeivel szerettesse meg a gyermekkel a munkát.

A pedagógus "iskolai mindentudó" helyett a gyermekek munkatársa, egyéni munkájuk segítője legyen.

Az iskola támaszkodjék a gyermek egyéni képességeire és fejlessze azokat.

A reformpedagógia kialakulása és fejlődése az első világháborúig

A radikális neveléskritika tárgya: a hagyományos iskola

1900-ban jelent meg a svéd tanítónő, Ellen Key (1849-1926) nagysikerű műve "A gyermek évszázada" címmel.

Ellen Key művében radikális, kíméletlen hangon ostorozza a korszak társadalmi-pedagógiai visszásságait. Alapgondolata - amit már címe is sugall -: mi a gyermek helye a korabeli társadalomban, miként lehet olyan új nevelési formákat megvalósítani, amelyek a jövő generációjának egészséges, emberhez méltó felneveléséhez elengedhetetlenül szükségesek lennének.

A régi iskolát meg kell szüntetni! - adja ki Ellen Key a forradalmi jelszót - az "új emberek" nevelésére szolgáló "új iskolát" a gyermekhez kell méretezni, figyelembe véve annak igényeit, életkori sajátosságait.

Reformpedagógiai irányzatok

Maria Montessori pedagógiája

A Waldorf-pedagógia

Helen Parkhurst és a Dalton-plan

A Jena-plan, a reformpedagógia egyik záró szintézise - Peter Petersen

Georg Kerschensteiner munkaiskolája

Celestin Freinet Modern Iskolája

Celestin Freinet (1896-1966)

     Érdeme, hogy a korábbi pedagógiai módszereket átvette, a gyakorlatban alkalmazta, és összefüggő pedagógiai rendszerbe (asszimilálta) foglalta. A 20. sz. elejének új nevelői eleme – a 19. sz. végi gyermeki személyiség kibontása, önállóság, szabadság eszméi után – a közösségi életforma megteremtése. Neveléssel a világ jobbá tehető.

szemléletmód, viszonyulás a gyermekhez / falusi életmód hatással volt gondolkodására

elolvassa: Adolphe Ferriére: Az aktív iskola c. könyvét / megtalálja a pedagógiai elveket, Peter Petersen-nel (Jéna-terv) élete végéig kapcsolatban van

minden gyermeket önmagához képest kell fejleszteni

minden gyermek egyedi és megismételhetetlen

saját tempó és képesség fontos

új technikák (tüdőlövés)

oldott és ráhangolt gyermek tud dolgozni = beszélgető sarok

C. Freinet

nincs klasszikus értelemben vett tanóra, közös terv, un. heti terv van, munka után beszámoló, tanulságok

tankönyv nem elsődleges ismerethordozó, saját lapokból összeállított tankönyv

feladatkártya – nyomda / szabad fogalmazás, szabad önkifejezési technikák / újság – tantárgyaknak legyen funkciójuk / levelezés szomszéd iskolával

később hanglemez, mozgófilm

körben ülnek – metakommunikáció / lebontotta a katedrát, „mobil” osztály

tanár segít az ismeretszerzésben

séták az osztállyal, lebontotta az iskola falait – élményszerű oktatás (életszerű)

elhatárolódik az Új Nevelés elitképző jellegétől, mozgalmát Modern Iskola elnevezéssel jelöli

     Freinet: „Amit nagyra értékelünk, az nem az ismeret, hanem maga a felismerés, a kutatás. Az értelem nem magtár, amit megtöltünk; láng, amelyet szítani kell…”

ISKOLAÜGY ÉS PEDAGÓGIA
MAGYARORSZÁGON 1919-1945 KÖZÖTT

   1920. június 4-én megrázkódtatás érte az ország népét. A trianoni békediktátum az ország területét drámai módon megcsonkította (325 ezer négyzetkilométernyi területből 93 ezret hagyott meg). Hasonló veszteség érte az országot népesség dolgában: a közel 21 milliós lakosságból 7,615 millió maradt Magyarország terültén, 3,3 millió magyarnak az utódállamok területén kellett továbbélnie. Az elcsatolt területeken maradt a népiskolák kétharmada, a középiskoláknak több, mint fele. A tűrhetetlen viszonyok elől megindult a menekülők áradata: több mint 300 ezer tisztviselő, tanító "repatriált" az utódállamok területéről.

Klebelsberg Kunó

Klebelsberg Kunó (1875-1932) jogtudományi tanulmányokat folytatott a budapesti, müncheni és berlini egyetemen, majd a párizsi Sorbonne-on hallgatott államtudományt. Tisza István 1914-ben államtitkárrá nevezte ki. 1921-ben rövid ideig belügyminiszter volt, majd 1922-től 1931-ig a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium élén állt.

Klebelsberg olyan politikai tényezőt fedezett fel ebben a legyőzött, kisemmizett, nemzetközileg elszigetelt országban, amely a teljes kilátástalanságból a biztató jövő felé mutatott. Ez a politikai tényező a kultúra.

Klebelsberg Kunó

A kultúra Klebelsberg politikájában többszörös jelentőségre tett szert. Egyrészt a Trianon sokkját még zsigereiben érző magyar társadalom "szellemi népgyógyításának" eszköze, másrészt pedig a magyar társadalom belső szerkezetének lassú evolúcióját, "konzervatív modernizációját" segíti elő. A magyar társadalom belső szerkezetének fokozatos és igen óvatos átalakítását Klebelsberg az iskoláztatás tartalmának átalakításával, egyfajta "tudásberuházással" kívánta megvalósítani.

Szükség is volt erre a modernizációra, mivel a dualizmus korából átörökített társadalmi rétegek hiányosságokkal küszködtek, nem feleltek meg a kor követelményeinek:

Nagymértékű volt az abszolút iskolázatlanság;

minden rétegre jellemző volt a szakmai-szakszerű műveltség alacsony színvonala;

a középrétegek szakképzettsége, szakmastruktúrája már nem felelt meg a követelményeknek;

Klebelsberg kultúrpolitikájának sarkalatos pontja tehát a kiábrándult tömegek erkölcsi-szellemi befolyásolása, nevelése. Ennek eszköze az új tartalommal megtöltött keresztény-nemzeti ideológia, a klebelsbergi neonacionalizmus.

Klebelsberg Kunó

A húszas évek elején ez a küzdelem a kultúra síkján folyt, militáns felhangok nem játszottak közre. "A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti ismét naggyá" - jelentette ki Klebelsberg 1922 júniusában, amikor a kultuszminiszteri széket elfoglalta.

A neonacionalizmusból egyenesen következik a kultúrfölény programja. Klebelsberg az elvesztett háborút a kultúra síkjára terelve akarta ismét megnyerni: "művelt és jómódú nemzet akarunk lenni, szóval fajsúlyosabb, mint a bennünket környező népek". A kulturális fölény megteremtése után kerülhet sor majd a területi revízióra: a kultúrfölény teszi lehetővé, hogy "lefegyverezetten is az Árpád szerezte földön megmaradhassunk és egyszer, megengedett eszközökkel, az elveszítettet visszaszerezzük".

A népet meg kell tartani a nemzet szervezetén belül, a nemzeti politikának éppen ezért "népbarátnak", "népiesnek" kell lennie.

Klebelsberg kultúrpolitikájában éppen ezért nagy súlyt kaptak a nép művelődését szolgáló, a népoktatást fejlesztő intézkedések.

Népoktatás

Klebelsberg kultúrpolitikájának egyik "vezérmotívuma" volt a magyar néptömegek műveltségi színvonalának emelése. "Emelni kell a magyar dolgozó tömegek értelmi színvonalát [...] és szisztematikusan nevelni kell minden téren elsőrangú szakembereket, akiknek az a hivatásuk, hogy közgazdasági vezérkara legyenek a magyar termelésnek."[10] Nem elegendő, ha a nép megtanul "egy picit írni, egy picit olvasni, egy picit számolni". A pusztán elemi ismeretek félműveltsége rosszabb a teljes tudatlanságnál.

Klebelsberg népiskolák tömeges felállításával és az iskolán kívüli népművelés megszervezésével kívánta a tömegek kulturáltságának, műveltségének színvonalát emelni. A nyolcosztályos népiskola gondolatát eleve illuzórikusnak tartotta mindaddig, amíg "az iskolahelyiségek kérdése megoldva nincsen".

1926-ban és 1927-ben - a miniszterkezdeményezésére - óriási népiskolai program bontakozott ki. 1926-ban törvényt hoztak a "mezőgazdasági népesség érdekeit szolgáló népiskolák létesítéséről és fenntartásáról" (1926:7. tc.).

Népoktatás

Az országot 5 km sugarú körökre osztották, és törvénnyel kötelezték a törvényhatóságokat vagy a földbirtokosokat, hogy népiskolát állítsanak. Három esztendő alatt ötezer népiskolai tanterem és tanítólakás épült Magyarországon. A legmodernebb típustervek felhasználásával, téglafalakkal épült, vörösfenyő padlózattal, hatalmas ablakokkal és palatetővel ellátott épületek voltak ezek.

 Az iskolákhoz háromszobás tanítói lakás és téglából épített udvari melléképületek csatlakoztak.

Klebelsberg tervei között szerepelt a tankötelezettség 14 éves korig való felemelése, de ennek a feltételei akkor még nem érettek meg.

A miniszter elképzelése szerint a nyolcosztályos népiskolát fokozatosan, lépésről-lépésre kellene meghonosítani. Először nem kötelező jelleggel, a helyi szervek kívánsága alapján. Csak 1940-től tartotta reálisnak a nyolcosztályos népiskola országosan kötelező bevezetését.

A harmincas-negyvenes évek nevelésügye

A harmincas évek elejének gazdasági válsága is hozzájárult ahhoz, hogy a nagy ívű tervek jó része nem valósulhatott meg. A válság talaján feléledő fasizmus már másféle "modernizációt" hirdetett meg Európa-szerte. Ez már nem a reformok korszaka, hanem a radikális társadalmi átalakításé.

A harmincas évek Magyarországának ideológiai légköre is a szocialitás, társadalmiasítás eszméjével telített. Ennek az eszmének a dinamikus, majd egyre agresszívebb programját a szociáldemokrácia, a kommunizmus és a fasizmus tömegmozgalmai hordozzák. Az 1930-tól terjedő időszak már új tényezőt emel be a politika porondjára: a politikailag emancipált munkásság és a parasztság rétegeit.

A korszak kultuszminisztere és vezető ideológusa Hóman Bálint (1885-1953) történész-kultúrpolitikus volt, aki - egyéves megszakítással - egy teljes évtizedig (1932-1942) állt a VKM élén. Művelődéspolitikájának központi gondolata "a nemzeti egység, a nemzeti erők fokozása és koncentrációja" lett.

A harmincas-negyvenes évek nevelésügye

A húszas évek bevallottan "koalíciós" (többféle "nemzeti" ideológia együttélésén alapuló) ideológiájával szemben Hóman az összeolvadást hirdeti.

Ez a felfogás a nemzetet mint önálló létezőt, individuumot tünteti fel. (E ponton rokonítható Imre Sándor pedagógiájával.) Ha pedig a nemzet egyéniséggel és személyiséggel rendelkező individuum, akkor létezik nemzetnevelés is, hiszen miként az egyént, úgy a nemzetet is nevelni lehet. Folytatva az analógiát: ha az egyén belső feszültségei, vívódásai a következetes és hatékony cselekvés akadályozó tényezői, akkor ez így van a nemzet "belső egyenetlensége" esetén is. Ha pedig az egyénnek van saját világnézete, akkor a nemzet is rendelkezik ilyennel: "tagolatlan nemzeti világnézet" formájában.

A harmincas években tehát a nemzetté nevelés vezérgondolata előnyt élvez még a - korábban preferált - valláserkölcsi neveléssel szemben is. Az új nemzedék "egységes és egyöntetű" nevelése a legfontosabb, ennek rendelődik alá az oktatómunka és a szakképzés is.

Nyolcosztályos népiskola

A korszak népoktatását illetően figyelmet érdemel a nyolcosztályos népiskola kialakulásának folyamata. A gondolat Klebelsbergtől sem volt idegen, aki - a kormányzó felkérésére - elkészítette a nyolcosztályos népiskola bevezetésének tízesztendős programját. A gazdasági válság megakadályozta ennek gyakorlatba való átültetését. Időközben Budapesten és néhány más nagyvárosban kiépült a népiskola hetedik és nyolcadik osztálya. Az 1937/38-as tanévben kb. 7000 elemi iskola közül kb. 100 volt nyolcosztályos.

A nyolcosztályos népiskola felállítását az 1940:20. törvény mondta ki. Eszerint a tankötelezettség hatéves korban kezdődik és kilenc évig tart. Az iskola 8 tanéven keresztül mindennapi, a kilencedik évben pedig havonkénti egy alkalommal gyakorlati ismereteket nyújt.

A szorgalmi időszak a felső négy osztályban nem szeptembertől júniusig, hanem csak október közepétől április közepéig tart. Ez a helyi igényeknek megfelelően meghosszabbítható. Ha a tanuló átlagon felüli tanulmányi eredményt ért el, akkor a nyolc osztály elvvégeztével szakközépiskolában tanulhat tovább.

Az 1940:20 törvénycikk gyakorlati megvalósulásának a háború állta útját, bár a legtöbb településen megszervezték a 7-8. osztályt.

AZ 1945 UTÁNI MAGYAR ISKOLÁZTATÁS TÖRTÉNETE

A második világháború után a politikusok többsége egyetértett abban, hogy az államberendezkedést korszerűsíteni kell: a feudális hagyományok elhagyásával ki kell alakítani a modern, polgári demokratikus jogállamot. Egy ilyen jogállamban a világnézeti pluralizmus elve érvényesül: fontos szerep jut az egyházaknak, de tág mozgástérhez jutnak az egyéb felfogások, köztük a materialista-ateista világnézet is.

Heroikus erőfeszítésekkel építették újjá az országot, s küzdöttek egy emberibb világ, a demokratikus társadalmi rend megteremtéséért. Ebben a harcban a világi és egyházi erők kezdetben egymás mellett álltak. Egyetértettek abban, hogy az iskolarendszert demokratikus irányba kell továbbfejleszteni. A széles tömegeknek lehetővé kell tenni a kultúra elsajátítását, a munkások és parasztok tehetséges gyermekeinek is biztosítani kell iskolai oktatásban való részvételt az elemi szinttől egészen az egyetemig.

Az oktatás demokratizálásának helyes alapelve vezette az iskolaügy irányítóit akkor, amikor 1945. augusztus 18-án elrendelték a nyolcosztályos általános iskola megszervezését.

AZ 1945 UTÁNI MAGYAR ISKOLÁZTATÁS TÖRTÉNETE

A nyolcosztályos iskola nem volt előzmények nélkül való a magyar iskoláztatás történetében. A gondolat már a húszas években felmerült, de akkor a gazdasági válság volt a megvalósítás akadálya. Az 1940. évi 20. törvény elrendelte a nyolcosztályos népiskolák létesítését, de a háborús viszonyok hátráltatták ennek tömegessé válását.

Döntő különbség volt a már helyenként működő nyolcosztályos népiskolák és a felállítandó új általános iskola között. Az előbbi megőrizte népiskola jellegét (mellette létezett a négyosztályos polgári iskola és a nyolcosztályos gimnázium), továbbtanulásra nem jogosított. Az utóbbi viszont a polgári iskolákat és a gimnáziumok alsó négy osztályát magába olvasztotta. Az általános iskola egységes jellegű: egyazon műveltségi anyag (egységes alapműveltség) közvetítését tűzi ki célul minden 6-14 éves gyerek számára.

A nyolcosztályos általános iskola megteremtése nem ment zökkenők nélkül. A tanév kezdete előtt két héttel kibocsátott rendelet váratlanul érte az iskolafenntartókat, az egyházakat. Az átalakítást nem készítették elő, legtöbb helyen hiányoztak a magasabb szintű oktatáshoz szükséges személyi és tárgyi feltételek.

Kis településeken, az egy-két tanítós osztatlan iskolákban nehéz volt megszervezni a külön tanítóval és tanteremmel működő ötödik osztályt. Olyan helyeken viszont, ahol polgári iskola vagy gimnázium működött - ezeket beolvasztva - azonnal rá lehetett térni a szaktárgyi rendszerű oktatásra.

UNESCO

Közvetlenül a háború után, 1945 nyarán Londonban új nemzetközi szervezet jött létre. A 24 ország részvételével megalakult az UNESCO (United Nations Educational, Scientific and Cultural Organisation), az Egyesült Nemzetek Szervezetének Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete. Tagállamai kötelezték magukat arra, hogy "mindenki számára biztosítják a neveléshez való teljes és egyenlő hozzájutást, az igazság szabad kutatását, az eszmék és ismeretek szabad kicserélését". Létrejött az első olyan szervezet, amely a pedagógia, a nevelés-oktatás világméretekben felmerülő kérdéseivel foglalkozik. Magyarország 1948 óta tagja a világszervezetnek.

Az UNESCO szakemberei (köztük később a magyarok is) elsősorban a "harmadik világ"-ban, az elmaradott, volt gyarmati országokban tettek sokat az analfabétizmus felszámolásáért, az iskoláztatás fejlesztéséért.

Közép – és felsőfok

A magyar iskolaügy demokratikus fejlődésének másik iránya a közép- és felsőfokú oktatásban tanuló fiatalok segítésére irányult. Paraszt- és munkásgyerekek tömegei előtt nyíltak meg az intézményes nevelés korábban eléggé szűk lehetőségei: a középiskolák, a főiskolák, az egyetemek.

A demokratikus reform során átalakultak a középiskolák. A fokozatosan négyosztályossá váló gimnázium tanterve is lényegesen módosult elődjéhez képest. Megszűnt a német nyelv kiemelt szerepe, a választható élő idegen nyelvek közé felvették az orosz, francia, angol és olasz nyelvet. . A latin nyelv és a testnevelés óraszámát csökkentették, emelkedett viszont a magyar nyelv és irodalom, a történelem, a föld- és néprajz, a természettudományi tárgyak, az egészségtan, az ének-zene és a rajz óraszáma. 

A háború után sor került a magyar felsőoktatás átszervezésére is. Az első újonnan létrehozott egyetem az Agrártudományi Egyetem volt. A nők előtt megnyitották valamennyi felsőoktatási intézmény kapuit: ezt az 1946. október 21-én közzétett 1946. évi 22. törvény mondta ki.

Az iskolák államosítása

A magyar iskolarendszer többségében felekezeti iskolákból állt. Az egyházi iskolák fenntartói határozott erőfeszítéseket tettek iskoláik fejlesztésére, korszerűsítésére, a társadalmi változások követésére.

Mindemellett az is hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy bizonyos pártok, baloldali politikai erők az egységes, állami iskolarendszer megteremtését tűzték ki célul.

A hatalomért küzdő politikai erők és az egyházak kezdeti békés együttmunkálkodása után tehát hamarosan megindult a felekezeti iskolák elleni támadás. 1946 tavaszán a baloldali sajtóban már megjelentek olyan írások, amelyek kétségbe vonták az egyházi iskolák létjogosultságát.

Az iskolák államosítása

A támadás éle főleg a katolikus egyház iskolái és iskolán kívüli nevelő-oktató szervezetei ellen irányult. 1946 nyarán "adminisztratív", állami intézkedéssel oszlatta fel a belügyminiszter az összes katolikus egyesületet.

A "fordulat évében", 1948-ban azután már a hatalom birtokába jutott baloldali politikai erők nem tűrhették tovább az iskolai nevelés ideológiai-vallási-világnézeti pluralizmusát. A döntő lépés elkerülhetetlenné vált: sorozatos támadások után sor került az egyházi iskolák államosítására. 1948. június 16-án életbe lépett az iskolák államosításáról szóló 1948:33. t. c.

A baloldali politikai erők - elvileg - a meglévő pluralista iskolarendszer keretei között is elérhették volna céljukat. Ehhez azonban évekre, évtizedekre lett volna szükség. Ha a meglévő állami iskolarendszert fejlesztik tovább, a modern iskolák kiszoríthatták volna azokat a felekezeti iskolákat, amelyek nem bírnak lépést tartani a versenyben. Az állam ugyanis - felügyeleti joga révén - bezárhatja azokat az iskolákat, amelyek nem felelnek meg a megemelkedett követelményeknek. A polgári demokráciák többségében ezt a megoldást alkalmazzák.

Az ötvenes évek

A hatalomra jutó kommunista párt úgy tekintett az iskolára, mint az engedelmes állampolgárok nevelésének eszközére. Ez jól beleillett abba a koncepcióba, amely a politikai célok elérésének eszközévé kívánta deformálni a társadalmi szervezeteket, a tudományos életet, az irodalmat, a művészetet. Természetes, hogy az iskolai nevelést-oktatást is a pártérdekeknek megfelelően kell megszervezni. Az oktatásügy is a pártpolitika "szolgálólányává" lett.

Az 1950-es szocialista tanterv már gyökeresen eltér elődjétől. Célként azt tűzi ki, hogy az iskola "tanulóifjúságunkat Népköztársaságunk öntudatos, fegyelmezett állampolgáraivá, a dolgozó nép hűséges fiává, a szocializmus építőjévé nevelje..."[15] A "fegyelmezett állampolgár"-rá nevelés akkoriban nem jelentett mást, mint olyan alattvalói magatartás kialakítását, amely megfelel a monolitikus államhatalom, a diktatórikus parancsuralmi rendszer igényeinek.

Az ötvenes évek

Az új szocialista tanterv - bár a nyolcosztályos alsó-felső tagozatos szerkezetet meghagyta - teljesen átalakította a tanítandó tárgyak 1946-ban kialakított belső rendjét, arányait, tartalmát; eltörölte a választható tantárgyakat, ugyanakkor mindegyik osztály tananyagát hatalmas méretűvé bővítette, jelentős tanulói túlterhelést okozva. Az új szocialista általános iskola teljesen más volt, mint amit a demokratikus közoktatáspolitikusok (Keresztury Dezső, Kiss Árpád és mások) 1945-1946-ban megalkottak.

Pedagógiai-elméleti hátteret az ideológiai neveléshez a szovjet szerzők műveinek egyre szaporodó fordításai szolgáltattak. Nagy példányszámban jelentek meg Goncsarov, Jeszipov, Kalinyin, Krupszkája, Makarenko és mások munkái. S miután a Szovjetunióban a gyermektanulmány és a "polgári" reformpedagógia más áramlatai már a harmincas évektől kezdve nemkívánatosnak minősültek, ezek a friss szellemű pedagógiai irányzatok nálunk sem juthattak szóhoz.

Éppígy perifériára szorították, illetve elnémították a tradicionális magyar pedagógiai gondolkodás jó néhány élő és alkotó képviselőjét. (Prohászka Lajost és Karácsony Sándort nyugdíjazták, Kornis Gyulát internálták stb.)

Forradalom és rendszerváltás között

Az Oktatásügyi Minisztérium illetékesei 1956. november 2-án tervezetet tettek közzé, amely egy átfogó reform első lépéseként értelmezhető. Az általános és középiskolák történelemtankönyveit kivonták, az irodalom- és földrajz könyveknek a Szovjetunióra vonatkozó részeit kihagyták, megszüntették az orosz nyelv kötelező oktatását, és lehetővé tették a szabad vallásoktatást. A forradalom bukása után ezeket az intézkedéseket visszavonták, s a minisztérium illetékesei előírták, hogy az iskolai oktató-nevelő munka a "marxizmus-leninizmus, a tudományos világnézet szellemében" folyjon.

Az egyedül üdvözítőnek hirdetett ideológiához való visszatérést több intézkedéssel segítették: 1957 márciusában az MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt) Központi Bizottsága határozatot hozott az ifjúság ideológiai neveléséről. Újból deklarálták a munkás- és parasztszármazású fiatalok felsőoktatásba való bekerülésének adminisztratív eszközökkel való segítését: a kívánatos arány 50%.

Forradalom és rendszerváltás között

1961-ben nagyszabású oktatási reformra került sor. A reform előkészítésében - sajátos paradoxonként - egyaránt megfigyelhető az konzervatív ideológiai szólamokat hangsúlyozó csoport előretörése, és a kommunista nevelést, a "szocialista" iskolát szakmai szempontból jobbítani szándékozó pedagógusok térnyerése.

Az 1961-ben becikkelyezett új oktatási törvény (1961:3. tc.) az 5+1-es modell bevezetését azzal indokolta, hogy szükségessé vált az iskola és az élet kapcsolatának szorosabbá fűzése, a tanulók felkészítése a termelőmunkában való részvételre. Az új tanulásszervezési mód nem bizonyult életképesnek. A szervezetlenség miatta a tanulók gyakran tétlenül, vagy éppenséggel "csellengéssel, lógással" töltötték idejüket.

A törvény új iskolatípusként létrehozta a szakközépiskolát. Ez az intézmény kettős célkitűzést hivatott megvalósítani: valamely szakmában szakképesítést kell nyújtania, de a szakmai képesítő vizsga mellett érettségi vizsgával zárul. Ez pedig az a végzett tanulókat feljogosítja arra, hogy felvételi vizsgát tegyenek valamely felsőoktatási intézményben.

A törvény a tankötelezettséget 16 éves korig terjesztette ki.

Kísérletek - reformok

Már a hatvanas évek végétől kezdve tágabb teret kaptak a tanulásra irányuló didaktikai kutatások, megjelentek az audio-vizuális eszközök, a programozott oktatás különféle formái. Az iskola szerkezetét és tartalmi munkáját újjáformáló iskolakísérletek indultak.

Ezek közül a legelső 1969-ben indult Szentlőrincen, Gáspár László irányításával.

A hetvenes évek elejétől megélénkültek a tanulók egyéni képességeinek sokirányú és intenzív fejlesztését célzó pedagógiai kísérletek is. 1971-ben kezdődött annak a komplex pedagógiai programegyüttesnek a kidolgozása, amelyet azóta a pedagógiai köznyelv - kidolgozójáról, Zsolnai Józsefről - "Zsolnai-módszer"-nek nevezett el. Az új pedagógia kimunkálása anyanyelvi-helyesejtési fejlesztő programmal vette kezdetét, amelyet 1979-ben a nyelvi-irodalmi-kommunikációs nevelés (NYIK) koncepciója követett, végezetül 1985-től 1993-ig tartott az értékközvetítő iskola modelljének kialakítása.

Rendszerváltozás

A rendszerváltozás a magyar iskoláztatás történetében is fordulópontot jelent: megkezdődhetett egy demokratikus jogállam iskolarendszerének a kialakítása. Az 1990. január 24-én elfogadott törvény szól a lelkiismereti szabadságról, a vallásszabadságról és az egyházakról. A törvény 17. paragrafusa lehetővé teszi, hogy "egyházak és más jogi személyek iskolákat és egyéb oktatási-nevelési intézményeket állítsanak".[45]

1993-ban fogadták el az új oktatási törvényt. Ez az alapdokumentum ötéves kortól iskola-előkészítőt ír elő, s rendelkezik a tíz évfolyamos alapképzést nyújtó általános iskoláról. A tankötelezettség továbbra is 6-tól 16 éves korig tart. A törvény a középiskola-típusok több új változatáról szól: 4, 6, 8, esetleg 9 osztályos gimnáziumokat sorol fel. További új elem a tízéves alapképzést lezáró alapműveltségi vizsga, valamint egy keretjellegű Nemzeti Alaptanterv szükségességének megfogalmazása. A törvény rendelkezik az egyházi, alapítványi és magániskolákról, leírja az állami-önkormányzati iskolák világnézeti semlegességének követelményét. Ugyanabban az évben a felsőoktatásról is törvényt fogadott el a parlament.

NAT

   A törvény nyomán felgyorsultak a Nemzeti Alaptanterv kidolgozásának munkálatai, melynek szövegét 1995 októberében fogadták el. Az évtized közepén a magyar iskolák rendszere jóval összetettebb, színgazdagabb képet mutat, mint néhány esztendővel korábban.