A társadalom fogalma:
Az emberek közötti viszonyok összessége, amelyet az anyagi javak termelésének meghatározott módja és meghatározott közösségi viszonyok jellemeznek a történelmi fejlődés valamely fokán…
A társadalom a politikai uralom egy adott rendszerének alávetett, különálló területen élő és a körülöttük lévő csoportoktól eltérő identitással rendelkező emberek csoportja.
Egyes társadalmak tehát különböznek egymástól.
A társadalom tagoltsága egyaránt tartalmaz mikro- és makrotársadalmi csoportokat. A kisebb csoportok közé sorolják a primer és szekunder csoportokat (család, nagycsalád, rokonság, szomszédság, baráti kör), a nagycsoportok közé pedig a létszámukban is számottevő rétegeket (ifjúság, nyugdíjasok, férfiak, nők).
A társadalom tagoltságán belül megkülönböztetjük a társadalmi struktúrát (szerkezetet), valamint a rétegződést (stratifikációt). A struktúra a társadalom részeinek egymáshoz, valamint a részeknek a társadalom egészéhez való viszonyát fejezi ki, a rétegződés viszont a legkülönbözőbb egyenlőtlenségekre vonatkozik.
A társadalmi rétegződés a struktúránál szélesebb, sokszínűbb, egyszersmind képlékenyebb fogalom, mert benne a társadalmi egyenlőtlenségek fejeződnek ki.
A társadalom tagoltságát a társadalomszerkezet és a rétegződés együttesen fejezi ki.
A társadalomszerkezet és rétegződés fontosabb dimenziói:
A XIX. században Karl Marx struktúrafelfogásának alapja:
A tőketulajdonos a bérmunkással értéket teremtet, amelynek egy részét, az értéktöbbletet munkabér ellenében elvonja tőle, s ezzel kizsákmányolja. A tőkeviszony, azaz a tőkés-bérmunkás viszony a kapitalista társadalomszerkezet meghatározó viszonya, ennek alapján különül el egymástól a tőkések és a bérmunkások osztálya. A tőkések osztálya progresszív szerepet játszik a rendi társadalom megdöntésében. A bérmunkásság képes arra, hogy önmagát osztállyá szervezve, megdöntse a kapitalizmust és megteremtse az osztálynélküli társadalmat. Ehhez viszont szükségszerű, hogy a bérmunkás kilépjen a gazdasági szférából (an sich – osztálylét), s érdekeit a politika szférájában is manifesztálja, s létrehozza saját érdekvédelmi és politikai szervezeteit, s önmagáért való – für sich – osztállyá alakuljon át. Ez a folyamat az osztállyá szerveződés folyamata, amelynek célja a kapitalizmus proletárforradalommal való megdöntése. Ez annál is inkább szükséges, mert a proletariátust az elnyomorodás veszélye fenyegeti. A munkásság emancipációja egyben az egész társadalom felszabadítását, a kizsákmányolás minden formájának megszűnését, a társadalmi egyenlőtlenségek eltörlését jelenti.
Friedrich Engels osztályelmélete szerint a munkásság csak önmagára számíthat, meg kell szerveznie önmagát, hogy eredményesen vívhassa mag osztályharcát.
A klasszikus kapitalizmus idejében szerveződtek meg a munkásság első érdekvédelmi és politikai szervezetei, előbb a szakszervezetek, majd a munkáspártok.
Max Weber a XX. században az egész társadalmat egyetlen hatalmi rendszernek tételezte föl, amelyen belül megkülönböztetendő a gazdasági, a társadalmi, a politikai, a jogi, a katonai és az igazgatási hatalom. Szerinte a hatalom „egy vagy több embernek az a lehetősége, hogy valamilyen közösségi cselekvésben más résztvevők ellenállásával szemben is érvényesítse a saját akaratát.” Ettől megkülönbözteti az uralmat, azaz azokat az esélyeket, amelyekben egy meghatározott tartalmú parancs adott személyek körében engedelmességre talál.
A legitimitási igény alapján három uralomtípust különböztet meg: a legális uralmat, amely azon a hiten alapszik, hogy az uralom gyakorlás megfelel a jogszabályok legalitásának, a tradicionális uralmat, amely az érvényes tradíciókban való hiten és a karizmatikus uralmat, amely egy-egy személy kiemelkedő képessége iránti odaadáson, vagy az általa megteremtett renden alapul.
Az osztályok között megkülönböztette a birtokláson és a szerzés monopóliumán alapuló osztályokat. A kapitalizmusra a szerzésen alapuló osztályok a jellemzők, a kapitalizmust megelőző társadalmakban viszont a birtokláson alapuló osztályok domináltak. Ez utóbbiak rendi társadalmak voltak.
Wright Mills „Az uralkodó elit” című könyvében úgy találta, hogy a hatalmi elit tagjai tartják kezükben a modern társadalmak összes kulcspozícióit, ők irányítják az államapparátust és a katonai szervezeteket is.
Az amerikai hatalmi elit tulajdonképpen három csoportból áll: azaz a gazdasági, az állami és a katonai elitből, ők a hatalom tényleges birtokosai, ők hozzák a társadalmi-gazdasági élet legfontosabb döntéseit. A tömegtársadalomtól teljesen izolált ez az elit, ugyanakkor az elitcsoportokon belül természetes az átjárás és a pozíciók konvertálása.
„A magányos tömeg” című könyvében azt írta: „a korábbi vezető osztály helyét egész sor csoport foglalta el, amelyek mind a hatalomért küzdenek és annyi hatalmat mindenesetre el is értek, hogy a számukra nyilvánvalóan káros intézkedéseket el tudják hárítani. Ezek a vétó-csoportok, amelyek „nem vezetők”, viszont hatalmi pozícióban vannak, s ennek következtében kialakult egy bizonyos hatalmi egyensúly.
Milovan Gyilasz „Új osztály” címmel írt könyvet a szocialista rendszer új, hatalmi elitjéről. Ez az elit az állami és a párt bürokráciából áll, amelyek összefonódtak, külön osztállyá szerveződtek és ők gyakorolják a tényleges hatalmat a társadalom felett. Ez az elit is kizsákmányolta a társadalmat, noha ideológiájában szüntelenül a munkásosztályra és az egyenlőségre apellál.
Robert Merton, aki társadalmi struktúra elméletét Társadalomelmélet és társadalmi struktúra című könyvében a társadalmi alkalmazkodásra és cselekvésre építette föl. Alapgondolata, hogy ahogy az emberek a társadalom kulturális céljaihoz és az e célok megvalósítását elősegítő intézményesített eszközökhöz alkalmazkodnak, az különböző magatartási típusokat eredményez.
Az amerikai társadalomban a konformizmus, a kulturális célok és intézményesített eszközök elfogadása legszélesebben elterjedt reakció, stabil társadalmi viszonyok közt a társadalom többségére jellemző magatartási forma.
Az újító a siker, a gazdaság, a hatalom elérésének kulturálisan hangsúlyozott céljait magáévá teszi, azokhoz érzelmileg rendkívül erősen kötődik, de nem fogadja el az intézményes normákat és eszközöket, amelyek az újítás, a siker megvalósítását szabályozzák. A célok eléréséhez ezért az újító kockázatot vállal, s gyakran intézményesen tiltott, de hatékony eszközöket választ. Az alsó osztályokra jellemző ez a magatartás.
A rituális alkalmazkodás azt jelenti, hogy az egyén elveti a „nagy anyagi siket és a gyors társadalmi felemelkedés magasztos kulturális célját”, gyakran nem is érti azt, viszont szinte kényszerítő erővel kötődik az intézményes normákhoz, eszközökhöz. Ez leginkább az alsó-középosztály tagjaira jellemző.
A visszahúzódás azokra jellemző, akik a „társadalomban élnek, de nem tartoznak a társadalomhoz”. „Ebbe a kategóriába tartoznak a pszichotikusok, az autisták, a páriák, a számkivetettek, a csavargók, a krónikus iszákosok és kábítószerélvezők bizonyos adaptív tevékenységei. Ők megszabadultak a kulturálisan előírt céloktól, s magatartásuk nem igazodik intézményes normákhoz.”
A lázadó túllép a környező társadalmi struktúrán, de helyébe egy másfajta struktúrát ajánl. A lázadás igazi átértékeléssel jár, s a korábban megbecsült értékek teljes tagadásához, új értékek kínálatához vezet. A felemelkedő osztály tagjaira jellemző ez a magatartás.
A legelterjedtebb és legnépszerűbb elméletek a rétegződés különféle lehetőségeihez kapcsolódnak.
Az egyik klasszikus stratifikációs elmélet Lloyd Warner nevéhez fűződik, aki vizsgálatait egy New England-i kisvárosban indított el, amit Yankee Citynek nevezett el.
A társadalmat felső-, közép-, és alsó osztályokra osztotta, s ezt a hármasságot további alsó- és felső rétegekre bontotta föl.
A felső-felső osztály – a kékvérű arisztokrácia,
az alsó-felső osztály – a felkapaszkodó újgazdagok rétege,
a felső-közép osztály – az értelmiség, a fehér gallérosok,
az alsó-közép osztály – a munkások, az iparosok, a kék gallérosok,
a felső-alsó osztály – a tisztességes szegények, míg
az alsó-alsó osztály – a társadalom legaljának rétege.
Warner elméletében az egyes rétegek között nincs átjárás.
A stratifikációs elméletek között újabban a sokdimenziós felfogások terjedtek el, amelyek szerint a társadalomszerkezet nem más mint egy „n” dimenziós tér.
A magyar társadalom szerkezeti változásai
Magyarország Európa közepén fekszik. Ez a földrajzi helyzet mintegy szimbolizálja az ország társadalmi-gazdasági helyzetét is. Az ország perifériális helyzetét történelmi múltja határozza meg. Magyarország igen sok tekintetben közbülső helyzetben van. Nem tartozik a fejlődés fő vonalát meghatározó centrum országok csoportjában, de a centrumtól teljesen elütő fejlődést produkáló kelet-európai országok közé sem.
Mindez természetszerűleg befolyásolta a magyar társadalom szerkezetváltozásait is.
Magyarország a XIX. század első felében elsősorban rendi társadalom volt, amelyben az arisztokrácia mellett a köznemesség is jelentős szerepet játszott. A reform-korral kezdetét vette egy hosszú történelmi folyamat, amelyben az ország nemzeti függetlenségének a megszerzése, az ország polgárosodása, valamint modernizációja volt a cél. A történelmi fejlődés korántsem volt töretlen, 1848 forradalma, és a forradalmat követő szabadságharc elbukott, s csak a kiegyezés hozta meg az európai centrum országokhoz való felzárkózás esélyét.
A XIX-XX. század magyar társadalmának szerkezeti változásait a fentiek következtében a következő tényezők befolyásolták: a retardált polgárosodás, a felemás modernizáció, a társadalomfejlődés megszakítottsága, a XX. század kataklizmái, a gyakori rendszerváltozások.
A kiegyezés (1867) ismételten utat nyitott a polgári fejlődésnek. A társadalomszerkezet ezért félig rendi – félig polgári. Ez a struktúra kvázi osztálytársadalom volt, ugyanis egyfelől a paraszttársadalom lassú fölbomlása jellemezte, a nagy létszámú földnélküli agrárploretariátus kialakulásával, másfelől a munkásság ugyan fejlődésnek indult, de fejlődése kiegyensúlyozatlan és regionálisan egyenlőtlen volt.
Az organikus társadalomfejlődés helyett tehát megszakítottság jellemezte a magyar társadalmat.
A rendszerváltozások az alábbiakkal jellemezhetők:
A XX. század legnagyobb traumáját Magyarország számára kétségtelenül az I. világháborút lezáró Versaillesi béke – a Trianoni béke – okozta.
Versailles (és Trianon) Európa XX. századi történetének meghatározó tényezője lett. Magyarország számára az ország feldarabolását, az Osztrák-Magyar Monarchia szétesését, s ezzel a történeti Magyarország összeomlását idézte elő.
A trianoni trauma következményei mába nyúlóak. A II világháborúban való részvétel egy újabb, nagyobb katasztrófa lett. Az ország további területeket veszített el és a szovjet megszállási zónába került. Magyarországon kiépült a kommunista államhatalom.
A szocialista-kommunista rendszeren belül számos, jelentős változás következett be.
A szocialista rendszer egyenlőségelvű társadalom volt. A rendszert példátlanul radikális államosítás vezette be. A rendszer hivatalos célja az osztálynélküli társadalom felépítése volt, s ennek megfelelően az osztályok közeledését deklarálták.
Hegedűs András a szocializmus társadalmi szerkezetét „N-dimenziós térnek” tekintette, amelyben nem az osztályviszonyok, hanem a különböző rétegződési szempontok játszanak meghatározó szerepet.
Férge Zsuzsa abból a feltevésből indult ki, hogy a tulajdonviszonyok „nem jelenthetik többé a társadalmi differenciálás alapvető tényezőjét. A szocialista, azaz társadalmilag egyszerűbb viszonyok között kapcsolatos összes lényeges problémák visszavezethetők lenének.” Ezért ő a munka-jelleg alapján rétegződés-modellt dolgozott ki.
Férge Zsuzsa rétegződésmodellje számos olyan kategóriát használ, amelyek az adott időszakban tabunak számítottak. Modellje nagyon népszerű lett, s az empirikus felmérésekben általánossá vált e modellnek és variánsainak a használata.
Az osztályok „közeledése” a rendszer vezetése számára azt jelentette, hogy a meglévő osztálykülönbségek fokozatosan eltűnnek, és a társadalom minden tekintetben kiegyenlítődik. Ez a deklarált szocialista egalitáriánus eszmének felel meg.
A vezetés szigorú normarendszert, a teljesítmények mérését vezette be és szocialista munkaversenyeket szervezett.
A rendszer másik egalizáló elve az úgynevezett társadalmi juttatások növekvő aránya volt.
A gazdaságirányítási rendszer reformja (1968). A tervutasításos rendszer kezdett átalakulni. A termelőszövetkezetek mellett megjelentek a melléküzemágak, majd a téesz-tagok számára engedélyezték a háztáji termelést.
A magántermelés és a magántulajdon bizonyos elfogadásával a rendszer társadalma is átalakult, s az első, a hivatalos társadalom mellett kialakult a második társadalom, a második gazdaság.
Az állami redisztributív gazdaság mellett létrejött a piacgazdaság új szereplőkkel, s új társadalmi viszonyokkal.
Az átalakulás alapjában szükségszerű és pozitív folyamatokat indított el, azonban sok tekintetben ellentmondásos volt, azaz pozitív és negatív következményekkel járt együtt.
A rendszerváltás pozitív hatásai közül ki kell emelni: a demokratikus politikai intézményrendszer megvalósulását, a magántulajdon elismerését, a vállalkozások szabad lehetőségét, a társadalmi nyilvánosság megvalósulását, és a piacgazdaság kialakulását.
A rendszerváltás negatív hatásai közül ki kell emelni: a munkanélküliség megjelentését és drámai megnövekedését, az értékrend teljes átalakulását – a hatalom és a pénz értékének fölértékelését, a társadalom nagyfokú individualizációját, a bűnözés radikális megnövekedését.
A fenti folyamatok radikálisan átalakították a magyar társadalom szerkezetét. Igen gyors polarizáció következett be; egy szűk réteg kiemelkedése és tömeges elszegényedés jellemezte ezt a folyamatot.
A szocialista, régi struktúra
Magyarországon a polgárosodás viszonylag későn, a XIX. században indult, s csak a század második felében gyorsult föl. Az urbanizáció és az iparosodás tömegesen vonzotta hazánkba azokat a tőkéseket és mesterembereket, akik az új, polgárosult struktúra alapjait teremtették meg. A gyáripar kialakulása egyre nagyobb munkaerő-szükségletet követelt. Ezt az igényt hazai munkásokkal nem is lehetett kielégíteni, ezért a szomszédos országokból tömegesen jöttek Magyarországra „idegen” ajkú munkások: németek, csehek, szlovákok – elsősorban szakképzettek. Az első munkásegyletek megszervezésében, valamint a munkáslapok megjelentetésében is jellemző volt az a magyar-német kettősség.
1890-ben megalakult a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, amely célul tűzte ki a termelőeszközök köztulajdonba helyezését. A radikálisabb munkáspárt, a Kommunisták Magyarországi Pártja 1918 novemberében, a Tanácsköztársaság előestéjén alakult meg.
1918 őszirózsás forradalma a polgári demokratikus intézményrendszer ígéretét jelentette.
1919. március 21-én kommunisták vették át a hatalmat és megalapították a Tanácsköztársaságot. A kommunista hatalom, a munkásosztály nevében, radikálisan szakított az úri Magyarország arisztokrata világával, új – egyenlőségelvű – társadalmat hirdetett, azonban 133 napos fennállása alatt számos atrocitást követett el.
A vörös terrort Horthy fehér terrorja követte, a munkásosztály számára pedig évtizedekre bezárult a felemelkedés lehetősége.
A Bethlen-kormány stabilizálni tudta a gazdaság és a társadalom életét, az 1929-33-as világválság ismét visszavetette az ország fejlődését.
A gazdasági fellendülésben és az ipari munkásság számának növekedésében jelentős szerepet játszott a fegyverkezési, úgynevezett „győri program”.
A II. világháború után – a szovjet felszabadítás és megszállás következményeként – pedig a munkásosztály nevében szervezték meg a szocialista társadalmat.
A szocializmust hivatalosan a munkásosztály társadalmaként definiálták. Azonban élesen elvált egymástól a deklarált munkásnép és a valóságos munkáshelyzet.
A rendszer kialakulásának kezdetén (1948) a kommunista eszmének megfelelően létrehozták az egységes munkáspártot (a Magyar Dolgozók Pártját) a kommunista és a szociáldemokrata párt fúziójából. Rövid időn belül a munkáspárton kívül az összes politikai pártot törvényen kívül helyezték, s ezzel megteremtették az egységes munkáspártot, és azzal az egypártrendszert.
Állami szinten az 1949-es új alkotmány ploretárdiktatúrának nevezte az államhatalmat, ami hivatalosan a munkásosztály diktatúráját jelentette a társadalom egésze, de kiváltképpen a volt uralkodó osztályok képviselői felett. A ploretárdiktatúrát a szocializmus másik fontos feltételének tekintették.
A társadalom egésze számára a munkás lett az alapvető érték, azonban a munkásságon belül sajátos értékhierarchiát alakítottak ki. Ennek az értékrendnek a csúcsán a nagyüzemi munkásság állt, az egyes foglalkozási csoportok között pedig megkülönböztetett szerepet játszottak a nehézipari dolgozók. Ugyanakkor az építőiparban dolgozók, a könnyűipar munkásai, vagy a szolgáltatási szféra alkalmazottai lényegesen kisebb presztízsűek voltak. Gyakran tettek különbséget az egyes üzemek, vagy régiók munkásai között.
A munkásság szakképzettség szerinti hierarchiájában pedig a szakmunkás réteg volt a kiemelt helyzetű a betanított- és segédmunkásokkal szemben. Ugyanakkor a művezetőket, előjárókat „munkásarisztokráciaként” tartották számon.
A munkásosztályt természetesen privilegizálta is a rendszer. A munkásszármazás minden tekintetben elsőbbséget jelentett, például az egyetemi, főiskolai felvételek esetében, a lakáshoz jutásban. Az azonos munkahelyen eltöltött minél hosszabb időt jutalmazták.
A munkásosztály privilégiumaiból természetesen az osztály „élcsapata”, az állami és párt elit is bőven kivette a részét, a nómenklatúra elit ilyen esetekben, mint a munkásosztály képviselője részesült az extra juttatásokból.
A munkásosztályról alkotott ünnepi kép mellett létezett a valóságos munkáslét, amely igen kemény életfeltételeket, s nagyon nehéz munkakörülményeket jelentett.
Az 1989-90-es rendszerváltást a munkástársadalom jobbára csak elszenvedte, s inkább csak szemlélője maradt az eseményeknek. A társadalom hirtelen individualizálódott, az állami tulajdon primátusa szertefoszlott és a privatizáció nyomán újra a tulajdon és a tulajdonosok rétege került piedesztálra, s a privatizációval pedig nagyon gyorsan megtörtént a javak és a pozíciók újrafelosztása.
A példásan békés átmenet szabad választásokat hozott, ám a tucatszám szerveződő pártok hangzatos ígéreteikkel ellentétben jobbára csak a hatalom magszerzésével és megtartásával vannak elfoglalva.
A munkásság érdekképviseleti esélyeinek megváltozása mellett tradicionális értékei is megkoptak. Gondoljunk csak a szolidaritásra, amely még a letűnt rezsimben is működő érték maradt, mára viszont a magyar társadalom egészében erősen erodálódott.
A munkásság legnagyobb veszteségét kétségtelenül a munkalehetőségek drámai beszűkülése okozta.
Az elmúlt évek történései alapján négyféle lehetőség állt a munkásság előtt:
Az ingázás és az ingázók
Egy sajátos helyzetű – többnyire munkás – réteggel, az ingázókkal behatóbban kell foglalkoznunk.
A feudalizmusban a város és környéke szoros egymásrautaltságban, funkcionális egységben élt. A feudalizmus bomlásával azután ez az egység széthullott.
Az igázás jelenségét különféle kettősségekkel körvonalazhatjuk: a mezőgazdaság és az ipar, a falu és a város, a paraszt és a munkás, a tradicionális és a modern alkotják azt a fogalmi keretet, amelyben az ingázás mint jelenség értelmezhető. Az ingázás és az ingázó képviseli az átmenetet és szenvedi el az átmenet minden következményét.
A ingázás a falu és a város, a mezőgazdaság és az ipar közötti érintkezés, kapcsolat sajátos formája volt, s egyben átmenetet jelentett a paraszti életformából a munkásélet felé.
Az ingázás kezdeti szakaszának másik fontos jellegzetessége az, hogy már az első évtizedekben igen jelentékeny tömegek kényszerültek ingázásra. Az ingázók aránya a századfordulón jó néhány ipari területen megközelítette a mai arányokat.
Az ingázás harmadik jellegzetessége a területi egyenlőtlenségben keresendő. Erőteljes agglomerálódás indult.
Az ingázásban tehát a földtől és a falusi munkaviszonyoktól, a paraszti léttől való tömeges menekülés igénye realizálódott.
A bejárás, ingázás tömegessé válása azokban az években mintegy az iparosodás, az akkumuláció „árát” jelentette.
Az 1970-es években az ingázást minőségi változások jellemezték.
Az 1980-as népszámlálás már 1.218.000 bejáróról és 270.000 távolsági ingázóról számolt be.
Kialakultak az ingázás lépcsői, az agglomerációs települések és a vonzáskörzetek lakossága a központi településekre ingázott, lakóhelye munkahelyeit pedig távolabbi községekből igázók foglalták el.
A bejárók aránya 1990-ben már valamelyest meghaladja az aktív keresők egynegyedét.
Más a helyzet a távolsági ingázók esetében. Számukat nagyon nehéz nyilvántartani. A távolsági ingázók fele munkásszállásokon élt.
Az ingázás egyéb formái közt tartják nyilván a kijárókat – hivatalosan az adott település eljáróit.
A szezonális vándorlás is megtalálható volt a rendszerváltási hazánkban, ilyenek a summások és a napszámosok.
A vendégmunkások hazai és külföldi foglalkoztatása is elterjedőben volt 1990 előtt.
Az 1990-es években az aktív keresők jelentős része munkanélkülivé illetve inaktív keresővé (nyugdíjassá) vált.
Az aktív keresők aránya 18,8%-kal, az ingázóké 21,3%-kal csökkent 1990 és 1994 között. Általában 100 aktív kereső közül 25 nem a lakóhelyén dolgozik.
Az ipar és az építőipar területén volt a legnagyobb a foglalkoztatotti létszám, az aktív keresők 38%-a.
Észak-Magyarországon 37, Közép-Magyarországon 38%-os a bejárási arány.
A távolsági ingázás kérdése, megszűnésének problémája a 80-as évek végétől a szociográfiákban és riportokban a hajléktalanság, a feketemunka és a regionális munkanélküliség problémájaként merült fel ismét.
A távolsági ingázás, mint munkavállalói létforma és munkaerő-piaci jelenség azonban nem tűnt el teljesen a mai gazdaságból sem, hanem „alkalmazkodott” a megváltozott körülményekhez. Új jelenség, hogy a távolsági ingázók között jelentős (mintegy 25%) a külföldiek aránya.
Parasztság és a paraszttársadalom
1848 és 1853 a jobbágyfelszabadítás és az úrbéri pátens időpontja, amikor a magyar polgári forradalom eltörölte az ősiség törvényét, s utat nyitott a közteherviseléshez, s ezzel a magyar agrártársadalom átalakulásához.
1914-1920 az I. világháború és a forradalmak kora, amelyek a parasztságtól követelték meg a legtöbb véráldozatot.
1941-1945 az II. világháború. A paraszttársadalom veszteségei ebben a háborúban is tömegesek voltak.
1945 a radikális földreform, a „visszaparasztosítás” folyamata, amelyben kistermelő parasztok tömege jutott valamilyen kisebb-nagyobb földbirtokhoz.
1948-1953 a téesz-szervezések első időszaka.
1959-1963 a magyar mezőgazdaság teljes körű „kollektivizálása”.
1989-1990 a rendszerváltás, kárpótlással és privatizációval.
A jobbágyfelszabadítás a jobbágycsaládokat földtulajdon nélkül szabadította föl, s ezzel biztosította a nagybirtokrendszer számára a mezőgazdasági bérmunkásokat.
A zsellérek helyzetén a jobbágyfelszabadítás kevéssé változtatott.
A paraszt fogalma a saját földtulajdonán, saját termelési eszközeivel önellátásra és piacra is termelő földműveseket jelentette.
A XX. század végére az agrártársadalom fölbomlott, a hagyományos értelembe vett parasztság már csak zárványokban él a magyar társadalomban.
Radikális földreformra 1945-ben került sor, amikor 400 ezer új gazdának juttattak földet, s a nagybirtokokat, egyházi birtokokat pedig megszüntették.
A szocializmus negyven éve két hullámban szervezte át a paraszttulajdonban lévő földeket nagyüzemi téesz szervezetekké.
A magyar agrártársadalom az 1989-90-es rendszerváltás után ismét erőteljesen differenciálódik. A termelőszövetkezetek jelentős részének felbomlása illetve átalakulása után az agrártermelésben is jelentős munkanélküliség képződött. Megjelentek a mezőgazdaságban is a vállalkozók, a földbérlők és a földjüket bérbeadó nagybirtokosok. A folyamatban két jellegzetes gazdálkodási típus különül el: az önellátásra termelők illetve bérmunkát vállalók.
A gazdaságukat modernizáló, piacra termelők csoportjai:
A hagyományos agrártermelést követők:
Értelmiségi utak
Az értelmiségnek meglepően sok szinonimája van. A múlt században s századunk első felében nevezték intelligenciának.
Antonio Gramsci értelmiség-elméletében „minden ember értelmiségiként tételeződik, hiszen minden ember játszik valamilyen szerepet értékek, ideológiák, kultúrák közvetítésében vagy megőrzésében, befogadásában, ezért ha beszélhetünk is értelmiségről, nem beszélhetünk nem-értelmiségről, mert ilyen nincs.”
Ez a szerep azonban történelmi koronként és társadalmanként igen változatos.
Mannheim Károlytól származik a „lebegő értelmiség” gondolata, amelynek az a lényege, hogy a társadalom különböző osztályai, rétegei konfliktusban állnak egymással, s egyedül az értelmiség képes arra, hogy felülemelkedjen ezeken a konfliktusokon, s mintegy kívülről, felülről figyelje a társadalmi harcokat. Ugyanakkor arra is képes, hogy ráhangolódjon a különböző érdekcsoportokra, s azonosulni tudjon céljaikkal, küzdelmeikkel.
A lebegő értelmiség nem osztályjellegű.
Két lehetősége van:
Értelmiség az, aki vezető beosztású és/vagy felsőfokú végzettsége van.
Az értelmiség funkciójáról számos vita folyt századunkban. A vitákban kétféle nézőpont ütközött: az értelmiség elsősorban szakember legyen, illetve politikai szerepvállalása legyen számára az elsődleges. A szakértelmiség és a homo politicus került egymással szembe. A polgári társadalmakban a szakember szerep került előtérbe, viszont Kelet-Európa megkésettebb polgárosodásában és kevésbé fejlett társadalmaiban a politikai szerep vált meghatározóvá. Magyarországon a hatalmon lévők bizonytalannak ítélték helyzetüket, ezért megerősítésre vágytak. Az írókban művészekben véltek legitimációs támaszt találni, akik nemegyszer hajlottak is a felkínált szerepre. A magyar irodalom ezért lett a nemzetért tevékenykedő írók, költők irodalma. A magyar értelmiség színe-java gyűlt össze, hogy választ keressen a társadalom akut problémáira. A Petőfi-kör mozgalma így lett az 1956-os forradalom szellemi előkészítője. Az irodalom a szocializmus békésebb időszakában is többnyire politikapótló szerepet játszott.
Kelet-Európában az értelmiség előtt mindig az a dilemma lebegett, hogy kiszolgálható-e, illetve kiszolgálandó-e a hatalom vagy sem. A két véglet a kiszolgálás és az ellenállás volt. Mit vár a hatalom az értelmiségtől? A diktátorok teljes behódolást, alázatot, dicsőítést. S mit ad cserében? Jutalmat, előnyöket, zsíros állásokat.
Az 1989-90-es rendszerváltás után az új demokrácia értelmiség-politikáját például az jellemezte, hogy deklarációiban szüntelenül a „szürke-állományra”, mint egyetlen nemzeti „kincsünkre” hivatkozott, ugyanakkor a tudomány és a művelődés támogatását folyamatosan szűkítette.
1949-1990-ig az értelmiségiek száma és aránya mintegy meghétszereződött és a rendszerváltás idejére elérte a 11%-ot, abszolút számban pedig meghaladta az 500 ezret.
Az értelmiség összetétele természetesen nagyon differenciált, s az összetételéhez hasonlóan differenciált az egyes értelmiségi rétegek presztízse is. A presztízs az egyes egyéneknek vagy társadalmi csoportoknak a státuszuk alapján kijáró megbecsülését jelenti. Az értelmiségen belül megkülönböztetnek magas presztízsű és alacsony presztízsű foglalkozási csoportokat. Az orvosok, a közgazdász és a jogász pályák többnyire a magas presztízsűek közé tartoznak, a pedagógus pálya pedig tradicionálisan alacsony presztízsű.
Az értelmiség képzésében elvileg minden társadalmi osztály és réteg részt vesz, azonban az egyes csoportokhoz tartozók esélye az értelmiséggé válásra igen különböző. Magyarországon a 30-as években igen nagy esélyegyenlőtlenséget mutattak a statisztikák. A szegényebb származásúak többnyire csak az alacsonyabb presztízsű pályákra juthattak be. Nagyon kevés nő tanult tovább.
A 30-as évek végén a népi – pontosabban Győrffy – kollégium mozgalom ezen kívánt változtatni, szegény, elsősorban paraszt fiatalok számára tette lehetővé az értelmiségi pályára való felkészülést. 1945 után a NÉKOSZ (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) folytatta azt a tradíciót.
Bár a népi kollégiumok megszűntek, a szocialista rendszer fennállásának teljes időszakában a hatalom előnyben részesítette a munkás- és parasztszármazású fiatalok felsőfokú tanulását.
Az 1989-90-es rendszerváltás az értelmiség rekrutációjában is új fejezetet nyitott.
1989-90 gazdasági társadalmi átalakulása alapvetően megváltoztatta az értelmiség helyzetét, funkcióját.
A rendszerváltás értelmiségre gyakorolt hatását a következő tényezőkben összegezhetjük:
Az értelmiségi perspektívák ennek megfelelően a következőképpen alakulnak:
Az EU integráció természetesen jelentősen kibővíti az értelmiség számára is a szabad munkavállalás lehetőségét, s egyben növeli a brain-drain (agyelszívás) esélyét, ami tömeges méretekben a társadalom veszteségeit növelheti meg.
A rendszerváltás előkészítésében igen nagy szerepet játszottak az értelmiség különböző politikai rétegei.
A rendszerváltást ezért többen az értelmiség forradalmának tekintik.
A pártok nagyon sok értelmiségit elriasztottak a politikától.
A hatalom és az értelmiség viszonyát nem sikerült teljes mértékben normalizálni. Az értelmiség egy része hajlandó a szerepvállalásra, s beépül a hatalomba, jelentős rétegei azonban inkább csalódottan fordulnak el a politikától, s adják föl hatalmi ambícióikat.
Középosztály és középrétegek
A polgári országokban – s Magyarországon is a század első felében – igen elterjedt a középosztály, illetve középrétegek kifejezés használata. A szocializmus idején viszont a „két osztály + egy réteg” struktúra-felfogás kizárta a használatát. A rendszerváltás hozta ismét divatba a középosztály fogalmát.
A középosztály „reflektálhatatlan” kategória. A középosztály fogalom relativitása miatt célszerűbb a középrétegek kifejezést használni a társadalomban közbülső helyet elfoglaló társadalmi csoportok konglomerátumára.
A középosztály: „az uralkodó osztály kisebb vagyonú és befolyású csoportjainak és az érdekek révén hozzájuk csatlakozó, de már nem kizsákmányoló, különböző foglalkozású, közbenső helyzetű rétegeknek az összességét jelenti. Az elit és az alsóbb osztályok közötti kapcsolatot jelenti. A középrétegnek leginkább a polgár felel meg, bár sokan szinonimaként is használják ezt a két fogalmat.
Magyarországon a középosztály két jellegzetesen különböző gazdasági-társadalmi helyzetből alakult ki:
A középosztálynak e két forrása végigkísérte a XX. századi magyar történelmet. Egymással homlokegyenest ellenkező értékrendet, politikai ideológiákat hordozott mindkét tábor.
A szocializmusban kispolgárinak minősítették. A rendszer hivatalosan elismert közösségei helyett a magánszférában keresték a boldogulást, szocialista értékrend helyett polgári értékeket próbáltak követni, kispolgárnak minősültek. A kispolgárság a kisiparosokat, kiskereskedőket, önálló szállítókat stb. foglalja mindenekelőtt magában, akik saját termelési eszközökkel rendelkeztek, illetve rendelkeznek. A szocializmusban jelentősen összezsugorodott a kispolgárok rétege, s ez a szolgáltató szférában, a szolgáltatások színvonalában komoly visszaesést eredményezett. A gazdaságirányítási rendszer reformját, ami bizonyos utat nyitott a piacgazdaság felé. Ezen a talajon kialakulhatott a második gazdaság. A második gazdaság kitermelte a szocializmus középrétegeinek egy részét: az új vállalkozókat, a magánszektor kisárutermelőit, a második gazdaságban dolgozó egyéb foglalkoztatottakat, s ezekkel a csoportokkal együtt a szellemi foglalkozásúak, értelmiségiek egy része alkotta meg a szocializmus középrétegeit. Állami tulajdont bérelve saját célú piaci termelést folytatnak – ennek a tevékenységnek iskolapéldája volt a 70-es években a „lángossütő”.
Napjainkban az aktív keresők mintegy 30%-a tartozik a középosztály kategóriába. E réteg forrása:
Vállalkozók és a modernizáció
Modern: „1. a korral haladó, a maga működési területén a legújabb szellemi és technikai vívmányokat ismerő, elfogadó és velük élő személy… 2. A legújabb kor igényeinek, felfogásának szokásainak, divatjának, szellemi, tudományos és technikai fejlettségének megfelelő dolog.”
Vállalkozás: „ egy vagy több (természetes vagy jogi) személy, vállalkozó részéről kifejlett üzleti tevékenység, amely ipari, kereskedelmi, pénzügyi, közlekedési vállalat, üzem létrehozására illetve fenntartására vagy valamely nagyobb üzlet megkötésére irányul, amelybe rendszerint bizonyos nagyságú tökét fektettek be.
A modernizációt sokdimenziós kategóriának tekintik, amely magában foglalja:
A centrum-periféria viszonya azt fejezi ki, hogy a fejlődés fő vonalai meghatározott időszakokban, bizonyos régiókban és a rájuk jellemző kultúrákban jelennek meg, s magukhoz vonzzák szűkebb-tágabb környezetüket, a perifériát.
Napjainkban a modern társadalom ismérveit leginkább az alábbiakban szokták megfogalmazni: hatékony piacgazdaság, magas életszínvonal, erős társadalmi integráció, a magas iskolai végzettségűek nagyobb aránya, plurális demokrácia, modern mentalitás, értékek, normák.
Ezek az ismérvek a gazdaságban, a társadalomban, a politikában és a kultúrában együtt kell, hogy megjelenjenek.
Magyarország az európai perifériához tartozott évszázadokon át. Az ország első modernizációs kísérletét a reformkor jelentette, amelyet az 1848-49-es forradalom és szabadságharc zárt le. Ezt a szakaszt leginkább Széchenyi István törekvései jellemezték. A kulcskérdés a modern Európához való felzárkózás volt. Az első kísérlet kudarccal végződött.
A második modernizációs szakasz 1867-től, a kiegyezéstől az első világháborúig tartott, jellemzője az osztrákokkal való kompromisszum volt. A századforduló környékére jelentős sikereket ért el az a modernizációs hullám, s eredményeként Magyarország több területen felzárkózott Európához.
A két világháború között a konzervatív rendszer felemás stabilizációja és befejezetlen modernizációs kísérlete jellemezte az országot, amely egyenesen sodródott a második világháborúba.
A szocializmus négy évtizede is egyfajta modernizációs kísérletnek tekinthető; gazdasági és társadalmi szerkezetében radikálisan átalakította a magyar társadalmat. Kudarcát az újabb törés okozta.
1989-90 újabb modernizációs szakaszt indított el, s ma van arra remény, hogy ezúttal végleg sikerrel járjon, azaz befejeződjék a gazdaság és társadalom átformálása.
Az európai integráció felgyorsíthatja a modernizáció folyamatát, amelyben a magyar szerves társadalomfejlődés folytatásáról és az organikus polgári társadalom kialakulásáról van szó. Ebben a társadalmi gazdasági folyamatban a magyar vállalkozók és vállalkozások kiemelt szerepet játszhatnak. Ha a modernizáció nem következett eleve és szervesen a társadalom viszonyából akkor nem kétséges, hogy a modernizátor szerepét a politikai hatalom vállalhatja, s általában vállalja is. Ebből következik, hogy ilyenkor a művelet felülről lefelé megy végbe…
Akkor sikeres a modernizáció, ha első a tradicionális viszonyok közül való kiszakadásának vagy nekilendülésének érzékelhető szakaszából – eljut az önfenntartó fejlődés szakaszába. Ez pedig tartós sikerrel a társadalom aktivitásával, kreatív energiáinak felszabadulásával, ha tetszik, az „alulról felfelé” irányuló mozgás általánossá válásával, a társadalomnak a politikától való fokozott függetlenedésével következhet be. Szükségképpen demokratikus politikai rendszert és olyan társadalmi bázist önálló és állami politikai hatalom ellensúlyozására képes polgárságot igényel tehát, amely azt a politikai rendszert fenntarthatja.
A vállalkozók csoportjai már jóval a kapitalizmus kialakulása előtt megjelentek a társadalomban.
J. Schumpeter a gazdaság mozgatóerejét látta a kockázatot is vállaló vállalkozói rétegben. Ő a modern vállalkozó típusaiban megkülönböztette az előfutárokat, a gründolókat, akik az ipari-banki-politikai életben egyaránt jelentős szerepet játszottak, s akiket a teljesítményelv és a szakszerűség követelménye jellemez, valamint az örökösöket, akik apáik jól szervezett prosperáló anyagi helyzetéből a társadalmi lét más szférái felé is nyitottak lehettek. E vállalkozói fokozatokat Buddenbrock-effektusnak is nevezik.
A vállalkozó fogalom karrierje a rendszerváltáshoz kapcsolódik. Az állami tulajdon privatizálása tömegesen hívta életre azokat a személyeket, akik önállóan, családi alapon vagy mással társulva magántermelő vagy szolgáltató vállalkozásokba fogtak, társaságokat alapítottak. A vállalkozók és ennek megfelelően a vállalkozó szférában dolgozók száma dinamikusan nőtt. Magyarországon a vállalkozók magas számát az alábbiak magyarázzák:
A vállalkozók rétege igen heterogén. E réteg csúcsán a nagyvállalkozók állnak, többnyire hatalmas, milliárdos magántőkével, prosperáló gazdasági intézményekkel. Szolidabb helyzet jellemzi a középvállalkozókat, míg a kisvállalkozók többsége a kényszervállalkozókból kerül ki.
A vállalkozók rétege többféle társadalmi forrásból származik:
A vállalkozások lehetősége rendkívül szélessé vált a rendszerváltás után, az élet minden területén találkozhatunk vállalkozásokkal, amelyeknek a skálája a legális tevékenységektől az illegálisokig és az etikus formáktól az erikátlanokig terjedhetnek. A vállalkozások sokszínűségéhez hasonló a vállalkozók sokfélesége is, akik a társadalomszerkezet valamennyi nagyobb egységét reprezentálják. Felső rétegeik az elitbe nyúlnak, alsó rétegeik pedig a társadalom szubkultúráiba.
Elitek
Az elit is nehezen definiálható kategória. „A társadalmi hierarchia csúcsán elhelyezkedő kis létszámú – az uralkodó osztálynál kisebb csoport”. Jól elkülönülnek az elit tagjai a társadalom más csoportjaitól.
A Giddens azt írja, hogy az angol elitben az arisztokrácia tradicionálisan őrzi társadalmi pozícióit, s a főrendek dominanciáját is, amely az alábbiak hierarchiáját tartalmazza: herceg, márki, gróf, vicomt, báró.
Az elittel kapcsolatban gyakori vitatéma az elitcsere, vagy az elitváltás kérdése.
Wilfredo Pareto az elitek körforgásáról alkotott elmélete: „Az egyéneket ösztönük és értelmük hasznos és kellemes anyagi szerzésre és birtoklásra, elismerés és dicsőség keresésére hajtja.”
A tömeget a „nyájösztön” vezérli, míg az elit a róka és az oroszlán ösztöneivel jellemezhető. A társadalmi forradalom, a tömeg lázadása a régi elit elkergetésével és az új elit hatalmának kialakulásával jár együtt. Maga a struktúra: tömeg és elit szétválása azonban nem változik, pusztán időről-időre elitcserére kerül sor. A hatalom mindig az elit kezében van. Azonban az alsó osztályokban is vannak ambiciózus, tehetséges személyek, akik az új elitet alkotják, és hatalomra törnek. A hatalmat gyakorló elitnek két típusa van: a rókák és az oroszlánok. A rókákat a „lebontó kreativitás”, az újítás és a változtatás igénye jellemzi, s ezért a hatalmat nem tudják tartósan megtartani. Az általuk kialakított „készbe” az oroszlánok ülnek bele, akiket az erőszak, a rend, a kitartás, azaz az adott struktúrák megtartásának igénye jellemez.
A szocializmus kezdetén a vezetés radikálisan fel akarta számolni a régi elitet és egy új, az államszocializmus iránt elkötelezett elitet kívánt a helyükbe állítani. Ez az új elit több rétegből rekrutálódott: az úgynevezett nómenklatúra elit kemény magját a „hivatásos forradalmárok”, a Horthy-rendszerrel és a fasizmussal szembenálló ellenállók, kommunisták alkották. Két csoportjukat a „hazaiak” és a „moszkoviták” képviselték. Ez az elit magához ragadta a kulcspozíciókat és leszámolt mind a régi hatalmi elittel, mind pedig a párton belüli riválisaival (Rajk-per).
A nómenklatúra elit másik csoportját azok a kinevezett vezetők alkották, akiket kizárólag politikai megbízhatóságuk alapján emeltek be, igen gyakran képzetlenül és alacsony társadalmi státuszból a vezetésbe. Ezeknek egy része a történelmi változások során kihullott az elitből, más része viszont képes volt az elitbe beilleszkedni és hatalmi pozícióját hosszú ideig megtartani.
A harmadik csoportot a népi származású, többségükben első generációs értelmiségiek képviselték, akik között igen sok népi kollégista is volt. Esetükben szintén a politikai megbízhatóság volt az elsődleges kritérium.
Az államszocializmus elitjébe azonban bekerültek a régi elitből mindazok is, akik hajlandóak voltak az új rendszerhez alkalmazkodni. Ez a csoport igen gyakran túlkompenzációval igyekezett helyzetét stabilizálni.
Az 1956-os forradalom elitváltást is eredményezett. A „moszkoviták” helyét a hazai kommunisták foglalták el, majd a Kádár-rendszer konszolidációja után új leginkább technokrata jellegű csoportok kerültek be az elitbe. A pártnómenklatúra mellé ezzel az új elitbe került az új gazdasági elit, és a hetvenes évektől az 1989-90-es rendszerváltásig kemény harcot vívott a hatalomért.
A káderbürokrácia származás szerinti összetétele:
A rendszerváltás az elit struktúráját is átalakította. A leglátványosabb változás a politikai elitben játszódott le. A szocializmus összeomlása maga alá temette a nómenklatúra elitet, s helyébe az újraszerveződött plurális politikai intézményrendszer „régi-új” elitjét állította. Azért nevezzük „régi-újnak”, mert számos tradicionális párt szerveződött újjá és a tradicionális pártok mellett újak is szerveződtek. Az 1990-es választások nyertesei a keresztény-konzervatív pártok (MDF-KDNP-FkgP) voltak. A miniszterelnök Antall József életútja szimbolizálja ennek a régi-új elitnek a pályáját. Apja a Horthy-rendszer vezető politikusa, fia az Orvostörténeti Múzeum igazgatója, majd a rendszerváltással visszatér a politikai elitbe.
A politikai elit élére az 1994-es választás után a szociálliberális elit kerül számos olyan politikussal, akik a Kádár-rendszer elitjéhez tartoznak. Horn Gyula életútja is ezt igazolta.
A gazdasági elitben is jelentős változások játszódnak le. A gazdasági vezető pozíciójukat az állami bürokrácia felső vezetői, a nagy vállalkozók, valamint a bankok vezetői és általában a menedzserek vették át. Különösen a „bankelit” erősödött meg. A gazdasági elitben az új szereplők mellett szerephez jutottak a Kádár-rendszer elitjének menedzserei, s mindazok, akik korábbi politikai hatalmukat gazdasági hatalommá konvertálhatták át.
Az új elit harmadik rétegét az ugyancsak sokféle módon és társadalmi pozícióiból rekrutálódott kulturális elit képezi. Ebbe a csoportba a közvélemény-formáló értelmiség és az úgynevezett mediokrácia (média veretők elitje) egyaránt beletartozik.
A régi elit jelentékeny része azonban megőrizte elit pozícióját, legtöbbjük úgy, hogy a politikai elitből a gazdasági elitbe lépett át. Így ma a gazdasági elitben vannak a legtöbben azok, akik 1988-ban is elit pozícióban voltak.
A kilencvenes évek második felére Magyarországon is kialakult egy saját érdekű integrált elit. A rendszerváltás óta eltelt közel másfél évtizedben különösen a politikai elit került reflektorfénybe. Az utóbbi évtizedekben az elit és kiváltképpen a politikai elit egyes tagjait kapcsolatba hozták a korrupcióval, ami a közpénzek elherdálását jelenti. „A politikát kétféleképpen teheti valaki hivatásává: vagy a politkáért, vagy a politikából él. Ma a pártokban, az újságoknál, a szövetkezeteknél, a betegsegélyező pénztáraknál, a községekben és az államgépezetben betölthető különféle hivatalokat osztogatják a pártvezérek a hűséges szolgáltatásokért. Minden pártharcról elmondható, hogy nemcsak tárgyi célokért, hanem elsősorban a hivatalok osztogatásának a jogáért is folyik.” Ehhez csak annyit lehet hozzáfűzni, hogy az elmúlt évtizedekben terjedt el a közbeszédben a „megélhetési politikus” fogalma.
A nők és a nőkérdés
A nők és a nőkérdés
A matriarchátus (az anyajogú társadalom), létezésének teóriája mint az ősközösségi társadalom egyik jellegzetessége időről-időre megfogalmazódott ugyan valójában azonban nem ismerünk olyan társadalmat, amelyben a nők nagyobb hatalmat gyakorolhattak volna mint a férfiak. Minden társadalmi formációban a patriarchátus, azaz a férfiak dominanciája volt jellemző.
A nemek biológiai különbségei nyilvánvalóak. Freud a férfi és a női test anatómiájának eltérésére vezeti vissza koncepcióját, s úgy véli, hogy a két nemet különböző jegyekkel lehet jellemezni, a nőkben gyengébb a társadalmi érdeklődés, s ez hatással van alkotókészségükre is.
A nemek funkcionális különbségei a munkamegosztásra vezethetők vissza, amelyek a nemi szerepek alapján történelmileg különültek el. A nő szerepe az utódok nevelésében, a család körüli teendők elvégzésében, míg a férfiak szerepe az életfeltételek megteremtésében (vadászat, halászat, a család védelme) rögzült. E kétféle szerep közül a férfi szerepe vált dominánssá, míg a nő „családi” szerepe csupán másodlagos maradt. Következésképpen ez a munkamegosztás férfiuralomhoz vezetett.
A polgári társadalom kialakulása és a nők munkavállalási lehetősége kérdőjelezte meg először ezt a tradicionális nemi szerepfelfogást. A női emancipáció csak nagyon lassan bontakozott ki.
A nők növekvő politikai szerepvállalását magyarázó fontosabb tényezők:
Mind a parlamentben, mind az érdekvédelmi szervezetekben számos nő helyet kapott. 1980-ban a magyar parlament közel egyharmada női képviselő volt. Magyarországon a nemzetgyűlési választásokon a nők részvételét először az 1918. évi I. néptörvény biztosította. A magyar kormányba nők először 1949-ben jutottak be, azóta is nagyon kevés nő töltött be miniszteri pozíciót. Valamivel kedvezőbb ennél a nők parlamenti aránya: 1944-ig csupán 6 női tagja volt a parlamentnek, 2002-ben 35 nő jutott mandátumhoz. A fontosabb magyar közjogi intézmények esetében 1995-ben ennél rosszabb volt a nők aránya. A 2002. évi választás után valamelyest javult a nők részvétele a hatalmi pozíciókban; női elnöke lett a parlamentnek, s a kormánykoalíció miniszteri posztjaiba is három nő került. A politikusok népszerűségi listáját évek óta nő, Dávid Ibolya vezeti.
A nők gazdasági aktivitása viszont kevéssé változott Magyarországon a rendszerváltás óta. A női bérek a rendszerváltás után is elmaradnak a férfiak bérétől.
A két nem kapcsolatát tradicionálisan kísérik a nemi konfliktusok, amelyek a domináns férfiak és a kizsákmányolt nők eltérő társadalmi helyzetéből és megítéléséből fakadnak. A nők társadalmi mozgalmak keretében küzdenek egyenjogúságukért, s a nőmozgalmak különböző formáit alakították ki. Ezeknek szolidabb formája a szerepcsere, a nőies férfiak és a férfias nők megjelenése a társadalomban. Ez leginkább az iskolázottabb társadalmi csoportoknál tapasztalható.
A radikális nőmozgalmak a feminizmusban fejeződnek ki, amelynek első hulláma a XX. század elejére bontakozott ki, s középpontjában a nők választójogának megszerzése, valamint a kirívó egyenlőtlenségek megszüntetése volt. Legendás alakjai közé tartoztak a szüfrazsettek.
A feminizmus második hulláma az Egyesült Államokból indult ki. Két irányzata: a nők jogaiért küzdő mozgalom és a nők felszabadításáért küzdő mozgalom, az előbbi a nemek politikai-jogi egyenlőségét tűzte zászlajára, az utóbbi viszont elvette a nők férfiakkal való egyenjogúságának eszméjét és öntudatra ébredésüket preferálta.
Magyarországon is létezik nőmozgalom, azonban működési formája és módja lényegesen szolidabb az amerikaiénál.
A nőkérdés fontos politikai kérdés is, hiszen a választópolgárok valamivel több mint fele női szavazó, Magyarországon a nők száma valamelyest meghaladja a férfiakét. A politikai pártok számára fontos lenne a nőpolitika megfogalmazása, hiszen szavazatok tömegét jelenthetné az adekvát megoldás. A nőpolitika fontosságát csak kevéssé ismerték föl a pártok, a civil szervezetek viszont sokkal nagyobb számban és hatékonyabban tudják a nőket megszólítani, és munkájukba bevonni, mint a pártok.
A feminizmushoz hasonlóan az utóbbi években a tudományos életben megjelent a maszkulinizmus kérdésköre, amely a férfiak nemi szerepével, társadalmi helyzetével, s e helyzet változásaival foglalkozik.
Nyugdíjasok és ifjúság
Nyugdíjasok – nyugdíjas életmód
Az életkori különbségek tekintetében az idős korosztály, a nyugdíjasok nemzedéke, minden társadalomban megkülönböztetett figyelmet kap. Ez a korosztály egyre nagyobb létszámú és életmódja, értékrendje, egészségi állapota számos probléma forrása. A társadalom elöregedése Magyarországon is jellemző.
A népesség kormegoszlása Magyarországon is a fejlett polgári országokhoz hasonlóan kétféle tendenciát mutat: a gyerekek arányának folyamatos csökkenését és a 60 éven felüliek arányának növekedését. A 14 éven aluli korosztály aránya a XX. század folyamán felére csökkent, az időseké viszont két és félszeresére nőtt. Mindez egyértelműen a magyar társadalom elöregedését jelenti. Ami pedig a 60 éven felülieket illeti, arányuk egyes népesedési prognózisok szerint a XXI. Század közepére megközelítheti a magyar társadalom egyharmadát.
A statisztikusok öregedési indexnek nevezik a 60 éven felülieknek és a 14 éven aluliaknak az arányszámát.
Magyarországon a rendszerváltásig a nőknél 55, a férfiaknál 60 év volt a nyugdíjkorhatár. 1992-től azonban fokozatosan 60 illetve 62 évre emelték a korhatárt. Az étmeneti helyzetben lévő korcsoportok tagjai, valamint a rendszerváltás után bizonyos pályák foglalkoztatottjai korengedményes nyugdíjazást is vállalhattak. A csökkent munkaképességűek, s egyes krónikus betegségben szenvedők pedig rokkantsági ellátásban részesülhetnek.
A nyugdíjasok számát, arányát nagymértékben befolyásolja a születéskor várható átlagos élettartam. A nyugdíjas életmódot a nyugdíjak értékállósága, az elmagányosodás és az egészségvesztés befolyásolja leginkább. A 90-es évek elején a nyugdíjak értékvesztése volt a jellemző. 1994-ben és 1998-ban volt magasabb a nyugdíjak nominális értéke az infláció mértékénél. A nyugdíjak reálértéke azonban ennél is kedvezőtlenebbül alakult. A nyugdíjasok többsége a magyar társadalom szegényebb rétegeihez tartozik. 1996-ban az átlagnyugdíjak a bérből és fizetésből élők jövedelmének alig több mint felét tették ki. A legalacsonyabb nyugdíjak pedig alig haladták meg a 10-15 ezer forintot. A legtöbben a 30-50 ezer forintos nyugdíj-csoportba tartoznak. A nők nyugdíja lényegesen alacsonyabb a férfiak nyugdíjánál.
A kedvezőtlen anyagi helyzet mellett az elmagányosodás is tömegesen sújtja a nyugdíjasokat. Különösen az aprófalvakban, s a tanyasi településen élők elmagányosodása jelent súlyos szociális gondokat. Ehhez igen gyakran egészségromlás is társul, s ez az orvosi ellátásukban és a róluk való szociális gondoskodásban is problémát jelent.
A nyugdíjasok nagy száma ugyanakkor fontos politikai bázisa lehet a politikai pártoknak. A hárommillió nyugdíjas szavazónak, a választópolgárok több mint egyharmadának a szavazatai jelentősen befolyásolhatják a választási eredményeket. Különösen választások előtt tapasztalható a pártok versengése a nyugdíjasok szavazataiért.
Az ifjúság, a pályakezdés konfliktusai
A társadalom egyik legvitatottabb, s talán legtöbbet vizsgált nagycsoportja az ifjúság, amelynek már az elhatárolása is viták tárgya. Általában az alap- és középiskola befejezésétől a munkavállalásig és a családalapításig tart az ifjú kor. Újabban az ifjúság és a felnőtt kor közt megkülönböztetnek egy átmeneti időszakot, a posztadoleszcenciát, az utóserdülőkort, amely a felnőtté válás fontos állomása.
Az életkori csoportok megkülönbözetésére használatos a kohorsz és a generáció fogalma.
A kohorsz demográfiai kategória, amelyen általában valamely meghatározott eseményt egyidőben megért emberek összességét értjük (pl. egyidőben született, házasodott, szült, elvált, iskolát végzett emberek stb.)
A generáció demográfiai értelemben a kohorsz egyik sajátos fajtája, szociológiai értelemben pedig egy olyan életkori csoportot jelöl, amelyet a közösen megélt történelem alakít ki. Határai kevésbé körülhatárolhatók, mint a kohorszok. A generáció … olyan kortárscsoportok összességét jelenti, akiket azonos történelmi tapasztalatok formáltak, élményeiket hasonló módon dolgozták fel és ezek generációs tudatként egyfajta kollektív emlékezetként rögzültek.
Az ifjúság esetében is nehezen definiálható és nagyon képlékeny a generáció fogalma. Minden társadalomban felbukkannak olyan életkori csoportok, amelyek kitüntetett szerepet játszanak az adott társadalom történetében. A történész Szekfű Gyula Három nemzedék című könyve a magyar társadalomtörténet három egymástól jellegzetesen különböző generációjának életén mutatja be a magyar társadalom történetét 1848-tól a XX. század elejéig. Minden társadalomban vannak szerencsés generációk, amelyeknek élete összefonódik a társadalmi változásokkal, s így ők szervesen kapcsolódhatnak a nagy társadalmi változásokhoz. A magyar történelemben ilyen generációt alkottak a Márciusi ifjak 1848-49 forradalmában, szabadságharcában és még a kiegyezésben is. „A XIX. század első kitüntetett nemzedéke az 1822-23-ban születetteké. Ez a „márciusi ifjak” nemzedéke. Az „első liberális nemzedék”, ahogyan Szekfű Gyula nevezi őket. Többségük a forradalomban és a szabadságharcban, ha nem is mindig vezető beosztásban, részt vesz. Ez a generáció a kiegyezés utáni modern Magyarország megteremtője.
A második világháborút követően a Fényes szelek nemzedéke vállalkozott arra, hogy „megforgassa” a világot. Ez a népi kollégiumok ifjúsága, amely 1945-49 között jelentős szerepet játszott a társadalmi változásokban, amelyet azonban saját céljainak megvalósítására használt föl a kommunista vezetés.
Az első népi kollégium, Bolyai Kollégium célja elsődlegesen az volt, hogy tehetséges parasztfiatalok számára biztosítsa a tanulás lehetőségét, s elősegítse egy képzett, öntudatos paraszti értelmiség kialakulását. Virágkorukat a világháború utáni évek jelentették; bekapcsolódtak az ország újjáépítésébe, politikai pártok szervezésébe, s közreműködtek a földosztásban. Egyre inkább a kommunista párt befolyása alá kerültek, s a sokszínű mozgalom 1948-ban NÉKOSZ-szá (Népi Kollégiumok Országos Szövetségévé) alakult át. A kommunista vezetés a NÉKOSZ-t 1949-ben betiltotta. A népi kollégiumok megszüntetésével ez a generáció is széthullott.
A 60-as évek második felében szerveződött meg a „Nagy generáció”, amely a diákmozgalmak és a New Left mozgalom mintájára Magyarországon is végrehajtotta sajátosan békés forradalmát életmódjában, értékeiben, magatartásában, s mindenekelőtt a zenéjében. A Beatlesek és a hosszú hajúak nemzedéke ez, amelyet Magyarországon az Illés, az Omega, a Metró s több más zenekar képviselt. Új értékeket hoztak, amelyek jellegzetesen különböztek a hivatalosan deklarált értékrendtől. A fiatalok mozgalmának 1968 volt a csúcspontja. Ez a diáklázadások kezdete. A fiatalok forradalma, helyesebben lázadása végülis egy életforma-váltást, valamint az értékrend alapos átalakulását eredményezte. Az ifjúság lázadása magával hozta az idősebb nemzedékek rosszallását is. Az értékrendbeli konfliktusok nemzedéki konforntációkban is kifejeződésre jutottak.
A rendszerváltozás idején 1989-90-ben gombamód szaporodtak a civil szerveződések és a politikai pártok. Ebben a szerveződési lázban jelent meg egy önmagát Fidesznek aposztrofáló nemzedéki párt. A párt magja két egyetemi kollégiumból, a Bibó szakkollégiumból és a Rajk László kollégiumból került ki. Néhány kollégiumi szoba, s néhány tucat velük szimpatizáló fiatal. Fellépésük nemzedéki keretekre vall, tele vannak polgárpukkasztó ötletekkel, viselkedésük avantgarde, nonkonform, hangjuk üdítően új, megalkuvás nélküli, nemegyszer gátlástalan. Emblémájuk a narancs, a magyar narancs, folyóiratuk a Magyar Narancs. Igen jó érzékkel hangolódnak rá a társadalmi változásra, s hamarosan jelentős politikai párttá növik ki magukat. Képviselőik 1990-ben bejutnak a parlamentbe. 1992-ben ideológiáját tekintve egyértelműen liberális párt a Fidesz. 1994-1998 között a Fidesz felnőtté válik. Az újabb választásokat megelőzően a Fidesz felveszi a polgári jelzőt, a párt nevét Fidesz-MPP-re (Fidesz –Magyar Polgári Pártra) keresztelik át. Az aktus nem formális, jól kifejezi a párt elmozdulását a jobboldal irányába. 1998 a Fidesz győzelmét hozza, jelentős kisgazda segítséggel. Győzelmében meghatározó szerepet játszik az a tény, hogy az egyetlen olyan jobboldali párt, amely képes volt maga mellé állítani a jobboldali erőket. A Fidesz-kormányzás első felében a hatalom elitjében radikális fiatalítás zajlik le, a Fidesz saját, fiatal embereit ülteti be a különböző pozíciókba. A nagy kérdés: generációs párt-e a Fidesz, s ha igen, hol vannak, hol lehetnek ennek az új generációnak a határai. Ugyanakkor társadalmi tény, hogy a Fidesz az új demokrácia egyetlen olyan pártja, amely a politikai hatalomban generáció-váltást valósított meg.
Az ifjúsággal kapcsolatosan minden korban és társadalomban fölvetődik a politika és az ifjúság kapcsolatának kérdése. Ma a fejlett országokban egy másfajta generáció került előtérbe. Ez a yuppie „young upwardly mobile professional”, a feltörekvő fiatal értelmiségi, aki karriert akar, felsőfokú végzettséggel elsősorban a bank, a marketing és a reklám világában. Magyarországon a rendszerváltás az ifjúság helyzetét is átformálta az új értékek kialakításával, s a piacgazdaságra való áttéréssel.
A fiatal korosztályban a 90-es évek elején jelentősen csökkent a foglalkoztatottak aránya. Ugrásszerűen megnőtt a munkanélküliség. Az iskolapadból kikerülő fiatalok egy jelentős része munkanélküliként kezdi el a pályafutását, s ez nemcsak egyéni traumákat okoz, hanem komoly társadalmi feszültségek forrása is lehet.
Etnikai és felekezeti tagoltság, Magyarország felekezeti megoszlása
Etnikai tagoltság a történelmi Magyarországon
Az Osztrák-Magyar Monarchia kifejezetten soknemzetiségű birodalom volt, amelyben 14 nagyobb etnikai csoport és 7 fontosabb felekezet élt együtt. Ez az etnikai sokszínűség a kisebbségekkel kapcsolatban megfelelő bánásmódot – kisebbségi politikát – követelt volna, azonban az osztrák birodalmi politika, a kisebbségek megosztása és egymás elleni kijátszása, a közismert Divida et impera! jegyében, valamint az érintett kisebbségek egyes szűklátókörű politikusainak naivitása és öncélúsága miatt sikertelenek maradtak a kisebbségi integrációs törekvések. Az első teljes körű népszámlálás (1869) idején a magyar anyanyelvű lakosság aránya még csak 45,5% volt, s ez az arány 1910-re 54,56%-ra nőtt, s ebben nagy szerepe volt az asszimilációnak, elsősorban a németek és a zsidók asszimilációjának. A népesség alakulását és az etnikai tagoltságot a század végén a kivándorlás is befolyásolta.
Az etnikumok helyzete Trianon után
A trianoni békeszerződés a történelmi Magyarország területének kétharmadát, lakosságának több mint felét elcsatolta, így a megmaradt országrészen lényegében magyar nemzetállam lett, viszonylag csekély nemzeti kisebbséggel. Ugyanakkor jelentős magyar kisebbséggel alakultan meg Magyarország szomszédságában is a nemzetállamok, mivel a magyar népesség egyharmada Magyarországon kívüli területre került. A háborút követően a numerus clausus, majd zsidó törvények követték egymást, a háború éveiben pedig fegyvertelen katonai szolgálatra vitték frontvonalba a zsidó származásúakat, kötelezővé tették a származási igazolásokat a „gyanús elemek” számára, s mindezt a holokauszt követte, amelyben Magyarországról is magyar zsidók százezreit vitték el koncentrációs haláltáborokba. A holokauszt a zsidókon kívül kiterjedt a cigány etnikumra is, valamint mindazokra, akik szembefordultak a nácizmussal. A háborút követően pedig Magyarországon is sor került a németeknek, mint háborús bűnösöknek a kitelepítésére, s lényegében hasonló szándékkal jött létre a lakosság-cserének nevezett egyezmény Csehszlovákia és Magyarország között. A szocializmus idején az etnikai kérdés tabuként való kezelésében fejeződött ki. Magyarországon a rendszerváltás után az etnikai feszültség és a nacionalizmus viszonylag szolidabb keretek közt maradt, viszont a korábbiakhoz képest kétségtelenül erősödött.
Kisebbségek Magyarországon ma
Magyarországon a lakosság többségét, több mint 90%-át ma magyarok alkotják. A legnagyobb lélekszámú, több mint félmilliós kisebbség a cigányság. A németek számát 170 ezer főre becsülik. A németek betelepítése több hullámban történt. A második világháború alatt és után mintegy 250 ezer német lakos települt ki, illetve ennyi németet telepítettek ki az országból. A rendszerváltás után német identitásuk vállalása fölerősödött. Kultúrájukat, értékeiket, anyaországukkal való kapcsolatukat szigorúan őrzik. Területileg 5 fő régióban helyezkednek el: a nyugat-dunántúli határvidéken, a Dunántúli-középhegység településein, Baranya, Tolna megyében, a Bácska-Solti síkon, valamint Békés, Pest és Somogy megye egyes településein. A szlovákok lélekszámát 80-110 ezer főre becsülik. A szlovákokkal is tradicionális a magyarság kapcsolata. A szlovákok száma a mainál lényegesen nagyobb volt, lélekszámuk csökkenésében a csehszlovák-magyar lakosságcsere katasztrofális hatása érzékelhető, amikor is 73 ezer szlovák költözött el Magyarországról, s velük a legerősebb szlovák identitású rétegek távoztak el. A szlovákok asszimilációja igen erőteljes, bár napjainkban csak néhány etnikai tömbben alkotnak jelentősebb arányt (Békés, Pest és Nógrád megyében). A horvátok számát 35 ezer főre becsülik. Az asszimiláció a horvátokra is erősen jellemző. Az ország nyugati és délnyugati településein élnek nagyobb számban – közöttük sokácok, bosnyák-horvátok, bunyevácok, ráchorvátok is találhatók. A román kisebbség száma 15-25 ezer főre tehető. Többségük Békés és Hajdú-Bihar megye településein él. A szerbek számát 5 ezer főre becsülik, a szlovének száma néhány ezer, a bolgárok, görögök, lengyelek, örmények száma ennél is kevesebb. A Magyar Köztársaságban a rendszerváltás óta minden nemzeti kisebbség számára lehetővé vált identitásuk vállalása és fölerősítése. 1994-től a kisebbségek önkormányzatokat is alakíthatnak; ezzel a lehetőséggel több etnikai kisebbség is él. A kisebbségeken kívül a rendszerváltás óta menekültek, betelepülők és mások is élnek Magyarországon. Különösen az ázsiai országokból érkeznek nagyobb számban évről-évre. Sajátos helyzetben vannak a kínaiak, akiknek kereskedelmi, szolgáltatási (éttermi) vállalkozásai közismertek, ugyanakkor számuk ismeretlen, s társadalmi státuszuk is bizonytalan – pontosabban rendezetlen.
A cigány népesség helyzete
A legnagyobb létszámú, s egyben a legrosszabb helyzetű kisebbség Magyarországon a cigányság. Számukat 500-600 ezer főre becsülik. A cigányok esetében a kirekesztés, a diszkrimináció, a megalázottság még inkább nehezíti a roma identitás vállalását. A második világháború éveiben a cigány holokauszt áldozatainak a száma 5-10 ezer fő volt, egyes cigány vezetők viszont az áldozatok számát 50-60 ezer főre becsülik. Az identitásvállalás nehézségére utal az, hogy újabban a cigány névtől is igyekeznek megválni, s helyette a kevésbé pejoratív, diszkriminatív roma kifejezést használják, ami különben cigány férfit jelent. Európában a legnagyobb létszámú kisebbséget alkotják. Nincs anyanemzetük, s nincs egységes nyelvük. A diszkrimináció, a kirekesztés az osztályrészük ma is nagyon sok országban. A magyarsággal való kapcsolatuk is tradicionális. Európában szokatlan életmódjuk és kultúrájuk miatt mindenütt kirekesztés, üldözés várt rájuk. Ugyanakkor számos mesterségnek a művelői, nagyon értenek a lovakhoz, a fa megmunkálásához, a fémművességhez, a zenéléshez. A szocialista rendszerben valamelyest javult a roma lakosság helyzete, azonban a cigányság jelentős része a szocialista rendszerben is másodrangú állampolgárnak számított, akikkel szemben a kirekesztettség és az előítéletek tovább éltek. A rendszerváltás gazdasági-társadalmi változásaiban többségül vesztes helyzetbe került, fölerősödtek a romákkal kapcsolatos előítéletek, s több konfliktusra került sor a helyi vezetők és a romák, valamint a roma lakosság és a nem romák között. A roma kérdés megoldása még mindig várat magára; anyagi helyzetük javítása, iskoláztatásuk biztosítása, a cigány identitást vállalni képes középréteg és értelmiség kialakítása elengedhetetlen a velük kapcsolatos diszkrimináció és előítéletesség megszüntetéséhez. Horváth Aladár a neves roma polgárjogi aktivista, úgy látja, hogy 3 féle politikai stratégia alakult ki a cigányság helyzetével kapcsolatban: a polgári és állampolgári jogaikért küzdők csoportja, a nacionalista, etnokrata elképzelések hívei, akik a roma és gádzsó nacionalizmus alapján a gettósodás hívei, és a korporatív megoldást keresők, akik a közéleti szerepvállalásban keresik a megoldást (pl. Lungo-Drom aktivistái).
A cigányság jellemzői:
A heterogenitás és a megosztottság. Három jellegzetes rétegüket a magyar (zenész, muzsikus) cigányok (70%), az oláh cigányok (20-22%) és a román (vagy beás) cigányok (7-8%) alkotják. Indiai származásuk tradíciójaként többnyire őrzik kasztjaikat, amelyek egyben hierarchiájukat is jelzik. Csoportjaik hierarchiája foglalkozásukban is kifejeződik, s elkülöníti egymástól a lovari (lovakkal foglalkozó), teknővájó, kanálkészítő, üstfoltozó stb. csoportokat. Az egyes csoportok között nagy kulturális és életmódbeli különbségek vannak, s hozzájárulnak a cigány szervezetek és a kisebbségi önkormányzatok megosztottságához. Ugyanakkor erős összetartás is jellemzi a cigányságot. Az összetartás azonban inkább családi, rokonsági kapcsolatokban fejeződik ki. Élelmüket, lakásukat előszeretettel osztják meg hozzátartozóikkal, s a hozzájuk hasonló helyzetű romákkal. A szegénység, a nagyfokú szegénység jellemző többségükre. 1994-ben Magyarországon a lakosság közel egyharmada élt létminimum alatt, a cigány lakosságnak közel kilenctizede. Ez a hatalmas arány társadalmi megoldást sürget, annál is inkább, mert a cigány-kérdés az egyik legsúlyosabb társadalmi probléma ma Magyarországon.
A szegénységük legfőbb oka a nagyarányú munkanélküliség. Jellemző, hogy a cigányság 42%-a részesül valamilyen szociális, munkanélküli, s egyéb támogatásban.
Alacsony iskolázottságuk és szakképzettségük hiánya gyakran megakadályozza őket a társadalmi beilleszkedésben, valamint a magasabb arányú foglalkoztatásban. Nagyon kevés körükben az értelmiségi. Viszont pozitív jel, hogy az elmúlt években jelentősen megnövekedett az általános iskolát befejezettek aránya. A cigányságot jellegzetes életmód is jellemzi, mintegy 60%-uk falvakban él, s 56%-uk valamilyen háztáji termelést is folytat. A városokban élők többnyire slummokban, lepusztult városnegyedekben laknak, s nagyon sokan a fekete gazdaságból élnek. A fekete gazdaságban, a feketekereskedelemben, a prostitúcióban, valamint a megélhetési bűnözésben felül reprezentáltak, azaz társadalmi arányuknál lényegesen nagyobb arányban vesznek részt. Az utóbbi időben illegális ház- és lakásfoglalásaik váltottak ki feszültségeket a lakosság és az önkormányzati vezetés körében. Életmódjukat higiénés és mentálhigiénés problémák is jellemzik. A cigányság jellemzői közé tartozik sajátos kultúrájuk, amely azt is jelenti, hogy egyes művészeti ágazatokban: zenében, képzőművészetben, irodalomban tehetségüknek számos példáját adták. Társadalmi kérdésként és roma problémaként is gyakran megfogalmazódik a cigány identitás kérdése. A cigányság társadalmi megítélése is ellentmondásos.
A zsidóság
A zsidóságot ma többnyire vallási kisebbségként tartják számon, jól lehet esetenként viták folynak etnikai hovatartozásukról, kettős identitásukról. Sajátos társadalmi múltjuk, helyzetük alapján azonban nem tekinthetők külön etnikumnak. Több magyar királyi rendelet foglalkozott a zsidósággal. Ugyanakkor több magyar király is hozott zsidóellenes intézkedéseket. A XVIII. Század végén II. József türelmi rendelete s felvilágosult reformjai a zsidóság számára is számos olyan jogot (városokba költözést, iparűzést, német nevek felvételét) biztosítottak, amelyek Európa több országában nem voltak megengedettek. A XX. század a zsidóságra is katasztrófák sorát zúdította. 1920-ban törvény szabályozta az egyetemi hallgatók faji-nemzetiségi arányait, ez az első numerus clausus, amely kimondja, hogy „ az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiséghez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók között lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalábbis kitegye annak kilenctizedét.” Ez az oktatásra vonatkozó törvény zsidóellenes volt, amelyet később a második világháború előestéjén zsidótörvények követtek, majd 1944-ben Magyarországon is sor került a zsidók tömeges deportálására és koncentrációs táborokba szállítására. A holokauszt áldozatainak száma a mai országterületen 200-300 ezer, az akkori országterületen 550-600 ezer fő volt.
Az első zsidótörvény (1938) megszabja, hogy a sajtó-, ügyvédi, mérnöki és orvosi kamara tagjainak, az üzleti és kereskedelmi alkalmazottaknak legfeljebb 20%-a lehet zsidó, továbbá zsidónak minősülnek az izraelita vallásúak.
A második zsidótörvény (1939) a „zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” korlátozza a zsidók honosítását, visszavonhatóvá teszi állampolgárságukat, megtiltja alkalmazásukat állami vagy közintézményekben, nem lehetnek lapszerkesztők, lapkiadók, a különféle kamarai tagságuk nem haladhatja meg a 6%-ot, s további számos gazdasági, kereskedelmi jogaikat, engedélyeiket is korlátozza, illetve visszavonja. Zsidónak az számít, akinek legalább egyik szülője, vagy két nagyszülője zsidó vallású.
A harmadik zsidótörvény (1941) házassággal kapcsolatos fajvédelmi rendelkezéseket tartalmaz, megtiltja a zsidók és nem zsidók közötti házasságot, „fajgyalázásnak” minősíti a zsidók és nem zsidók házasságon kívüli nemi kapcsolatát. A honvédelmi miniszter 1942 novemberében munkaszolgálatra kötelez minden 18-48 év közötti zsidó férfit. 1944 márciusában kormányrendeletek követik egymást; megtiltják pl. nem zsidók alkalmazását zsidók háztartásában, megszüntetik jó néhány kamarában zsidók kamarai tagságát, kitiltják őket az állami hivatalokból és kötelezővé teszik a sárga csillag viselését. Áprilisban kormányrendelet elrendeli a zsidók lakásának „igénybevételét” és kényszerlakhelyekre való „összeköltöztetését”, májusban pedig megkezdődik a zsidók gettókba gyűjtése és németországi koncentrációs táborokba szállítása. Az 1989-90-es rendszerváltás után fölerősödött, minden kisebbségben az identitáskeresés, másfelől fölerősödtek az előítéletek is.
Magyarország felekezeti megoszlása
A felekezeti hovatartozás és a vallásosság között azonban különbség van. A felekezeti tagság meghatározott rítus következménye, a vallásosság viszont személyes meggyőződés, hit kérdése, amelynek számos formája és módja létezik.
Felekezetek a történelmi Magyarországon
A történelmi Magyarország soknemzetiségű és –felekezetű ország volt. A felekezetek között a katolikusok alkották a legszámosabb felekezetet. Rajtuk kívül még hat fontosabb történelmi felekezet volt jelen az országban: reformátusok, görög katolikusok, evangélikusok, izraeliták, görögkeletiek és unitáriusok.
A római katolikusok a római egyház tanítását, a pápaság intézményét elfogadók felekezete.
A görög katolikusok hitelveikben a római katolikus egyházat követik, elismerik a pápát, szertartásaikban viszont megőrizték az ortodox szertartásokat. 1646-ban váltak ki az ortodox egyházból.
A görögkeleti (ortodox) egyház 1054-ben szakadt el Rómától, más hitelveket vall és más szertartást követ. Tagadja a pápa fennhatóságát, nem ismeri el a szeplőtelen fogantatást, s a Mária-kultuszt. Elöljáróikat metropolitának, pátriárkának tekintik.
A reformátusok Kálvin követői, az evangélikusok ágostai hitvallású lutheránusok, az unitáriusok pedig sajátos, főleg Erdélyben önállósult protestáns felekezet képviselői. E három felekezet gyűjtőneve: protestáns.
Az izraelita hitvallásúak zsidók.
A szocializmus idején, pl. tudományos vizsgálatokban is tilos volt megkérdezni a mintában szereplők, minta alanyok felekezeti hovatartozását. Ugyanakkor a rendszer „államvallása” az ateizmus volt, s ennek jegyében minden vallást, felekezetet igyekeztek háttérbe szorítani.
A felekezetek helyzete a rendszerváltás után
A rendszerváltás ismét szabaddá tette a vallásgyakorlást és a felekezeti hovatartozás nyilvános vállalását. A Kádár-rezsim liberalizálta a magyar kormány és a katolikus egyház kapcsolatát. A rendszerváltás fölgyorsította ezeket a folyamatokat, az egyházakat kárpótolták korábbi veszteségeikért; visszakapták ingatlanaik, s főleg iskoláik jelentős részét. Az új magyar parlament 1992-ben határozatot hozott arról, hogy felekezeti statisztikát kell készíteni az ország lakosságáról, s ezzel feloldotta a korábbi tabukat.
Felekezeti tagoltság és vallásosság ma
A felekezeti hovatartozás nem jelent feltétlenül vallásosságot.
A szekták (maga módján való vallásosság) közt egyaránt vannak régiek és új mozgalmak. A szekták közt megjelentek társadalomellenes és önpusztító mozgalmak is. Magyarországon a sátánizmust lehet leginkább a társadalomellenes szekták körébe sorolni. A szekták többsége azonban beilleszkedik a felekezetek közé.
Magyarországon napjainkban 77 bejegyzett egyház működik. Közülük majd egy tucat Krisztus, Jézus vagy Jehova nevét viseli. Az elmúlt években Magyarországon is épültek buddhista stupák, Somogyvámoson pedig felépült az első magyarországi Krisna falu és templom. Az ezredforduló „világvége” hangulatában természetszerűleg megszaporodtak a vallási közösségek. Közöttük léteznek sátánista, szcientológus szervezetek is, amelyek minden tekintetben társadalomellenesnek tekinthetők.