A fasiszta Olaszország Hitler sikerein felbuzdulva és saját ambíciói valósítása érdekében szintén eredményeket akart felmutatni. Nagylétszámú, de rosszul felszerelt hadseregével Líbiából megtámadta a brit gyarmatot Egyiptomot. Az előre törés igen hamar megtorpant és a sokkal kisebb összlétszámú angol hadsereg mélyen behatolt Líbia területére. Ebben a helyzetben küldte Hitler Afrikába az Erwin Rommel által vezetett Afrika hadtestet.  A tobruki erőd bevétele után a "sivatagi róka"  serege már legyőzhetetlennek tűnt a szövetségesek szemében. El-Alameinhez érve megmutatkoztak újra a német utánpótlási gondok és a benzin hiánya. Rommel távollétében a németek fokozatosan elveszteni kezdték az ellenőrzésük alá vont területeket, pedig már csak 100 km-re voltak a Nílustól. A folyamatos visszaszorulás a német katonákat belekergette abba a csapdába, hogy Afrikában maradnak, azaz beleszorítják őket a tengerbe Karthágónál, Tunézia területén.

1943-ra a szövetséges erők teljes Afrikában győztek, majd, hogy a német birodalmat több oldalról és megtámadhassák, és hogy a legyengült szövetségesét, az olaszokat térdre kényszerítsék, partrászálltak Szicíliában. Olaszországban az olasz katonák harcértéke még az afrikainál is alacsonyabb volt, nem sokra a partraszállás után kiugrottak a háborúból, ezzel a németeknek a megszállást kellett alkalmazniuk. Ez ismételten hatalmas erőtartalékokat emésztett fel. A Monte-Cassinoi és az Anzio-i csata után nem sokra Róma is felszabadult. De vér nélkül, hiszen nyílt várossá nyilvánították. A szövetséges előrenyomulás a Pó-síkságon elakadt így további szerephez nem jutott már ez a hadszíntér.