Szeretet

Ha már nyelvünkről esett szó, pillantsunk titkaiba. A nyelv az emberi szellem legnagyobb alkotása: akik először kimondták a szavakat, mindentudók voltak. Átélték a csodát, és szavakká formálták. S ahogy minden embernek mást jelent a szeretet, mert más élménye van róla, úgy a nyelvek ősi megálmodóinak is mást jelentett ez a fogalom. A magyar nyelvben ez a szó a csodák csodája! A magyar az élmény gyökeréig lát, melyből ezerféle hajtás ered. De a gyökér: egy. Ez a gyökér a szer. A mi nyelvünkben külön szó van a szeretetre és a szerelemre. (Angolban mindkettő: love.) És ott van még a szeretkezés, a szervezés, a szervezet, a szerkezet, a szerzés... Mire utalnak ezek? Valami "együttre", "összehozásra", ahogy a szertelen mit jelent? Szétszórtságot. Szertelen az, akit nem tart össze semmi.
Egy angol vagy német szótárban ezek a szavak szerteszéjjel vannak, összevissza kell lapozgatni értük, mert nem látták meg bennünk a közeliséget. A magyar szótárban azonban együtt vannak, mert nyelvünk ősi megálmodói látták, hogy egyetlen, közös tőről erednek.
De a legszebb szavunk a szertartás. A rítus a magyar nyelvben olyan eseményt jelent, ahol az embereket a szeretet tartja össze. A magyar pap (ha valódi) nem "rítust celebrál" - hanem szeretetet tart. Akkor is, ha házasságot köt, akkor is, ha temet. Más kérdés, hogy szeretetet csak rendben - szertartásosan - lehet tartani, de a lényege mégis olyan ünnep, ahol szeretjük egymást. A szavak, amikor elvesztik az átéltség aranyfedezetét, hamis pénzzé válnak. Ez történt a mi szavunkkal is: összehazudtuk. Kinek lesz ma meleg a szíve, s jut eszébe valami szerelmetes élmény, ha ezt a szót hallja: "szertartás"?
Hideg kövek. Égbe nézés. Monoton kántálás. A senkihez sem tartozás közönye... ilyesmik jutnak eszembe. De hogy megcsókoljam a mellettem állót, és boldog körtáncba vigyem... soha. Pedig ez a SZERTARTÁS! Egy tánc, egy jó színház s egy koncert is az - ha igazi! Mert ebből az ősi "szeretet-tartásból" nőtt ki valamennyi. Céljuk a törzsi ünnepektől a görög színházakig az volt, hogy a "senki sem tartozik hozzám" közönyéből fölemeljék lelkünket az "együtt" önfeledtségébe, ahol megszűnik didergő magányunk, s a mellettünk álló vadidegenről kiderül, hogy a társunk, akit - észre sem vettük idáig - szeretünk?
Igen!... Meg lehet szeretni egy idegent is!
A zene összehozza a lelkeket nézd meg az összecsillanó szemeket! Vásáry Tamás, aki nemcsak kitűnő muzsikus, de a szavak mestere is, sokszor elmondta, hogy a koncert ilyen "szertartás" - ha zongorázni kezd, kilép énjének páncéljából, és átadja lelkét valami Hatalomnak, amelynek átölelő ereje van... "Én ilyenkor nem vagyok! - mondta. - Csak a muzsika! Együtt ringunk benne. A zene a szeretet megteremtésének hatalmas kísérlete".
Egyszer Clevelandben vendég szerepeltünk a Szomorú vasárnap című darabommal. Meghívták társulatunkat egy baptista istentiszteletre. A szentbeszéd előtt lehalkult az orgona, s a pap bemutatott valamennyiünket. Elmondta, kik vagyunk és honnan jöttünk: művészek, magyar testvérek. Ahogy nevünket említette, fölálltunk, s köszöntünk mindenki felé. Sok csillogó szempár üzente mosolyogva: "Isten hozott benneteket!" Mindannyian kaptunk egy-egy üdvözlő orgonafutamot; a szertartásnak ez a része arról szólt, hogy bennünket, idegeneket, ez a "nyáj" most befogadott.
Ebbe a templomba nem lehetett ki-be mászkálni. Itt nem létezett kíváncsi turista, bámészkodó idegen. Itt csak ismerősök lehettek. Az se fordulhatott elő, hogy leülsz valaki mellé, aki nem pillant rád, és nem köszönt egy mosollyal méghozzá olyan bensőséges mosollyal, ahogy barátját üdvözli az ember.
Itt valóban egy "nyáj" üldögélt a padokban, akiket összetartott valami... szeretet?... Igen... az volt. És a pap valóban "pásztor" volt, aki beterelt minket, "vendégbárányokat" a daloló gyülekezetébe. Szegények és gazdagok, járni alig tudó nénikék, dús keblű, selyemruhás lányok és az ünnepre szépen felöltözött, fűszeres, Old Spice illatú férfiak ringatták magukat a zene ritmusára.
A pap énekelt. Mögötte ütemesen tapsolva, jobbra-balra ingó testtel dalolt az égszínkék ruhába öltözött kórus. Az orgona remegve búgott. S ahogy pap hangja önfeledten feljebb csúszott, az ismétlődő dallamot felváltotta egy heves szívveréshez hasonló, dübörgő ritmus. A testek először magánosan inogtak. Majd hajladozni kezdtek egymás felé, mint a nádszálak, melyeket összeterelt a szél, miközben csukott szemmel dalolni kezdett az egész önfeledt gyülekezet.
A gyorsuló mély dobhangok döngő ütemére tágra nyíltak a szemek, magasra csapódtak a karok, tenyerekkel az ég felé, összevillantak a csillogó tekintetek minden arc nevetett. Nevetve daloltak. Az öregek is, akiken látható volt, hogy nem sokáig élnek már. Csakis a boldog tánc vagy kölcsönös gyönyört nyújtó szeretkezés csúcsán pillantunk egymásra ilyen hálás, elfogadó, ismerős tekintettel.
Daloltunk mi is. Persze csak lalalával, mert nem ismertük sem a dallamot, sem a szöveget. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy nemcsak a feleségem tenyerét szorítom, hanem egy idegen clevelandi nénikének a kezét is, akinek fején lila szalmakalap remegett - műfogsora volt, és sokdioptriás szemüvege - és lengetem a karját, és a feleségem karját, ég és föld felé lengetem a szorosan összefogott kezünket... és dalolunk... dalolunk... dalolunk, boldogan. Ritkán éreztem, hogy emberek ilyen közel kerülnek hozzám. Hogy ezek itt nem idegenek, hanem a testvéreim.Pedig nem is voltunk baptisták. Ráadásul ők feketék voltak mi pedig fehérek.De még mi, fehérek és magyarok is jobban szerettük itt egymást, mint otthon, vagy az esti színházi előadások után. Ez a szertartás.

vissza
vissza a főmenübe