Nagy találkozás

A "lelki nyitásról írtam a múlt kor - ott kezdődik, hogy az ember föladja az egóját".
Ígértem erről egy történetet. Barátom magányos ember volt. Komoly, megbízható, több doktorátusa volt, s igen magas állása is - csak élettársa nem volt. Életét az asztrológia kutatásának szentelte. Akkoriban még titokban - amikor a történet játszódott:, 1970-et írtunk. Hatalmas kísérletbe fogott. Elhatározta, hogy megkeresi a párját. A "lelki társát". Hosszadalmas munkával létrehozott egy virtuális horoszkópot: egy olyan csillagállást, mely minden szempontból harmonikusan illeszkedik az ő horoszkópjához. Szinasztriának hívják az ilyen összevetést, s ő pusztán elméleti alapon - gyártott magának egy eszményi nőt, aki tökéletesen illeszkedik hozzá. Nemcsak az állatövi jegyeket és házakat hozta össze, de Holdat a Nappal, Vénuszt a Marssal, a harmonikus trigonokat és szextileket, a jó kapcsolathoz elengedhetetlenül szükséges feszültségeket, sőt, a tartósságot jelentő kvadrátokat is. Végül kijött a papíron egy tökéletes műnő. Egy lombiknő. Úgy passzoltak egymáshoz, hogyha az utcán találkoznak, azonnal egymásra ismernek, s ha véletlenül egymás mellé kerülnek a villamoson, mindkettőjükben a egyszerre kiáltott volna a benső hang:
Ő az!!!
A műnő nemcsak elviselte, de szerette is barátom rigolyáit, túlságos precizitását, maró humorát, gyakori depresszióit, azt, hogy nem nagyon akar gyereket (lehetőleg egyet se!) és misztikus tudor leányokkal foglalkozik. Gyengéd, megértő, segítőkész asszonykép: állt előttünk, aki gyógyító tevékenységgel foglalkozik (inkább orvos, mint gyógyszerész), búza szőke haja van, mosolygós, hízásra hajlamos (rossz esetben tán kövérkés is), az ágyban inkább türelmes, mint mohó; érzéki, de nem túl követelődző szerető. Kedveli a lágy, melodikus muzsikát, és a vízparti - főleg tengeri utazásokat. Regényt tudtunk volna írni róla. Még az anyajegyét is láttuk a derekán. Csak az volt a baj, hogy a nő nem létezett. Most jött a második lépés: kikeresni, mikor álltak így a csillagok az égen. Krisztus előtt 620 nem jöhetett szóba, a mohácsi vész ideje sem, de még egy olyan dátum sem, melyben nagyanyáink születtek. Túl öreg feleséget nem akart, még akkor sem, ha egyébként passzolt volna hozzá. Aki ismeri az asztrológiát, tudja, milyen nehéz az ilyen "visszaszámlálás". A türelemjátékban két "egeret" kell becsalni két lyukba - itt legalább negyven fürge egeret kellett negyven mozgó lukba. Át kellett lapozni sok év, nap és óra csillagtáblázatait. Nagy megalkuvások után végül is kijött egy elfogadható dátum. Barátom minden újságba betett egy hirdetést:
"Keresem azt a nőt, aki 1953. július 7-én született, 16 óra 10 perckor, Budapesten!"
Jöttek a levelek. "Nem akkor .születtem, de imádom az asztrológiát" ...
és "Július 7-én születtem, de nem 53-ban "...
A postás külön szatyorral hozta a leveleket. Dőlt belőlük a magány, a társtalanság, a szerencsétlenség.Bálában álltak a nők barátom lakásában, kb. két-háromezer feleségjelölt. Salamonnak és az összes zsidó királynak együttvéve nem volt ennyi hitvese, mint szegény barátomnak, aki egyre kedvetlenebbül látta, hogy kísérlete nem sikerült.
De egy napjött egy levél:
"Pont ekkor születtem! Miért?" Kiderült, hogy a lány nem Pesten, hanem Szegeden született, ott is tanul, egy nővérképző intézetben. Az eltérés Pest és Szeged között minimális! Ő az!
Barátom vonatra ült. Már ekkor úgy dobogott a szíve, hogy a restiben megivott három konyakot. (Soha nem ivott!) És remegő kézzel rá is gyújtott. (Tíz éve nem dohányzott!)
Ahogy közeledett a vonat Szegedhez, egyre melegebb lett. Sőt, forróság. A nővérképzőben éppen tanítás volt.Az adminisztrációnál azt a felvilágosítást kapta, hogy ismerik az illetőt, itt tanul, utolsó éves, a második emelet C-ben éppen órája van.
Barátom leült a folyosón.
Az ajtó mögül hangok szűrődtek ki. Műszerek csörögtek, egy férfi beszélt, kérdéseket tett fel, s a nők válaszoltak rá. Sokféle hangot hallott, de az egyiknél megdobbant a szíve: Rák jegyű, kedves hang... Ő az!!! A Nagy Ő! A falon csoportképek. Tekintete végigfutott a lányarcokon. Nem volt közöttük az övé. Az övét ismerte.
Mint egy festő, aki évekig dolgozik egy képen, úgy rakta föl a formákat és a színeket a megálmodott arcra. Tudta például, hogy egy marsikus fényszög következtében nem a szokásos Rák-tekintete van, kissé tüzesebb talán. Látta a fehér kezét, puha ujjait, kissé nagy kebleit (úgy becézte: "Tehénke"), szemüvegre is számított, amennyiben rejtett hajlama megnyilvánult már. Ha nem, később biztosan szemüveges lesz. Látta, ismerte, beszélt is vele, sőt, ölel te is képzeletében - csak a valóságban nem.
Ült a padon, a csoda kapujában, és várt.Egyre hevesebben dobogott a szíve. Eddig nem is létezett ez a nő. Bonyolult számításokkal idézte meg. Most itt van! Itt van az IGAZI, kb. harminc méternyire és húsz percnyire tőle, egy ajtó mögött. Múltak a percek, és barátom szorongani kezdett. Sőt, félni. Megkérdezte magától, mi ez a félelem?
S rájött arra, hogy halálfélelem. Most föl kell adni egész eddigi életét, mindent; a magányát, a nyugalmát, otthonának rendjét, mert jön a Tehénke, és feldúlja az egészet. És nem akárhogy, hanem sorsszerűen: beköltözik a lakásába, az ágyába, a lelkébe, és ezentúl vele kell majd élnie, és el kell tűrnie a lánnát, talán mégis a gyereket, pelenkát, rokonságot... el kell viselnie egy másik embert!... Brrr.
És amikor félelme már olyan erős volt, mint amikor peregnek a dobok, s az elítélt szemére fehér kendőt kötnek. .. hirtelen eszébe jutott, hogy retúrjegyet váltott! Három perc volt még a csengetésig. Fölugrott, és elszaladt. Elérte a vonatot. Hazarohant, s az egész kalandot igyekezett elfelejteni.
Egyedül élt ezután, egyedül is halt meg. Mert akiben az egó ilyen kemény, annak a csoda sem elég. szeretnék gyerek lenni.

vissza
vissza a főmenübe