Orpheusz és Eurüdiké

A nagy "páros táncról" beszéltünk múltkor, a halhatatlan szerelemről. Most már elárulhatom, honnan vettem ennek a sorozatnak a főcímét. A Boldog lelkek tánca Gluck: Orpheusz és Eurüdiké című operájának legszebb részlete.
Mielőtt írni kezdek, mindig meghallgatom. Meggyőződésem, hogy a szeretetről nem lehet csak "fejjel" írni - szív is kell hozzá -, s ha felvillan bennem egy gondolat, addig nem :írom le, amíg ez a varázslatos zene föl ne emelne a földről , s ne kezdenék lágy ütemére, ha csak képzeletben is, táncolni. Igen, a szeretet: boldog lelkek tánca. Nem vad, de lágy, lebegő végtelen ringás. {Tudják ezt a csecsemők!) Ha hallgatom: nem vagyok egyedül. Ki van velem? Feleségem? Anyám? Mindenki, akit valaha szerettem? Angyalok talán? Vagy az Isten?... Nem tudom, de nem vagyok egyedül: sokan vannak ilyenkor a szobámban. Tanácsolom, mielőtt elolvasnád cikkemet, hallgasd meg ezt a zenét: más lélekkel fogod olvasni.
Maga az opera arról szól, hogy a csodálatos Orpheusz elveszti élete párját: meghal Eurüdikét. És Orpheusz, az istenek kegyeltje, minden igazi művész őse (valamennyien 0rpheuszok vagyunk, lanttal, képpel, szavakkal varázslók!) megkéri Apollón istent, tegyen kivételt vele, engedje meg, hogy holt szerelmét kiszabadítsa a túlvilág árnyai közül, s felhozza újra a napfényes földi világába.
És Apollón - aki látja, hogy ők összetartoznak, páros táncuk örök és szerelmük halhatatlan, megengedi hősünknek azt, amit még soha senkinek: induljon el a holtak világába, győzze le a félelmetes árnyakat, s szabadítsa ki szerelmét, Eurüdikét . Egyetlen feltételt szab csupán: nem szabad ránéznie. Ha rátalál a holt lelkek sokaságában, kivezetheti a fénybe - de ha arcára néz, elveszti örökre.
S Orpheusz elindul az alvilágba. Kórus kíséri az árnyéktalan ködben: "Ha jársz e bús, e néma tájon, Eurüdiké halvány árnya erre száll!" Orpheusz mágikus zenéjével űzi el és szelídíti meg a szellemvilág veszedelmes lényeit. S ekkor a félhomályban - mert itt az alacsonyabb szférában örök félhomály van - feltűnik végre szerelmének árnya. A kórus hívja:
"Lásd a te férjed, Orpheusz kínját,
Sírva hív, esdve kér...
Szánd az árvát, térj meg hozzá
Fájó búra adj végre vigaszt,
Te váltsd meg, űzd el a mély, sűrű gyászt."
Hányan éreztük ezt, amit most 0rpheusz! Hányan, akik elveszítettük, akit szerettünk! Hányan akartunk utánamenni s visszahozni őt a túlvilágról! Mind Orpheuszok vagyunk, amikor elvesztjük azt, akit nagyon szeretünk! És talán mind Eurüdikek is - akik átköltöztek ugyan a másvilágra, ahol nem a földi létet, a napfényt és testi életet hiányolják, hanem azt az egyetlen embert, akit szerettek, s akit a túlsó parton hagytak. Nincs ember, aki ne élte volna át a széttépettségnek ezt az elviselhetetlen fájdalmát. De íme, itt az operában, 0rpheusznak sikerül, ami élő embernek soha: elindul a túlvilágon, s rálel a haláltól még fátyolos tekintetű Eurüdikére. A nő boldog, mert meglátja szerelmét. De Orpheusz nem néz rá. Nem nézhet rá, mert ez az isten szigorú feltétele. Csak akkor lehet újra a tiéd, ha nem nézel rá!
És hozza föl a Hadészből. Elől megy, a nő követi - de nem néz hátra. Eurüdiké nem érti: miért nem pillant rá? Miért ilyen kegyetlen? Szíve kihűlt? Szerelme elmúlt? Ha igen, hagyja itt, örökre, a feledés árnyékvilágában! Vagy nézzen rá, csak egyszer, egyetlen egyszer!
És Orpheusz nem bírja tovább. Megfordul és ránéz szerelme holtnak vélt, gyönyörű arcára.
A próbatétel nem sikerült. Megbukott. Ki az közülünk, aki ne bukott volna el ezen a lehetetlen próbán.
Hányan imádkoztak így: egyszer csak, egyetlen egyszer, találkozhassak vele!
Szóljon hozzám, s én szólhassak hozzá. Csak egy pillanatig lássam az arcát! Orpheusszal olyasmi történik, amit mindenki átél a halálos búcsú után: újra akarja látni szerelmét, mert képtelen elveszíteni!
A szerelmes Orpheusz megfordul. Ránéz társának arcára - aki abban a pillanatban halványulni kezd, visszasápad és árnyékká válik újra az árnyak világában. Eurüdiké most kezd csak meghalni igazán.
És ekkor jön a nagy hazugság. A jó Gluck mester csaláshoz folyamodik. Nem bírja el a tragédia légkörét. És csalni kezd, mint egy hollywoodi filmrendező: cukorba mártja a szenvedést, happy endet csinál. Jön Ámor isten s megbocsát hőseinknek.
"Térjetek vissza a világba s élvezzétek újra!" - dalolja jóságosan. A kórus pedig boldogan zeng - miközben Orpheusz, és a halálból megváltott Eurüdiké kézen fogva mennek a napfényes boldogság földi lét felé:
„Édes vágy, el ne hervadj,
El ne hamvadj, lánggal égj!
Édes vágy, hozzánk szállj ma,
Szívünk drága társa légy!"
(Romhányi József fordítása)
Ez a Boldog lelkek tánca.
Nagy csalás.
A zene gyönyörű - de a szavak hazudnak: az eredeti mítosz szerint, Orpheusznak nem sikerült fölhozni szerelmét az alvilágból. Egyedül jött föl, vesztesen és kétségbeesetten.
A nagy próbatétel nem sikerült. Magános alakját belepte a hó és örökké depressziós marad. Gluck mester csalt. Erre a csalásra, mindannyian hajlunk, akik a szeretetről beszélünk. Nem ismerjük az elengedő szeretet titkát. (Folytatása következik )

vissza
vissza a főmenübe